Nappali (Ron & Jackie háza)

***

@Dwayne A. Harper


Az éjszakázásokról hittem a legkevésbé, hogy meg fognak viselni. Hosszú évek óta dolgozom huszonnégy órás munkarendben és még a legforgalmasabb és -rosszabb éjszakákat is – ha nem is könnyen, de – bírtam. Viszont a négy hete tartó, összevissza virrasztás, nagyon embert próbáló tud lenni. A napirend még nem állt be, éppen csak alakul valahogy és noha Zach az elején elég jól vette a kis csomag érkezését, az érdekessége hamar a múlté lett a sírások, pelusok és két-három óránkénti etetések közepette. Mostanra tombol benne a féltékenység és természetesen olyankor jön rá, hogy most azonnal kell neki valami, amikor Jake evéshez van felcsatlakoztatva. Ráadásul a három és fél kilónyi csoda szeret komótosan ellenni a kajálással, sokszor emlékeztetni kell, hogy ne aludjon bele.
Éjjelente igyekeszem azért amennyire lehetséges tehermentesíteni a mellettem alvót, a meló mellett szüksége van a pihenésre, plusz a kajálásokhoz amúgy is szükséges elem vagyok most még. Apropó, a kis csomag ilyentérű ellátásának másik hozománya, hogy háromszor akkora mérettel lettem gazdagabb, mint korábban voltam. Díjazom a tejcsárda szerepét.
Az élményeim így igen hullámzóak, mert amellett, hogy a kis békáért a legnagyobb odaadással rajongok, olyasmik miatt kezdtem el aggódni, amiknek a létezéséről se nagyon tudtam még. A suli elkezdődése óta pedig sokat vagyunk csak ketten a kicsivel a bénázásaimért nem győzök elnézést kérni tőle, a kimozdulásokat pedig a rövid idők miatt, amiket az etetések szabnak meg, csak Zach suliba vitele és hazahozatala teszi ki. Ez talán a másik legnehezebb része. Otthon lenni folyamatosan és egy alvó, síró, kaját követelő és koszos pelust nagy mennyiségben gyártó apró emberkével, egyensúlyozva az összeszokás és a hétköznapi életbe való visszabillenés között, ami elég bénán megy.
A tükörből reggelente inkább ijesztő az, ami, aki visszanéz, ezért jött könnyen a döntés, muszáj egy vagy két órára kiszabadulnom és legalább gyenge kísérletet tenni arra, hogy ne a borzalmas legyen az egyetlen jelző, ami beugrik, ha valaki rám néz. A hajam jó ideje lóg, úgy, ahogy van, nagyon ráférne egy vágás, ezért jutottam el oda, hogy megkérem Ront, vállalja be a pelusgyártót kicsit egyedül, amíg bányarém mentesítem magam.
- Evett, elvileg nem lesz éhes azelőtt, hogy hazaérek, de ha gond van, a hűtőben ott az üveg, csak meg kell melegíteni, de ne legyen túl meleg, mert akkor nem fogadja el. Ha kidől, hagyd aludni, a bébiőrt töltőre tettem, de ha felveszed, ne felejtsd el kinyomni a masinát, mert visítani fog egy percen belül és akkor Jake is követi. – a fiunk már a kezében van és bár tudom, hogy tudja mindezeket magától is, még nem hagytam magára egy percre sem a kis csomagunkat azóta, hogy hazajöttünk a kórházból. A fene se gondolta, hogy ilyen nagyon pokolian nehéz lesz itt hagyni, hiába tudom az eszemmel, hogy az egész alig két óra és már itthon is leszek és az apja is tökéletesen képes gondoskodni róla. - Meglesztek, ugye?! – megfordul a fejemben egy pillanatra, hogy mégse kéne menjek, miért is találtam ki az egészet. Végül aztán csak sikerül kilépni a házból és még azt is megállom, hogy ne írjak ötpercenként üzeneteket százmillió tök fölösleges, aggodalmaskodó kérdéssel. (…)
Amikor beültem a székbe, tényleg semmi más tervem nem volt, csak egy vágás. Útközben azonban elég sok mindent történt a fejemen azt az egyet kivéve, ami miatt egyáltalán bejelentkeztem a fodrászhoz. A vágás elmaradt, helyette viszont a sötétbarna tincseimet lecseréltem sötétszőkére. Újdonság. Hirtelen ötlet. Valami mást szerettem volna, kicsit talán dögösebbet, mint ami a megszokott, ha már az alakom oda egy időre és folyamat egy csecsemő lóg rajtam meg rendszerint beborít valami, ami belőle jön és hát.. ez lett a végeredmény. Oké, nem a legmegszokottabb, de végső soron egészen tetszik, legalábbis ezzel az élménnyel és érzéssel lépek ki az üzletből és ülök be a kocsiba. A hazavezető út alatt a tükörbe pillogásaim fele történik azért, mert muszáj a forgalom miatt és a másik fele inkább a látványommal való barátkozásom okán. Hát.. meglátjuk milyen sikert arat. Vagy sem.
Van még idő addig, hogy Zachet el kelljen hozni a suliból ezért hazafelé kanyarodok és az ígért időn belül sikerül is a bejáraton belépnem.
- Megjöttem. – nem túl hangosan szólok előre a kabátom levetése közben, mert nem akarom felkiabálni a gyereket, ha esetleg elaludt.
- Minden rendben volt? – a kérdést már persze Ronnak teszem fel akkor, amikor megtaláltam a házban és a fülem mögé simítom a tincseimet. Őszintén; előbb a gyerek érdekel, hogy milyen volt az elmúlt két órájuk kettesben, ezért hiába lestem meg magam még két perccel ezelőtt is a kocsiban, mostanra teljesen kiment a fejemből, hogy az ígért hajvágás helyett teljesen mással állítottam be.

A három műszakos rend. A három óránkénti etetés. A három fő, akikkel az előző kettő konfrontálódásának ellenére normálisan akarok időt eltölteni. A kezdeti időszakban rendszeresen felébredtem a kibújásainál. A kórházban történtek feszültséget ültettek a zsigereimbe a pozitív végkimenetel ellenére, lassan kopott ki a helyéről ahogy a hetek teltek és nem egészen. A megszokott alvási rend felborulásával indokoltam helyette a vissza-nem-alvásaimat, amivel valójában egyáltalán nem hazudtam: tudja elvagyok a nappali, délutáni alvásokkal, de az esti norma szerintiek után érzem kipihentnek magam, ha ő is ott van. Foghatjuk arra elkényelmesedtem – vagy rá. Önző vagyok, úgyhogy ráfogom. A zavarosan kijáró, igazi feltöltődéssel járó órák hiányát egyszer sem hoztam szóba vagy hagytam jobban kiütközzön rajtam azon kívül, hogy bő másfél hete ugyanabban a pózban kelek, amiben kidőltem és lassabban érzékelem a hiányát a karom alól, az oldalamból, valamint kábé több kávét iszok, mint vizet. Mindent ugyanúgy csinálok, a nulla-huszonnégyes őrségére való tekintettel igyekszek többet is, ha a kapacitás néha kicsit slamposabbá is teszi ezeket a próbálkozásokat. A kérésére gondolkodás nélkül bólintottam rá, akkor még nem realizáltam legutoljára mikor töltöttem ennyi időt Jake-kel.. A kezemben tartásakor sem, a pontos instrukciókat hallgatva. A tekintetem beszédesen közvetíti a fejemben újra s újra ismétlődő gondolatot: ’igenis, értettem, anya..’ Nem szúrós, cinikus vagy gúnyolódó, tulajdonképpen szórakoztat a részletesség, ami a saját kedvéért hangzik el inkább semmint azért a fejembe verje az ismert teendőket. Laposan sandítok rá, a lustább félvigyorral piszkálom.
- Ne aggódj, őt is töltőre teszem. – az alvással végülis.. - Ha elalszik valószínűleg csatlakozom hozzá, nem lesz gond. – megemberelem magam a komolyabb hozzáfűzéshez, mert nem kell sokat totóznom az okait: egyszer sem mozdult ki a kölyök nélkül a házból vagy hagyta velem arra az időre. Ez az első. Oldalra pislogok a pelenkába csinálóra a halkabb hangorgonázására, onnan vissza a kételkedését kérdésbe öntőre.
- Saját kezűleg tegyelek ajtón kívülre? – fordításban tökéletesen tudni fogja: meg. Némán teszem hozzá Menj. és automatikusan fordulok, nehogy újabb okot találjon a maradás pro listájára. Ráfér a kimozdulás. Ránk meg az alvás..
A kanapéra telepedtem le vele, a felhúzott lábaimmal nyújtva támaszt a hátának és így maradtam azután is, hogy elszenderedett. A párnákat az enyém mögé tuszkoltam, fogjuk rá hosszú távon kényelmesnek nevezhető a testhelyzet, amibe beleragadva figyelem a négy kilót még el sem érő csecsemőt. A semmiből előbukkanó csukláskor megsimítom, finoman masszírozom a még domborodó hasát, a kezemet, pedig ott hagyom a hátralévő időben. A beszéd nem jött olyan könnyen, sőt, nem is tudtam elképzelni az első hétben hogy menni fog-e egyáltalán. Az a gejl, szirupos gügyögés nem is megy. A szőr, pedig felállna a hátamon, ha felfognám néha, nyomokban afelé tendál a hangszínem. Egyszer pont fültanújává váltam, amikor Jacks bocsánatot hadart el a számára és könnyen veszem fel ezt a fonalat most én is, amiért engem fogott ki. …és megint, mint közvetlenül a születését követően. Az időt nem érzem olyan lassan telőnek vagy nyúlósnak, a beszéd feltűnést mellőzve lesz könnyebb, míg végül az órára nem terelődik a szempárom. A lapszámot látva úgy döntök inkább felviszem, nem számítottam rá pontos időt fut Jacks, de hamarosan érkezik és mivel elmaradt a kidőlésem, főzök egy adag kávét.
A konyhában vagyok, már a bögrében hűlő koffeinnel a bal oldalamon és az aznap reggeli újságot lapozom épp át, amikor megüti a fülemet a bejárat felőli kulcscsörgés, a zár kattanása. A szemem sarkából figyelek röviden a folyosó irányába egy A konyhában. helyzetjelentés után, a felbukkanásakor viszont már az adott bekezdés befejezésén dolgozom.
- Aham. Minimálisan csuklott, de azon kívül egy hangot se adott ki.. – felnézek és megjegyezni kívánnám, hogy a tapasztaltak ellenére nehéz elhinni ennyire csendes a kölyök, ha a szokatlan látvány nem akasztana meg. Zavartan csavarodik a képem, ahogy az újdonság vizuális befogadásán töröm magam. A szemöldököm feljebb emelkedik, felemásan. A fejem alig láthatóan oldalra billen a mustra közben és eltéveszthetetlen a homlokomra gyűrődő ránc alapján, hogy nem tudom hova tenni a változást.
- A fodrász összetévesztett egy másik vendéggel vagy..? – utalok arra hiába kutakodom az emlékeim között, nem találok magyarázatot a hajára. Az újságot ledobom a konyhapultra, a bögre füléről is lefejtem az ujjaimat, amikor lekászálódok a székről, hogy közelebbről is szemügyre vegyem. Erősen furcsállom az egészet..

A szempáromat Jakeről az apjára vezetem és a fáradtság, na meg felesleges aggodalmaskodó körök fátyla miatt hirtelen nem esik le rögtön miként is kerül töltőre a gyerek. Aztán… basszus, de hülye vagyok. Két másodperccel később, szinte hallani lehetett, ahogy koppant és ennek realizálásakor hang nélküli kuncogás rántja széles mosolyba az ajkaimat, a homlokomat pedig rövid időre a felkarjának illesztem. - Jó, jó rendben. – nézek ismételten felfelé rá, majd a kezében tartott kis tökmagra. Megsimogatom az apróság hátát. - Ne nagyon tedd próbára apádat, ha lehet, a közös alvás elég jó programnak hangzik. – dörgölöm meg óvatosan a puha kis ruhán keresztül, ahol a tenyerem van rajta. A gügyögést ugyan mellőzöm, de érezhetően lágyabb a hangszínem, amikor Jakehez beszélek és pontosan olyan módon teszem és fogalmazok, mintha értené is. Nagyon cuki, ahogy nagy szemekkel, láthatóan csak lassan befókuszálva tud szemügyre venni és időről időre bólintva bukik a pici feje, mert még nehéz megtartania folyamatosan és ettől neki-neki lendül az apja mellkasának. A kézfejét, aprócska ujjait fogom meg, iszonyat nehéz itt hagyni és levetkőzni a folyamatos aggódást. Az apja megjegyzésére szusszanok egy aprót. Már levegőt vennék valami teljesen felesleges, újabb körös, önmagamat lebeszélő mondathoz, amikor leolvasom ajkairól az egyértelmű jelzést és ha ez nem lenne elég, ahogy elfordul, úgy csúszik ki a mini mancs az ujjaim közül. Kell még két másodperc, mire vinni kezdenek a lábaim. (…)
Az egyértelmű helyzetjelzésre irányba fordulok, keresztül a folyosón, hogy aztán a konyhában találjam meg a kávé és az újság felett. Feltételezem a kis herceg odafent lehet kizárásos alapon.
- Bukott is? – automatikusan jön az aggodalmas kérdés, hogy a kaja benne maradt-e vagy sem, illetve ez inkább a vagy se esetére vonatkozik perpillanat. Miközben kérdezek, úgy tárul a szemem elé a lezajló jelenet, az arcára kiülő és jól olvasható mimika és a zavartságot valahol tükrözöm is a számára. Míg le nem esik, hogy mi okozza az egész szituációt.
- ..de dög vagy. – rosszalló feddés nincs a hangomban és nem, nem tévesztett össze a fodrász senkivel. A tekintetem végig rajta tartom, amikor elereszti a keze ügyébe akadt dolgokat. Az egyik tenyeremet a konyhapultra támasztom, míg a másik kezem a csípőmön talál helyet magának.
- Útközben meggondoltam magam, valami mást szerettem volna, kicsit érdekesebbet, mint a megszokott és unalmas, amit mostanában úgyis babaköpés, -nyál és popsikrém díszít, ha akarom, ha nem. ..nos, ez lett a végeredmény, a vörös szerintem elég hülyén állt volna. Nagyon rossz? – oké, eléggé lutri volt, hogy mit szól majd hozzá és az eddigi reakciókból még nem tudom, hogy csak szokatlannak tartja vagy egyáltalán nem kedveli.

A kölyök probléma- és igénymentes időszakot letudva aludt be. Tökéletesen eleget tett a kérésnek, mi szerint ne tegyen próbára. Feladatbeli kihívásokkal legalábbis.. Egy korty kávét még magamhoz veszek az irányba állítás elhangzásakor, mintegy lezáró akkordjaként az olvasás befejezésének a kérdés megválaszolása, az utolsó mondat előtt. Az utána következő látvány befogadása már a folyamat megkezdésekor szünetel, a részletesebb helyzetvázolás emiatt vágódik el. Kell egy vagy két másodperc, mire eljut az agyamig mit mondott nemrég. Bukott…?
- Nem. Mind benne maradt. – a közel sem értelmezhető változásra vonatkozó kérdést egy légvétellel később teszem fel, mielőtt lekászálódnék a székről. A megjegyzést mondhatni elengedem a fülem mellett, az arckifejezésem elég jól lekommunikálja részére, hogy ha célom nem is ennek kiváltása volt, meglepetésre nem ad okot. A furcsálló méregetést nem hagyom abba ez idő vagy a magyarázatadás alatt. Fél lépésnyire tőle állok meg, hogy az összképet azért valamennyire láthassam. Megvakarom az állkapcsom, oxigént juttatok a tüdőmbe.
- Ezt is ugyanúgy fogja minden díszíteni.. Nem tudom. Eléggé bejött ahogy voltál. – a konkrét vélemény várat magára. Egyértelmű fogalmam sincs hogyan álljak hozzá a világosodásához az eredeti hajszínének ismeretében, amit tényleg rohadtul imádtam, illett hozzá, de ez nagyon más, akkor is, ha nem lett platina. Ahogy rágondolok, elképzelem akaratlanul rándul meg a szám sarka és rezdül a vállam. Megköszörülöm a torkom. A derekáért nyúlok, ne tudjon megslisszolni, ha nem fog tetszeni neki a megítélésem a hirtelen felindulásból született újítást illetően.
- Örülök nem lettél vörös, erről viszont nem tudok dönteni.. Nagyon fura. – kisebb bólintások követik a képemet nyújtó utolsó mondatot, majd a balommal a tarkó felől túrok az ismeretlen-ismert tincsek közé. Kétséget kizáróan próbálgatom. Feljebb emelgetem, oldalra kihúzom és megint a teljes hatást vizslatom.
- Te mit szólsz hozzá? – sok időbe nem telt, igazából erre a pontra érve szívesebben érdeklődtem volna afelől mit kell tennem annak érdekében, hogy valamiként visszacsinálja az egészet.

Apró bólintásokkal kísérem a válaszát és a felesleges z aggodalom egy része lehullik a vállaimról, ami talán a tartásomon is meglátszik, ezt nem tudom. A fiunkat érintő téma után, mellett pedig mostanra hagyom, hogy nálam is teret nyerjen az, aminek a furcsálló reakciói köszönhetőek. Nem veszem zokon vagy fel első körben az elejtett megjegyzését. Nekem is új a dolog, noha én akartam, bólintottam rá végül és most még egyáltalán nem bántam meg. Más, nagyon más, mint a megszokott, de éppen ez volt a cél.
Újabb mély levegőt nyelek. Carrie tavaly vagy tavaly előtti nem várt, ballonkabát alá rejtett fehérneműs betoppanása óta nagyon is jól tisztában vagyok azzal, hogy korábban nem volt problémája a szőkékkel.. - Tudom, hogy fogja, de.. ..nem tetszik?. – szusszanok végül a szünettel tarkított mondat közepén és noha kérdésnek indítottam a mondatot, valahogy a végére inkább egy megerősítésre szoruló kijelentéssé változott. Olyan félállásban ragadva a kettő között. Látom rajta, az állkapcsának piszkálása, a torokköszörülése pedig csak inkább tesz rá az el nem hangzott megerősítésre.
Jól érzékeli, ismer, tudja, hogy hátrébb lépnék, nem annyira szándékosan, semmint inkább automatikus reakcióként, amit könnyűszerrel hiúsít meg, amint a derekam köré fonja a karját. Elengedem a csípőmet és az alkarjára fektetem a tenyeremet, a tekintetem pedig végig az övé marad, ahogy az alsó ajkamat beharapom. A keze felé billen finoman a fejem, amikor a festett szálak közé futtatja az ujjait és kihúzza azokat. Szeretem, mikor a hajammal babrál, mindig oda voltam érte, bár szavakba sosem öntöttem.
- Nekem végül is egészen bejön, és.. – összepréselem az ajkaimat a folytatás előtt. Elengedem a kezét és a rajtam lévő ing felső gombja után nyúlok, átbujtatva az anyagban annak szánt lyukon, több szabad bőrfelületet engedve általa megmutatni. - ..és szeretném, ha neked is tetszene. ..vagy legalább kevésbé lenne fura. Így esetleg jobban bejön? – kacérkodóvá válik a hanglejtésem, ahogy még egy gombot kiszabadítok és amitől szélesebben nyílik szét az ing anyaga. Aztán követi a harmadik. Jake még alszik, nem sok, de van még időnk a következő kajaidőig és habár a doki szerint még két hetet visszaszámolhatnánk, valójában már jól vagyok. Teljesen. Bő egy hónapja pedig nincs terítéken a szex. ..és hiányzik. Baromira igazság szerint.
- ..vagy így? – kérdezek megint, ezúttal közelebb is lépve hozzá, egészen minimálisra csökkentve a távolságot kettőnk között, de azért még megtartva annyira, hogy a látóterében maradjon a kizárólag nekiszánt műsor. Végigérek az ing gombsorán és engedem, hogy a vállaimon lejjebb csússzon az anyag. Alatta nem a legszexibb csipke csoda feszül, de azért az sem csúnya darab, amit viselek. Az alakom még nem olyan, mint Jake előtt, de látott már kerekebb formámban is igazból.
Ujjam köré csavarok egy tincset. - Most mit gondolsz?

Két mozdulatban megingatom az üstökömet. Hazudni nem fogok.
- Nagyon szerettem az eredeti hajszíned. – a vállaim megemelkedése megadást hordoz magában: nem tehetek róla. Az arckifejezésem elkenődése is ugyanezt a sugallatot erősíti a törést jelentő pillanatig, amikor érzékelhetően visszábbfogom a röviden kibukni kívánó nevetést. Az ingert sikeresen elnyomom, automatikusan lépek hozzá és megragadom. Egyrészt a félreértés tisztázásaként. Másrészt a hátráló szándék megtestesülését szorítom vissza a kezem elfektetésével a derekán. A távolodásnak ellentartok, vele egy időben fúrom az ujjaimat a kérdéses hajszálak közé. Felváltva morzsolgatom, ellenőrzöm változott-e a teljes képről alkotott véleményem. Az ő kedvéért, nem is a magamért. Pontosan tudom nem egyszerűen csak fura, idegen is számomra az ő arcának keretéhez ez a szín. Lassan, halkan engedem ki a tüdőmben elhasznált anyag maradékát és a minőség-ellenőrzésből könnyen hozott döntéssel avanzsálok körkörös mozdulatokkal operáló, gyengéd masszírozást a fejbőrén. Irányát tekintve a koponya hátulsó felén, ahol belemártottam a kezem a hajzuhatagba. Látom élvezi. A megkezdett cirógatást nem vágom el a mondat szüneteltetésekor. Érdeklődéssel a szembogaraimban követem a hűlt helyet hagyó mancsainak útját és megszakítás nélkül figyelek, hallgatok, de főként a folyamatosan többet mutató intézkedéseken nyugosztalom őket. Irányítja merre nézzek, tisztában vagyok vele és nincs okom megtagadni a megvezethetőségemet. Egy darabig még nem.
- Tudod nem a hajad jön be. – nagyobb adag levegőt veszek magamhoz és a mogyoróbarnákba akaszkodom. Tudja. Nagyon is. Meg szerintem azzal is tökéletesen tisztában van mennyire nem igazságos a most játszott játéka az elmúlt hónap fényében. Minimálisan feszültebbé válik a tartásom. Hat hetet mondott a doki. Az eszembe véstem az információt és maximálisan tiszteletben tartom, ha nem is mindig olyan könnyű szem előtt tartani. Jelenleg sem könnyíti meg a dolgomat. Ez szemét húzás tőle.. Újfent jobban emelkedik a mellkasom, ahogy megtelítem nyugalommal. Legalábbis az arra való intelemmel, ami szemforgatásba fordul át, plafon felé terelt tekintetbe, az összepréselt, száraznak érzett szám benedvesítésébe, míg végül sikerül magamra erőltetnem, hogy ne az esténként csak kézpihenő helyként használt keblekre csússzon a szempárom.
- Nem fair, amit csinálsz. – köze sincs a fairséghez, ami azt illeti. A derekán lévő kezemmel a gerince felé nyújtózok eddigre, öntudatlanul bele-beledörzsölök a csigolyák mentébe. Nevezhetjük levezetésnek is.

Ha nem mondta volna ki hangosan, mostanra már tudtam volna magamtól is. A mimikája, a kiegészítő mozdulatai, a tekintete, még a visszafogott nevetőkezdemény is egyértelműen ugyanazt sugallja. Amit persze meg is erősít, így kétség egy szálnyi, annyi sem marad. Nem akarok azzal magyarázkodni, hogy nem kell örökre így maradnia, nem is annyira hosszútávra terveztem a hirtelen jött változást. Igazából semmit semennyire sem, ami azt illeti az egész átfestéssel kapcsolatban. Az pedig, hogy miként esik a dolog, nos.. azon a határon egyensúlyozva, hogy hol kezdődőm én, mint nő, új szerepben feleség, még újabban anya leginkább nonstop kaja automata, valójában nem igazán megy annyira jól és erre rakódik, hogy az egyetlen személy, akinek az érdeklődését szeretném fenntartani magam iránt.. hát nem éppen van elragadtatva.
Bólintok egyet, vettem az adást és bár látszólag eszemben sincs bármennyire is sérelmezni a dolgot, azért benne lenne a reakciómban a távolabb lépés, amit persze nálam gyorsabb reagálással zár rövidre. A derekam a tenyerének feszül, míg új színre váltott tincseimmel ismerkedik és nem csupán azért esik baromi jól a hajammal való játéka, mert alapból is szeretem, hanem, mert visszacsempész valamennyit a pár hete kötelezően mellőzött intimitásból.
Nem olyan fából faragtak, aki könnyen meghátrál vagy az első nehézség után feladja elvégre még mindig itt vagyok, pedig, ha eszembe jut, honnan indultunk és mennyire nem akart és tudott ígérni semmit, most pedig már bármit aláírhatok az ő nevével, hozzá csapva egy mrs. rövidítést az elejéhez.., bevillan, hogy talán van mód arra, mégis megbékéljen a változással. Jó, rendben, ez a része nem annyira hirtelen jött, egy-két napja már a gondolataim között mocorog a nagy debütálás megejtése, de egy gyerkőc világra hozása után, aminél nem mellesleg ő is jelen volt, ez nem annyira megy ad-hoc hirtelenséggel.
- Tudom. – bólintok megint, röviden és töretlenül haladok végig a gombokon, lassan, eljátszva kicsit az egésszel, nyújtva csigázva az érdeklődését. - ..de ettől még próbálkozhatok, hátha meggondolod magad. – képtelen vagyok visszafogni az egyre inkább pimasszá váló mosolyt, ami befészkelte magát az ajkaim ívére. Érzem, ahogy feszültebbé válik a tartása, látom a lassabban szívott és egyre mélyebbre küldött légvételek miként emelik és süllyesztik a mellkasát és végül a szemforgatás és az összepréselt ajkai árulják el, hogy mennyire célt értem. Vagyis..
A megjegyzése kizökkent, ami tökéletesen olvashatóvá válik a vonásaimon. Eleresztem az ujjam köré tekert tincset és összébb ráncolódó szemöldökkel kicsit csalódottan nézek rá, némi zavarral is a tekintetemben.
- Öhm.. igazság szerint nem pont ezt a reakciót vártam, de.. - ..de azt sem tudom, mit mondjak és hirtelen ugyanabban a körben találom magam; nő – feleség – kajaautomata, anyának felcímkézve – de vajon melyik vagyok én, hol kezdődik az egyik, hol ér véget a másik és pár hét alatt, hogy eshettem ki valaminek a gyakorlatából annyira, hogy az egyértelmű jelzés – bassza meg, majdnem topless állok előtte – ellenére ott tartunk, ahol.
A vállaimról lecsúszott anyagot kissé megsemmisülten igazítom vissza, húzom össze magam előtt és a derekamat fél kézzel átkarolva tartom meg így az inget összezárva.
- Úgy hallom, Jake kezd felébredni.. – nem, egyáltalán nem hallom még, de könnyebbnek tűnik így megpróbálni kislisszolni a kezei közül. Tévedtem, lehet mégiscsak olyan fából faragtak..

A hajába temetve hagyom a kezem. Nem veszem el, a fejének cirógatását sem fejezem be a megkezdett szavak és gombkioldások ellenére sem. Benne marad a mozdulat, ezzel egy időben melegítem az inganyagon keresztül a derekának hátulját a jobbommal. A bólintásnál az alábukó áll irányába siklatom vissza a tekintetem, az egyre lejjebbi gombok kiszabadításával járó bőrfelület szemrevételezése okán. Baromira nem megy, hogy ne nézzek oda és nagyon nem szívesen veszek erőt magamon ismételten más fókuszpont után kutakodni. A szempárjáé az esetek túlnyomó részében a szerep. A maradékban hol az új keletű szőke tincseket, hol a konyha bármely más szegletét szemelem ki.
- Értékelem a meggyőzésembe fektetett energiád. – ezzel kapcsolatban nem adok kétkedésre okot, szórakoztat a ténykedése és valóban értékelem. A száján megülő pimaszság láttán viszont különösen érzem, hogy mindezt noha nagyon is élvezem.. A szabadságom jelenleg nem elég ahhoz, hogy ezt sokáig folytathassa. Folytathassam. Alapjáraton is nehezen tartom magam az orvosi javaslat mellett, amit egyre jobban kezd ellehetetleníteni a fokozatos vetkőzéssel. Egy konszolidált nyelés is becsúszik a cselekménysorba a szám nedvesítése után. Tiszteletben akarom tartani a megszabott határokat, ha nem is szeretem őket és emiatt jön el az a pont, hogy jelzem, nem fair a játék. Szóba még nem hozta, hogy teljesen gyógyultnak érezné magát és ahogy eddig is, eszem ágában sincs feltételezésekbe bocsátkozni pusztán azért, mert rohadtul akarnám enyhíteni a szűkölésemet. A reakciója váratlanul ér. Az értetlenség, a zavar az én vonásaimra nem költözik akkora mértékben, mint az övére, a pillanat tört részét eléggé szélsőségesen élem meg, a következő lélegzetvételem is valamivel mélyebben véve.
A de szócskához érve fújom ki a bent tartottat és rendeződik át a fizimiskám. Most…?
- Várj, várj, várj. – kérem a megállásra és ha látom továbbra is zavarodottan, görcsösen ragaszkodik a ruha feljebb húzásához, akkor a kezét a sajátommal fogom megakadályozni a vállához érve. A háta mögött tartom, az alkarommal még közelebb is húzom, ha nem érzékelek ellenálló szándékot vagy jelentős kényelmetlenséget.
- Az orvos azt mondta hat héttel számoljunk. – megjegyeztem, nagyon is és alig vagyunk túl a felén.. A következő szekundumban gondolok egyet, ha addig nem ficergett nagyon feszengve és tudnám nem lenne foggal-körömmel ellenére a lányos momentumában. A ruha vállára igazító mozdulatát megállító kezemmel a feneke alá nyúlok és felkapom, végül puhán a pultra rakom a minimális, lépésnyi távot előre lépve hozzá. Egyik és másik oldalán támasztom meg a kezeimet.
- Nem. Nem kezd, de te most azt mondod szabad…? – kettőnk közé vezetem a pillantásom, végig az ingszélek mentén még fedetlen bőrön. - Nem akarom baj legyen, fájjon. – mert mi másért fognám vissza magam? Egyáltalán nem veszítettem a köré orientálódó érdeklődésemből. Érezheti. Érezhette számos alkalommal, láthatta a jeleket is.

- Ezt örömmel hallom. – alig valamit, enyhén billentem oldalra a fejem és a pimasz mosoly mellé az alsó ajkamat is puhán beharapom, miközben a kigombolkozáson serénykedek, nem minden egyéb szándék nélkül. Valamiért az itt és most nagyon is jó alkalomnak tűnik visszaszállni a megszokottba és nagyon is hiányoltba, az egész nem direkt felvezetett, megbeszélésre bocsátott, egyszerűen csak magától jön, spontán ami egyébként eléggé bepörget és amúgy is tetszik a gondolat, hogy ilyen módon hassak a véleményalkotására. Abszolút, de úgy hiszem megbocsátható aljassággal. Könnyedén csúszik a pillantásom a tekintetéről az ajkaira, amikor megnedvesíti azokat és aztán.. ..aztán egy pillanat alatt hullik darabjaira a lelkesedés és ihlet egyvelege, amit jó alaposan fejel meg egy nagy adag értetlenség. Nagyjából a nem várt hideg zuhanyhoz tudnám hasonlítani a reakcióját és ez.. ezzel nem nagyon tudok azonnal mit kezdeni. Mindenre pedig az tesz még egészen különös fűszerezést, hogy az Ő vonásain is tükröződik némi zavarral elegyített értetlenség. Komolyan, mint két tini az első alkalom előtt.
Míg kér, azalatt már elkezdtem a mozdulatot, a vállaimra megsemmisülten visszahúzni az anyagot és csak akkor állok meg, amikor a kezével akadályt képez a befejezéshez. A zavaromban elkapott tekintetemet lassan vezetem vissza a szempárjára, mikor közelebb húz magához.
Meglepettségtől húzódnak valamennyit feljebb a szemöldökeim, azt hiszem erre a válaszra vagy magyarázatra sem számítottam egyáltalán.
- Te számon tartod a heteket? – mármint az azóta eltelteket értem ez alatt. Amellett, hogy váratlan valahol elég édes, hogy ennyire figyel. Mielőtt azonban bármi mást mondhatnék még, megérzem a kivitelezni szánt emelését. - ..oh. – csusszan ki az ajkaim között és a nyaka köré fonom a kezeimet, hogy belekapaszkodva legyen valami támasztékom, amíg a pultra pakol fel. Csípője két oldalához igazítom a combjaimat és a mellkasára csúsznak lejjebb a tenyereim, ott találva támasztékot maguknak. Amíg a tekintete a fedetlen részeimen időzik, addig én az arcát, a szemeit figyelem. ..a helyezkedésnek köszönhetően pedig feltűnik, hogy talán még sincs minden veszve, már ami az érdeklődését érinti. Mondjuk ettől még nem kevésbé zavaros az iménti kis attitűd.
- ..csak, ha van hozzá kedved neked is. – kezdek bele és amennyire könnyen jött (volna) a visszalendülésbe való belekezdés, ez már a legkevésbé sem az. - Már jól érzem magam teljesen és hát.. úgy tűnik, a fáradtságot is kiütötte az, hogy én is.. – ahelyett, hogy a kissé perpillanat kínosnak megélt helyzetben szavakba próbálnám önteni – úgy se megy –, miről is van szó, inkább lesimítok rajta az egyik kezemmel, egészen kettőnk közé az ágyékán állapodva meg végül. Nem Ő az egyetlen, aki reagál a másikra, csak esetemben nem ennyire kézzel fogható, hogy úgy mondjam.
- A hat hét egy általános, biztos, ami biztos meghagyás, de ettől el szabad térni, vagyis.. én nem érzem korainak. Az utóbbiról pedig még nem tudok nyilatkozni, hogy milyen lesz, de ha nem zavar, hogy mondjuk a jó öreg és unalmas vanília formációval kezdjük, akkor szerintem nem lesz gond. Ha mégis, akkor úgyis szólni fogok. – nem terveztem, hogy nem, korábban se okozott gondot a tudtára hozni, hogy mi esik jó és mi nem.

Elképzelésem sincs róla mi zajlik le benne, mi eredményezte az arcát csavaró zavart és késztette ugyanazzal a lendülettel a lebomló ruha anyagának visszahurcibálására. A kezét a sajátommal állítom meg és finoman másik irányba vezetem, jelezvén, hogy hagyja a hirtelen öltözködést. Az okát sejtem az arcára rajzolódóakból, csak a kiváltóját nem. Jócskán növeli a helyzetre irányuló értetlenségemet..
Ránc gyűrődik a homlokomra a visszakérdezésre. Megerősítésként bólintok rá.
- Miért? Olyan hihetetlen? – fontos orvosi információról beszélünk alapjáraton, amihez nem mellesleg odacsapódik annak ténye, hogy addig önmegtartóztató életmódra kell váltanunk. Mindkettő jelentős, nyomós indok a hátralévő idő számon tartására. Önző oldalról nézve az utóbbi különösen.. Tulajdonképp természetes. Röviden fújtatok a helyváltoztatásának kivitelezése előtt. A tekintetük, ha egy vonalba nem is kerül, azért afelé tendál és könnyebb ekként megfogalmazni, belekezdeni a fejemben körvonalazódó gondolatmenetnek. A nyakamnak is kényelmesebb, elkerülöm a zsibbadást a folyamatos lefelé nézés közben. A tenyereimmel a pultra támaszkodom, alkarjaimmal szorítom közre a csípőjét és a szemeit fixírozom, ahogy visszatalálok hozzájuk kulcscsontjának ívéről. Türelmes vagyok a válaszát illetően. Ha előbb rákérdezek mi a helyzet, lehet-e már a bunkók bélyege egyből rám került volna, nem?
”…ha van”…?
Szemből köszönti a lapos, sanda kérdőiség ennek hatására. Valóban felmerült benne, hogy ne lenne? A levezetett kezének érintésére újfent nagyobbat kortyolok a levegőből. Lassan szívom be. Az ágyékomba fájdalmasan mar a vágy, mire ösztönösen csalom kisebbre a közöttünk lévő távolságot, főleg a kezéhez, míg a háta mögé csúsztatom a karjaimat. Konkrét felelet nélkül is tudatában kell lennie mennyire nem a van-e, hanem a lehet-e tartott vissza eddig. Megszakítás nélkül hallgatom végig, a hátul lévő kezeim végső támasztékukat az ing alatt, a kellemesen forró, puha bőrön lelik meg és komfortosan, engedélykérés nélkül tapasztom őket oda kicsivel erősebben. Kipréselem a közénk ékelődött felesleget. Alig láthatóan ingatom meg a fejemet, hogy a mondanivalója végéhez ért.
- Sokat beszélsz. – higgadtan érkezik a megjegyzés, a barnáit nem eresztem, míg meg nem győződök róla, hogy nincs jelenleg félreértés a levegőben és tudja mit akarok. Én igen. Ráérősen magamhoz is vettem és ha esetleg meg is fordulna a színeváltozott tincsek alatti koponyában egy felesleges kommentár vagy reagálás kreálása, később megkövezhet érte, amiért nem hagytam időt, lehetőséget rá. A száját veszem birtokba addigra és mintha csak az eddig kihagyott időszakot akarnám pótolni a hozzám préselésével hajolok fölé, simítok végig a gerincének aljáig, hogy onnantól két irányba szaladjanak szét a tenyereim. Hamarosan érezhető válik számára, hogy újból megismétlődik a felkapása. Odébb akarom vinni, nem hagytam figyelmen kívül a kérését és a legkevésbé sem zavar.. Rohadtul nem. Régóta nélkülöztem a melegét, régóta kellett visszafogjam magam, így az ajkának megszívásakor egy ponton nem sokon múlik kissé túlzásba essek. A tüdőm megszívásával térítem észhez magam és ezután finomabban, de nem kevésbé mohón, többet akarva fogom a karjaimban tartva a kanapé felé cipelni. Hely tekintetében a hálószoba kilőve..

Engedve az irányító mozdulatának, nem csak abbahagyom az anyag visszahúzását a vállaimra, de a kezeimet is leengedem. - Nem, de nem gondoltam, hogy számolod. – nem is tudom, azt hittem valami olyasmi megfelelő jelzés értékkel bír majd a hetek fejben tartása nélkül, mint amit az előbb láthatott. Bár, ha jobban belegondolok, értem, hogy miért tartja számon őket.
Az emelés noha egy kicsit váratlan, igazából könnyedén alkalmazkodok, találok kapaszkodót a nyaka körül és helyezkedek a kemény felületre fel. Nem feltétlenül így terveztem volna ezt a rövid időt, ami még van a kicsi ébredéséig, de ez aligha lényeges már ebben a pillanatban. A türelmes csend, amivel hallgat és az egyébként is kissé furcsaként megélt helyzet miatt könnyű sokat magyarázni lányos zavaromban. Érzékelem, látom és értem a lapos pillantását és inkább emiatt, noha eddig sem volt tiszta teljesen a miért, most már végképp nem vágom, mégis mire gondolhatott, amikor elkezdtem végiggombolni az inget vagy mit nem tartott benne nem fairnek..
Újra rásimítok, ahogy szűkebbre szabja a közénk feszülő távolságot, ezúttal kicsit határozottabban, bár nem kevésbé törődőn, mint az előbb. Visszacsalja ajkaim szegletébe a pimaszkás mosoly kezdeményét és habár lehetőségem még nem akad kimutatni, de marhára élvezem, hogy a tenyerei a csupasz bőrömön találnak fogódzkodót az ing anyaga alá érve.
Sohat beszélek. Pff, eleve egy szót sem akartam szólni ezzel kapcsolatban, a vetkőzést szántam beszédesnek.
Halkan szusszanok egy aprót és a kékjeibe akasztott tekintetem könnyedén csúszik egyre lejjebb, végül az ajkain állapodva meg. Nagyon akarom, hogy megcsókoljon. Most. ..és mintha csak gondolatot olvasna, úgy birtokolja el magának az enyémeket, kilopva a levegőt a nyelvem alól. Újra átkarolom a nyakát és ujjaimat ráérősen futtatom a rövid hajszálak közé. Megérezve, hogy megint emelni fog, a csípője köré kulcsolom a lábaimat, belső combjaimmal feszülve hozzá szorosan.
Ó nem, nem engedem, nem eresztem, nem akarom, hogy visszafogja magát, amikor erősebben tapad az ajkaimra, visszakozásakor kapok utána, rántom vissza a csillapítani szándékozottba. Kell az a túlzás, mert akarom. A levegőt minden szégyenérzet nélkül orozom el tőle, előle magamnak, leginkább abban bízva, hogy vissza vágyja majd venni. Lehetőleg minél előbb.
A kanapéhoz érve, húzom magammal, amikor, ahogyan letesz, nem eresztem, nem akarok most elszakadni tőle, akkor sem, ha így a dőlés és az érkezés nem lesz a legzökkenőmentesebb. Az érdekel most a legkevésbé. A pólót felfelé marom rajta, minél előbb, kapkodóba forduló mozdulatokkal áthúzni vágyva a fején és elszórni a padlón vagy a bútor textíliáján, nem foglalkozva azzal, hová is esik pontosan. Adok magamnak egy másodpercet, ahogy lekerül róla az anyag, hogy megnézzem – oké, lássuk be, gyönyörködjek benne – magamnak. Hosszú volt az elmúlt négy hét. Nagyon hosszú..
A ráérős, nyugodt mozdulatoknak rég búcsút intek, pont, hogy időből egyébként sincs annyira sok most, a türelmetlenség pedig szintén rásegít a sürgetőzővé váló érintésekre. Újra csókolom, mohón, többet akarva belőle és ujjaimmal a nadrágja derekán matatok, mielőbb megkeresve a kibújtatni kívánt gombot. Kezemet becsúsztatom az anyag alá, a csupasz bőrét érintve végig, újra a tenyerem simítása alá vonva vágyának megnyilvánulását, ezúttal már teljesen mellőzve a finomkodást, de ugyanúgy megtartva a törődő gondoskodást.
- Vedd ezt le.. – húzgálom meg nadrágja derekának szélét szabad kezemmel a sóhajtásba fojtott kérés közben és, ha eleget tesz neki, vele egy időben a magamétól szabadulok meg, amennyiben erre még nem segített rá korábban.

A meglepődés egyértelmű jelei ültek ki az arcára, így csendben engedem el az egészet. Inkább. A rövid szájízváltozást lenyelem. A szemöldököm moccanását valószínűleg úgysem látja már, mikor úgy döntök magasabbra teszem a dolgok tisztázásához. Lehet az ő fejében egyértelműként könyveli el, game-changernek a gombok lassú kibugyolálásának műveletét, de az enyémben független attól megfordult-e vagy se valójában az orvosi figyelmeztetés árnyékában: ez nem ilyen egyszerű. Egy hete lassan azt is ingerlésként élem meg, ha az oldalamhoz fekszik.. Önként nem csaphatom le a kapcsolót, ami felett nem egyszer remegett meg a kezem. Azonnal sem.
A magyarázatát némán hallgatom, egyenletessé kívánva tenni közben az aláfestő mély ki- és belélegzésemet. A feszültség nem távozik a tartásomból egyik pillanatról a másikra, nagyon is beléivódott a tagjaimba, akaratosan kapaszkodik a fokozatosan felengedett fékbe. Fokozatosan terveztem.. Egyszerre okoz enyhülést és szenvedést az érintésével. Rohadtul akarom az egyiket, akkor is, ha rövid ideig a másikkal kéz a kézben jár. Szó szerint. Még jobban dőlök. Fölé, rá, neki és a pultot támasztó kezeimmel a puha bőrbe gyűrök, annál fogva vonom közelebb, hogy kipréseljem a kurvára zavaró teret, ami ugyan helyet biztosít számára a fájó pontomra tapintásban, de a rákövetkező moccanásakor nagyon is kevésnek bizonyul az akaratom megtartóztatásában.  Édes kevésnek. Már-már felpréselem a mellkasomra és nem foglalkozom a fizikai változókkal. Begyűjtöm a száját, figyelmen kívül hagyva szüksége van-e levegőre vagy sem, maradt-e annyi a tüdejében vagy sem. Felfelé tornázom az üstökét ahogy beléakaszkodom, mindinkább régóta felgyülemlett jusst követelve az ujjainak játéka nyomán. A kezeimmel automatikusan nyúlok alá, félreérthetetlen helyváltoztatói szándéknál fogva. Az unalmashoz ez nem megfelelő.
A combjainak szorításának hatására, az ajkát szívva egy pillanatra észre sem veszem milyen erővel tartom fogva és hogy az talán fájdalmassá válik-e számára. Ennek felismerésekor finomítok a másodperc röhejes töredékére. Nevetségesen kurta időnek számít, mert a levegőorzást érzékelve rögtön visszaveszem, amire nem pusztán csak az igényét nyújtotta be. Eddig tudtam türtőztetni magam. Már, ha számít ez bármennyit is. A súlyosabb dőlést csak annyira tompítom, hogy ne a teljes testtömegem alatt nyekkenjen, fúródjon a kanapéba és ekkor még szabad kéz híján a térdem feszítem az ölének, épp annyi helyet engedélyezve a ruhák után kaphassunk. A sorrendet rohadtul leszarom, azonnal nyúlok a szegélyért és húzom a fejem irányába, hogy őt megelőzve hányjam el a feje fölé valahova.
Az intermezzonyi idő elteltét is megérzem jelenleg. A hirtelen hiányt, ami pont a szabad levegővételkor okoz légszomjat.. Egyszerre veszem el tőle a saját, megmaradt oxigénjét és kevés udvariassággal simítok végig a hasának alján, lenyomva azt annyira, hogy beférjen a tenyerem a farmer anyaga alá. Közvetlenül akarom érezni a melegét, ezúton is megbizonyosodni róla, felidézni, mint rég nem érintettet és ha egyszerre is akarnánk cselekedni, az általam megkezdett előrébb sorolom. Vagy befejezi a mozdulatát, vagy nem, de ott akarok lenni még mielőtt leráncigálom róla a többi ruhát. A türelmemből nem sok fedezhető fel..
Nem vagyok durva, de céltudatosan nyúlok a lába közé és préselem a fejét a díszpárnába, elégedetten nyögve a csókba, a nyelvére. Ezt mindenképp és most akartam, de soká nem nyújtom a pillanatot: akarom, nem csak ennyire. A lépéseinek fényében fogok reagálni, de ha nem ad kifejezetten iránymutatást a folytatásról, az ő nadrágjának száránál fogva fogom kezdeni. A másik esetben, a gyorsítás érdekében hagyom, hadd gyűrjük le egyszerre az idegborzoló szarokat végre magunkról.

15+1
A kicsit talán döcögősebb indítást leszámítva, pofátlanul könnyedén, egyszerűen és természetesen jönnek vissza túl sokáig szükségszerűen mellőzött mozdulatok, érintések és simítások. Hiányzott, túlságosan is és eddig a pontig talán nem is voltam ennek teljes mértékig tudatában. A testem minden rezdülésére reagál; ahogy előrébb hajol, úgy simulok hozzá, egészen közel, amennyire csak tudok és közben ellent tartok, hogy mindinkább egymásnak feszülhessünk. A tenyeremet nem húzom el rögtön, érezni akarom, ingerelni, felborzolni a vágyát, kihozni az akarnokságát, előcsalni a birtoklás után sóvárgását. Konkrétan azt akarom, hogy maga alá gyűrjön.
Készséggel fonom szorosan köré a combjaimat, kapaszkodok a nyakába, halk nyögéssel tudatom, hogy mennyire értékelem, amilyen erővel tart, kapaszkodik a bőrömbe. Ez a minimális fájdalom kifejezetten vágyott a részemről.. Nem akarom türtőztetni magam, azt se, hogy ő tegye. Bőven eleget gyakorolhattuk az alatt, míg muszáj volt.
Combjaimat a térde köré zárom és amíg a felsőjét kapja le, megszabadulok végre az ingemtől a kanapé mellé hullajtva azt a földre. Hogy a birtokháború az ajkáért vagy pusztán az oxigénért megy-e, már nem tudom, de igazság szerint nem is érdekel. Finoman, de határozottan veszem az alsó ívet a fogaim közé és szívom meg kicsit erősebben a csókcsatában. Csak akkor kapnék jobban levegő után, amikor a hasamon simít végig, hogy aztán belém rekessze az éltető maradékát vagy annak pont, hogy hiányát az ujjainak játékával. Akaratlan zárom összébb a lábaimat, hogy valamivel mélyebbre taszítsam a nedves forróságba az érintését. Túlságosan finom, túlságosan jó.. A saját megkezdett mozdulatom megáll, nem tudom azonnal véghez vinni és befejezni, mert magával sodor a rég nem érzett és szinte azonnal feszíti bizsergető, enyhe ívbe a gerincemet. Ajkára görgetem a korábban megakasztott sóhajt, amely végül halk, kéjes nyögésbe fullad és keveredik az övével eggyé. Benyúlok a nadrágjába, viszonzom a kapottat, pőreségére simítom a tenyeremet, gondoskodó mozdulatokkal játszva rajta, ameddig hagyja. Nem sokáig.
Türelmetlenül kérem, hogy szabaduljon meg a rajta lévő anyagtól és, ha eleget tesz neki, ujjaimat a saját nadrágomba akasztom a fehérneműt is hozzámarva, hogy aztán pillanatok alatt vessem le együtt a kettőt. A türelem és a visszafogottság rég elveszett még valahol a konyhapult környékén.
Érte nyúlok, újra csókolni akarom, a nyelvének ízét a sajátomon érezni, azt, hogy temessen be a testével, átölelni, elveszni a tenyere és az ujjainak becéző vagy éppen nyers játéka alatt, combjaimat szorosan a csípője köré zárni és szemérmetlenül élvezni az elmerülését.

Minél többet kapok belőle az annál kevesebbé válik. Egy pillanat is elég volt a hergelésemhez, a türelmem nullára redukálásához, hogy csak arra tudjak gondolni milyen elképesztően hosszúnak érzem a legutóbbi együttlétünk óta eltelt időt és milyen sürgetővé válik a hiánypótlása. Önzőn ragadom meg, nyúlok hozzá, vonom olyan közel amennyire csak lehet és a törleszkedő szándékáért cserébe hálásan mélyesztem az ujjaimat a bőrének felszínébe. Jelenleg elképzelhetetlen minden elég, nem ismerem fel a mértékhatárokat, mert most megkapva őt nem tudok betelni vele.
A fogai közt kiszűrődő nyögés, a combjainak satufogata, a végre lekerülő ingje, ami alatt viszont még mindig ott van a zavaró fehérnemű.. A lapockájához vezetem a tenyerem a csatt megnyitásához, biztosítva a könnyű levételt, amit innen már csak a pánt vállain át való legördítése jelentene, ha nem nyújtaná be előbb az igényét a felsőm eltávolítására. Segítek. Hezitálás nélkül. Válogatásra nem pazarlok időt, energiát, előbb-utóbb mindhez eljutunk és hidegen hagy a sorrend a kapkodóbbá váló anyagráncigálás során: mindegy kiéi lesznek hamarabb elszórva.
Az egyetlen, amihez határozottan és érezhetően ekként ragaszkodom az a combköze. A fogainak karcolásával válik céltudatossá, engedélyt mellőzővé a kezem útja. Más módon is meg akarok bizonyosodni a kívánósságáról, a legközvetlenebb módon az adott körülményekhez mérten. Akárcsak ő, én is szeretek érzékeny pontjára tapintani, látni ahogy ívbe hajlítja a gerincvonalát, domborítja a mellkasát és nem akarok lemaradni a látványról. Feljebb tolom az állát válla mellett, alkarra támasztott kezemmel és élvezettel figyelem, ahogy a mozdulat következtében elválik a keblét fedő bőrtől a melltartó. Könnyen söpröm félre, hogy többet mutasson, ha a karjairól egyelőre nem is húzom le a teljes értékű megszabadulásának érdekében. Felesleges, csak húzná, nyúzná a türelmetlenségtől terhes másodperceket. Mélyebbre vezetem az ujjam, érezni akarom, ahogy összerántja a hasizmának alját a vágya és ezen a ponton a meginduló nyáltermelésem nyelésre késztet. Az elégedettségem ekkor ölt formát, amihez szinte egy időben csatlakozik az övé. Fogalma sincs mennyire imádom ezt a hangot. A végét elnyelem, a levegővétel belém feszül a célt érő mozdulatának hatására és szomjasan veszem magamhoz a száját, a nyelvét. Bassza meg, már most a csigolyáim alján kapar..
Imádom a szégyen nélküli merészségét, de nem sok időt hagyok a szabad tevékenységre. Egészében akarom. Az övtartómba akaszkodva emelkedek fel róla, hogy levegyem a nadrágot a boxeremmel együtt és vele folytassam. Újabb nyelésre kényszerülök, a tekintetemet pedig nem tudom azonnal elvonni a combjainak találkozásáról, hiába mozdulok egyidejűleg a felém nyúló kezének irányába.
A hajába fúrom a balomat, felfelé tornyozom a nemrég még idegenebbnek vélt, mostanra már fel se tűnően más színű szálakat. A másik kezemmel közénk nyúlok, szemérmén végigsimítva, mielőtt igazítást követően beledőlnék a lüktető húsba. Ráengedem a súlyom, befedem a sokkal kisebb porcikáit és a jobbomat a combjának külső feléhez tapasztom, térdütközésig vezetem. A mozdulat, a vehemencia jól ismert, ahogyan egy másik dolog is: ha látható jele nincs is, de figyelek. Rég nem tartunk ott, hogy szavakkal kelljen jeleznie, ha kellemetlenné, kényelmetlenné vagy fájdalmassá válna számára a szex. A bőrén soká hal el a megkönnyebbülésből fakadó sóhajom, amit a csóktól elszakadva kenek az arcára.
Előre érzem ez rohadt gyors lesz..

+18

Átölelem, hátának feszes izmaiba kapaszkodva húzom közelebb, elemelkedve annyira a kanapétól, hogy könnyedén ki tudja kapcsolni a puha anyag csatját. Ajkát elengedve a nyakába csókolok, az ott lévő anyajegyet veszem célba, majd kulcscsontja alatt a bőrén vágynám hagyni forró leheletem lenyomatát, ha nem zavarna be a pólója. Felgyűröm rajta, azt akarom, hogy levegye, minél előbb szabaduljon meg tőle és közben fel sem tűnik, hogy emiatt elmarad a melltartóm levételének befejezése. A szövet lazán marad a helyén, a pánt lejjebb csúszik vállaim gömbölyűségén és mire észbe kaphatnék, hogy magam vegyem le, újra érte, utána kapaszkodok. A csókját éltetőként rabolom magaménak megint, akarnok módon nyelve az ízét, a levegőjét, az alsó ívet fogaimmal ingerlem, cserébe pedig ujjai játéka lesz a jutalmam forróságom közepében. Érzékelem, hogy látni akarja, vágyja mit vált ki, ér el az érintésével, mélyebbre szaladó ingerlésével. Önkéntelenül csukódnak le a szemeim, ahogy a gerincem meghajlik, alsó ajkamat beharapom amikor az alhasamban az izmok  húzódni kezdenek és végül többet akarva rándítják összébb a combjaimat. Mélyebben marok a vállába, ujjaim erősen feszülnek bele az izomba és végül rövid körmeim vájnak helyet maguknak a bőrében.
Akarok még. Többet. Ennél sokkal többet..
Nem bírom tovább a távollétét, újra csókolni vágyom, ajkai közé engedni a túlfűtöttségről árulkodó sóhajba fojtott nyögést. Az övé, ha még lehet bárhová, úgy fokozza tovább a türelmetlenségem, korbácsolja azt, hogy mennyire kívánom. Szomjas visszabitorlása után ugyanúgy, ha nem jobban sóvárgok, amiképpen  Ő is. Szemérmetlen természetességgel nyúlok le, ágyékához vezetve az érintésemet és tenyerembe fogom kemény vágyakozásának megtestesülését. Ha csak sejtené, mennyire odavagyok azért, ami fogad…
Készséggel, örömmel fokoznám, korbácsolnám tovább akarnokságát, ha engedné vagy ha nem követelőzne szűkölve az ölem az övé után. Mindennél jobban vágyakozom eggyé olvadni vele, elmerülni a gyönyörében éppen annyira, mint a magaméban.
A nadrágja. Vegye le, szabaduljon meg tőle, mielőbb. A sajátom is zavar, megszabadulni kívánok tőle, gyorsan és nem, egyáltalán nincs eszemben, hogy bármiféle fokozatossághoz lépjek vissza. Menjen a farmerrel együtt a fehérnemű is, jelenleg csak bosszantó, felesleges és irritáló.
Textíliáktól megszabadított látványa számomra is éppen annyira izgató, amennyire neki is nehezére esik elvonni a figyelmét fedetlenné vált szemérmemről.
Karjai alatt kapaszkodok belé, lapockája és válla találkozására vonva az egyik kezemet az ölelésében, a másikat pedig a csípőjére tapasztva. Újabb halk sóhajt, legördülő, apró nyögést kelt életre ajkaimon, ahogy megérint. Szorosabban fonom lábaimat a csípője köré és semmi másra nem vágyom csak arra, hogy közelebb érjen végre, kiszorítva kettőnk közül a teret, a levegőt, mindent, ami jelenleg elválaszt egymástól.
Mélyen szakítja belém a légvételt, ahogy birtokba vesz. Ajkam, nyelvem az övét érinti, végigcikázik egész testemen azaz apró, bőr alatti szikrákat életre keltő érzés, ami olyan pokolian hiányzott, hogy szinte már fáj. Csípőjére tapasztott kezemmel magam felé húzom, mozdítom az ölem, magába fogadón, többre vágyakozón, mert mélyebben akarom magamban érezni, a figyelme ellenére vagy mellett a telhetetlenségének kiteljesedése után ácsingózok. Nagyon.
Elébe megyek a mozdulatának, a lökéseinek, türelmetlenül, szándékosan gyorsítva az első, odafigyelésről árulkodókat. Ez nem az a fájdalom, kényelmetlenség vagy kellemetlenség, amit ne akarnék. Akarom. Többet belőle, egyszerűen csak még többet. Elengedem a csípőjét, tenyeremet a tarkójára viszem át, szorosan köré vont combjaimmal, ölemmel mutatom mit és mennyire szeretnék, hol gyorsítva, hol mélyítve inkább a tempót és a lendületet. Megint a csókja után szomjazok és ajkai közé nyögöm szégyentelen őszinteséggel; baromi gyorsan elérte, hogy elélvezzek.
Egymás után többször is...

Minden apró, bőrömön elszórt ingerrel képes újabb és újabb adagot lenyesni a türelmemből, még többet hozzáadni a követeléseim listájához annak dacára sem az idő, sem a hely nem engedi valamennyinek a behajtását. Egyszerre nem lehet mindent. A fizikális határok nem teszik lehetővé, ami jelenleg a tudatom felszínét sem karcolgatja, mint magvas, de leginkább, mint semmilyen gondolat más sem azon kívül mennyire komolyan irritálni kezdenek a közénk feszülő ruhadarabok.. Az összes levételéig mégsem várok. A hátamba maró ujjak, a nyakamat célzó kényeztetés, a csókja mind táplálják azt az éhséget, amit egy hónapja igyekeztem kordában tartani, aminek mértékét mégis minden egyes újabb érintéssel csak tovább növeli, szinte lehetetlen mértékűre. Az a másodpercet, amíg át kell bújtassam a fejemen a póló nyakát, sokkal többnek érzem, mint amennyi valójában volt és emiatt nem bírok várni addig mezítelenül feküdjön alattam, rólam is lekerüljön valamennyi anyag. A bőrét gyűrni nem ugyanaz, a felszínen dolgozni, a felhevült felületbe dörzsölni mennyire rohadtul hiányoltam a közelségét, az ilyenkor még jobban kibontakozó habitusát. ..nem elég közvetlen a szájízemnek.
A nyáltermelésem meglódul, a nyelési inger szinte azon nyomban megindul, hogy a farmer és a fehérnemű alatt elvezetve a kezem elér az öléig. A nyelvem végére tolul a káromkodás, ha nem merülnék el a pillanatnyi érzésben, a nyomán éledő sürgetésben és a vágyfokozó látványban, a fedetlenül megmutatkozó keblekétől, amik a hasfalának süppedésével ellentétesen moccannak, míg a medencéjét többet akarván nyomja a markom felé. Fájón jelzi egyetértését az ágyékom, ösztönösen tolom ismét az ujjainak elébe menve a csípőm és hosszan szívom el tőle a levegőt, ami rendkívül hamar elfogy, kapkodóbbá avanzsálja az elkövetkezőket, mert ahogy ő, én sem bírok tovább ilyen finom keretek között szűkölni. Égek érte. Túl régóta, hogy ha az el és az el még nem telő szekundumok ilyen szinten halmozódnak egymásra, akkor belátható időn belül meg fogok őrülni a kétélű pengeként ható jelenlététől, az illatától, a rám került ízétől, aminek a kóstolásáig sem jutottam. Kizárólag gondolatban, az utolsó takaró textíliát odébb hajítva.
Minél nagyobb felületen akarom érinteni, fedni a estét, mintha ezáltal lehetséges lenne részben kompenzálni a böjtünket. Tudom, hogy nem. Az ajkán átgördülő hangot benyelem, a végét teljes egészében és nagyobb nyomást kifejtve túrok a hajába, ahogy nekifeszülök, belé. A kérésének eleget téve: egészen. Fölé görnyedten, rá hajolva, mindinkább kitöltve. Jobban rákapok a szájára, míg a tüdőmben lévő levegő használhatatlanná és visszatarthatatlanná nem válik, amitől már meg kell szabadulnom a bőrén szétfoszlatva a teljes adagot. Mélyebben szántom a hamvas bőrébe az ujjaimat, ahogy a combjának fogásával még inkább rásegítek a legjobb szög megtalálásához. Az odafigyelésem nem óvatoskodásban mutatkozik meg, mindaddig feltűnésmentes, tán nem is létező, míg a teste önkénytelenül nem rezzen, jelezvén rosszul esik az adott mozdulat. Önzőn, falánkan akarom pontosan ugyanazt, amit ő: többet, annyira amennyire ez csak lehetséges és amíg még.. A körém fonódó lábak, a maguknak tökéletes, irányadó helyet találó kezek által okozott, fokozott vágyamat többszörösen megkoronázza az ölének nedves fogadása, a természetesség, amivel nem csak alkalmazkodik a tempóhoz. Nem bírok betelni vele, nem bírom megunni, viszont rohadt sokáig kellett nélkülöznöm és hajszálon múlik ne bírjam tartani magam a beteljesült nyögéséig.
Az összehúzódó ölét, a jobban feszülő, nyúló tartását kiválóan érzékelem. Jobban neki feszülve csatlakozom utána, hozzá és a hajába fúródó kezemmel megkeresem az övét, a feje fölé tornáztatom.
Rohadt rég volt rá lehetőségem utoljára a saját kedvem szerint ott és úgy érinteni, ahogy nem szégyellem. Szükségem van az oxigénre, ahogy neki is a hirtelen kapacitásváltozás miatt. Finomabban, kevésbé hevülten dőlök a csókba. Nem szállok ki belőle, eszem ágában sincs. A lábának külső felén pihentetett, selymébe mart ujjaim az oldalán indul meg felfelé, hogy határozottabban végigsimítva a bordakosarán gördüljenek a duzzadt halomra és annak dagasztásába kezdjek. Fogalma sincs milyen nehéz volt megállnom ne kezdjek bele eddig és hogy muszáj volt beérnem a sima szemlélődéssel..

+17

Imádom. Egyszerűen leírhatatlanul imádom, odavagyok azért, ahogyan érint, amilyen intenzitással gyűri a bőrömbe, mennyire hiányoztam neki – ő is nekem –, a kifejtett erőt és türelmetlenségről árulkodó feszültséget, ami ott húzódik az ujjai alatt, szinte beleégetve magát a puha, nyúzott felületbe. Pofátlanul könnyen váltja ki a követelőzésem érte, utána, aminek nem tudok és nem is akarok ellenállni. Többet és még többet akarok belőle, mohón magaménak birtokolni az ajkát, az érintését, a vágyát.
Imádom azt is, ahogyan a súlyával nekiszegez a kanapé anyagának. Az érzés, hogy testem bizonyos porcikái összefeszülnek az övével, leírhatatlan és eszméletlenül jó. Nagyon akarom, hogy ahol csak lehet, borítson el, kínáljon, adjon és vegyen el még, amennyit akar és nem szégyell. Én pedig visszafogatlan és szégyentelen élvezettel élek meg minden egyes pillanatot, simítást és csókot.
Odavagyok azért, ahogy a hajszálaim közé futtatja az ujjait, hogy leginkább szemérmetlenség nélkül markol a tincsekbe, újabb ellopni szándékozott sóhajokat generálva ajkaimra. Lassan szétfeszít a vágy, az élvezet utáni szűkölőbe átcsapó ácsingózás és már semmi másra nem tudok gondolni, csak arra, hogy egészen, teljesen olvadjon belém, heves lökésekkel hozva tudtomra mennyire is akar magának.
A levegő belém reked és egy darabig marad is, amikor mélyen, ki nem mondott kérésemnek eleget téve, merül el és kitölt teljesen. Csókja, az azt követő forró levegője lesz, ami emlékeztet arra, én is nyeljek az életetőből. A jobb szögért tett mozgolódásának azonnal eleget teszek, ujjai feszítését, kapaszkodását követve segítek rá a lábammal és engedek az irányításnak. Ismer. Pontosan tudja, hogy szeretem, hogyan jó nekem és megbízom benne. Ez több, mint jó, finom és pokolian hiányzott már egy ideje..
Együtt mozgok vele, olykor kikövetelve magamnak, amire vágyom, de cserébe hálás önzetlenséggel teszem meg érte, neki ugyanezt cserébe. A húzódó izmok előre jelzik az elkerülhetetlenül érkezőt és ha nem kötné le minden gondolatomat az, hogy mennyire akarom, mennyire vágyom rá még most is, hogy már megkaptam és mennyire nagyon jól esik ez most, hogy képtelen vagyok másra koncentrálni, akkor talán eszembe jutna lassítani, kicsit elnyújtani a pillanatot, percekké dagasztani és a végén begyűjteni a jól megérdemelt és sokkal nagyobb gyönyör élvezetét. ..de nem bírok magammal és ami még fontosabb, nem is akarok. Őszinte szemérmetlenséggel engedek a nyomásnak, merülök el saját élvezetem hullámában, együtt azzal, ahogy alhasam izmai erős rántással lüktetve ölelik hirtelen körül, tökéletesen árulkodva arról, mi ért el és mit élek át. Újra és újra lejátszódik ugyanaz, a lüktetés pedig az első komolyabbak után sem akarnak csillapodni. Nem is bánom igazából. Még jó, hogy nem.
Ujjaim akaratlanul is jobban marnak a bőrébe, a gerincem pedig ismételten ívbe hajlik, ez alakommal egy fájdalmasabba, de sokkal nagyobb kéjt is adóbba. Kebleim megfeszülnek nem csupán azért, mert magasabbra emelkednek közben, a bimbók keménnyé változnak és a belém olvadásakor taszít át még egyszer saját korlátaimon, amit természetességgel élek meg, végül pedig a forrósága is eggyé keveredik az enyémmel. Iszonyatosan izgató..
Hagyom, hadd vezesse el a kezem, ahová akarja. A bőröm minden egyes pontja hiperérzékennyé válik, az érintését, a simítását jóval intenzívebben élem meg, mint bármikor máskor. Ölemmel egészen addig feszülök össze vele a leginkább, amíg gyönyöre tart, csak utána helyezkedem valamivel kényelmesebb helyzetbe, de semmiképpen sem szorgalmazva még az elválást.
A légzésemet próbálom rendezni, egyelőre csúfosan kevés sikerrel és habár nem látom, egészen biztos vagyok abban, hogy pír ült ki az arcomra. Csókját viszonozom, immáron valamivel kevésbé követelőző módon, mint az előbb akármelyikkel tettem, tettük. Szinte megremegek a simítása alatt, kifejezetten jó érzés, ahogy tenyerét, ujjait az oldalamon vezeti fel, a levegőt pedig mélyebben kell beszívnom, amikor a puhaságot jelenleg mellőző halomra vonja. Ha így folytatja, megint pillanatok alatt fog újra követelőzővé tenni.
Megakasztott, halk sóhajjal fogadom és bár legszívesebben azonnal hagynám, hogy megmeríthessen egy újabb adag gondoskodásban, a testem jelzi, hogy ez alkalommal másképpen is reagálni fog. Olyan módon, ahogyan korábban sosem, legalábbis nem ilyen helyzetben és végképp nem vele.
Nem, már nem tudom leállítani, a kezét elvonni vagy szólni, annál gyorsabban történik. Egy kövér csepp elszabadul és gördül alá, amit rögtön mindjárt követ még néhány. Nyilván nem tejeszacskó, így túlzás lenne azt állítani, folyik bármi bárhová, de a hanyagolhatónál kissé nagyobb meglepetést okoz. Nálam legalábbis biztosan.
- Basszus.. – nyögöm szinte alig hallhatóan, inkább indulatból, semmint tudatosan vagy szándékosan. - Bocs ez.. – sokféleképpen be tudnám fejezni a mondatot, a cifráktól az egészen konszolidáltakig, de akármelyik helyett egyszerűen csak elnevetem magam végül. Ennyire abszurdnak kevés helyzetet sikerült eddig megélnem és ez tuti bekerül a top 5-be, akármennyire is természetes egyébként és akármennyire nem tehetek róla.

Bőven van időnk máskor türelmesnek lenni, lassabb, finomabb mozdulatokkal operálni, elnyújtani az együttlétet, több odafigyelést invesztálni bele vagy alaposságot, kevesebb önzést. Egyikünk sem igényli ezeket jelenleg. Elvesszük a jussunk, adunk. Ez a labda folyton ide-oda pattog közöttünk, mikor éppen kinél időzik el hosszasabban. A csípőjének kitolásaival, a nyúló karmozdulatokból, a tenyereinek útjából, a simítás erősségéből ki tudom nyerni mire vágyik és felismerem az irányító jeleket, amikre előszeretettel reagálok a kedvének megfelelően. A kezdetek óta megveszek az öntudatosságáért, hogy tudja mit akar és nem rejtegeti, nem tartja vissza, ami szintén igaz testi reakcióira. A szégyenlősséget nem tudom kezelni, esetében azonban szó sincs ilyenről: érzem a kellemesnek megélt össze-összehúzódásait, a hirtelen bucskázó hasfalát, ami engem is átlök a határaimon. A bőrén oszlatom szét az elhasznált levegőt, a nyakára fújom ki és elnyújtóztatom a tagjaimat, javát neki feszítve, a kezét fölfelé víve, hogy mindinkább kiélvezzem a pillanatot, amiben vele együtt merítkezek meg.
Az arcára költöző pirosodástól nem köszönök el rögvest, nem kapkodok már, sokkal kényelmesebb tempóra váltok bizonyos értelemben és nem szalasztom el a látványt egy újabb akaratos megmozdulás érdekében. Kívánom, oh baszdmeg, nagyon is. Lassabban csókolom rá az üzenetet a szájára, simítom rá a nyelvére és gyűröm a bőrébe, nem szégyellve több erőt vinni bele, hogy jobban érezze semmi sem változott a belénk maró kielégülés ellenére. Sőt. Csak még jobban vágyok rá a kimondatlan egyetértésünk után, a hasonlóan csitítást, várakozást nélkülöző modorról. Lomhán, falánkan lopok az ízéből és vezetem a tenyeremet a keblére. Nagyon-nagyon sokszor kellett türelmet gyakorolnom ne akarjam akár este jobban az ujjaim alá vonni vagy ösztönösen bele-belemarkolni.  Elégedettséget váltanak ki az ajkain kibukó, torkából feltörekvő hangok és tovább, nagyobb nyomáskifejtéssel veszem magamhoz az engem megilletőt.
Az előhírnöki jelek eddig fel sem tűntek, gondtalanul és bátran nyúltam hozzá. Kisebb krízis köti meg az izmait, szakajtja ki belőle szitok formájában az oxigént, ez az, amit elsőként érzékelek mindebből. A szivárgásra később válok figyelmessé, kissé meglepődve konstatálom mennyire lekötött és mennyire nem foglalkoztam az apróságokkal. A langymeleg folyadék kiserkenését gyengéden törlöm le, a maradék be fog szívódni a szabad bőrfelületen.  
Megcsóválom a fejemet. Nincs miért bocsánatot kérnie. Pont. Érzem a helyzetet kínosan éli meg, a nevetésében ott van az a plusz, negatívabbat sejtető él és ott van a mondat be nem fejezésében. A feje fölé vezetett kezének tartásán lazítok, ne korlátozzam az adott mozgásterét, míg a jobbommal a domborulatról legördülő folyadékot itattam fel, kentem el. A kiengedett sóhajomat kevesebb kínnal kíséri a kedélyesebb, nevetéstől megremegő hangom, az arcomra húzódó mosolykezdemény.
– Ne. Nincsen gond. – finoman fogok rá az állára, hogy onnan a hajtövek felé simítsak és irányítsam a tekintetét, amíg el nem felejti a zavarba ejtőbbnek nevezhető momentumot. Nem zavar, nem akasztott meg személy szerint. Az arcélére vándorol a szempárom és a hüvelykujjammal terelem feljebb, szeretném növelni a fejtartásának megváltoztatásával az elérhető, nyakat fedő bőrfelületet, hogy odanyalva oszlassam el a kétségeket.
- Én feledkeztem meg a tejfakasztásról.. – a súlyomat rávezetem a rekedtes vallomástételt követően és újból a hajába vonom az ujjaimat, köréjük csavarom a világosított tincseket.

+17

Lassabb, érzékibb csókjának ritmusát könnyedén követem, veszem fel és viszonozva élvezem. Forró, kipergetett levegőjét a magaménak készülnék bitorolni, ha az erősebb gyűrése nem jelezné, még most is ugyanannyira, ha nem jobban akar, dacára a gyorsan kikövetelt beteljesülés alig lecsengett hullámainak. Újabb halk sóhajt fakaszt az ajkaimról, beleolvasztva nyelvének játékába az enyémmel. Nem tudja mennyire szexi, mennyire beindít csak azzal, hogy szavak nélkül a tudtomra hozza; még nem elég. Ehhez pedig csak hozzáad az, ahogy a keblemet érinti. Mindig is az egyik legérzékenyebb pontom volt és imádom, ahogy akarnok módon nyúl hozzá. Csak éppen azzal nem kellett eddig számolni, amivel most nagyon is. Meglep engem is, váratlanul ér és nem a legkellemesebben. Érzem, ahogy szétkeni és a noha a nem számítottság rajta is látszik, mégis sokkal könnyedebben túllépve az egészen kezeli a a dolgot. Szabadon eresztett kezemet a vállára simítom és már a mosolykezdeményével is oldani kezdi a kellemetlen élt, ami kéretlenül feszült belém. Ajkairól a tekintetére vándorol a sajátom, ahogy az államat érinti és a hajam felé vezeti el végül a megkezdett mozdulatot. Neki köszönhetően engedem el a rosszabb élményt, amihez nem csak a reakciói, de a szavai is nagyban segítenek hozzá. Feljebb mozdítom az állam, ahogy megérzem az erre irányuló, csupán a hüvelykujjával jelzett kérést és lehunyom a szemeimet, ahogy a nyakam nagyobb felülete lesz övé.
Hirtelen rándulnak össze, moccannak feszültebbé az alhasam izmai, amitől szorosabban, erősebben nyomakodva ölelik körbe combjaim a csípőjét. Vállába és tarkójába kapaszkodó ujjaim is erőteljesebben fognak rá, ahogy halkabb, de annál koncentráltabb sóhaj, nyögés elegyét fakasztja a torkomból. - Hogy tudsz így felizgatni csupán a hangoddal? – komolyan gőzöm sincs miként érte el, de sikerült neki. Az előbb még kínosnak megélt, nem számított újdonság után nem csak elengedni sikerült a kellemetlen érzést, de a testem rándulása egészen egyértelmű jelzést adott le, milyen hatással volt rá a rekedtes hangja. Megveszek érte, azért, amit művel velem, a rám engedett súlyával pedig csak fokozza, ingerli az érzékeimet. Belemegyek, engedek neki, a saját követelésemnek, újra mozdítva a csípőmön, kétséget sem hagyva afelől, hogy nagyon is készen állok, akarom a következő kört. Szeretem, ahogy az ujjait a hajam közé futtatja, a szálakkal némileg eljátszva.
Eleresztem a vállát és tenyereim kérdőjelébe zárom az arcéleit, újabb csókért követelőzve. Elnyújtva, ráérősen ízlelve a nyelvét, a puha íveket. Nagyon-nagyon akarom. Újra, megint, összeolvadva vele, ezúttal több időt, több odafigyelést, több érintést nyújtva egymásnak és megosztva egymással.
..ha a gyerek nem döntene másképpen az emeleten. A konyhában vagy a nappaliban hagyott bébiőr hangszórója kegyetlen kéretlenséggel jelzi, mutatja, hogy a legifjabb felébredt és ezt kész tudatni a nagyvilággal, velünk.
Basszus.
Nem tehetek róla, de az első gondolatom csalódottsággal kevert nem tetszés elegye, amit olyan gyorsan próbálok elhessegetni, ahogy jött is. Nem tehet róla, hogy az időzítés nem a legjobb. Nagyon nem.
- Este folytatjuk.. – ejtem az ajkaira, mielőtt még elengedném. Nem esik jól a megszakítás, de ez most aligha számít bármit is.
- Lehozod, amíg összekapom magam? – muszáj letöröljem a belső combjaimon végigfolyót és az igénybe vesz valamivel több időt, mint amennyibe neki kerül felmenni Jake-ért és lejönni vele.

A szülést követően a testén lévő változások nem tűntek el, nem nyerte még vissza a régi alakját, amit egy bizonyos esetet kiemelve kifejezetten előnyösnek tartok.. Összességében mégsem zavarnak, főleg nem érdekelnek. Az alap, bőréből kipárálló illata ugyanolyan, a csípőcsontjánál fogva lejjebb tolhatom a medencéjét, a vállaihoz, a lapockáihoz a jól ismert út vezet, akárcsak a lábán, a combjától a lábujjainak végéig.  Az ízéből még mindig vágyom a többre, a bőre valamivel puhább, mint előtte. A sok apróság mellett, amik másabbá, de nem szokatlanul mássá teszik az együttlétet, ha meg is lep, ki nem zökkent a kényelmesebbre vett ritmusból és egyáltalán nem akarom, hogy többnek élje meg vagy rosszul. Természetes testi reakció, éppen úgy, mint az miként nem állítom meg a mozdulataimat, hozzá nyúlok, hátrébb döntöm a fejét és ráhajolok a nyakára, újabb módon is egyértelműen a tudtára adva: rohadtul kívánom, ahogy van.
A bőrömbe mélyedő ujjak erősebb kapaszkodó után kutatnak, önzőn a lábai közé szorít és eszem ágában sincs ágálni ellene. Közvetlen a nyelvem alatt érzem a megrezzenő torkát, a hangképzés legelső pillanatától kezdve. A hajába szaladt ujjaimmal még mélyebbre szántok, egészen hátra a koponyája túlfelére, míg határozottabb folytatom a bőrének kóstolását a kiváltott reakción felbuzdulva. A legördülő sóhajtól csak még szomjasabban, mintha a nyakának birtokba vételétől várnám az enyhülést és nem foglalkozom a kérdésével. A levegőmet nem akarom beszédre pazarolni, ki fogom használni, élvezni, hogy elmerülhetek benne a hosszú ideje tartó nélkülözés után és moccanok, belérekeszteni vágyván a pazarolt oxigénjét, egyszerre a csípőjének idomulásával. Hatására nekitódul a szájpadlásomnak az elégedett, halk morgás és mindössze annyival emelkedem feljebb az állkapcsomat koszorúba fonó tenyereivel előbb találkozzak, ösztönösen engedve a követelésének, melyet a sajátomba át-átforgatok. Ez alatt a négy hét alatt pokolian hiányzott..
A karjaimmal már épp alá akarnék kapni, a fenekébe marni, hogy közelebb húzzam a fizikai képtelenség ellenére, de a mozdulat elhal a fülünket megütő gyereksíráskor. A derekának támasztom neki a tenyerem, húzom elégedetlenül a bőrt, belesimítom az osztott gondolatot, amit az ő testén is érzékelek: bassza meg, ne most.. A illékony bosszúság a tartásomba telepedik, a tekintetemben, amivel az övét keresem röviden és egy hangtalan Oké.-val könyvelem el az ígéretet. Utoljára azért még kölcsön veszem egy röpke szívás erejéig a felső ajkát, ezután hagyom el, kelletlen ízzel a számban.
- Persze. – a még meleg belső combjára simítom második ízben a válaszom és felállok a kanapéról, hogy egyből az emelet felé orientálódjak. A ruhákat majd visszaérve összeszedem, magamra kapom. A vállam felett hátravetek egy utolsó pillantást, mikor még nem takarják el előlem a falak a látványát.
Az első erőteljesebb felsírás halkult, folyamatosabbá vált és érezhetően fojtott nyűglődésről árulkodik, ahogy belépek a hálóba. Rákönyökölök a kiságy korlátjára, jobbomat lenyújtom, a hasára tapasztom a tenyerem, hogy finom fogást találva billegtessem meg jobbra, majd balra. Az állammal felé bökök, nem, mintha a kimondatlan kérdésre, mi szerint mi történt válaszolni tudna..
- Kezdek féltékeny lenni többet látod anyád mellét, mint én és még el is rabolod előlem, amikor rajtam a sor.. – kicsit feljebb igazítom a takaró szélét. - Gyere, nincs semmi baj. – elhagyom a támasztékom, alábújtatom a kezem és a fejét tartva nyúlok, emelem ki a helyéről. A mindennapjaink részévé vált igen hamar, de valahogy még mindig nehéz elhinni, hiába tudom kézzel megfogni vagy érzem a bőre melegét, ahogy az arca a mellkasomnak bukik.
- Lassan felállítjuk a szabályokat, oké? – letekintek rá, ahogy már a lépcsőn haladva felé intézem a szavaimat és Jacks után kutakodok, elment-e a kanapéról vagy maradt.

+16

Újra elmerülnék vele abban az érzésben, ami tetőtől talpig még mindig bizserget, amitől érzékenyen reagálok rá, az érintéseire, a mozdulataira, a hangjára, a csókjára, a bőrömön szétoszlatott, elhasznált légvételeire. Ugyanúgy vágyom a folytatásra, a fokozásra, mint ő is, semmi mást nem akarok, csak még többet ebből, belőle, az újabb gyönyör(ök) ígéretéből és azok szemérmetlen behajtásából. Benne van a mozdulataimban, abban, ahogy a vállára, a tarkójára simítok, az ujjaim okozta erőkifejtésében, ahogyan a bőrébe, az izmaiba feszítem őket. Abban is, amiképpen az alhasam húzódik, rándul, a csípőm önálló életre kelve mozdul, kel vágyakozó ringatózásra az övével. Egyszerre engedek nagyobb felületet át neki a nyakam felszínéből és fordítom úgy a fejem, hogy az ujjai könnyebben és mindinkább szaladhassanak jobban a tincseim közé. Imádom, ahogy belefúrja az ujjait, marka alá szorítja a szálakat és elégedettségem egyértelmű sóhaja sem késlekedik átbukni az ajkaim között. Halk morgása csak olaj a ki sem aludt tűzre, még inkább felé hajszol és ugyanazon egyetlen érzés és vágy megélése utáni ácsingózáshoz. Arcéleiről a csókba merülve a haja irányába simítom a tenyereimet, a rövid szálak csiklandozó szúróssága közé futtatva végül. Ajkai birtoklását hol szemtelenül átveszem, hol ő gyűri akarata és kedve alá az enyémeket és ez pont így és ettől lesz annyira izgató, annyira finom, annyira észveszejtő.. Akarom, kívánom, egyre inkább, megint rálépve a hajszolt ígéret utáni vágyakozás útjára, amelynek a végén csak beleolvadni sóvárgok a magával söprő érzésbe, ami újabb ívbe hajlítja a gerincem, begörbíti a lábujjaim, összerántja alhasam belsejét, neki köszönhetően.
Nehéz sóhaj tölti meg a mellkasom, amikor a fiunk hangja közbeszól. Nem, egyáltalán nem akarom még elengedni, abbahagyni, véget vetni a szinte meg sem kezdettnek, mégis megteszem. A folytatás után már most ácsingózom, főleg, hogy érzem, ahogy a bőrömbe gyűri, mennyire hasonlóan éli meg ő is az elszakadást. Csókját forró odaadással viszonozom, ajkát még akkor is a sajátomon érzem, amikor már elhúzódott. A lábam megremeg a simítástól, amit a belső combomra futtat. Hiába tudom az eszemmel, hogy egyszerre most csak ennyi jutott, a testem nem tud ilyen gyorsan váltani, egyik pillanatról a másikra felengedni, lenyugodni. Még mindig hihetetlenül érzékeny, nem csak az érintésére, hanem a hirtelen támadt hűvös érzésre is, amit a teste melegének és közelségének hiánya okoz abban a pillanatban, ahogy kihúzódik, fel kel rólam és a kanapéról egyaránt.
Egyik kezem a hasfalamra, a másik a mellkasomra, egészen a nyakamig felnyúlva kerül. - Köszi. – engedem ki a tüdőmben bent rekedt levegő maradékát. A combjaimat össze zárom, egymásnak feszülnek, ahogy felhúzom mindkét térdemet. Maradok egy kicsit még így, amíg élvezettel figyelem, ruhátlanul távolodó alakját az emelet felé. Nagyon nem fair, hogy friss szülőként velem ellentétben Ő bezzeg most is úgy fest, mint akit photoshopoltak, másfelől viszont maga a látvány rohadtul izgató, ami a félbeszakítottság miatt csak még inkább ingerlő.. Tovább azonban nem maradok a kanapén fekve, miután eltűnik a lépcsőfordulóban. Elszórt ruhadarabjaimat a bébiőr hangszórójával együtt a lenti fürdőszobába viszem. Tudni akarom kb mennyire lesz a gyerek kiakadva, mire leérnek. Nem húzom az időt, gyors mozdulatokkal igyekszem rendbe szedni saját magam és már a nadrág húzásánál tartok, amikor reklamációjának hangot adva jelzi Jakenek, hogy nincs elragadtatva. Mindezt a lehető legédesebb formába csomagolva, amit valaha is hallottam tőle. Nem tehetek róla, széles, nagyjából letörölhetetlen mosolygörbét von az ajkaim szegletébe a nem szándékosan kihallgatott apa-fia konzultáció.
Sietős mozdulatokkal fejezem be az öltözködést és az ing utolsó gombjait már a fürdőből kilépve a lépcső irányába lépkedve intézem.
- Szabályokat? – vonom feljebb az egyik szemöldököm a koránt sem nekem szánt kijelentésbe kapaszkodó visszakérdezéssel, játékosságot csempészve a hangomba és amint leérnek a kezeimet nyújtom a nem rég még ébredtért.
- Szia kis majmocska. – veszem át tőle – ha adja – és habár magamhoz ölelem, az arcát figyelem. Amire most először olyan grimasz ül ki, amit eddig még sosem. Felemásan ráncolja a szemöldökeit, mintha azt mérlegelné, egyáltalán felismer-e vagy sem. - Ne kezd te is.. – csóválom meg a fejem és az apja felé fordulok. - Tényleg ennyire rossz a szőke? – míg válaszol, elindulok a kis csomaggal a kanapé felé. Kényelmi szempontok vezérelnek, úgyis enni követel majd mindjárt, az meg ülve megy. Törökülésbe húzom fel a lábaimat, az egyik díszpárnát is közelebb húzom, az ing alját pedig feljebb gyűröm a gyerek kedvéért. A felcsatlakozáson nem sokat gondolkozik, de az arckifejezése nem sokat változik, továbbra is gyanakodva méreget – legalábbis így tűnik –, egyáltalán, hogy képes erre négy hét után?! és a szemöldöke felemásan emelkedett marad, ahogy csavarodik az arcberendezése. - Apád fia vagy, ez tökéletesen vitathatatlan. – szusszanok egyet fejcsóválva, főleg, hogy eszembe jut milyen arckifejezéssel fogadott az említett személy, amikor hazaértem. Röviden összefoglalva; pont ilyennel. Mintha csak másolta volna a kisebb a nagyobb reakcióját, amit ugye nem is látott. Genetika. Tuti, hogy az. Az egyetlen különbség talán, hogy a karomban tartott, pocaktöltő még nem képes megkérdezni; A fodrász összetévesztett egy másik vendéggel vagy..?

A rémes időzítés nyomán nemtetszés jelei telepednek a vonásaimra és egészen addig nem tűnnek el, míg el nem hagyom a kanapét, vele együtt Jacks-t is. Az első pár lépés után eresztem ki a tüdőmből ezt az érzést egy kövér sóhaj formájában, hogy ne hordozzam tovább és visszatekintek a vállam felett. A takarózó mozdulatok láttán úgy fordulok ne kelljen egészen kicsavarnom a nyakam menet közben, amikor szóra nyitom a szám és karokat félreosztó kézjelzéssel adom tudtára előzetesben, hogy ne szégyenlősködjön már.
- Az utóbbi időben elég keveset láttalak így, úgyhogy szét a kezekkel. – az állammal is felé bökök eközben és türelmesen várom elvegye a karjait az elfedett felületekről. Lehet őt zavarja a megváltozott teste, de számomra ez nem bír akkora jelentőséggel meg tudjam érteni a tartásának fő okát – ha ez az. A tekintetemet rajta tartom, amíg kényelmesen meg tudom tenni és az emelet ki nem takarja az alakját. A gyerek sír, intenzitását figyelembe véve egyelőre még csak sírdogál, egyetlen ponton változott meg majdnem a véleményem ezzel kapcsolatban, de a kézsimításra csitulni látszott az elgyötört helyzet a kézbevételét megelőzően. Az egy fokkal komolyabb hangvételű megbeszélésbe csak később kezdek bele, várva egy kicsit a további megnyugodásra és nyilvánvalóan eddigre ez a felvezetés más füléig is eljutott.
- Hallgatózunk, huh? – a labdát azzal a lendülettel dobom vissza az nem fordul meg a fejemben többet is kifülelt, amivel kaptam, hasonlóan emelt szemöldökvonallal kísérve a kérdő mondatot. - Egyébként meg férfi dolgok. – jegyzem meg olyan hangsúllyal, amivel egyértelműen visszaidézheti a múltban, más által elhangozva, másfelől éreztetem az átadással egyidejűleg: számára rémunalmas dolgokról van szó. A kölyök még kap egy simítást a fejére, utána elindulok, hogy összeszedjem a ruháimat, mert a mostani hőmérsékletet kevésbé találom kényelmesnek a pucéran flangáláshoz. A fűtést annyira nem nyomatjuk, a helyiség, pedig jóval nagyobb, hűvösebb az egybenyitott terek miatt.. A grimaszolásról lemaradok, csak a méltatlankodás felnőtt visszhangja árulkodik folyamatban lévő szokatlanságról. Röviden visszapislogok a nadrágom felkaptakor és kiegyenesedve, a nekem címzett kérdésre fordulok irányba.
- Erősen más hatást kelt a barnához képest. – a diplomatikus válaszadás mellett teszem le a voksom anélkül, hogy hazudnék. Az imént nem igazán számított milyen szín keretezi az arcát, most viszont újból beállt a patthelyzet: nem tudom száz százalékosan kijelenteni nem-e tetszik.. Akárcsak egy kicsit is. Összességében tehát nem. Az alsó öltözettel kezdem a ruházkodást, fél szemem a már kiszúrt arckifejezéseken tartva a te is apropóján. A nadrág gombjánál tartok az állapítás megtételénél és szusszanva taglalom magamban mennyire nincs kisegítve szerencsétlen, ha ez valóban így van.
- Hm? Már ketten vagyunk a hajszíned ellen? – a pólóért hajolás közben vetem oda az érdeklődést és az utolsó darabot is helyére húzom, igazítom egy gyors, hanyagabb mozdulattal a belebújást követően. - Kérsz valamit inni? – sejthetően a konyha felé orientálom a haladásomat a válaszától függően azzal a szándékkal, hogy mindkettőnknek vagy csak magamnak hozzak szomjoltót. Illetve kávét. Arra rohadtul érzem szükségem lenne.

Feljebb húzódnak a szemöldökeim és ezzel együtt szélesebb mosoly is kiül az ajkaimra. Kinek, ne tetszene egy ilyen bók?! - Legyen, de csak saját felelősségre.. – én szóltam. Az egyik kezemet a fejem fölé helyezem, a másikat pedig magam mellé a kanapén és még a felőle lévő, felhúzott lábamat is jobban kinyújtóztatom, hogy az ölemre is rálátása essen, ha már egyszer valami ilyesmi volt a kívánsága. Akkor is, ha csak a kezeimre vonatkozott az eredeti kérés. Az eltűnésével azonban nem maradok tovább én sem. Úgyis mindjárt lent lesznek, addigra pedig szeretném összekapni magamat, nehogy a várakozás miatt is botrányt csapjon a legkisebb. (…)
- Ahh, szóval férfidolgok, mi?! Ugye tudod, hogy nagyon nem fair ezzel a mérjük össze a tökeinket dologgal lerázni, amiből csak vesztesként jöhetek ki.. – rázom meg a fejemet a jó kedvem magcsappanása nélkül, miközben átveszem a fiunkat és a hanglejtésemben benne van; pontosan emlékeszem arra, mikor Connor lőtte el ugyanezt a mondatot annak idején. - ..és naná, hogy hallgatózom, ha a cicimen megy az osztozkodás. – pimasz pillantással kísérve nem hagyok szemernyi kétséget sem afelől, hogy többet is hallottam, mint ami csak a lépcsőn hangzott el közöttük. Mielőtt azonban még válaszolhatna, közelebb lépek hozzá, hogy egy rövidebb csókot tapasszak az ajkaira. A szemtelenségem nem sokat veszít éppen csak fellobbanó mivoltából na jó, sosem csappan meg igazán, ami mellett néhány lopott pillantással kísérném az öltözködését, ha a gyerek arckifejezése nem törné szinte rögtön derékba az elképzelést. Sejtem, hogy minek köszönhetően kapom az eddig teljesen idegen pillantást. Tényleg apja-fia..
- A más hatás még nem feltétlen rossz, vagy így akarod megmondani, hogy nem tetszik?! – fordulok felé, amikor már a gyerek a pocaktöltésen munkálkodik. Látom az arckifejezését és már ismerem annyira, hogy érzékeljem, mikor megy inkább a diplomatikus állásfoglalás felé, amit egyébként értékelek, mert érezhető, hogy miért csinálja, így viszont kérdéses, hogy meddig marad majd így az éppen csak kipróbált szín. - Mondd, nem érzed magad egy kicsit töketlennek mellettem, ugye?! Mármint úgy értem, hogy megmondanád, ha nagyon utálnád, igaz? Nem nyomom el a véleményed vagy ilyesmi..? – nem tudom, hogy mennyire válogattam meg jól a szavaimat – baromira nem lenne meglepő, ha egyáltalán nem, pedig semmifél rossz szándék nem volt bennem őszintén, nem arról van szó, hogy nem találom eléggé férfiasnak, mert az nem igaz –, viszont azt tényleg nem akarom, hogy esetleg pont miattam ne merjen vagy akarjon szólni olyan miatt, ami egyáltalán nincs ínyére.
- Tehát ellene vagy.. pedig nem úgy tűnt, hogy korábban nagyon gondjaid lettek volna a szőkékkel.. – a szavait használva teszem meg a kijelentés első felét halk szusszanással, mert nem nagyon hagyott kétséget így már a dolog felől. Persze az is igaz, hogy volt szerencsém nekem is találkozni olyan szőkeséggel, aki ellen nem sok kifogása volt annak idején. Mellettem sem. Sőt. Ennek ellenére nincs rossz szájíz vagy él a szavaimban és a hangomban. Inkább csak egyszerű kijelentés mindkettő a megállapított tényekkel. - Jó, vettem az adást, nem sokáig marad így. – szusszanok végül hol az egyikükre, hol pedig a másikukra pillantva. Jake közben úgy tűnik, hogy elunta a méregetést és csukott szemekkel folytatja a munkálkodást.
- Aham, buborékmentes vizet, köszi! – hálás mosollyal pillantok rá. Jake miatt egy csomó minden tiltólistára került evés és ivás szempontjából, amelyekből az egyik a szénsav példának okáért, így azt (is) kerülöm. Amíg a konyhában van, eszembe jut pár egyéb dolog, amit mindenképpen meg kellene beszélnünk, de az utóbbi időben a kialvatlanság okán összevissza ugrik be, mikor mi az, amin át kéne rágjuk magunkat.
- Zach említette már neked, hogy legújabban mi a szíve vágya, amit szeretne? – nem tudom, hogy gyerek vele is közölte már a dolgot – nem lepődnék meg ezen sem, nem egyszer játszotta el, hogy a fontosabb kívánalmait először Ronnak árulta el és nem nekem – vagy csak velem osztotta meg a tegnapi nap folyamán. A hangomat felemelem annyira, hogy még hallja távolabb is, de Jakere azért ne hozzam rá a frászt. Mondjuk a szemeit így is kinyitja és újabb szemöldökráncolás mellett figyel úgy három másodpercig. - Nincs baj, bocsi. – cirógatom meg az arcocskáját és úgy döntök, hogy inkább megvárom, míg a konyhába indult visszaér. Ha a vizet közben megkapom, egy csendesebb köszönömöt intézek felé, mielőtt még bármi mással folytatnám. Attól függően, hogy tudja-e mire céloztam vagy sem, folytatom majd a témát, mielőtt az újabbra térnék rá, ami;
- Ja és nekem is lenne valami; tavaly nem volt rá alkalmunk, de idén a fiúk miatt – főleg Zach kedvéért – feldíszíthetnénk a házat Halloweenra és elvihetnénk csokit vagy csalunk körútra is. Tavaly is szerettem volna már, ha emlékszel, említettem is, de akkor még a gyerekotthon közbeszólt és végül nem engedtél el aznapra. ..éééés az is eszembe jutott esetleg, hogy.. – kell egy levegővételnyi szünet, nem csak azért, hogy kibökjem ami következik, hanem az egyre szélesedő – elnevetést visszafogó – mosoly okán is. - ..kérlek mondd, hogy idén végre mini kolbászkákat húzhatok elő a hasadból, mintha belek lennének! Annyira vicces lenne és szerintem a gyerek is baromira díjazná. Kivéve, ha a ház előtt csináljuk, mert akkor tuti nagyobb lenne a közönség.. – nem bírom tovább, elnevetem magam. Valahogy nagyon érzem, hogy miként fogadja majd, pedig tényleg nagyon szórakoztató lenne. ..és akkor ezzel még nincs vége, kezdek nagyon belelendülni; - ..vagy ha ez nem tetszik, akkor.. Na és az, hogy hangzik, hogy bemegyünk a sötét erdőbe és meg sem állunk az első elhagyatott házig? – oké, ezt már tényleg csak a vicc kedvéért toldom hozzá, mert nyilván egy hat évessel és egy csecsemővel nem kezdenék neki kóricálni az erdőben, de túlságosan kihagyhatatlan volt a felvetés. Próbálom visszafogni a nevetést, de ennek az eredménye, hogy megrázkódnak a vállaim és ezáltal megint kapok néhány méltatlan pillantást a legkisebbtől, amiért nem hagyom nyugodtan enni.
- Ne haragudj, anya kezdi túl jól érezni magát. – nem tudom, hogy az utóbbi idők kialvatlansága áll a dolog mögött, vagy inkább az elmúlt fél óra, ami rendkívül nagyot dobott a hangulatomon, de talán nem is számít. Ami viszont tény, hogy idén szeretnék a fiúk miatt igazi halloweent csinálni annak minden velejárójával.

- Tudom. – az igazságot nem kendőzöm el, a képemre van írva, benne van az azonnali reflektálásban, a hangsúlyozásomban, hogy teljes mértékben tisztában vagyok a kikezdhetetlen, örökzöld igazsággal. Ugyanakkor az is nyilvánvaló lesz a számára nem zavartatom magam, használom, mert megtehetem. Az arckifejezésem árnyalatnyit változik a következő információ elhintésekor. Feljebb emelkedik a szemöldökvonalam. Áh, szóval.. Ő hallgatózik és ki a nem fair? A nyelvem hegyére kívánkozik a riposzt, de elcsitítja a lehetőséget. A hatására annyiban hagyom. Röviden szusszanok, ahogy ellép és utána tekintek.
- Mármint úgy értetted, hogy nem igazán van rajta osztozkodás. – a gyerek felé bökök az állammal. Láthatja, amint egy kis időre a magaménak tudhattam máris ellopta előlem. Ez aligha nevezhető megosztásnak. A holmijaimért hajolok.
- Szépek, nagyok, alap, hogy téma. – nem mellékesen teszem hozzá a kiegészítést és kezdek bele az öltözködésbe. Az meg, hogy nem igazán nevezhető témának a dolog, mert egy beszélgetéshez két beszédképes ember kell és talán némi kompromisszumkészség is.. A gondolatvégén téved a tekintetem rájuk, csípem el a jelenetet.
- Ahogy mondod: nem feltétlen. Még nem döntöttem el. – ..azt, hogy mennyire nem tetszik. Egyelőre furcsállom, ezt biztosan kijelenthetem. Azt nem, hogy nagyon vagy csak kicsit nem tetszik, ami szájhúzással, az előző szín hiányolásával járna, egyetemben azzal idővel talán megszoknám. Más fényviszonyban megint más árnyalat, ami baromi sokat segít a megítélésen.. Az előhozakodott kérdésével, ami ide köthető megfacsarja a képem, mikor a pólóm után kutakodom és átlököm magam a dolgon, ne akadjak le rajta túlságosan. Mi van? Azt nem sikerül megállnom szárazon ne nevessem ki a megfogalmazást, rázzam meg a fejem a mondanivalójába szőtt vádon.
- Az mennyire hangzik idegennek, hogy valaki finomít a véleményén, amíg legalább magában nem véglegesíti és a megfelelő módon, mértékben megosztja a megfelelő időben? – célzóan sandítok rá. Elvileg a nők, ha nem is azt szeretik, ha hazudnak nekik már amelyik, de azt igen, ha szolid formában vagy rájuk hagynak egyes dolgokat, amennyiben abban örömüket lelik. Ki egy kicsit ez, ki egy kicsit az vagy épp, hogy nem.. A válaszát hallgatom, de tétlenül nem várom meg. Belebújok a felsőmbe és hamar odakapatja a pillantásomat magára a halkabb kijelentésével.
- És miért hasonlítod magad másokhoz? – egyből kibukik a kérdés, ahogy a szög is tette a zsákból, miközben odalépek. Elég magabiztos vagyok abban miért erre a színre esett a választása, ami édes, de.. Összezavaró, semmint meggyőző. A levont konklúziót örömmel veszem.
- Helyes. – leereszkedem, kezemmel a kanapé támláján megtámaszkodva arra az időre, míg ezúttal én tapasztom be a száját, mielőtt felelhetne. A felegyesenedés után érdeklődök hozzak-e valamit neki is, ha már kitérőt teszek a konyhába, ahonnan két vízzel és pohárral térek vissza. Hallottam a hozzám intézett szavakat, de észrevettem a hangerőt nem méltányolta Jake. Visszaérve lecsavarom a kupakot, elkezdem kitölteni a vízét.
- Szerintem nem mondta, mi az? – az emlékeim között kutatva nem találok erre utaló beszélgetéseket vagy megjegyzéseket a kölyök részéről. Vagyis.. Az utóbbi időben azért elég sok elhangzik, nem tudom mi számít a legújabbnak. Átadom a poharát, majd csatlakozom mellé. A felvezetés indítványoz egy mélyebb levegővételt, amit eltusolok és rá koncentrálok a saját folyadékpótlásomon ügyködve nem kissé növekvő gyanakvással a vonásaimon, a tekintetemben a másodperc alatt megváltozó hangulata miatt. Esetleg..? Ahova kilyukad arra pedig egyáltalán nem számítottam, semmilyen formában, semelyikre. Nagyobbakat pislogok és a kézfejemet a homlokához illesztem. Szakavatott hőmérsékletmérési mozdulat és pár szusszanás múlva meg kell állapítsam azt, amit már a legelején tudtam: normális a testhője.
- Nem vagy lázas.. – visszadőlök a helyemre és megvakarom a tarkómat. - Most komolyan vágysz a Nem akarod megfogni a varázspálcám? szintű poénokra meg a rettentően ijesztő maskara-parádéra? Minden második kölyök olyan, hogy legszívesebben megkérdezném tőlük Komolyan azt hiszed, olyan ijesztő vagy, hogy sikítás és bepisilés lesz a vége?.. – a karomat feldobom a háttámlára, ahogy jobban felé fordulok és megtámasztom a halántékomat. Szemmel láthatóan ezen a ponton engedek némileg a véleményemből.
– Nem fogok hazudni, nem vagyok az ünnep nagy rajongója. A díszítésben, a körbemenetelben még benne vagyok, de a műsorban viszont nem szeretnék részt venni. Nem nekem való. – ..és akkor még finoman szóltam. Leolvasható rólam, a valahol kínosabb szájhúzásomból, kihallható a hangomból is, hogy nem szeretném erőltetni a dolgot és ha annyiban lehetne hagyni azt megköszönném.