Nappali, konyha, étkező (Solano-birtok)

Előzmények: [You must be registered and logged in to see this link.]


Azért furcsa érzés volt. Valahogy, az a régi, ismerős érzés támadt bennem, amikor is Selena és én bejöttünk, szóval... az a szokásos érzés, hogy "a nőnek mindig igaza van", s a férfiember akkor lehet a leginkább boldog egy kapcsolatban, ha ezt hamar az eszébe vési. A nőnek mindig igaza van, akkor is, ha nem.
De legtöbbször mégis. Mint most is. Selena tudta, hogy a fiam boldog lesz, hogy láthat, hogy nem taszít el magától... és ennek igazán örültem, még amiatt sem voltam féltékeny, hogy most a fiam kicsit jobban bízott benne, mint bennem... Igazán nem. Csak... ott volt az, hogy bár rengeteget igyekeztem, anno párban is, és miután magunkra maradtunk is, de... valahogy mindig tudtam, hogy egyedül kevés vagyok. Egymagam nem vagyok képes helytállni a fiam mellett. Egyszerűen bármit is tegyek, bárhogy cselekedjek is, egyedül nem működött soha semmi. Sem anno, sem most... Nem az volt a baj, hogy Selena kellett, hogy a kisfiam megnyugodjon, hanem az fájt legbelül egy kicsit, hogy egyáltalán bárki kell, mert nekem egyedül nem megy. Sosem ment.
Bár próbáltam ezt leplezni. Mármint az érzést. Tudtam, Selena azt felelné rá, tévedek. Azt mondaná, ez nincs így, és ne emésszem magam, ne akarjam mindenért magamat hibáztatni, és hogy nem szégyen az, ha az embernek segítség kell, nem baj az, ha az ember segítséget kap bizonyos dolgokhoz. És igen, talán igaza is volna, csak... nehéz így is érezni...  
De próbálkoztam.
Csak ez nem volt olyan egyszerű. Ez abból is látszott, hogy Mateo az aggodalma kapcsán kedves doktornőnk felé fordult bizalommal. Hát persze, hiszen én voltam az aktuális helyzetben a stresszor, így amúgy sem lehettem volna én az, aki megnyugtatja, de... persze az elmúlt idők főként közrejátszottak benne, hogy őtőle várt a fiam biztosítékot.
Selena pedig nem is habozott, elrakta a telefonját, és igyekezett megnyugtatni Mateót, hogy nem fogok... újra elmenni. Figyeltem őket, és... bár belül ott volt az a kicsi sajgás, mégis hálás voltam a szeretett nőnek, hogy velünk van. Mert akartam, hogy itt legyen, hogy velünk legyen, akartam, és szükségem... szükségünk is volt rá. Mindez együtt igaz volt.
Mikor a kisfiam megölelte őt, és Selena intve hívott, hogy csatlakozzak hozzájuk, bár először csak kérdőn pislogtam rá, hogy biztos-e benne, de azután megtettem. Átöleltem őket, és... olyan különös, furcsa... de jóleső érzés volt.
- Jól vigyázz, Mateo, a néniben egy fotóművész veszett el. De reméljük tudja, hogy ezt ő sem úszhatja meg szárazon csak így - "súgtam" ravaszul fiam fülébe, pár pillanattal később, aki erre kíváncsian pislogott, amikor becsúsztattam a kezem Selena zsebébe, és kihúztam onnét a telefonját, majd a kezébe csúsztattam. - Most akkor mind a hármunkat - intettem fejemmel a telefonja felé. Ha már rólunk egész sorozat lesz fellelhető a kis kütyüben, ragaszkodom hozzá, hogy én is kapjak hármunkról közöset, tehát olyat, amin ő maga is szerepel.
Azzal, hogy kizökkentettem mindhármunkat az adott pillanat alkotta elérzékenyítő érzelemhullámból, szerettem volna eltussolni azt is, hogy engem meghatott a fiam viszontlátása, hogy a kicsi fél az újra elvesztésemtől, és hogy Selena pillantása mindezek mellett is, mennyire mélyen hatott rám. És úgy gondoltam, ha van egy ilyen képünk, az azért is jó dolog lehet, mert így Mateo is láthatja mindig, ha ránéz a képre, hogy nem vagyunk egyedül és nem kell félnie. ÉS az már csak hab a tortán, hogy így nekem is lesz fotóm Selenáról.

[You must be registered and logged in to see this image.]Túlságosan is közelinek éreztem magamat hozzájuk abban a pillanatban. Annyira közelinek, mintha.. már-már én is  családtag lennék. S ez az érzés kissé ijesztő is volt. Nem kellene ennyire belemerülnöm a dolgokba, hiszen egy kívülálló vagyok. Habár ez már késő bánat. Megszerettem Mateo-t. S mindenki tudja, bár konkrétan nem hiszen, hogy született volna róla mondás is, de a férfi szívéhez a fián át vezet a legbiztosabb út. Fura így belegondolni, mert eszem ágában nem volt "elcsábítani" Gaspar-t, sőt.. inkább tartani próbáltam tőle a távolságot, még mielőtt bármi.. a korházihoz hasonló megtörténhetne kettőnk között. De a próbálkozásom mindössze annyi is maradt. Próbálkozás.
Annyira imádnivalóak mindketten.. Nem csak Mateo az aranyos, kisfiús bájával és szerethető személyiségével, de Gaspar is az ígéző tekintetével, ellenálhatatlan bájával és kedvességével.
Nyílt titok volt az a számomra, hogy Mateo örülni fog az apukája viszontlátásának. Vele voltam végig, az idő alatt, amíg Gaspar távol volt tőle, így azt is lehetőségem volt megfigyelni, hogy nem csak szereti, de nagyon ragaszkodik is az apukájához. Nem csoda, azok után, hogy elvették tőle az anyukáját.. És ez az, ami miatt annyira tartani akartam a távolságot kettőjüktől. Nem akartam, hogy.. Mateo sérüljön, abban az esetben, ha a dolgok.. nem alakulnak túl fényesen köztem és Gaspar között. De most, valamiért úgy érzem, hogy az nem történhet meg. Tiszteljük egymást maximálisan és törődünk is egymás véleményével, gondolataival, én személy szerint soha nem tennék olyat, amivel megbánthatnám valamelyiküket, s biztosra érzem, hogy Gaspar is hasonlóan van ezzel.
Bár, látszott a kissrácon, hogy visszafogott és fél, a szívem mélyén tudtam, hogy nem az apukája iránt táplál ilyen szerű érzelmeket, hanem attól retteg, hogy ha elhiszi, hogy az amit lát a valóság, akkor újból csalódni fog és elveszíti a számára legfontosabb embert is. Úgyhogy megtettem minden tőlem telhetőt annak érdekében, hogy megszakítsam köztük ezt a kialakult gátat és újból közelebb juttassam őket egymáshoz.
És a fotózásnál és ölelkezésnél jobb módot nem is találhattam volna rá! Igaz, az utóbbit.. kicsit magam miatt is tettem. Olyan jó érzés volt közel érezni magam mindkettőjükhoz.
Csak nevetni tudtam Gaspar szavain, majd miutén sunyin kivette  zsebemből a telefont és a kezembe csúsztatta egy pillanatra kérdőn pillantottam felé. Persze tisztában voltam vele, mit szeretne és nem is igazán volt ellenemre a dolog.
Nem is haboztam, a telefont magunk elé emeltem, olyan pozicióban, hogy mindhárman beleférjünk a szelfibe, majd a szokásos "Mondjátok, hogy csíííz!" elismétlese után lenyomtam néhányszor a fényékepező gombot. Valamilyen random és érthetetlen oknál fogva, a harmadik gomb nyomás előtt, Mateo homlokához hajoltam és puszit leheltem a kicsi kobakjára, úgy időzítve, hogy ez a pillanat a képen is rögzítve maradjon.

Az életem... a feje tetejére állt. A fiam, élete nagyobbik felében azt tapasztalhatta, hogy vagyok neki én, és van neki Selena, mi ketten... És nem is tudom, hogy én voltam e neki a nyomatékosabb, vagy esetleg megegyezően helyezkedtünk el a fontossági sorrendjében, talán igen, inkább vezettem még akkor. Bár talán mondhatni, hogy területtől függő volt. Hiszen Selena higgadt, magabiztos, motiváló volt feléje, én meg... ideges, zavart, bizonytalan, és gyakorta kaotikus. Én az érzelmi fontosságban álltam talán élen, míg a doktornő mindenhol máshol... nem is tudom. Most viszont tisztán éreztem, amint háttérbe kerülök. Eddig sosem éreztem, hogy ennyire élesen elkülönültem volna a többi kategóriától. Persze ugyanúgy kötődött hozzám érzelmileg a fiam, hozzám leginkább, viszont a többi szempont most erősen kidomborodni látszott, mintha Selena fölém helyeződött volna.
És nem is az, hogy ez baj, mert... mert beleszerettem ebbe a nőbe, és mert ő nagyon jó Mateóhoz, és jó neki hogy velünk van, s a fiam is szereti, örülök, hogy fontosak egymásnak, csak... én közben kissé... féltékennyé váltam. Igen. Bár józan felem azt súgta, kettőnk besorolása ismét közelebb kerül majd egymáshoz, minél több időt töltök újra a gyerekkel, vagy esetleg együtt töltünk majd vele időt, hármasban, csak... újra éreznie kell a biztonságérzetet, hogy nem megyek el én sem, és Selena sem tűnik el az életéből.
Ettől valahogy kicsit úgy is éreztem, talán rosszul azonosítottam be korábbi aggodalmam fő szempontját. Ha nem jönne össze a dolog köztünk, köztem és Selena közt, meglehet, nem is Mateo volna az, aki jobban megsínylené a dolgot, hanem talán inkább én. A fiam talán sokkalta rugalmasabb nálam...
Ahogy elkészült a fénykép hármunkról is, vagyis... nem is egy, hanem több kép is, és ezek közül az egyik igen családias és megható alakot öltött, mikor láttam, hogy Selena megpuszilja a fiam, majd utána ő válaszul a nyaka köré fonja kis kezeit, és ő is adott egy puszit a doktornő arcára.
- Nem mész haza, ugye? - Mateo szeme Selenára szegeződött, és ahogy felálltam, ő kezével máris Selena kezéért nyúlt, miközben érdeklődött, hogy annál fogva húzza magával, beljebb a házba, esetleg még mielőtt arra gondolhatna, hogy megszökik.
- Ne félj, Mateo, nem fog elszökni, ma biztosan nem - emeltem fel fiam a földről, és vettem a karomba, közben Selenára sandítva, és remélve, hogy nem bánja, amiért közbebeszélek, hisz végülis, nem nekem szólt a kérdés. Csak szerettem volna megnyugtatni a gyereket... lehetőleg úgy, hogy nem világosítom fel, ma nem csak őrá, de még rám is Selena fog vigyázni, hisz csak úgy engedtek ki a kórházból, hogy nem maradok magamra. És hát, eltekintve attól, hogy a kórházundorom mennyire is teszi kényelmetlenné az ott tartózkodást egy olyan helyen, azért én sem szívesen lennék ma még egyedül a gyerekkel idehaza. Még ha jól is érzem magam, azért mégse akarom, hogy ha mégis valami történne, Mateo megijedjen.
- Tényleg, mit szólnál egy idegenvezetéshez? - kérdeztem, egy érdeklődő mosollyal pillantva Selena felé, megelőzve, még mielőtt esetleg eszébe jutna rámparancsolni, hogy pihenjek le. Végre mászkálhattam, ki akartam használni. Annyi fekvés után úgyis biztos hamar lemerülök majd, előtte még jó volna megmozgatni a végtagjaim, és lássuk be, erre itthon bőven akad hely.

[You must be registered and logged in to see this image.]A kis Mateo a kezeivel amint átkulcsolta  a nyakamat, akaratlanul is megmelengedte a szívemet. Reflexszerűen készítettem ebben a felállásban is néhány fotót hármunkról, hogy megmaradjon emléknek. Annyira közel kerültek  a szívemhez, hogy fogalmam sincs mi lenne velem nélkülük. Soha nem szabadott volna hagynom, hogy ez bekövetkezzen. De.. lehet, ez amolyan sorsszerű is. Lehet, Gasparnak és nekem találkoznunk kellett, hogy jobbá tehessük egymás életét, hogy újból mosolyt csaljunk egymás arcára. A kis Mateo meg.. mondjuk a járulékos ajándék? Nem. Ő az oka a találkozásunknak. Mert a kicsi nélkül talán soha össze sem futottunk volna.
A kicsi ijedtségtől átázott kérdése térített vissza a valóságba, kiszakítva ezzel a gondolatvilágomból. Hirtelen, magam sem tudtam mit mondjak neki.. de Gaspar beelőzött és válaszolt helyettem. Tehát ezek szerint komolyan gondolja a doki utasításait. Elmosolyodom a gondolatra, hogy azt szeretné, maradjak velük.
- Ne aggódj, még nem szabadulsz meg tőlem. - Mosolyodom a kisfiúra, amellett maradva végül, hogy az lesz a legjobb, ha én magam is válaszolok neki, hogy tényleg megnyugodhasson.
Aztán Gaspar szavaira akaratlanul is felkapom a fejemet. Idegenvezetés? Itt? Hm, miért ne, ez a palota hatalmas és eddig nagyon otthonos is.
- Hogyha már ápolósdit kell játszanom, miért ne? De lehet rövidre kell fogjuk, pihenned is kell. - Egyezem bele játékosan válaszolva neki, majd hozzátéve azt is, hogy nem felejtettem el amit  a doki mondott.

Ugyan nem tudtam volna olvasni Selena gondolataiban, de abban reménykedtem, neki sem járt olyasmi a fejében, hogy hazamegy. Nem is csak azért, hogy valaki legyen velünk itthon, de... főleg azért, mert őt szerettem volna a közelünkben tudni. Mateo és önmagam kapcsán is. Mateo miatt, mert láttam mennyire áhítozik a jelenlétére a fiam, és nem akartam megvonni ezt tőle, s rákényszeríteni, hogy csak velem legyen, és rám figyeljen. Féltékenység ide vagy oda, el kell fogadnom, hogy a fiamnak megnövekedett az igénye a kedvesem jelenlétére. Habár igaz, ami igaz, hogy ezzel együtt az én igényem is megnövekedett az ő jelenlétére. Szerettem volna a közelemben tudni, látni őt, érezni a közelségét.
- Akkor jó, mert én nem is akarok! - felelte fiam, büszkén kihúzva magát karomban, aztán már kéredzkedett is vissza a földre, mintha ez a kérdés lett volna leginkább akadály Selena maradásában, hogy ő akarja-e vagy sem, s most, hogy ezt a kérdést tisztáztuk, a helyzet tökéletesen egyenesbe is került volna. Azt hiszem, örülök is, hogy az ő szemében ez a kérdés nem bonyolódott tovább, aszerint, hogy vajon mi hogyan állunk a kérdéshez. Persze nem mintha én ebben másként éreztem volna. És a jelek szerint Selena sem.
Elmosolyodtam a reakcióján kérdésemre.
- Tudod mit? Ígérem, hogy a végén a hálószobámban fogunk kikötni, és akkor már lehet is kezdeni a pihenést - javasoltam, egy csibészes kis vigyorral a szám szegletében. Na... nem mintha bárminemű hátsószándékom lett volna... Azaz, az épp lett volna, de nem most rögtön. Úriember vagyok, nem támadok le egy hölgyet csak úgy. És most jöttem ki a kórházból. És nem hajt a tatár bennünket.
- Nos, azt hiszem, itt nem bonyolult eligazodni - tártam szét kezem magam körül. Hiszen, ahogy az ember belép az ajtón, rögtön a nappaliban találja magát, és légtere azonos a konyháéval, melyhez csatlakozik még az étkező is. Így átlátható, tágas, és nincs elszeparálva a terület, például, ha a gyerek a nappaliban játszik, akkor sincs egyedül, míg esetleg valaki a konyhában tüsténkedik, viszont a forró lábasok közelében sincs, tehát nem érheti baj.
- Arra, a folyosón vezet egy lépcső az emeletre, egy másik pedig a pincébe, és a folyosó végén van a dolgozószobám, abból is fel lehet jutni a második szintre.
Miközben magyaráztam, a nappali túlfelén induló folyosó felé mutattam. Láttam, mint csillan fel a közöttünk álló Mateo szeme a pince említésére, és azt, hogy alig tudja kivárni, hogy a mondatom végére érjek, máris Selenára eresztette könyörgő ábrázatát, miközben rácsimpaszkodott.
- Mozizol velünk?! - kérdezte esdeklőn, s én csak a fejemet ingattam, jéghegyeket megolvasztó pillantása láttán, amit egészen bizonyosan NEM tőlem örökölt a gyerek.

[You must be registered and logged in to see this image.]Kicsit meglepődtem Mateo határozott válasza hallatán, ám szavakkal aligha tudtam volna felelni rá bármit is, úgyhogy egy jóízű nevetés bukott ki belőlem helyette. Jóérzés látni, hogy neki is fontos lettem, nem csak ő vált fontossá a számomra. Tehát, valamit vagy nagyon jól csinálok, vagy épp ellenkezőleg nagyon is rosszul.  Ha azt nézzük, hogy Gaspar tiltott terület a számomra.. inkább az utóbbi. Igaz, én nem akarok már tiltottként tekinteni rá.. ahhoz túlságosan is közel került a szívemhez. Inkább magam mellett akarom tudni őt.. és a fiát is. Mindkettőjüket.
De Gaspar felszólalása még Mateo-énál is nagyobbat ütött nálam. Csak pislogni tudtam, miután megjegyezte, hogy a hálószobáját hagyjuk a túra végére..
- Te aztán nem kerülgeted a forró kását. - Nevetek, próbálva elrejteni, hogy mennyire kínosan érzem magam Mateo miatt jelen pillanatban. A fiú előtt ilyeneket felhozni.. oké, ő még nem tudja, nem értheti.. de akkor is. A gyerekek hamar tanulnak. - De oké, ha találok egy jó könyvet, majd fel is olvasok belőle, amíg elalszol. - Teszem hozzá végül, stratégiát váltva, szintén csibészesen mosolyogva, hisz mégiscsak gyerekkel vagyunk.
Aztán figyelmesen hallgattam Gaspar beszámolóját, miközben arról beszélt, mi hol található, amíg Mateo ismét félbe nem szakította, azokkal az imádnivaló íriszeivel, melyeknek lehetetlen nemet mondani.
- Persze. Mit nézünk? - Felelek a kiskrapeknak, miközben Gasparra pillantok amolyan jóváhagyásért, hogy ő benne lenne e az ötletben, mire Mateo még izgatottabbá vált, majd el kezdett gondolkozdni és csak picivel később vágta rá a mese címét. - Ralph lezúzza a netet!!
A válasza hallatán aztán ismét felnevettem. Az egy egész jó mese.

Én csak mosolyogtam. Egyfelől, elsőre még ártatlanul, mert örültem, hogy Mateo boldog, és... valahol jó volt, hogy én is Selenával akartam lenni, és a fiam is... mi ez, ha nem tökéletes? Sokkal rosszabb volna, ha csak egyikünk vágyná a társaságát, és a másikunk ellenállna. Ez így volt... tökéletes.
Aztán mosolyom kissé incselkedővé vált, és olyan... mindent tudóra, mert tudtam, hogy szavaim kétértelműek voltak, és ezt Selena tekintete, valamint arckifejezése is elárulta. Elárulta, ő is értette a dolog kétértelmű voltát, bár ő talán inkább rögtön a másikra gondolt, nem egészen arra, amire én elsőre... mondjuk... innentől fogva már az ő hibája volt, mert a pillantása elég volt, hogy bennem vágy ébredjen... Ami viszont nem tette számomra könnyebbé a helyzetet, hiszen nem vagyunk egyedül, és hát különben is...
- Rossz az, aki rosszra gondol, te hoztad fel a pihenést - feleltem ártatlanul, csak hogy ne lehessen mondható, hogy én kezdtem a dolgot, avagy épp ajtóstól rontanék a házba. Habár, persze, nem állítom, hogy gondolataim még mindig egészen ártatlanok lettek volna. De ez már nem az én saram volt.
- A dolgozószobámban nyugodt szívvel keresgélhetsz, talán találsz köztük érdekeset is - biccentettem fejemmel abba az irányba. Habár nem hinném hogy akár ő valóban az olvasásra gondolt volna, akár feltételezné esetleg, hogy én arra gondolnék, de a dologban volt igazság, ha mégis gondolnánk az olvasásra, ott akad egynéhány könyv. Talán olyan is, ami neki is tetszhet.
Mikor Selena rám tekintett, megadóan, némi "vert sereges" beütéssel bólintottam rá én is a dologra. Bár a mozizás ötletével még sok baj nem is adódott volna, de már előre sejthető volt, hogy kegyetlen és embertelen módon mesét fogunk kapni javaslatként...
Mondjuk, aztán amikor megkaptuk a kíméletlen választ, én azért kissé bambán bámultam, mert ezt nem ismertem... bizonyára valami olyan mese lesz, amit én még nem láthattam, nos... ez is tekinthető pozitívumnak, akkor legalább még nem tudom mi lesz a sztori. Ez is könnyebbség. Elsőre mindig a legkevésbé fájdalmas nézni őket. Hárommilliomodik alkalomra fájnak már igazán...
- Na jól van, akkor hát... Mateo, mutasd az utat a hölgynek, de tudod, a lépcsőn nincs futás - szólítottam fel fiamat, némi intelemmel társítva, mert amilyen kis lendületbajnok, egyszer még a végén lebucskázik nekem a lépcsőn a pincébe menet...
Neki sem kellett több, azonnal kézen fogva kezdte el magával "vonszolni" Selenát, a nappalin keresztül, ki a folyosóra, és a pinceajtót kitárva már húzta is magával lefelé a lépcsőn, ha Selena hagyta magát. Még "szerencse", hogy a villany mozgásérzékelős a lefelé vezető úton, és odalent, ahol ablakok híján vagyunk ugyebár...



(folyt. köv. Pince )