Elõtér (Ron & Jackie háza)

***

zene



Ma egészen pontosan 3:12-kor keltem. A héten – inkább az utóbbi hetekben – nem először és van egy olyan érzésem, hogy nem is utoljára. Még jó ideig nem.. Az ébresztőm a legkisebb volt, hangosan és mérgesen kikövetelve az előreggelit vagy nagyon utóvacsi, hajnali nasit, bahh megnevezés sincs rá valójában. Ráadásul olyannyira beleélte magát a riadóztatásba, hogy a zaklatottsága alig hagyta, meg is kapja, amire vágyik, hiába keltem ki az ágyból szinte rögtön a ramazurira, annak ellenére, hogy augusztus vége óta napi nagyon maximum 2x2 óra alvással létezem, de inkább csak magányosságban van az 2 órányi alvás jelen az életemben. Fogalmam sincs, hogy vagyok még életben. ..vagy egyáltalán józan eszemnél. Végül nagy nehezen, némi noszogatással és határozottabb ráhatással csak sikerült a csatlakoztatás és pocaktöltés procedúrája. 4:15-kor már a ringatásnál jártunk, amikor is elkezdődött a mostanában szokássá vált nyűglődés és pocakfájás miatti nyüszi menetrendszerű jelentkezése. A hálóból már akkor kijöttem, amikor a reklamáció a kaja miatt elkezdődött, később pedig a nappali vált színterévé a sétálgatás, poci és hát simi, gyengéd rázogatás rituáléjának. Fel és alá. A nappalit a konyhától harminckét lépés választja el, a konyhát az előtértől pedig további huszonhét és fél. Többször is volt alkalmam ellenőrizni.
5:27-re végre sikerül túl lenni a neheze fázis első szakaszán. Bebóbiskol, mert nem nagyon bírja tovább ébren. Én meg vele együtt, a kanapén a nem rég beszerzett puha pokróc alatt.
6:12-kor a nagyobbik apró keze az arcomon ébreszt fel. Szerinte kelni kell már, mert iskolába megyünk mindjárt. Jah, majd 9-re. Nehezen nyugszik meg és látom a tekintetében, hogy nem tetszik neki; a kis trónbitorlóval a mellkasomon sikerült aludni alig valamit. Visszafeküdni már nem akar, mesét nézni annál inkább. Hagyom, miért ne tenném?! Így viszont a kicsi is lassan ébredezik. Nyűglődik, de ez alkalommal fogalmam sincs, hogy pontosan miért is. Megint felkelünk, fel-alá sétálok vele, míg a nagy méltatlankodik a zaj miatt.
7:20 körül ideje elkezdeni készülődni, megint elölről kezdeni a kaja osztást, előbb a miniatűrrel kezdve a természetes módon a nagy féltékenykedése közepette, amihez nem kell szavakat használnia. Aztán ő van soron, de már a konyhában összeállított szendviccsel. Utána következik a készülődés. Öltöztetés és öltözés, sminkre – mondjuk sose használtam túl sokat egyébként sem – már nem jut idő, fésülködésre is alig. A suliból meg persze majdnem elkésünk. Mint minden egyes reggel, amikor én viszem..
A háztatás másik felnőtt tagját amennyire lehet, annyira próbálom tehermentesíteni az alvás időkben. Besegít így is egy csomót a munka mellett és nagyon nem szeretném, ha a kialvatlanság bármilyen módon hátráltatná. Nem egy irodában húzza az igát és nagyon nem mindegy mennyire tud figyelni adott esetekben. Nem, nem akarok még miatta is pluszban, jobban aggódni, mint egyébként is szoktam.
Zach suliba vitele után muszáj a bevásárlást is elintézni, amihez az egyetlen pozitívum, hogy Jake végre nyugiban alszik, beleértve az üzletben töltött idő nagy részét. Leszámítva a végét, amikor a sorban álláskor ébred és a lehető legnyűgösebben, hiába lenne még idő a következő kajaidőig. Ennyit a napirendről.. Végül is a parkolóban, a kocsiban ülve is el lehet intézni a lenéző és bíráló pillantásokat követően, amelyekből a boltban annyit kaptam, hogy három életre is elég lenne - elvégre egy csecsemőnél totál szokatlan, hogy bőgéssel kommunikál és egyébként is a krva' anyámat, amiért nem zárkózom a négy fal közé vele 12 évre, amíg nem tud megtanulni viselkedni és zavarja mások létezését a nyűglődésével -, mindegy, a parkolóban intézett etetés simán megér annyit, hogy ne ordítsa végig a hazautat. Ami alatt egyébként be is alszik újra. Hurrá!
A ház előtt parkolok le. Kiszállok a kocsiból, kiszerelem valahogy azt a rohadt gyerekhordozót, amit a leírása ellenére egyáltalán nem lehet könnyen ki-be kötni a járműbe. Legalább nem ébred fel a használója, ez is eredmény. Az már persze más kérdés, hogy az egész szerkezet a benne szuszmogóval egy teljes karomat foglalja le, a bevásárlás meg további karokat igénybe vevő, papírzacskókban sorakozik a csomagtartóban fületlen zacsikban, hogy lehetőleg még szebb legyen az élet. Oké, némi zsonglőrködés után egyet csak sikerül felmarni. A többiért majd visszajövök. Egyszerre nem megy minden és mostanra szinte biztos, hogy dolgozni ment Ron is, úgyhogy egyedül kell megoldjam. ..és akkor még a nyavalyás lakáskulcs előkotorászása eszembe sem jutott. Az majd akkor, ha az ajtóhoz értem.
Basszus.

Végre kezd beindulni az a bizonyos malom, ahogy újra birtokba veszi a régi házat, amit annak idején kibérelt, mikor a városban lakott. A költöztető már minden holmiját bepakolta, kérésének megfelelően, minden tökéletesen a helyén van, így már csak a bevásárlás és persze az információk beszerzése van csupán vissza.
A Harper család amilyen bajos, olyan népes, Aaron és Megan múltját már oda-vissza ismeri, az informátoroknak köszönhetően még azt is kiderítette, ki mikor merre jár, milyen időbeosztásban dolgozik, ráadásul a hozzátartozók közül egy valakit szúrt ki, akivel kezdheti a sort.
A lányt utoljára akkor látta, mikor még kisgyermek volt és vigyáznia kellett rá, azóta Jackie felnőtt és érett nő lett belőle, mindemellett főállású anya. Úgy érezte, hogy először őt kell bekebelezni, elvégre hatalmas csapás lenne ez a fiatal zsarunak és tökéletes kapaszkodó arra vonatkozólag, hogy a tartozást visszafizessék. Annak idején Jackie-vel egész jól kijöttek egymással a korkülönbség ellenére is, talán ez még most is így van.
Viszont volt egy pont, aminek nem is örülhetett volna jobban, mint az, hogy a pár abban a házban lakik, ahol annak idején az öreg Collins és Jackie éltek. Nem ismerte a lány anyját, de az apjával egész jó kapcsolatot ápolt, s most egész nap követte a nőt, hogy elcsíphesse pár mondat erejéig.
Figyeli, ahogy Jackie küzd az autó mellett a hordozó kikapcsolásával, egyik kezében a kisgyerek, másikban meg egy zacskó holmi, s ahogy a házhoz ér, már indul is hozzá. Ajkán megnyerő mosoly, egész lénye magabiztosságot és nyugalmat sugallhat a kismamának. Amint mellé ér, óvatosan érinti meg a karját, nem akar még frászt hozni rá, egyelőre.
- Segíthetek valamiben? - pillant kérdőn a nőre, s ha esetleg nem emlékszik rá, úgy megválaszolja a fel nem tett kérdést. - Lehet, hogy nem emlékszel rám, Max bácsi vagyok, a szomszédból. Annak idején édesapád kért meg, hogy vigyázzak rád párszor - teszi hozzá, s türelmesen vár, vajon a nő mit lép erre.

Lecsukni a csomagtartót még külön produkció lenne, ez azonban tényleg a hatvány hatványának számítana, mármint kivitelezés tekintetében és mint olyan, teljesen hamvában holt próbálkozás, ezért meg sem kísérlem. A környéken a legtöbbeket ismerem, nem csak pár éve, hanem szinte a gyerekkoromból – csak részben cserélődött le a szomszédság azóta –, attól meg nem tartok, hogy valaki egy csomag pelenkát vagy éppen zöldséggel megpakolt zacskót akarna felmarni és azzal tovafutni. Nyitva hagyom – hagynám – az ajtót és csak simán bepakolnám a cuccot, aztán meg a gyerekkel a karomon fordulnék még párat – nem, csecsemőt nem hagyunk felügyelet nélkül soha –, de az előre kitalált tervet keresztül húzza valaki, akire a legvadabb álmaimban sem számítanék. A frász most kivételesen nem kerül meg, de azért meglepődve fordulok az érintés felé, amely a karomon landolt éppen csak az imént. Az egyikről a gyerek a hordozóban lóg, a másikban meg ott a felnyalábolt zacskó, amikor ismerős idegen vonásaira viszem a tekintetem. Nem, valahogy nem idegen, de a beazonosítása sem egyetlen másodperc, kell hozzá vagy öt, mire leesik, kivel is állok szemben. Nagyjából akkorra időzítve, mikor saját maga adja meg a választ és basszus.. tényleg Ő az. Ugyan kicsit deresebb kiadásban – mégis csak, több, mint 20 év telt el azóta –, de azért leesik a tantusz és csak csekély mértékben amiatt, hogy megnevezi magát.
- Max bácsi, te jó ég.. – állok meg a mozdulatban, ahogy szemügyre veszem. Nem túl tolakodóan, de azért a vonásainak felismerése miatt, csak muszáj valamennyire megtenni.
- ..illetve ma már talán a bácsi megnevezés nem annyira helyénvaló és túlzás.. Nagyon régen láttalak utoljára, mégis mi szél hozott erre? – persze, hogy emlékszem rá és kifejezetten jó emlékeket tudok csak előhívni vele kapcsolatban életem egy olyan időszakából, amire nem gyakran szoktam mostanában gondolni. Valójában jó ideje nem.
- Öhm.. és igen, ha ezt esetleg átveszed, azt megköszönöm. – ha magától nem ajánlotta volna fel, akkor eszembe sem jutna megkérni, de így viszont nincs okom arra, hogy elutasítsam. A kezemben tartott zacskót emelem meg kicsit, hogy jelezzem mégis mire gondolok. Jake-t jobb szeretem magam tartani, ösztönös a dolog.
- Csak nem te is újra a környéken laksz? – más – hirtelen – logikus választ nem tudnék kibökni a hirtelen felbukkanására. Így is több, mint meglepő és hiába a sok eltelt év, még most is tökéletesen emlékszem rá vagy azokra az estékre, amikor rám nézett, mert apa épp dolgozott.

Türelmesen vár, hogy a nő alaposan felmérhesse és az elméje mélyebben fekvő emlékei közül előhívja azokat, amikben annak idején együtt voltak, amikor vigyázott a kislányra és közben beszélgettek mindenféléről, akár estéket is átbeszélve így, míg az öreg Collins haza nem ért. Persze segít is neki a felismerés, a bemutatkozás ösztönösen jön. Érdeklődve figyeli meg Jackie vonásait, az arca rezdülését, ahogy szemügyre veszi, ahogy szemei kitágulnak és boldogsággal vegyes felismerés költözik a fiatal nő arcára.
- Igen, én vagyok – felel bólintással együtt Jackie szavaira. Úgy tűnik, sikerült elérnie azt, amit szeretett volna, hisz a lány bizalma most nagyon fontos, hogy beengedje magához és kifaggathassa mindenről, illetve körül nézhessen észrevétlenül a házban. Magától értetődő a mozdulat, ahogy átveszi a csomagot, ezzel könnyítve a nő terhét, amíg esetleg kinyitja a ház ajtaját, miközben beszélgetnek tovább. – A városba költöztem a munkám miatt, ismét a szomszéd ház az enyém. És veled eddig mi történt, hogy hívják egyébként ezt a kis lurkót? – pillant Jake-re mosolyogva, miközben - ha belépnek a lakásba - az ajtó mellé leteszi a zacskót, végül visszasétál az autóhoz, hogy a többi csomagot is bevigye a házba, végül az utolsó körnél lezárja az autó csomagtarját, hogy aztán a háta mögött becsukva a bejárati ajtót, sétáljon Jakcie után, amerre a nő vezeti a házban.
- Mesélj egy kicsit, hogy alakult az elmúlt pár év, mióta nem láttalak, mi minden történt veled? – kérdez érdeklődő hangon, miközben alaposan megnézi magának a házat, mindezt feltűnésmentesen. Kapaszkodókat keres a későbbiekhez, amíg szóval tartja Jackiet. Elvileg Ron sem jöhet haza ebben az időben, így minden tökéletes egy kis baráti csevejhez.

A zacskó átadása után a bejárati ajtóhoz megyek és közben figyelek a szavaira, de a kulcsot is a zárba illesztem, hogy azután beeresszem magunkat. Az előtérből nyílik jobbra a konyha és az azzal egybenyitott nappali. Nem változtattam annak idején az elosztásán vagy a helyiségeken, csak felújításra kerültek a tönkrement részek, meg persze kicsit modernebb képet fest az újabb burkolatok összessége, amit két éve tettünk fel.
- Komolyan? – arra nem számítok a legkevésbé sem, hogy ismételten szomszédok lettünk/leszünk. Vissza is fordulok felé, miközben mutatom az utat befelé, ahol mind az ebédlőasztal, mint a konyhapult alkalmas lehet majd a zacskó(k) lepakolására. Jake hordozóját egyelőre az asztalra teszem fel és kikapcsolom a pántokat, amik biztonsággal fogták közre és a melegebb cuccoktól kezdem megszabadítani. - Gondolom akkor hosszabb időre maradsz, ha megint azt a házat vetted birtokba. – mosoly ül meg a vonásaimon. Van valami sorsszerű vagy költői vagy magam se nagyon tudom minek is nevezzem, abban, hogy akkor lakott itt, amikor én voltam gyerek, most pedig ismét úgy, hogy már nekem vannak gyerekeim.
- Ő itt Jake. – veszem karba a közben kinti ruhaneműtől már megszabadítottat, kicsit úgy forgatva, hogy Max is jól lássa. Megébred a kis legény és noha elsőkörben annyira nem tetszik neki a vetkőztető macera, az idegenek arcát elég érdekesnek találja ahhoz, hogy a nem tetszéséről árulkodó felnyikkanását félbeszakítsa.
- Köszönöm, hogy behoztad ezeket, hálás vagyok érte. – utalok még a bevásárolt holmikra, aztán visszakanyarodok a korábban feltett kérdéséhez; - ..és huhh, nem is tudom hol kezdjem, mi minden történt velem… Szóval, tűzoltó lettem én is és nagyon szeretem a munkám. Persze, nem a legveszélytelenebb, de hát ez már csak ilyen. Kérsz egy kávét vagy teát vagy valami mást? – szakítom félbe a beszámolót és, hogyha valami mellett leteszi a voksát, akkor Jake előbb a járókába kerül, utána pedig szívesen elkészítem a felkínált frissítőt.
- Van egy nagyobb fiam is, mármint másfél éve él velünk Zach, ő már iskolás. Az apja egy tűzvészben vesztette életét, az édesanyja még babakorában. – nem az édesgyermekem, de nem teszek különbséget a fiúk között, mindkettőt teljes szívvel szeretem.
- ..és férjhez mentem. Ron rendőr. – foglalom össze az elmúlt időszak legfontosabb eseményeit és szereplőit. Azt hiszem egy szuszra ez is rengeteg minden.
- Veled mi történt az elmúlt években? Merre jártál? Mikor költöztél el innen? – nem akarok nagyon tolakodó lenni, mégsem illik, így ráhagyom, hogy mit mesélne el szívesen.