Nappali (Brooks ház)

Rátaposok a gázra, hogy minél hamarabb magam mögött hagyjam végre ezt a várost. Általában a higgadt vezetés híve vagyok, amióta saját szememmel láttam egy autót felcsavarodni a villanyoszlopra, én magam háromszor jobban figyelek az utakon. Most viszont, megszegve minden sebességkorlátot száguldok bátyám otthona felé. Tegnap megint kaptam egy fenyegető levelet, most már egyre sűrűbben kapok mindenféle üzenetet és kezdek bekattanni tőle. Talán jó lenne elmondani valakinek, beavatni a rendőrséget vagy bárkit, de nem bízok meg sem az igazságszolgáltató szervezetekben, sem pedig az emberekben. Egyedül kell elintéznem valahogy, érzem, hogy egyre közelebb vagyok a megoldáshoz, feladni most nem fogom. Sosem szoktam feladni. Most egyszerűen csak azt érzem, hogy szükségem van egy kis levegőváltozásra, és akaratom ellenére is nagyobb biztonságban érzem magam Emmett mellett, még akkor is, ha néha olyan paraszt, mint a föld. A hátsó ülésen, semmivel nem foglalkozva alszik Foltos, kicsi fejét a táskámon pihentetve, olyan mély álomba merült, hogy még horkol is. Ezen normális esetben mosolyognék, de most annyira ideges vagyok, csak az útra tudok figyelni, és a sebességre. Remegő ujjakkal húzom fel a rádió hangerejét, szükségem van a zajra, hogy elverje a fejemben kavargó gondolatokat. Meg kell nyugodnom amíg megérkezem Tacomába, Emmett tuti, hogy azonnal kiszúrja, ha valami nincs rendben velem. Az egyetlen esélyem, hogy annyira meglepem a látogatásommal, hogy nem veszi észre rajtam a zavartság jeleit. Ha mázlim van, éppen elég dühös lesz amiatt, hogy minden bejelentés nélkül érkezem, hogy különösebben foglalkozna a lelkivilágommal. Na nem mintha olyan nagyon érdekelné, hogy mi van, vagy volt velem. Sokszor érzem azt, hogy néha még most úgy érzi púp vagyok a hatán, pedig már régen nem vagyok az a nyolc éves kislány, akinek minden reggel be kellett fonni a haját, akinek a táncelőadásait végig kellett ülnie, felnőttem és a múltam magam mögött hagyva próbálok csak a jelenre koncentrálni. Arra, hogy itt van a testvérem velem, még akkor is, ha ez néha mindkettőnknek nagyon nehéz, hogy van egy csodálatos unokaöcsém, egy tündéri unokahúgom és a sógornőm jó hatással van az idióta testvéremre. Alig várom már, hogy játsszak a kölykökkel, és remélem, hogy Em sem fog nagyon kiakadni, ha megtudja, maradni szeretnék néhány napot. Elvégre, a testvérének mindig kell lennie egy szobának, vagy akár csak egy matracnak a gyerekek mellett a földön, nem? Ha ő jönne hozzám én soha nem mondanám neki, hogy húzzon haza, még akkor sem ha néha egy igazi tahó paraszt. A városba érkezve lassítok kicsit, és a hangerőt is lehúzom. Olyan egyformának tűnnek nekem ezek az épületek, lakások, mindig keresnem kell, hogy hol is lakik az én szép családom. Remélem van itthon valaki. Felhajtok a kocsi feljáróra, kikapcsolom a rádiót, veszek egy mély levegőt, mosolyt varázsolok arcomra, majd kilépek a homokos talajra.
- Gyere Foltos, megérkeztünk, mindjárt játszhatsz Connorral. nyitom ki az ajtót a kiskutyának, aki máris ismerkedni kezd a hellyel. Kezemben a táskával, szorosan a nyomomban Foltossal állok meg a bejárati ajtó előtt és rátenyerelek a csengőre.
- Remélem nem leszünk elkergetve. intézem szavaimat még mindig a kiskutyámnak, aki hangosan vakkantva néz rám, azokkal az okos szemeivel.
- Emmeeeett! kiáltok be az egyik résnyire nyitott ablakon, miután a harmadik csengőszóra sem reagált senki. Talán nincsenek itthon? Akkor ezt megszívtam.

+16
A kölykök és Meg mára leléptek. Connor egyébként is hetek óta nyíg, hogy át akar menni Seattlebe, a nejem meg kis szaros látogatóba eredt ahhoz a köcsöghöz a bátyjához. Menjenek, ha annyira akarnak, legalább lett egy szabad napom, amikor nem kell időben se felkelni, se felöltözni és reggelire annyi sört vághatok be a nap akármelyik pontján, amennyi jól esik. Szeretem a kölyköket, de ettől még kifejezetten tudom értékelni azokat a napokat, amikor nem kell kibaszottul korán kelni, taknyos orrot meg szaros segget törölgetni a másfél méter alattiaknak.
Félálomban még morogtam valami egész kedveset, mielőtt elmentek volna, aztán átvackolódva a másik oldalamra folytattam a megszakított alvást. Kilenc napot szünet nélkül húztam le tizenkét órában – vagy néha többet is –, úgyhogy mostanra a szőrös tököm is tele van az egész világgal. A sok egyéb szarság meg nem szűnt meg, de ma a faszom se akar törődni egyikkel sem. Kibaszottul elegem van és már rohadtul bánom, hogy megpróbáltam ezt az egész „rendes” élet faszságot, mert egyértelműen nem megy. Nem nekem találták ki és annak se látom értelmét, hogy olyannal erőlködjek, ami nem nekem való. A fehérseggű kiváltságosok így is, úgy is lenéznek, nekem meg semmit sem kell bizonygatnom nekik és nem is akarok. Vagyok, aki vagyok és akinek ez nem tetszik, annak el lehet húzni a picsába.
A kurva csengő ébreszt fel. Mi a faszom van már?! ..és főleg ki a faszom akar itt bármit is?!
- Húzz el köcsög! – üvöltöm el magam, de vagy nem hallotta vagy elmebeteg, mert csak nem bír leszakadni a zajkeltőről. Hogy a redvás geci rohasztaná le a kezét az ilyennek. Vagy folyt volna le az anyja torkán annak idején.
- Megyek már a kurvaistenit, csak szakadj már le arról a kibaszott csengőről! – ordítok megint és kimászok az ágyból. Nem veszem a fáradtságot arra, hogy felvegyek akármit is, pucéran szeretek aludni és, ha valakinek nincs jobb dolga, mint felverni az alvásból, amikor épp lenne rá lehetőségem, hát bírja a pöcsöm látványát is. Remélem valami hittérítő köcsög áll az ajtóban.
Lecsörtetek a lépcsőn, keresztül vágva a nappalin és felrántom az ajtót. Nem hallottam a kiabálását korábban, így gőzöm sincs ki lehet az. - Mi a kurva anyádat akarsz..? – mordulok és csak ezután realizálom ki áll a küszöbön. - Heather bazdmeg, te meg mi a faszt keresel itt?! – nem hívott, nem jelezte, hogy jön, a kis meglepetés beállításokat meg kibaszottul nem kedvelem, tudja jól ő is. Főleg, hogy remek érzékkel képes megtalálni azt az időt, amikor rohadtul nem alkalmas..

Jó, nem esett volna nehezemre megfogni a telefont, és felhívni őket, de szeretek meglepetéseket okozni. Tulajdonképpen amúgy is Meghez és a gyerekekhez jöttem, szinte biztos vagyok abban, hogy hívtam volna a tesómat, valamilyen mondvacsinált indokkal rám parancsolt volna, hogy maradjak otthon, mert éppen nincs ideje. Én pedig úgyis eljöttem volna, ami miatt még morgósabb lenne, szóval... mindegy is, itt vagyok és kész. Mivel semmilyen választ nem kapok, biztos ami biztos alapon negyedszerre is rátenyerelek a csengőre, lehet, hogy hátul vannak a kertben és a gyerekzsivajtól nem hallják, hogy csöngetek. Ha nincsenek itthon nagyon megszívtam, de ha eljöttem már idáig biztos, hogy megvárom őket, ha kell itt dekkolok majd a lépcsőn, vagy a kocsimban. Nem is tudom miért gondoltam azt, hogy itthon lesznek, és tárt karokkal várnak majd rám. A bátyám biztosan valahol bajt kever ismét, és Meg elutazhatott Ronhoz. Vagy együtt ment el a család valahova. Én hülye liba, hogy miért nem vagyok képes egyszer legalább életemben normálisan cselekedni, felvenni azt a rohadt telefont és szólni, hogy jövök. Felsóhajtok és már éppen nyúlnék a táskámba a készülékért, amikor lépések zaja üti meg a fülem, a következő pillanatban pedig megpillantom a bátyám dühös arcát, és sajnos nem csak az arcát. Néhány másodpercig lemerevedve bámulok rá...
- Mi a franc van veled? Komolyan, képes vagy egy szál faszban állni itt az ajtóban? Erre nem voltam kíváncsi. Kurvára nem. Egyáltalán mit is gondolt? Komolyan? Mindenkinek egy szál pöcsben nyit ajtót? Ez az új Brooks szokás vagy mi?
- Ne ácsorogj még mindig itt, menj és öltözz fel, mint minden normális ember. Muszáj neked közszemlére tenni a pöcsödet? Komolyan, Emmett, néha az agyam eldobom tőled. nem tudom eldönteni, hogy most sírjak, vagy nevessek ezen a nem mindennapi szituáción, azt hiszem, most egy életre megtanultam, hogy először szólok, aztán jövök csak. Tekintetemmel, mar a falat pásztázom, zavaromban most legszívesebben a föld alá süllyednék?
- Meg itthon van? Bejöhetek? nézek rá ismét a tesómra, majd mielőtt átlépném a küszöböt megtorpanok.
- Ugye, ti most éppen nem...ugye ti most nem..szóval... – veszek egy nagy levegőt - Ugye a feleségeden van ruha? Vagy jöjjek vissza később? szalad magasba a szemöldököm. Foltos azonban nem jött zavarba, fark csóválva bújik át Emmett lábai között és tűnik el a nappaliban.
- Hoppá. Nagyon úgy tűnik, hogy a kutya máris otthon érzi magát.
- Connort keresi, legutóbb egészen nagy barátok lettek. Na, de beengedsz, vagy vasárnapig az ajtóban kell állnom?

+16

Látványosan forgatom meg a szemeimet a kirohanására. Nem tudom mégis mi a faszomat képzelt magáról, amikor betette a hátsóját a kocsijába és csakúgy idefurikázta magát. Tudtommal nem én kértem, hogy jöjjön. - Befejezted végre a hisztériát? Láttál már ilyet, nem?! Akkor meg ne nyávogj. Egyébként is, kurvára nem hívtalak, nem jelezted, hogy átjössz, úgyhogy ne reklamálj itt nekem, viseld a következményét. – jó, hogy már nem kezdi el kitalálni, miben és miként nyithatok ajtót a saját házamban. Hát eszemfaszom megáll komolyan..
- Hagyd már abba a kibaszott kárálást és azt mondjad miért jöttél. – mordulok és nem, egyáltalán nincs jó kedvem, mi több, az elmúlt másodpercekben csak fokoznia sikerült mérgemet, amit már akkor kiváltott, amikor rátapadt a rohadt csengőre. Nem elég, hogy kiver az ágyból, szólás nélkül ideállít, még neki is áll feljebb. Hát baszd meg tesó.
Elgondolkozom azon egy percre, hogy akarom-e én ezt most vagy csak simán vágjam rá az ajtót. Utóbbihoz igen közel állok egyébként, de figyelembe véve, hogy az utóbbi hónapokban elég sokat segített a kölykökkel, amikor beütött a szar, megállom, hogy engedjek a kísértésnek. Elállok az ajtóból és egy szélesebb karmozdulattal intek befelé, jöjjön, ha annyira akar, csak fejezze be a rinyálást rohadt gyorsan, mert kurva dühös leszek. Ha bejött, bebaszom az ajtót lendületből mögötte és a kanapén elhányt farmeremet is felveszem, örüljön a feje. - Tedd már magad takarékra a fenébe is, Heather. Meg és a szarosok nincsenek itt. Aludtam és felvertél, a kutyaszar gyártód után meg te takarítasz fel, ha idecsinál nekem. Sört? – a hűtőhöz megyek és kiveszek egy üveggel. Kettővel, ha neki is kell. Kinyitom és beleiszok a magaméba. Kell, ami legalább egy kicsit lehúzza az agyvizem. Mondjuk úgyse fogja, nem szokta, de az most kurvára tök mindegy.
- Elmondod végre, hogy mi a redvás pöcsömért bumliztál át egy szó nélkül Seattleből és állítottál be? Baj van? Ég a ház? Valaki meghalt? – húzom el a pofámat és leteszem magam a kanapéra. Arrébb toszok pár kölyök bizgentyű vackot, hogy neki is legyen hely, ha le akarja tenni a seggét valahová.

Pofám leszakad, hogy ezek után, még mindig neki áll feljebb, elismerem hívhattam volna, de azért még nem kellene egy szál faszban ajtót nyitni. És mi van ha nem én vagyok itt, hanem valami kisgyerek, vagy tudja a tököm, a minimum, hogy egy alsónadrágot magára húz. Nem is Emmett lenne, ha nem így viselkedik.
- Erre kifejezetten nem voltam kíváncsi Emmett, bocsi, hogy kiakadok azon, hogy az egyetlen testvérem egy szál pöcsben nyit ajtót nekem. igenis minden okom megvan arra, hogy hisztizzek egy kicsit, ha ahhoz van kedvem, legalább csinálhatna úgy, mintha zavarná, hogy ádámkosztümben van.
- Nem szabad meglátogatnom a családomat? A gyerekekhez jöttem, ők még örülnek nekem. van ami soha nem fog változni, talán nem is lesz arra példa, hogy mi ketten normálisan beszéljünk egymással. Én próbálkozom, tényleg, imádnám, ha normális testvéri kapcsolat lenne végre közöttünk, de néha ez a paraszt olyan hangnemet üt meg velem szemben, hogy elgurul a gyógyszerem. Helyesbítek, nem néha...hanem minden alkalommal, csak tudnám, hogy miért utál engem ennyire. Nem volt már elég büntetés nekem, hogy lelépett és utána hosszú évekig egyáltalán nem találkoztunk? Tényleg nem fogta fel, hogy hiányzott és, hogy szeretem. Reménytelen. Morcosan lépem át végre a lakás küszöbét, hallom ahogy csapódik az ajtó mögöttünk és legszívesebben sarkon fordulnék, hogy hazamenjek, mert ezt nem érdemlem meg, de inkább lenyelem a békát és magamban morgok tovább. Nem lennék most képes hazamenni. Félek.
- Elnézést gróf úr, a fene sem gondolta, hogy közel az ebédidőhöz ön még az ágyban mereszti a valagát. kúszik gúnyos mosoly az arcomra, de tekintetemmel inkább a kutyát figyelem. - A kutyám kulturáltabb, mint egyesek. Hadd ne mutogassak ujjal. Kérek egy sört. felelem, majd elveszem a felém nyújtott italt és belekortyolok. Kell néhány perc, amíg ismét visszatér a régi Heather, hihetetlen, de Em egy másodperc alatt képes annyira felidegesíteni, hogyha lenne fegyverem főbe lőném magam, csak ne keljen hallgatnom.
Lehuppanok a kanapéra, lerúgom lábamról a magassarkút és a lehető legkényelmesebb pozícióban ülök, amit megengedhetek magamnak. Ismét beleiszom az üvegbe.
Baj van. Nagyon nagy baj van Emmett. Veszélyben vagyok, valaki folyamatosan fenyeget és azt hiszem nem viccel azzal, hogy meg fog ölni. Ide menekültem, mert tudom, hogy melletted biztonságban vagyok. Ezt kellene most mondanom, de nem tehetem. Tudom, hogy mennyire kiakadna és talán el sem hinné, hogy ilyen nagy a baj.
- Nincs semmi baj Emmett, csak úgy döntöttem, hogy meglátogatlak. Hiányoztál. ismét a számhoz emelem a piás üveget és meghúzom.
- És, ha már itt vagyok, akkor maradok is pár napot. Mondjuk vasárnapig. Tudod, itt jobban tudok dolgozni, csend van, nyugalom és nagyon hiányoztak a gyerekek. Gondoltam elvihetem őket majd cirkuszba, és Meg-nek is besegíthetek a házimunkában. Ugy-e nem bánod tesó? ha eddig dühös volt, azt hiszem, hogy akkor most szavaimmal sikerült kirobbantanom a harmadik világháborút, legalábbis ettől most baromira félek. Elég egy aprócska gesztus, vagy mondat és máris elgurul az agya.
- Melyik lesz az én szobám? öntök további olajat a tűzre.

+16

- Akkor csukd be a szemed baszd meg. – nem fáradok tovább azzal, hogy rávezessem; a saját portáján van szava, az enyémen meg kurvára nincs. A világ baszottul így működik, de ennek a leleplezése már nem az én feladatom. Először sem volt az..
- Hogyne, de, a kibaszott család feljogosít mindenre, ahogy azt a nyuszika megálmodta. – morgok az orrom alatt és nagy ívben teszek rá, hogy meghallja-e vagy sem. Ha nem tetszik neki, hát pontosan tudja, hogy talál vissza Seattlebe, ez a nagy helyzet. Nem nehéz, pont arra van, amerről jött.
- Cseszd meg, ugyan találd már ki, hogy mikor mit csinálhatok. A piramisokat is te szoptad hegyesre, igaz?! – jó, hogy már nem kezdi el osztani az észt, mégis mikor és mit tehetek a saját szaros, kibaszott gedva házamban. Hát a pofám leszakad, de komolyan. Elképesztő…
Hihetetlen, pechemre azonban marad és még be is akar jönni a házba. Arrébb megyek, beférjen és még egy nadrágot is felveszek, ne rinyáljon tovább, mert már régen sok az is, amit eddig megengedett magának. Végre lenne egy nyugis napom, aztán tessék. Ez a vége…
- Akkor élvezd a szarógép társaságát. – nem fáradok azzal, hogy gúnyt erőltessek magamra. Továbbra sem kértem, hogy jöjjön és elviselni sem vagyok kénytelen a megjegyzéseit. Ha viszont marad, akkor ez van, ezt kell szeretni.
A sört szó nélkül veszem ki a számára és nyitom is. Átadom a magamé kóstolása előtt és kényelembe helyezem magam a kanapén. Egyelőre halvány fingom sincs, hogy mi a szart akar, amiért csakúgy iderongyolt. Ha baja van, az egy dolog, de ha nincs, akkor aztán pláne érthetetlen az egész helyzet. Tőlem meg ne nagyon várja, hogy bármit tudok majd kezdeni vele. Ha képes lennék rá, nem húzok el a picsába tizenhét évesen. Majdnem félrenyelem a sört, amikor vallomást tesz nekem.
- Hiányoztam..? ..és nem jutott eszedbe, hogy felhívj, csak átrohantál, mint egy ötéves, heh?! Nem eteted ezt meg velem, de ha hülyének akarsz nézni és átbaszni a fejem, lelked rajta. Utána viszont ne lepjen meg, hogy olyan a fogadj isten, mint az adjon isten is volt. – húzom el a számat. Már régen nem akarok bizonygatni senkinek semmit, főleg nem ilyen téren. Megkérdeztem, hogy baja van-e, ha ez nem volt elég, hát könyörögni a faszom se fog.
- Nincs plusz szobánk, de ez nem meglepetés. Mi a faszt akarsz Heather?! – emelem ismételten az üveget a pofámhoz. Tőlem aztán töltheti az idejét a kanapén, nem különösebben foglalkoztat, de az előbbi még tőle is merőn furcsa és idegen. Egy rohadt suttyó vagyok, ezt nem tagadom, de hülye azért – bármennyire is meglepő – nem.

Alig érkeztem meg néhány perce és Emmett máris az őrület határára kerget. Komolyan nem értem meg, hogy miért nincs hozzám egy normális szava, ennyire gyűlöl? Ennyire nem érdekli, hogy fontos nekem, és igen, tudom, hogy nehéz eset vagyok, azt is tudom, hogy néha direkt baszom fel az agyát, de komolyan, egy kedves szót nem érdemlek? Most olyan nagy késztetést érzek arra, hogy lekeverjek neki egyet, mint még soha. De nem teszem -egyenlőre-, inkább ökölbe szorítom a kezeimet, ráharapok a nyelvemre és mindenféle kommentár nélkül lépek be a házba. Nem fogom hagyni, hogy elrontsa a kedvem, így is eléggé magam alatt vagyok, nem hiányzik még az ő hisztériája is. Nem is értem mit gondoltam amikor azt hittem, hogy tárt karokkal fogad majd, én annyira de annyira hülye vagyok. A létezésem sem tudja elviselni, ez egyre nyilvánvalóbb.
- Cseszd meg Emmett. Nem tudnád legalább két percre befogni a szád? Amióta megérkeztem folyamatosan ontod magadból a szarságaidat. Mi lenne, ha életedben először kussolnál?
Nem tartom magam erőszakosnak, sőt, nagyon nagy a tűrőképességem és nehezen lehet kibillenteni az nyugalmas állapotomból, de ez a bátyámnak minden egyes alkalommal sikerül. Hihetetlen. Az elmúlt hónapokban amúgy is stresszesebb vagyok, félek és ez megbénítja az egész létezésem. Az, hogy nem beszélhetek senkinek arról ami velem történik még nagyobb súlyokat helyez a vállaimra, attól félek, hogy belerokkanok, és ha mindez nem lenne elég, akkor még Emmett is úgy viselkedik velem, mintha a háta közepére sem kívánna. Hogy legyek vele őszinte, hogy reméljek tőle védelmet, ha arra sem képes, hogy egy sziát nyögjön felém, ha rám néz és az első szava a fasz, vagy a bazd meg. Némán ülök a kanapén, kezemben a sörös üveget szorongatva és próbálom nem kimondani azt, amit most valójában gondolok. Tudom, ha ebben a percben a fejéhez vágnám amit valójában gondolok róla, és erről az egész helyzetről soha a büdös életben nem állna többé szóba velem. Bármennyire fura, de nem akarom megint elveszíteni. Kortyolok a keserű italból.
- Igen Emmett hiányoztál. Mi ebben a furcsa? Lehet, hogy neked nincsenek érzéseid, de nekem vannak. Oké, nem hívtalak fel, nem szóltam, hogy jövök, de ez máris feljogosít téged arra, hogy ilyen hangnemben beszélj velem? A húgod vagyok, ha tetszik neked ha nem. felpattanok ültömből és idegesen sétálok el a falig, ha továbbra is ott kell ücsörögjek mellette a kanapén, komolyan orrba vágom.
- Az emberek a kutyájukkal emberibb hangot ütnek meg, mint te velem. Elárulnád végre, hogy miért utálsz? Mit tettem, amivel kiérdemeltem, hogy így viselkedj velem. Oké, felfogtam, Te vagy Emmett Brooks, a lázadó, a megmondó ember, de baszd meg. Ide jövök, mert látni szerettelek volna és mert jelenleg itt érzem magam egyedül biztonságban és te ilyen fasz vagy. Kiiszom az üveg tartalmát és pótcselekvésként kisétálok a konyhába, hogy a szemetesbe hajítsam a kiürült üveget, remélve, hogy dühöm addig is csillapodik. Mély levegőt veszek, és lehunyom a szemem mielőtt visszasétálok a nappaliba, hogy gátat szabjak a feltörni vágyó könnyeimnek. Nem fogom megadni neki azt az örömet, hogy sírni lásson.
- Mi a faszt akarok? Tudod mit akarok? Odalépni hozzád és bemosni neked egyet. Megérdemelnél egy kibaszott pofont. És, ha már itt tartunk elmondhatnád, hogy miért gyűlölsz? Először elhagytál, nem érdekelt, hogy mi lesz a tíz éves húgoddal, magamra hagytál, pedig nekem te jelentetted a világot. Tudom, téged ez nem hat meg. Önző vagy Emmett. Önző és egy idióta barom. Ha egy kicsit is képes lennél másokkal is foglalkozni magadon kívül, akkor látnád, hogy miért vagyok itt. Akkor észrevetted volna rajtam, hogy mennyire vágyom a testvéremre. De nem, te túlságosan el vagy foglalva magaddal, hogy véletlenül se gázoljon bele senki a terveidbe, mert úgy viselkedsz, mint egy barom. a kanapéhoz sétálok és elveszem a táskámat, nem fogok egy percet sem ebben a házban maradni, inkább hazamegyek, nem leszek képes majdnem egy hétig ezt a tömény gyűlöletet elviselni.
- Ne is törődj azzal, hogy itt voltam. Üdvözlöm Meget és a gyerekeket, és nem kell aggódnod nem jövök többet. Ha szerencséd van, valaki rám töri az ajtót és megfojt álmomban. Lehajolok a kanapé mellett békésen szundikáló kutyához és az ölembe veszem, majd azzal a lendülettel indulok a kijárat felé.
- Elmondom, bár téged nem érdekel. torpanok meg az ajtóban. - Hónapok óta fenyegető üzeneteket kapok, valaki meg akar ölni. Azért jöttem ide, mert féltem, de már tudom, hogy hiba volt, mert te Emmett Brooks, magadon kívül nem igazán foglalkozol senki mással. Legyen szép napod. lépek ki az ajtón és teljes erőmből csapom be magam után azt.

+16

- Még én fogjam be?! Ide se érsz és már rinyálsz valamin, folyamatosan. Ha nem akarod hallani a pofázásomat, akkor mégis mit keresel itt?! – csessze már meg a kurva istenit! Nem volt kötelező áthúznia a belét ide, nem kértem tőle, egyáltalán mi a jó édes faszomat gondolt?! Nők. Komolyan mondom, hogy egyik-másiknak nincs ki a négy kereke és ebben a húgom sem kivétel.
Nekem aztán tök mindegy, hogy végre kiböki-e vagy sem, minek rongyolt át, de a hisztit igazán befejezhetné végre, mert kezd a fejem megfájdulni tőle. A baleset óta egyébként sem az igazi, úgyhogy végképp a pöcsömnek sem hiányzik ez az előadás, amivel szórakoztat. A sör legalább hideg. Az egyetlen valamire való értékelhető pontja eddig a szaros napnak.
- Nagyszerű. ..és akkor ide kell jönni cirkuszolni egyet. Tényleg rohadtul hiányozhattam. Legközelebb a fényképemet nézegesd majd baszd meg. – sokszor komolyan azaz érzésem, hogy elmentek neki otthonról. Az pedig, hogy a húgom.. Tisztában vagyok vele és nem, nem értem mire akar kilyukadni vagy utalni, de van egy olyan sejtésem, sokáig nem marad benne.
..és tessék. Tudtam.
Felhajtok egy újabb adagot a sörből és már nem veszem a fáradtságot arra, hogy mindenre reagáljak, ami kiesik a száján. Kétségtelenül a saját hangját akarja hallatni és ugyanarra jut, amire mindenki más is a nejemet leszámítva. Csak a felszínt látja, engem pedig kurvára nem érdekel, hogy csak eddig jut. Pont azért, mert csak addig jut.
- A kurva életbe Heather! Egy szaros kölyök voltam akkoriban én is, nem az apád! Nem a férj, nem a családfenntartó. Kibaszottul nem az én dolgom volt felnevelni téged. Ez! Ez itt az én dolgom! – a sörösüveget tartó kezemmel a házra mutatok, amiben vagyunk. - Ideje lenne már, hogy végre felnőj, kurvára nem vagy tizenegy éves, hogy örökösen előkerüljön ez a kibaszott téma. – bassza meg. Konkrétan bassza meg. Mondhatja nekem, hogy hiányzom meg kellek neki, de ha csak arra, hogy bűnbak legyek, akkor húzzon el a gecibe, mert erre nincs szükségem. Elég nagy a szartenger körülöttem már így is.
Már épp azon vagyok, hogy elküldjem, takarodjon, ha csak ezért jött, amikor olyat közöl, ami kivételesen féket köt a pofámra, de nem úgy a reakcióimra. Felpattanok a kanapéról és mielőtt még ki tudna vonulni az ajtón, mint egy drámakirálynő, elkapom a felkarját és erővel akadályozom meg, hogy elmehessen. Nem szorítok rá, nyoma nem marad majd a dolognak, de tartom annyira és úgy, hogy ne bírja magát kitépni az ujjaim közül, ha esetleg ez megfordulna a fejében.
- Mi a faszról beszélsz? Ki fenyeget, miért és legfőképpen; mi az, hogy hónapok óta?! – dühösen villan a szempárom és habár a legtöbb esetben csak a szám mocskos és hőbörgök, most nem ússza meg ennyivel. A hangom halk lett, már-már a fenyegető élt üti, ahogyan a szempáromban sem lát mást, csak olyan komolyságot, visszafogott harag és düh egyvelegét, ami mellett a feszültség kis tacskónak számít. Nem eresztem, közel tartom magamhoz és az hótziher', hogy addig innen el nem megy, amíg pontosan ki nem tálal arról, hogy mi az édes jó pöcsömbe keverte magát.

Elismerem, mostanában a kelleténél ingerlékenyebb vagyok és a fölösleges feszültséget most sikerült Emmetten levezetni. Általában jobban bírom az örökké morgós fejét, most viszont betelt a pohár nálam. Unom, hogy folyamatosan így beszél velem, hogy nem képes legalább nagy ritkán normális hangnemet megütni velem szemben. Tudom, neki ilyen az alap természete, és szerintem fogalma sincs arról, hogy néha milyen sok tud lenni. Komolyan, elég öt percnyi eszmecsere és az ember zsebében kinyílik a bicska miatta. Dühös vagyok, rá, magamra, anyára, az egész világra. Annyira baromira nehéz felfogni, hogy igenis beszélni szeretnék vele – és a beszélgetés alatt káromkodás mentes fél órát értek- , elveszett az életünkből rengetek közös év, mert ő lelépett, én pedig anyám mellett húsz évet öregedtem pluszba, tudom, hogy az elmúlt éveket nem lehet már visszahozni, de nekem akkor is szükségem van a testvéremre, ha ő ezt baromira nem érti és értékeli.
Felsóhajtok. Fölöslegesen vagyok itt, fölöslegesen koptatom a számat és próbálok neki bármit is elmagyarázni, őt semmi nem érdekli. Felnevetek, hangom visszhangzik a lakásban, nevetésem fájdalmasan csendül saját füleimnek. Hogyne, ez is róla szól, ez is csak arról szólhat, hogy ő mit érez, hogyan élte át gyerekkorunk legkeserűbb pillanatait.
- Persze, szóljon csak minden rólad Emmett. Milyen szörnyű, kibaszott életed volt, apád lelépett, anyád egy alkoholista gyógyszerfüggő kurva volt és ha mindez nem lenne elég, még a nyakadba sóztak egy taknyos kislányt is. Szegény Emmett. A könnyebb utat választottad Em, leléptél. Gyáva módon futamodtál meg, de nem is az a legrosszabb, hogy elmentél, hanem az, hogy minden szó nélkül tetted ezt. Féltél, ha szembe kell nézned velem nem lesz elég erőd elmenni? Vagy egyszerűen csak annyira sem néztél, mint a kutyaszart a talpadon? Igazad van, nem vagyok tizenegy éves már, felnőttem, hamarabb is, mint ahogy azt kellett volna, te sem vagy már tizenhét éves, pedig pontosan úgy viselkedsz, mint akkor. Mindegy, nem fogok erről beszélni soha többet, mert tudom, hogy téged nem érdekel. nem kiabálok, hangomban már csak a csalódottság és düh keveréke ismerhető fel.
- Nézz magadra Emmett. Van egy gyönyörű családod, feleséged aki szeret, inkább becsüld meg őket és ne forogjon mindig minden körülötted. Nem te vagy az elcseszettebb Brooks, hanem én. Remélem ennek azért örülni tudsz. Én minden esetre örülök annak, hogy családja van, sosem kívántam neki rosszat bármennyire is haragudtam rá. Talán ha én is csak úgy leléptem volna most nem lennék magányos és mellettem is lenne egy olyan ember, mint mellette Meg, de én mindig is túl lágy szívű voltam, nem tudtam elhagyni anyánkat.
Biztos lehet abban, hogy soha többé nem teszem be ide a lábam, ha csak ő nem hív. Nem fogom felemelni a rohadt telefont és hívni őt, nem fogok segítséget kérni tőle. Ettől a perctől fogva elhatárolódom és átveszem valamilyen távoli rokon szerepét, úgy talán kevésbé okozok majd fejfájást neki, mert láthatólag csak azt okozok neki. Nyűg voltam neki tíz évesen is és az vagyok most is. Alig várom, hogy kiléphessek végre azt ajtaján, hogy beüljek az autómba és visszamenjek Seattle-be ahol aztán lakásom magányában bömbölhetek, mint egy gyerek, mert nem lesz ott, hogy gúnyt űzzön belőlem. Nem akartam elmondani neki, nem akartam belekeverni a dolgaimba, egyrészről azért, mert pont leszarja mi van velem, másrészről meg azért, mert ismerem és nem akarom, hogy bajba sodorja magát. Miattam ne. Mielőtt elhagyhatnám a lakást rámarkol a csuklómra, amivel megakadályozza, hogy egy lépést is megtegyek. Hiába próbálom kitépni a karom a szorításából, annyira erősen tart, hogy nem tudom megtenni, pedig legszívesebben messzire rohannék és vissza sem térnék ide soha.
- Mi van? Most hirtelen érdekel mi van velem? érezze, hogy megbántott, hogy attól a perctől fogva haragszom rá, hogy magamra hagyott és bármennyire is szeretem nem tudok túllépni a sérelmeimen. Abban igaza van, hogy gyerekes vagyok. Talán. De azt hiszem egy kis okom van arra, hogy haragot tápláljak magamban.
- Engedd el a kezem Emmett! nem kérem, hanem utasítom, habár tisztában vagyok arra, hogy ha kell addig áll itt mellettem az ajtóban amíg el nem mondok mindent, több mint tíz éve talán most érdekli a leginkább, hogy mi van velem. Felsóhajtok.
- Beletenyereltem egy ügybe... volt egy gyilkosság, három évvel ezelőtt. Egy fiatal lányt megerőszakoltak és meggyilkoltak. A tettest soha nem fogták. Elkezdtem nyomozni, egyre több minden van a kezemben, és kábé fél éve kezdődtek a fenyegetőzések. Azt akarják, hogy álljak le, hogy fejezzem be ami csinálok, és, hogy ne hozzak nyilvánosságra semmit abból amit megtudtam. Leveleket, telefonhívásokat kapok. Múlt héten, pedig be is törtek hozzám. arról nem áll szándékomban beszélni, hogy a húgunk gyilkosát keresem, attól félek, hogy szörnyeteg válna belőle, és minden benne rejlő dühét rajtam vezetné le.
- Emmett, engedj el! Ez az én ügyem, megoldom nélküled is. Hiba volt, hogy ide jöttem. Engedj elmenni.

+16
Már nem érdekel, hogy nem ért, hogy kibaszottul nem látja át mi a kurva nagy helyzet velem és mindazzal kapcsolatban, amiről beszél. Öt centinél sose látott tovább a saját orránál, ahogyan a legtöbben nem. Nem is lep meg igazából. Gyakorlatilag halvány lila fingja sincs arról, hogy miről is pofázik, ez a rohadt nagy helyzet. Blazírt fejjel, szemforgatás közepette hagyom, hadd mondja a magáét. Talán akkor előbb szabadulok és nem kell tovább hallgassam. Elmegy a picsába, én meg vissza aludni és az élet folyik tovább, ahogy a geci, meg, ahogy szokott.
- Bazdmeg, ne röhögtesd már ki magad. – eleve nevetséges az, hogy mérlegre teszi, kinek volt és jelenleg is szarabb az élete vagy elcseszettebb. Tudtommal nem ő ült egy elbaszottságból elkövetett szarság miatt éveket, hanem én. Nem ő küzd a napi megélhetésért, hanem én. Nem az ő fejét trancsírozták széjjel pár hónapja, hanem az enyémet. ..és még körülöttem forog minden. Szerinte.. Kurva vicces, mit ne mondjak…
Végre jön a megkönnyebbülés, amikor nagy hepaj keretében kihúzni kezdi a belét, de csak nem bírja ki, hogy ennyivel vége legyen. A megkönnyebbülés elmarad, helyette viszont gusztustalan undormány tölti meg a bensőmet arra, amit csakúgy idebasz, mint más a faszát a kurvája elé.
Nem eresztem, eszemben sincs. Ugyanolyan erővel és a gyengédség leghalványabb jele nélkül tartom, nem eresztve akkor sem, amikor kísérletet tesz a kiszabadulásra. Velem ugyan ne szarakodjon, úgyis veszítene csak.
- Kurvára fejezd ezt be Heather. Se türelmem, se kedvem a hisztériádhoz és a faszt engedem el. Majd, ha kinyögted mi a jó édes kurva pöcsömbe keverted magad. – nem fogom győzködni arról, amiről kibaszottul felesleges. Pofázás előtt gondolkodni persze luxus.. Megváltoznak a vonásaim, a hanglejtésem, a hangerőm. Minden. Alpári vagyok alapból, ez kibaszottul nem kéne, hogy meglepetés legyen, de most.. most valami sokkal több, sokkal pattanásig feszültebb, pöccre indulóbb és az bizony semmi jót nem tartogat magában. Nem, ez rohadtul nem az a helyzet, amikor kóstolgatnia kellene.
Végighallgatom és közben igyekszem nem agyérgörcsöt kapni már az első mondatok után. Ennek a nőnek teljesen elmentek otthonról, az már egyszer tuti.
- Te teljesen megőrültél? – nem emelem fel a hangomat, vészjóslóan halk marad és jobban rászorítok a tartott karjára.
- Mi a faszt akarsz elérni? Hogy rojtosra basszanak egy kibaszott sikátorban, aztán átvágják a torkod, mielőtt esetleg eltörték az ujjaid vagy letépték a körmeid? Tényleg ezt akarod? Megkínozva, felfordultan végezni a nagy rohadt büdös semmiért?! Újságíró vagy baszod, nem egy rühes zsaru! – nagyon-nagyon dühös vagyok. Nincsenek arra szavak, hogy mennyire, hogy milyen szinten érte el, annak ellenére, hogy soha, semmilyen körülmények között sem ütnék meg nőt, mennyire közel vitt ahhoz, hogy simán fel akarjam pofozni a fassága' miatt. Az agyam eldobom tőle. Kibaszottul dühös vagyok. Az pedig enyhe kifejezés, hogy a tekintetem szikrákat hány.
- Az volt. Kurva nagy hiba. Hátha a gyerekeimet is megfenyegetik, esetleg nekik esik bajuk miattad! Mert nem bírsz magaddal és játszod itt a kibaszott drámakirálynőt! – eddig se nagyon érdekelt, de most pláne leszarom mennyire veszi magára. Dühös vagyok, kibaszottul dühös. Azért is, mert telibeszarja vele mi lesz és azért is, mert az unokaöccsének és -húgának biztonságát is. Nem normális. Egyszerűen nem normális.
Hirtelen eresztem el és muszáj levezetnem a mérgemet és a felgyülemlett feszültséget, így teljes erőből baszok bele a kemény tégla falba. Ropogva reccsen az öklöm az ütéstől.
- El ne merd kezdeni.. – mordulok vészjóslóan. Nagyon közel jár ahhoz, hogy olyan oldalamat mutassam meg neki, aminek eddig csak a halvány árnyékát ismerte meg maximum. - Ne merészelj mártírként szerepelni, mert istenemre esküszöm Heather, olyat teszek, amit tényleg megbánok. – le kell, hogy higgadjak. Muszáj. Kibaszottul muszáj lesz, csak még azt nem tudom, hogy. ..és, ha rázendít a hisztire megint, fogalmam sincs, annak mi lesz a vége...

Nem is értem hirtelen hogyan kerekedett ez a káosz kettőnk közé. Soha nem jellemezte a kapcsolatunkat a túlzott érzelemkimutatás – a dühöt leszámítva – de ez, ami most bontakozott ki kettőnk között néhány perc alatt félelmetes. Attól a naptól fogva reméltem, hogy egyszer rendeződik a kapcsolatunk, hogy hosszú évek után először találkoztunk, de most már erről a vágyamról teljesen letettem. Egyszerűen nem fogunk tudni túllépni a sérelmeken, több közös van bennünk, mint azt bárki gondolná első ránézésre. Nem tudom kitől örököltük, vagy hogy miért alakult így, de egyformák vagyunk, azt hiszem pont emiatt nem találjuk a közös hangot már évek óta. Pedig én nagyon igyekszem, tényleg próbálok a lehető legjobb húga lenni, kimutatni, hogy mennyire szeretem, akkor is, ha nem érzi, szeretném, ha tudná, hogy bármi történt van egy testvére, akire mindig számíthat. Aztán valahol mindig kisiklik a dolog, vagy én vagyok túl érzékeny, vagy ő túlságosan dühös. Soha nem jó semmi, és minden alkalommal amikor találkozunk azt érzem, hogy ez a testvér kapcsolat dolog nem nekünk való. Szeretem őt, próbálok túllépni minden fájdalmon amit okozott, megérteni, hogy miért tette, de annyira nehéz, amikor nem beszél csak támad és vádaskodik. Mindig úgy indulok neki a találkozásnak, hogy na majd most jó lesz, most végre sikerülni fog normálisan beszélni egymással...aztán kiderül, hogy mégsem lesz. Szar ez az egész úgy ahogy van. Sóhajtok. Már nem fárasztom magam azzal, hogy megmagyarázzak neki bármit is, hogy megértessem vele mi a francot akarok vagy érzek... Jobbnak látom, ha hallgatok és inkább lenyelem amit mondani akarok, mielőtt még ennél jobban belegázolunk egymás lelkébe. Pontosabban ő az enyémbe. Már így is túl sokat mondtam.
Érzem a csuklóm köré fonódó szorításból, a hangjából áradó tömény gyűlöletből és haragból, hogy ez bizony kurvára nem kellett volna elmondanom neki. Annyira tudtam, hogy nem érti meg, hogy meg sem próbálja megérteni és az együttérzésére pláne nem számíthatok. Tudtam, mégsem voltam képes befogni a számat. Hozzászoktam a stílusához, de mégis megrémít ahogyan most beszél. A tekintete, a hangja, az egyre csak csuklóm köré szoruló ujjai.  Félek. Most nagyon félek tőle. Egyszerre érzem azt, hogy legszívesebben messzire rohannék és azt, hogy mindenben igaza van. Felelőtlen vagyok, naiv és mindezek mellett veszélybe sodortam mindenkit aki fontos nekem. Igaza van, így meg sem szólalok. Állok előtte, mint egy kislány aki tudja, hogy rossz fát tett a tűzre és könnyeim fátylán keresztül figyelem őt. Már nem érdekel, ha sírni lát, nem akarok soha többé erősnek mutatkozni előtte. Egy elcseszett, gyenge szar vagyok. Ez az igazság. Riadtan ugrom hátra amikor öklével a falat támadja le. Hallom reccsenni a csontot, szinte már én is érzem a fájdalmat amit most érezhet.
- Sajnálom Emmett... és hallhatja, hogy tényleg így gondolom, nyoma sincs már bennem az előbbi haragnak, nem akarok kiabálni vele, egyszerűen semmit nem szeretnék már tőle, csak fogni a cuccom és sírva elrohanni.
- Tudom, hogy hibáztam...nagyon sajnálom. Nem akartam veszélybe sodorni senkit. szabad kezemmel letörlöm arcomról a könnyeket.
- Igazad volt amikor elmentél, nem a te gondod vagyok, nem akarom, hogy a te gondod legyek. Hazamegyek és ígérem nem kereslek... a legrosszabb felismerni, hogy a testvérednek mindenben igaza volt, jogosan hagyott el és talán most is ezt kellene tennie. Neki családja van, gyerekei nem engedhetem, hogy miattam veszélybe kerüljenek.

+16
- A kibaszott kurva életbe Heather! – eresztem rá minden dühömet, mérgemet, félelmemet, amit sosem vallnék be, az indulatot, ami eddig felgyülemlett és ami akkor is maradt, amikor az ütés miatt ropogó-reccsenő hangot hallatott az öklöm a falnak ütközve. A fájdalmat fel sem fogom... Leszarom a látható félelmét, leszarom a rettegését, leszarok minden egyebet is. Egyetlen kibaszott kurva dolgot kértem; ne játssza a rohadt mártírt! Ne játssza, mert nem tudom, hogy kezeljem, hogy nyugodjak le, hogy ne akarjam felképelni a saját testvéremet, aki ráadásul még nő is. Bár fiúnak született volna.. Életemben nem kívántam ezt, de most, ebben az egyetlen percben rohadtul eléri, hogy bármit meg akarjak adni azért, bár pöcs lenne a lábai között és ne kellene viaskodnom saját magammal csak miatta.
- Sajnálod? – köpöm a fogaim között és feldúlt vadként kezdek fel-alá járkálni, keresni a blázt a kurva dzsekim kibaszott zsebében és annak ellenére gyújtok rá a házban, hogy ezt csak a falakon kívül szoktam megtenni a kölykök kedvéért. Az enyhe kifejezés, hogy mennyire rohadtul dühös vagyok és milyen szinten nem tudok lehiggadni.
- Nem akartad veszélybe sodorn… hallod magad egyáltalán? Két kiskorúért felelek, az isten basszon már meg, te hülye, ostoba liba! ..és az egyetlen dolog, amit leszűrsz, hogy nem az én gondom vagy? Mondd, teljesen elmeháborodott lettél? Basszalak be a gyógyóba vagy mi a fasz?! – a dühöm nemhogy csillapodik, hanem csak egyre inkább izzik, feljebb tolódik, pedig már komolyan nem tudom hová tudna.
Oda-vissza járkálásom közben megállom, hogy megint megüssek valamit, de tény, hogy rohadt nehezen. A dohányt úgy szívom el, mintha az egyetlen oxigén forrásom lenne, még ha attól valójában távol áll a kátrány, amit benyelek vele valójában. Rágyújtok egy újabbra és remeg a kezem, remegek én is a visszafogott indulattól, a saját testvérem faszságától. Attól, hogy folyamat azt bassza a fejemhez, én utálom őt, erre ezt csinálja?! Ez még bosszúnak is kibaszott kegyetlen…
- Tedd le magad a kanapéra, ne kelljen kétszer kérjem. – az indulat ott izzik a hangomban, hiába nem emelem azt fel, sőt, valójában alig hallható marad.
- Elmondasz mindent, értetted?! Ki után nyomozol, mi a faszomért, mikor kezdődött pontosan a fenyegetőzés, hogyan és minden egyes rohadt kurva részletet, amit eddig nem bírtál kinyögni. Mindent! Értetted?! Nem viccelek Heather, ha elhallgatsz valamit, ha nem mondasz el minden egyes apró faszságot, a büdös életben nem látsz se engem, de a kölyköket többet! Értetted?! – nem, ez rohadtul nem az üres fenyegetőzések ideje. Elérte, hogy véresen komolyan gondoljam, ahogyan azt is, hogy leszűrhesse, kurvára számít, mi van vele, de ha ennél jobban a szájába kell rágnom, akkor kibaszottul ráfázik.

Én komolyan megértem a dühét és teljes mértékben igazat adok neki. A kialakult helyzetért csakis én vagyok a felelős, az egyetlen, akit hibáztatni lehet. Jobb lett volna, ha befogom a pofám, ez már biztos, de sajnos igencsak jellemző rám, hogy egyszer beszélek és utána gondolkodom. Nem is tudom mit képzeltem, hogy elmondom neki mennyire félek és ő majd jó testvérként fog a keblére ölelni és bosszút esküdni? Ugyan már, néha nevetséges vagyok és, ha most nem lennék ennyire beszarva akkor képen röhögném saját magam. A félelmem viszont akkora méreteket ölt, hogy szinte lebénulok, mozdulni sem vagyok képes. Soha életemben nem láttam ilyennek még, legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy lakozik benne ekkora harag, gyűlölet és még a félelmet is meg merném kockáztatni. A legrosszabb az egészben, hogy mindezt én váltottam ki belőle. Ön és közveszélyes picsa vagyok. Olyan szorosan simulok neki a falnak amennyire csak lehetséges, most kurvára szeretném ha nekem is lenne egy láthatatlanná tévő köpenyem, mint Harry Potternek. Ebben a percben hasznát venném. Nem nézek rá. Tekintetemmel inkább a falat és a lábaimat fürkészem. Félek a szemeibe nézni, mert a benne látott harag még zavartabbá, összetörtebbé tesz. Már nyitnám szólásra a szám, hogy elmondjam tényleg baromira sajnálom, és valóban, amikor nyomozni kezdtem nem gondoltam bele, hogy ennek csúnya következményei is lehetnek, de inkább ráharapok a nyelvemre és eldöntöm magamban, hogy nem szólalok meg, ha egyszer nem muszáj. Mindkettőnk érdekében. Némán állok, könnyeimet törölgetve és nyelem a büdös cigifüstöt amivel ellepi az egész lakást. Csak én lehetek akkora barom, hogy ennyire felbosszantsam őt. Csoda, hogy gyűlöl?
- Rendben. bólintok határozatlanul és kanapé irányába sétálok. Foltost elengedem én pedig rossz kislányhoz méltón foglalok helyet az ülőalkalmatosságon. Nem fogok hazudni neki, őt ismerve úgyis kideríti az igazságot vagy azonnal átlát rajtam. Ők a családom, és bármennyi hülyeséget is csináltam nem akarok azzal a tudattal élni, hogy nem láthatom őket. Már csak ők maradtak nekem.
- Évekkel ezelőtt úgy döntöttem, hogy felkutatom apát. Kíváncsi voltam rá, tudni akartam, hogy van, hogyan él és miért hagyott el minket. Nem volt nehéz dolgom. A családnevét megváltoztatta, de a keresztnevét nem. Néhány hónap leforgása alatt megtaláltam. csak most pillantok rá, hosszú idő után először. - Peter Moore-ként tengeti napjait. Nem sokkal azután, hogy elhagyott minket jó útra tért. Megismerte a mostani feleségét Amandat. veszek egy nagy levegőt mielőtt folytatom.
- A lány, akit három évvel ezelőtt megöltek a húgunk. Clara Moore. Csak tizennyolc éves volt. Az egyetem miatt jött ide, de néhány hónap múlva megölték. Megerőszakolták és átvágták a nyaki ütőerét. tartok egy kis szünetet, hogy felfogja amit mondani akarok neki.
- A rendőrség nem talált semmit. Apa teljesen összetört, megígértem neki, hogy segítek megtalálni azt, aki megölte a lányát. Három éve nyomozok és fél évvel ezelőtt találtam rá egy szemtanúra aki ugyan nagyon fél, de sok mindent elárult a fickókról akiket utoljára a húgunkkal látott. Akkor kezdődtek a fenyegetések. egész testemben remegek. Fel vagyok készülve mindenre, a lehető legrosszabbra is. Benne van a pakliban, hogy felpofoz, kirak a lakásból, vagy soha többé nem akar látni. Mindegyiket megérteném.

+16
Megállok a konyhapult mellett. Tökéletesen látom innen a nyitott térnek köszönhetően, ahogy ő is engem a kanapéról. Muszáj megtartsam tőle a távolságot, mert minden izmomba olyan feszültség költözik, amit csak nagyon nehezen tudok visszafogni, nem beszélve arról a vörös ködről, ami az elmémre ereszkedett és amitől pöccenésre indulok bármitől. A második cigi füstjét is elnyelem, újabbat sodrok magamnak, a dohány fele kiszóródik a kezem remegésétől, de leszarom jelenleg. Kibaszottul dühös vagyok, ami igencsak beszűkíti a tudatomat, pedig nagyon igyekszem megtartani a józan eszem maradékát. Csípőmmel a kőlapnak támaszkodok, a lábam egyfolytában jár, amire nem a súlyomat helyezem, hogy így vezessem el a felgyülemlett harag egy minimális részét. Csak annyi miatt lököm el magam a felülettől, hogy a hűtőből egy újabb üveg sört vegyek ki és azzal térek vissza ugyanoda, megtartva a távolságot tőle.
Nem hittem volna, hogy tudja még fokozni az eddigieket, de csak sikerült neki. Még jobban megfeszül a felkarom, összeszorítom az állkapcsom és egy ér határozottan kidülled a halántékomon, de már nem szólalok meg. Túl van azon a ponton, hogy csak trágárságokat vágjak a fejéhez. Leteszem a sört, átnyomorgatom a képemet és megint mélyet szívok a dohányból. Nem elég, hogy arról a szarháziról vakerál még folytatás is akad. Soha, ennyire nem voltam még mérges, dühös a saját testvéremre, kevesebb is elég volt ahhoz, hogy ne akarjam látni egy ideig. Most pedig régen túltesz minden egyes kibaszott faszságon. Mire befejezi, nem szólalok meg azonnal. A tekintetem bőven elég beszédes lesz; idő kell, hogy meg tudjak szólalni anélkül, hogy kihajítanám innen a picsába, pedig az esetek többségében – legnagyobb részében – szarok nagy ívben arra, hogy mivel jár az, ami éppen kiesik a számon. Most azonban… most más a helyzet. Egészen más, mint eddig bármikor is volt valaha.
- Miért? – ennyit sikerül kipréselni a fogaim, összepréselt ajkaim között, még mindig feszülő állkapoccsal. Mindenre vonatkozik a kérdés, a megkeresésre, az ígéretre, a nyomozásra, minden egyes kibaszott szarra, amit az előbb összehordott.
A csikket elnyomom és hátat fordítok neki. Jelenleg a látványát sem tudom elviselni, nem is akarom, de ettől még hallom, ha beszélni kezd és isten az atyám, jobban teszi, ha elkezdi és nem hagyja abba. Magyarázatot ad mindenre.
Két kézzel kapaszkodok a konyhapult kemény felületébe annyira, hogy elfehérednek az ujjaim és csak abban az esetben fordulok hátra és nézek el a vállam felett az irányába, ha azt érzékelem, hogy esetleg abbahagyja a beszédet. Ne tegye. Ne merje…

Rá sem merek pillantani, csak ülök a kanapén és a falat bámulom. Nem tudom, hogy a dühe vagy csalódottsága nagyobb, amit most irántam érez. Eddig sem volt a legjobb a kapcsolatunk és azt hiszem, ezzel az őszinteség rohamommal és azt megelőző szóváltással örökre elvágtam magam nála. Szeretem őt, hiszen a testvérem és mindazok ellenére amik a múltban történtek még mindig szeretem. Volt egy elég hosszú időszak az életemben, amikor gyűlöltem, amikor engedtem, hogy a testvéri szeretetet a legrosszabb emberi érzés váltsa fel, igen, bevallom gyűlöltem őt. De ahogy teltek az évek, és fejemben értelmet nyert az egész katyvasz már nem tudtam gyűlölettel gondolni rá. Haraggal vegyes szeretettel inkább. Most pedig nagyon úgy tűnik, hogy fordul a kocka és ő lesz az, aki utálni fog engem. Megértem. Szándékomat egyáltalán nem vezette rosszindulat, én csak segíteni akartam apának és tisztázni az alig ismert húgom emlékét. Mégis most én csücsülök nyakig a szarban, és jelenleg úgy érzem, hogy ebből már nem is tudok kimászni, bármennyire is szerenék. Őszinte vagyok vele, mindent elmesélek úgy ahogyan valójában történt, a legelejétől kezdve. Megtehettem volna, hogy hazudok, hogy legalább apát kihagyom a sztoriból, hiszen minden bizonnyal neki az a legfájóbb pont az egészben, de nincs értelme hazudnom neki, hiszen előbb vagy utóbb úgyis rájönne az igazságra és tudom, hogy akkor soha többet nem állna szóba velem. Így sem valószínű, de legalább megadom annak a lehetőségét, hogy ha dühe csillapodik újra szóba áll majd velem. Remélem. Monológom végeztével pillantok csak rá félve. Leolvasom arcvonásairól a haragot, csalódottságot és lemondást. Felsóhajtok. Akkora de akkora barom vagyok, hogy még egy ilyent nem hordoz hátán a föld. Csendben kuporgok a puha kanapén, de magamban üvöltök és toporzékolok. Hétmérföldes barom vagyok. Hallom kérdését, de hirtelen nem tudom, hogy mit szeretne tudni. Miért kutattam fel apát? Miért kezdtem magánnyomozásba? Miért mondtam el neki? Miért bolondultam meg teljesen? Hosszú percekig csak némán ücsörgök, viszont amikor hátrapillant és látom fellobbanni szemében az indulatokat nyelek ez nagyot és beszélni kezdek.
- Miért kerestem fel az apánkat? Azért, mert kíváncsi voltam rá, meg akartam tudni, hogy miért hagyott el, hogy milyen főbenjáró bűnt követtünk el, amiért kilépett az életünkből. Nekem nincs sok emlékem róla, és ami van, azt is beszennyezi a tudat, hogy elhagyott, mint kutya a szarát. Ezért akartam vele beszélni. én nem dohányzom, de ebben a percben komolyan azt érzem, hogy igencsak jól esne elpüfögni egy szálon.
- Miért tettem neki ígéretet és sodortam magamba veszélybe? Nem tudom. Megsajnáltam, és egy kicsit bizonyítani akartam neki. Nem tudom Emmett, őszintén, nem is gondoltam, hogy sikerül majd egy ekkora szarba beletenyerelnem. szünetet tartok a mondandómban, hogy tüdőm levegőhöz juttassam egy hatalmas sóhaj segítségével.
- Miért csak most mondtam el neked? Mert féltem attól, hogy megutálsz, vagy ami még rosszabb bosszút esküszöl és saját magad akarod majd elintézni ezt a dolgot. Bármilyen furán is hangzik most, ebben a szituációban, de nem akarom, hogy bántódásod essen. A testvérem vagy Emmett és bár ezt soha nem mondjuk egymásnak, de én szeretlek. Sajnálom. hallhatja, hogy tényleg így van, én nem akartam senkit veszélybe sodorni, főleg őket nem. Azt leszarom, hogy velem mi lesz, de azt nem akarom, hogy nekik bántódásuk essen.
- Szeretnéd, hogy most inkább elmenjek? megértem, ha azt szeretné, ha soha többet nem kíváncsi rám. Egyszer már túléltem, hogy nem akart látni, túlélném most is, bármilyen nehéz lenne.

+16
Elfordítom róla a tekintetem újra. Nem megy, nem akarom rajta tartani. Undorodom tőle ebben a pillanatban és nem, a legkevésbé sem értem meg az okait, hiába kérdeztem, hiába akarok róluk többet megtudni.
Az apánk, aki kurvára itt hagyott bennünket a faszba, leszarva azt, hogy mi lesz velünk. Akkor és ott nem csak az agybeteg anyánkat, hanem a húgomat és engem is hátrahagyott. Nem érdemel mást, mint a belének a kitaposását, elvégre, se Heather, de én nem kértük, hogy megszülessünk. Erről ő és az elmebeteg anyánk döntött, méghozzá eléggé szarul, hogy baszná meg az eget majd saját magát a köcsögje..
Nem, nem tudom elfogadni azt sem, hogy mi a pöcsömért ígért meg neki bármit is. Amiért azt a rohadékot megkereste, kb ugyanazért gyűlölte meg az én pofámat is a saját húgom, a különbség csak annyi, hogy én nem tartoztam érte felelősséggel, míg az a szarházi igen.
Továbbra sem tudok ránézni.
Forog a gyomrom, és már alig érzem a markom alá szorított kemény felületet. Az elnyomott feszültség bennem megint kibaszott magasra hág. Bassza meg. Kurvára bassza meg..
A többi már csak szó. Kurvára elcseszett és semmit mondó. Ez az egész testvérszarság, ami úgy tűnik baszottul nem számít, nem lényeges és csak takarózni jó vele.
Bazdmeg Heather. Kibaszottul bazdmeg..
Muszáj mélyen mélyen vennem a levegőt, mert, ha akarnék se tudnék normálisan válaszolni a feltett kérdésére. Ki akarom baszni innen, mint macskát szarni és az se érdekelne, ha közben erősen pofára esne, de valahogy mégse megy. Hogy a jó kibaszott életbe bele már..
Remegek, szinte az egész testemben és nem csak a kezeim, amelyek kizárólag azért nem mozdulnak, mert az ujjaim elfehérednek, annyira szorítom a kibaszott konyhapultot.
- Szóval ígérhetsz neki, míg rajtam számon kérsz.. – nem kérdezem, eszemben sincs. Kijelentem a nyilvánvalót és sejtelme sincs, hogy az elmúlt percekben mégis mit művelt. Ostoba, hülye liba..
- Felőlem maradhatsz, a teljes kanapé a tiéd. Én viszont most lelépek. Majd este jövök. – szívom meg az orrom és veszem rá magam, hogy végre meg is forduljak. Nem, ezek nem szívből jövő szavak, inkább a fogaim között szűrtek, mert most is kibaszottul mérges vagyok rá, de gondolom erre aztán végtelenül szarik.