Alaskan Way Viaduct

Érdekes élmény volt a mai napi beszélgetés Mrs. Benson-nal. Kissé furcsán érzem magam utána, de ugyanakkor meg is könnyebbültem kissé. Jó egy kicsit beszélgetni valakivel, olyannal, aki nem csak hasznot akar húzni belőlem. Legalább is remélem nem így van. Vannak olyan részletek az életemben, amiket elrejtettem jó mélyre a szívemben és az agyamban is. Ezekről még Mrs. Benson-nak sem mondok el semmit.
Azt hiszem jobb ha fogok egy taxit, hogy hazajussak. A nevelő anyám biztosan elfelejtett utánam jönni, vagy sok dolga akadt. Mindegy. Egyedül is hazatudok menni azt hiszem. Próbálom nyugtatgatni magamat, hogy nem lesz semmi baj, más is jár taxival nagyon sok felé. Én is nyugodtan mehetek vele.
Rögtön fel is nyújtom a kezem, amint észreveszek egy közeledő taxit. Csak ezután kezdek bele gondolni abba, hogy mi is történhetne. Nem tudom az utóbbi időben nem igen gondolkodtam hasonló dolgokon, azt hittem ezek az előérzeteim már elmúltak, de valahogy most mégis előjöttek.
A taxi megáll. Huh. Most már nincs visszaút. Félve nyitom meg az ajtaját, egy külföldi taxi sofőr ül benne, aki szerencsére tud angolul így nem kell sokat magyaráznom hova szeretnék eljutni. Bepattanok a leghátsó ülésre és folyamatosan az ablakon kezdek el kibámulni, mintha kiutat keresnék ha valami baj lenne.
A Viaducton haladunk, hatalmas forgalom van. Folyton meg kell állni percekre. Seattle már csak ilyen forgalmas és túl zsúfolt. Végre elindultunk és ahhoz képest jócskán gyorsan haladunk.
Elkalandoznak a gondolataim, amikor hirtelen egy hatalmas csattanást hallok a lehúzott ablakomból. Hallom a fék csikorgást és a sofőr káromkodását valami fura nyelven. Érzem hatalmasat rándul az autó. Megpróbálok megkapaszkodni az ülés fölötti kapaszkodóban, de erre borzalmas csattanással neki megyünk az előttünk levőnek. Azt hiszem.  Nagy rándulás következtében neki csapódom az elválasztó falnak, durván beverve a fejem.
Pillanatnyi eszmélet vesztés után térek magamhoz. A bal csuklom és a fejem iszonyatosan sajog. A kocsi dudája hangosan szól. Én a földön vagyok a lábtörlőn.
- Áu. - szisszenek a fejemhez kapva épp kezemmel. Mikor leveszem azt homlokomról és ránézek, tiszta piros. Reszketni kezd minden porcikám. Istenem! Fogalmam sincs mi van velem, de érzem majd meg fulladok. Nem kapok levegőt. Potyognak a könnyeim. Jaj ne. Azt hiszem rám tört a pánik. Egyre hevesebben kezdem venni a levegőt, szívverésem is ultra sebességű kezd lenni. Pulzusom az egekben van. A kocsi dudája és más dudák is idegesítően hangosan szólnak. Felpillantok és látom a taxi sofőr meg se mozdul. Fogalmam sincs, hogyan de kinyitottam a kocsi ajtaját és kimásztam rajta. Levegő! Levegő! Nem kapok levegőt. Zokogok mint egy kisgyerek, akinek éppen elvették a játékszerét. Reszketve nézek körbe, felfordulás. Mintha egy katasztrófa filmben lennék. Mindenütt összement, felborult és kigyulladt autók. Az emberek sikítanak és üvöltenek, a gyermekek hangosan sírnak. Mindenhol sebesültek és véres emberek. A csuklom még mindig iszonyatosan sajog, ahogy a fejem is. Ráadásul az utóbbi még vérzik is, ami lefolyik az arcomon.
Menten elájulok, érzem, hogy mindjárt kimegy a lábam alól a talaj. Egyre sűrűbben kapkodom a levegőt. Lekucorodom reszketve az autó mellé, magam elé meredek. Nem akarom hallani! Nem! Bármennyire is fáj a csuklom kezeimmel megpróbálom bedugni a fülemet, hogy ne halljam ezt a szörnyű zsivajt, ami itt van. Miközben folyamatosan magam elé meredve a cipőmet bámulom.

Nem mutattam megbánást azért, hogy betörtem az orrát. Magának köszönhette, mert nem tudott lakatott tenni a szájára, nálam pedig betelt a pohár. Igaz, azt az antik tárgyat igazán sajnáltam, de őt? Már csak az kéne! Szenvedjen, megérdemli! Az úton se sokat szóltam hozzá, inkább csak próbáltam túlélni azt, hogy egy levegőt kell szívnom vele, mert képtelen egyedül intézkedni a lányok ügyében, pedig ő akarta egyedül nevelni őket. Akkor meg? A világért se ismertem volna be, hogy még ha tahómódon is viselkedett, attól még jól esett, hogy gondolt rám és úgy érezte inkább együtt kellene bemennünk hozzájuk.
- Hallgass már el!! – mordultam fel, amikor továbbra se akart lakatot tenni a szájára. Tűntetőleg meg még a zenét is benyomtam, hogy végre felfogja nem akarok beszélni vele. Most biztosan nem. Sőt, ha kellett akkor még harcot is vívtam azért, hogy szóljon a rádió, vagy éppen melyik adót is hallgassuk, mintha gyerekek lennénk. Kész szerencse, hogy senki se hallhatta vagy láthatta azt az állapotot, ami ebben az autóban uralkodott, mint valami puskaporoshordó. Nem szólaltam meg, még akkor se, ha nehéz volt megállnom. Csak bámultam ki az ablakon egészen addig a pillanatig, amíg meg nem láttam azt, hogy előttünk hirtelen megállnak.
- Ryaaaan!!! – fogalmam sincs, hogy ordítottam vagy inkább kétségbeesettnek tűnt abban a pillanatban a hangom. Mintha nem is tőlem származott volna, de már mindegy volt, mert hamarosan koccantunk, mire fájdalmasan nyögtem fel. – Bakter!! – automatikusan jött ez a szó a csúnyabeszéd helyett. Megszoktam már, hogy a lányok közelében nem beszélhetek úgy, így mindig ezt mondtam. És ha azt hittem ennyi volt, pár másodperccel később jött az újabb koccanás, amikor hátulról jöttek belénk és azzal a lendülettel a kezemet újra beütöttem. Újabb fájdalmas nyöszörgés tört a felszínre. Az újabb ütközésnek köszönhetően még a szemem is könnyes lett.  – Ez is a te hibád!!! – pedig nem volt, de egyszerűbb volt ezt mondani, mint logikusan gondolkodni. Az ép kezemmel próbáltam a biztonsági övet kikapcsolni, de nem mozdult. Csak az ülésbe préselt egyre jobban. Pánik egyre inkább kezdett eluralkodott rajtam és úgy éreztem szép lassan nem marad semennyi levegő se tüdőmben… Egyre idegesebben kattogtattam azt a sz*rt, de meg se mozdult. Idegesen próbáltam feszegetni, de inkább csak még jobban mellkasomba nyomódott, mintha ez lehetséges lenne. – Ryan… - nyöszörögtem egyre inkább pánikba esve. Soha nem terített le még egyetlen egy pánik se, de éreztem, ahogyan remegni kezdek és egyre jobban fájt a mellkasom is. Biztosan nem így volt, de mégis úgy éreztem, mintha présbe kerültem volna. Aztán megláttam… megláttam az autót a híd szélén… - Őket.. – ennyi nyöszörögtem egyre rémültebben, miközben az ujjam nem akart levándorolni a „csatról”, hogy szabaduljak. Amikor megláttam, hogy mire készül, akkor még inkább megijedtem. Mi lesz, ha meglöknek minket újra? Mi lesz, ha megcsúszik a keze? Eszemet se tudom, mikor fohászkodtam az égiekhez legutóbb, de most megtettem és aggódva vesztem el a pillantásában. Amint szabadultam már löktem is ki az ajtót, hogy utána térdre érkezve, tenyéren támaszkodva kapkodjak újra levegő után, mint valami idióta. – Csak menj... – próbáltam elhessegetni, ha odajött, majd pár perccel később, amikor úgy éreztem, hogy képes vagyok rá, akkor felálltam és lassan indultam el a baleset felé, de még mindig szinte remegő lábakkal, hogy megálljak mellette, a közelében. Nem értettem, hogy a pánik miként is uralkodhatott el ennyire a semmiből felbukkanva.

Mintha ez a nap nem lett volna már így is gyönyörű. Az még hagyján, hogy a múltkori találkozónk hideg zuhanyként ért, vagyis, főleg az, hogy Nell nem csak hogy kiszabadult a börtönből, de ráadásként titokban látogatta is az ikreket...! És hogy Nell erről nem szólt, oké, ja, persze, hiszen mit is vártam volna tőle?! Na de hogy már a lányaim is hazudnak?! Jó, nem hazudtak, csak elhallgatták, hogy találkoztak az anyjukkal, na de hát, akkor is...!
Aztán a veszekedésünk... Hazudnék, ha azt mondanám, hogy engem nem zaklatott fel, úgy... kb. minden elhangzott szó, az ő részéről főleg, de azért néha én is elvetettem a sulykot, tudom, igen, mert bántani akartam... Nagyon akartam... és hát sikerült is, amit valahol egy icipicit talán... de csak TALÁN bánok is, de... de akkor is megérdemelte, és jólesett kimondani a dolgokat!
Szóval, ezek után kész örömmámor fogott el, mikor ma azzal hívtak fel a suliból, hogy az én két jó gyerekem... igen, az én két angyali lányom bizony verekedett az iskolában! Jó, állítólag azt mondták, azért, mert a fiú, aki az ellenfelük volt, meghúzta Prue haját, és ellopta Lizzie tolltartóját... és ők úgy gondolták, megtorlásként az lesz a jó megoldás, ha Lizzie lefogja a fiút, Prue pedig orrba vágja... Amire persze valahol mélyen még én azt is mondtam volna, hogy helyesen tették, na de... ahhh.... most mégsem mondhatom azt, az ég szerelmére, felelős szülőt kell alakítanom, és az nem mondhatja, hogy jól teszik, ha verekszenek... ráadásul ketten mennek egy ellen... habár a kölyök megérdemelte a büntetést, na de azért ne így!
És meggyőződésem volt, hogy ez Nellie hatása... Első dolgom pedig, ahogy letettük a telefont a tanárnővel, az volt, hogy elkanyarodtam Nellie üzletéhez, ami épp a közelben volt, és persze beolvastam neki, hogy a börtön után már nem csak hazugságra, de verekedésre is buzdítja a lányainkat? Hol lesz ennek a vége?! Hol lesz a vége a rossz hatásnak, amit a lányainkra tesz?
És hát, igen, így visszagondolva, talán megérdemeltem, hogy hozzám vágta azt a... azt az izét... nem is tudom mi repült, de hogy elég kemény volt, az biztos, na de, az azért már túlzás volt részemről is, hogy orrba vágva eltörte az orrom, merthogy ez lett a dolog vége. Persze, nem mintha ez volna a legrosszabb, ami eddigi életemben történt velem. Még csak nem is ez az első törött csontom, úgyhogy... túlélem, orvosnak sem látnám értelmét, sem ezelőtt, sem ezután, pusztán emiatt. Mindenesetre, azért bosszantott, hogy még neki állt feljebb, mikor ilyen hatással van a gyerekeinkre...! Ő! Nem én! Ő!
Ezek után kész csoda volt, hogy egy kocsiban tudtunk ülni egymás mellett. Sőt, nem csak ezek, de úgy minden más után is... S hogy miért is kerültünk egyazon gépjárműbe? Hát... gondoltam, gipszes kézzel ne vezessen, jó lenne élve odaérni mindkettőnknek, hogy elsimítsuk a dolgokat a lányok kapcsán... még ha ezt neki nem is fejtettem ki. De tényleg a lányokról volt szó. A suli nem értékelte az akciójukat. A srác tetteit sem, állítólag, de a lányainkét sem. És a lányok megijedtek, hogy bajban vannak... és igen, a tanárnő felhívta a figyelmem rá, hogy Prue nagyon szeretné, ha az anyukája is ott volna velünk... Szóval, részben a dühöm vitt Nellie-hez, de részben az, hogy Prue kedvéért... azt akartam, hogy jöjjön ő is, és intézzük ezt el együtt. Értük.
Persze, ezt azért igyekeztem szóban és gondolatban is elnyomni a háttérbe. Inkább őrizgettem a mérgem, és a kocsiban is végig azt mondogattam, hogy mindez Nellie sara. Az ő rossz hatása. Nehogy elfelejtsem... én, vagy esetleg ő. Fejtegettem a véleményem, igyekezve felpiszkálni őt. Nem hagyva ki azt sem, hogy ugye a rossz vér... ami az apjától ered, és Nellie-ben is megvan, sajnos úgy tűnik némi rossz hatást tett a lányainkra is... még ha angyalok is, van bennük egy kis ördög is.
Ez addig ment, míg Nellie rám nem ripakodott, és be nem kapcsolta a rádiót.
- Hé, nem otthon vagy! - ellenkeztem, és csak azért is átnyomtam a zenebonáját egy másik adóra, ahol híreket mondtak. Persze, ő nem adta magát ilyen könnyen, így a végén konkrét kis háború alakult ki, hogy mit is hallgatunk. Ennek eredményeként igazából végülis semmit nem hallgattunk, mert csak részleteket csíphettünk el mindkét adón. De igazából nem is azért nyomkodtam, hogy a híreket hallhassam, csak... hát, azt nem akartam, hogy ő győzzön. Már éppen ráförmedtem volna, hogy szerintem ezt be kéne fejeznünk, mert nemsoká ott leszünk, és nem kéne a lányok előtt műsorozni... (mellékes volt, hogy én csináltam a műsor nagyját...) De csak addig jutottam, hogy felé fordultam, és kinyitottam a szám, mert ekkor egyszerre több minden is történt, melyek elfeledtették velem, mit akartam eredetileg.
Épp csak megéreztem, hogy valami dob a kocsin egyet... mintha kicsivel előrébb megütődött volna a talaj valamiként alulról, vagy ilyesmi, méghozzá elég erősen... s ezzel egy időben Nellie felkiáltott, hangja kétségbeesetten csengett, előttünk-mögöttünk dudaszó és elölről koccanások hangja csendült, mi is nekicsúsztunk aztán az előttünk haladó kocsinak, és éreztem mint ütődnek nekünk hátulról is pár pillanat múltán, mielőtt minden megállt, köztük mi is. A zökkenés hatására a fejem ütközött az ülésem fejrészével, ami nem igazán keltett kellemes érzéseket bennem, fájó orrom érezte meg leginkább az eseményt, mire felszisszentem, és egy másodpercre lehunytam szemem, de Nellie hangjára ismételten reá kaptam pillantásom. Szavaira ráncba szaladt a homlokom. Még hogy az én hibám(?)... persze, én csinálok itt tömeges koccanást, hogyne...
De akkor is, a kis hang megszólalt bennem, ahogy nyöszörgését hallottam. Már éppen felé nyúltam volna, de még idejében visszafogtam magam. Visszahúztam a kezem, és kikapcsolva az övem, körbepillantottam. Szemem sarkából láttam, hogy Nell is az öve csatja felé nyúlt. Előbb hátranéztem, a kocsik sorban csúsztak egymásnak, még mindig dudáltak, voltak, akik kiabáltak is, pánikoló, rémült, illetve, értetlen arcok bukkantak elő mindenfelől. Én erre nem terveztem időt fecsérelni, helyette az előttünk sorakozókra fordítottam pillantásom egy futó pillanatra. Arra is sor állt, és láttam, hogy előttünk kicsivel, egy kocsi egészen felment a szalagkorlátra, sőt, részben a levegőben lógott, mert a korlátot kivitte a helyéről. És eszembe ötlött az ütődés alulról... ami kb. ott lehetett(?)... s ami minket is megdobott, tehát őket még erősebben érinthette, de innét nem láttam mi lehetett az lentről. Bármi is volt... igen nagy ereje volt.
Ekkor fordultam vissza Nellie-hez, pont, miként nevem újra kimondta, és ekkor láttam meg, hogy még mindig bekötve ül, s arcára volt írva, hogy bepánikolt.
- Hé... - kezdtem automatikusan, szelíd hangon, miközben egész testemmel felé fordultam, és megérintettem ép csuklóját egy pillanatra, hogy megpróbáljam megnyugtatni, miközben másik kezem a nyakánál megfogta övének pántját, és odébb húzta, hogy ne fogja le őt egészen az erős anyag. - Hé, nyugi - mondtam, és elhúztam kezét a kapcsolótól, amit folyamatosan nyomogatott. Megpróbáltam én is kikapcsolni az övet, de a csat beragadt, hiába próbáltam, nem tudtam kioldani, így hagytam is végül.
Szuper... - gondoltam magamban.
Feszülten babráltam a pánttal, még ha én nem is készültem bepánikolni a helyzet hatására, volt azért, ami valahogy aggasztott... Nem is az, hogy belénk jöttek, vagy hogy mi másba belementünk, még a lógó kocsi is másodlagos volt, de valami ezeken túl piszkálta az érzékeimet. Rossz előérzetem volt. Valami... éreztem, hogy nem stimmel. Talán a köröttünk felcsendülő pánik/izgalom/feszültség/aggodalom hangjai okozhatták, nem is tudom...
Amellett persze, hogy ideglelésem volt a balesetektől, mióta egyszer én is összetörtem magam. De azért vigasztalt, hogy most kocsiban ültem, nem pedig a motorom alatt feküdtem. Szóval, én nem fogok bepánikolni!
- Nyugi, kitalálok valamit. Ne pánikolj, kiszabadítlak! - szóltam rá Nellie-re, próbálva a lehető leghatározottabbnak lenni. Tapasztalatom szerint, ugyebár... a tutujgatás nem mindenkinek segít, aztán meg... ugye, attól is ideglelésem lett volna, ha nekiállok őt most itt tutujgatni... Nem. Csak arról volt szó, hogy örültem volna, ha nem akarja megfojtani magát a biztonsági övvel, mert pánikrohamot kap itt nekem...
Ekkor villant be valami. Miközben ő is felfedezte a kicsúszott autót, és tovább próbálta pánikszerűen kikapcsolni az övet magának, én elhajoltam mellette, és a hátsóülésről előrehalásztam a dzsekimet, aminek belső zsebéből kikotortam egy zsebkést. (Ne firtassuk, miért hordok ugye magammal kést...)
- Nyugi! - ismételtem meg újra, bár láttam szemén, ahogy feléje közelítettem a késsel, hogy lepereg róla minden szavam... De nem akartam húzni az időt. Szóval nem kértem az engedélyét, csak szépen elkezdtem erős mozdulatokkal elvágdosni a szíjat. Közben fél szemem őt leste. Azt hiszem, ha lett volna szabad kezem, most talán még meg is szorítottam volna kicsit a kezét, de... amint erre ráeszméltem, elkaptam róla pillantásom, és a pengét fixíroztam, amivel dolgoztam. Pár pillanat... ami kínzóan hosszúnak tűnt, így hozzá hajolva... de végül az öv megadta magát, engedett, és Nellie kiszabadult!
A "köszönöm" persze kimaradt, de ezúttal jótékonyan szemet hunytam felette, hisz úgy menekült, hogy szinte szó szerint kiesett a kocsiból, úgyhogy összecsuktam és zsebre vágtam sietve a kést, aztán mire ő levegőhöz jutott, én is kiszálltam, és átmászva a motorháztetőn, féltérdre ereszkedtem előtte. Másokkal egyelőre nem törődtem.
- Jól vagy? - érintettem meg a vállát, és meg akartam fogni a kezét, hogy felsegítsem, de ő elhajtott. Ekkor jöttem rá, hogy nem kell ezt tennem... hiszen nem szorul rám, sem most, sem soha, és én sem akarok neki segíteni, hisz az ég szerelmére, gyűlölöm! Kiszedtem a kocsiból, ő már megvan, a térdepléstől tán csak nem kap újabb rohamot, és talán akadnak, akiknek nagyobb szükségük van a segítségre... meg esetleg hálásabbak is érte.
- Oké - hagytam hát rá, és felálltam, talán kicsit sértettebben, mint akartam, aztán nem is haboztam, már meg is fordultam, és igyekeztem eljutni a kisodródott autóig, a dudaszó, kiabálás, s a kialakuló fejetlenség közepette. Csak ekkor mértem fel igazából mi is van körülöttünk. Az rögtön leesett, hogy valami gebasz, miközben a kisodródott jármű felé haladtam. És a gebasz a hangokból és látottakból ítélve alulról jött. És ez valamiként... pánikmentesen ugyan, de mindenképp aggodalommal töltött el. Mert nincs szárnyam, és magasan vagyunk. Ilyen az emberi természet.
A kocsi és a híd szélének megközelítésével viszont meg is torpantam. Meredtem a járműre, és azon kattogott elmém, akarom-e tudni, mi folyik itt pontosan? S ha segíteni akarok, jó-e az, ha tudom, vagy az a jobb, ha nem?
Végül csak megadtam magam a vágynak, és a szélhez húzódva lepillantottam a mélybe. Ekkor éreztem meg Nellie jelenlétét is a közelemben, s mintha csak egy beépített érzékelő jelezné hogy a közelben van, automatikusan visszapillantottam reá.

Átszállítás. Kevés férőhely. A további ápolásomat a Seattlei kórházban folytatják és ott ismét megkeres az ottani helyi rendőrség. Miért nem hagynak már békén? Gyászolok a fene egye meg! Senkit sem érdekel a dolog? De a férfi a parkban… áh mindegy is Joachim felejtsd el….nem tudta mit beszél. Tuti nem tudta. De anya gyilkosa szabadon van még. Vele mit akarnak kezdeni??
A mentőautó gyorsan halad, elől vannak ketten, velem egy férfi utazik hátul. Szanitéc, a vérnyomásomat ellenőrzi, meg hasonlók, közben magyaráz a baseball pályáról, hogy mennyire fantasztikus, meg hogy mennyit halottam róla. Eltereli a figyelmem, ez természetes munkakör náluk...
- 517 millió dollár van benne, ha nem több. Szerintem azt a pénzt dobhatták volna az árva gyerekek gondozására is… - ez csak az én szerény véleményem persze, hiszen én annyira nem vagyok nagy sport rajongó. De nem is baj, ha a városnak van egy sportlétesítménye, egy sportolásra alkalmas helye… ráadásul 360 ember keze munkája van benne... 1998-ban épült. Ha jól halottam persze…
De aztán mindez nem is olyan fontos, az események felgyorsulnak, más szökken a dolgok elejébe. A kocsi hirtelen fékezni kezd, majd egy csattanás és minden borul, még jó magam is lekerülök a hordágyról. Egy pár dolog is körém kerül a kosi aljára, doboz is pár kötszerrel. Faja lesz ez így. Nem elég, hogy a karom megsérült, még megduplázódik a balszerencse rá. Felszisszenek, elharapom a ki kívánkozó szitokszókat. Akad pár a nyelvem hegyén az tuti. Hallom a velem utazó férfi hangját, kérdéseket tesz fel, de a külvilág hangja kissé elnyomja ezt. Pedig őt is hallom… a kérdéseit, mim fáj, mennyire vertem be a fejem, ha lehet, akkor ne mocorogjak, lehet szerencsétlenül estem, megvizsgálna és majd utána kideríti mi történik errefelé. A sofőr is érdeklődik felénk, pár szót váltanak, valahogy nem tudok rájuk figyelni…jobban leköt valami más…
- Jól vagyok…azt hiszem… mi történik? - emelem fel a fejem az ajtó irányába, majd kíváncsiságtól vezérelve az ajtóhoz kúszok, hogy két mozdulattal feltárjam azt. Egy taxi… és a további torlódás… de mi volt ez a rengés? És az egész hídon megállt a forgalom? Mi a fene…

Nagyon szerettem vezetni és nem is voltam amolyan "tipikus női sofőr" az utakon. Persze amikor a gyerekek velem voltak, akkor azért odafigyeltem mindig, hiszen az ő biztonságukért nem számított az előttem totyorgó, vagy az a néhány percnyi plusz, ami a sebességhatár betartása végett csapódott hozzá a  menetidőhöz. Ez persze nyilván nem azt jelenti, hogy amikor a gyerekek nincsenek az autóban, akkor őrült módjára száguldozom, de tény és való, hogy szedtem már össze néhány gyorshajtásért kiosztott csekket. Pontosan emiatt nem szerettem a dugókat, amikor túl sok autó haladt a sávokban és semerre sem lehetett előzni. Vagy amikor az előttem haladó éppen csak egy kicsivel ment lassabban, mint ami nekem kényelmes lett volna. Borzasztó dolgok az ilyenek, de senkit nem igazán érdekel és az autóban elhangzó káromkodások sem jutnak el annak a füléig, akinek címzem őket.
Ezúttal egészen nyugodt voltam a volán mögött, gondolataimba merülve, már-már gépiesen lépegettem a gázról a fékre és fordítva, a rutin mozgatta lábaimat és a kezeimet. Éppen ezért lepődtem meg annyira, amikor a váltás közben a váltó karja vacakolni kezdett és nem működött úgy, ahogyan azt megszoktam. Nem meglepő, elég régi autó már, még apától kaptam és azóta is elég szépen volt használva. Pláne, mióta februárban összetörtük a másik autót, ezzel járunk mindenhova, amíg nem sikerül annyit összespórolni, hogy be tudjuk újítani egy másikra.
Szebbnél szebb szavak közepette próbálom betenni a megfelelő sebességbe, közben persze azért az útra is figyelve, csakhogy bárhogyan próbálkozom, a kar bizony beakadt. A legnagyobb bosszúságomra. Pillanatokon belül azonban már nem a váltó fog érdekelni, hanem a forgalom megváltozó üteme és az a furcsa rengés, ami felszalad a karomban. Nem is tudom hirtelen hova tenni, első blikkre az ugrik be, hogy totál bekrepált az autó és innen nem megyek ezzel tovább, de aztán hirtelen megáll előttem a forgalom. A fékre taposok, a gyomrom a torkomba ugrik a riadalomtól, érzem, hogy az autó orra nekikoccan az előttem lévő autónak, ám abban a pillanatban, hogy a megkönnyebbülés szétáradna bennem, hátulról belém szaladnak és nagyot ugrik az autó. Az anyósülésen lévő táskám azzal a lendülettel borul le és mivel nem volt behúzva, tartalma is kipotyog. Érzem, ahogyan a biztonsági öv belém mar, a lendület engem is előre visz, roppant mód kellemetlen érzés. Pánikolni azonban időm sincs, mert a légzsák az arcomba robban, méghozzá olyan erővel, hogy minden elsötétül. Újra megtörténik ez az egész, újra autóbaleset és ezúttal Emmett nincs itt, ezúttal teljesen egyedül vagyok. Ezzel a borzasztó érzéssel, a pánik éledő morzsáival a torkomban szippant be az eszméletlenség.

Az életem mostanában olyan, mint egy hullámvasút, sosem volt kiegyensúlyozott, de az utóbbi hónapokban még zavarosabb, mint eddig valaha. Azt hiszem kezdem megérteni, hogy a szülőknek nevezett biológia létrehozóim mit érezhettek, amikor sorra követték el a hibáikat, ami rendszerint rajtunk csattant. Egyik pillanatban boldog vagyok, azt érzem, hogy semmi nem ronthatja el a boldogságomat, a másikban viszont megint történik valami ami megrémít és kizökkent a rózsaszín álomvilágból. Még mindig kapok zaklató leveleket, a bátyámon kívül senkinek nem meséltem az esetről és őszintén, már azt is bánom, hogy neki elmondtam. Soha nem volt viharoktól mentes a kapcsolatunk, de azóta szinte nem is beszélünk egymással, nem keres én pedig nem akarom keresni, mert nem szeretnék púp lenni a hátán. Hiányzik, és szeretném elmondani neki, de félek, hogy csak még rosszabb lesz a helyzet, hiszen ha látni szeretne akkor megkeresett volna nem?
Talán a kelleténél kissé gyorsabban vezetek, megbeszélt találkozom van a főnökömmel, aki ismét rám szeretne sózni valamilyen munkát, valószínűleg olyat, ami engem kevésbé érdekel, de szerinte az olvasóknak érdekes. Hát jó, megírok még egy idióta cikket a semmiről. Foltos izgatottan csahol mellettem, az anyós ülésen, amikor egyedül utazok mindig a mellettem lévő helyet foglalja el, szeret kibámulni az ablakon és néha megugatni a mellettünk elhaladó autókat. A kutya irányába pillantok, amikor orrát és puha tappancsait a vállamhoz nyomja, hogy kibámulhasson az ablakon, egyik kezemmel elengedem a kormánykereket, hogy megsimogassam a buksiját. Öröme alábbhagy, visszafordulok a kormány irányába és érthetővé válik minden. A fékpedálra taposok, de a sebesség és a késői mozdulatok miatt már nem tudom megállítani az autómat, az előttem álló másik járműnek csapódik. A becsapódás következtében foltos a műszerfalnak csapódik és körmével végigszántja a karomat, érzem a belém hasító fájdalmat és hallom a kutyám fájdalmas vakkantását. Időm azonban nincs arra, hogy felfogjam mi is történik ebben a pillanatban, a kormány fájdalmasan fúródik mellkasomba, érzem, hogy nem jut oxigén a tüdőmbe. Bepánikolni viszont nincs időm, mert az előbukkanó légzsák egyenesen az arcomba robban, ebben a pillanatban már nem érzek fájdalmat, nem érzékelem a külvilágot, minden elsötétül előttem.

Nem szeretek errefelé hazavezetni, mert sokkal forgalmasabb, a több időről nem is beszélve, de a megszokott úton forgalom elterelésbe futottam. Maradt hát ez az alternatíva, aminek következtében már mostanra vagy fél órával megnyúlt az utazásra szánt idő. Tudom, alapból ez nem lenne sok, ha nem volna az alig két hónapos kis matricám, akinek viszont létszükséglet, hogy minden időben történjen a napjaiban, ezt figyelembe véve pedig egy harminc perces csúszás igen jelentős. Basszus.
Hogy valamivel könnyebbé tegyem mindkettőnk számára az utazás unalmas és elnyúlt perceit vagy huszadjára kezdek bele megint a Twinkle, twinkle éneklésébe, ami a gyereket valamiért megnyugtatja, engem viszont abba az állapotba kerget, amivel a legtöbb kisgyerekes egy ponton szembesül; már a zuhany alatt is ezt dúdolgatom olykor, bőven azután, hogy a lurkó(k) már az igazak álmát alusszák. Ráadásul gyakran fel se tűnik.
A hátsóülés fejtámlájára felszerelt tükör segítségével a visszapillantóba nézve látom, hogy a dalolászás kezdi elveszíteni varázserejét, a gyerek meg feladni a visszafogottságát és egy ponton olyan lendülettel löki ki a cumit a szájából, hogy az irigylésre méltó ívben repül majd koppan az ablaküvegen, végül valahová lepottyan és elgurul, valószínűleg úgy, hogy hetekig nem fogom megtalálni.
- Semmi ba.. – kezdenék a csitításba, megfeledkezve a kicsi csillagos dalocskáról, amikor a szót belém rekeszti a karomba felfutó remegés a kormányról. A rossz érzés azonnal elfog, ez biztosan semmi jót nem jelent és habár beletaposok a fékbe abban a pillanatban, ahogy realizálom az előttem hirtelen megálló autókat, egyszerűen csak tudom, hogy neki fogok menni.
Jake..
A csattanás nagyobb, mint amire a szekundum tört része alatt valaha is felkészülhettem volna. A biztonsági öv erősen váj a bőrömbe a ruha anyagán keresztül is, a nyakamba fájdalom nyilall, valami a fejemnek ütődik azon túl, hogy lendület visszacsapódása miatt a fejtámlába is beverem az üstököm és szinte fel sem fogom teljesen, hogy mi történik, amikor hangosan robban ki a légzsák. Az utolsó gondolatom a fiamért való aggodalom, aztán megszűnik a világ körülöttem.

Nagyon fáj a fejem. Ez az első, ami tudatosul bennem, majd a keserves gyereksírás mögöttem és hangos dudaszó, amit több jármű is prezentál egyszerre. A hangok közül az előbbi az, ami rögtön magamhoz térít. Szinte pánik szerűen fordulok hátrafelé, nem törődve azzal, hogy a nyakam fájdalmasan jelzi, mennyire ellenére van a meggondolatlan, leginkább ösztönös mozdulat.
- Jake? – hiába voltam megannyiszor életveszélyes szituációban korábban a munkám miatt, ilyet még sosem éltem át; a hangomban tömény rettegés ül meg.  A biztonsági övet remegő kézzel csatolom ki. A motorból füstcsík száll felfelé, ez pedig semmi jónak sem az előjele. Kiszállok a járműből és futva kerülöm meg azt, hogy a Jake felőli ajtót kinyissam és kiszedjem a még mindig üvöltő gyereket az ülésből és a lehető legmesszebb, a felüljáró széléhez, korlátjához igyekszem vele, hogy ellenőrizzem nem esett-e baja. Csak ezután veszem elő a telefonomat, hogy tárcsázzam a segélyhívót. Lehet, talán biztos is, hogy már más is megtette, de nem érdekel.

Nagyon nem így kellett volna történnie, mintha csak a balszerencse üldözne a közelében mostanság. Azt hittem attól netán észhez tér, hogy esélyesen eltörtem az orrát, de eléggé úgy tűnt, mintha meg se kottyant volna neki. Vajon fájt neki legalább annyira a koccanások okozta lökés, mint nekem? Soha nem kívántam senki szenvedését, de most részben még is azt akartam, hogy fájjon neki, mintha azt visszaadhatná neki az iskola előtt történteket pedig közelében se volt. Sőt, szinte kínszenvedés volt egylégtérben lennem vele. Fájdalmas nyögés hagyta el a számat, ahogyan beütöttem az ütközések következtében a gipszelt kezemet, mert a fájdalom túlzott erővel hasított bele.
Lassan kászálódtam ki a kocsiból és sok mindenre számítottam, de arra pont nem, hogy ilyet fog tőlem kérdezni. Dühösen néztem rá és még ha első pillanatokban sikerült is lenyelnem a békát és azt mondani, hogy inkább nézze meg azt, hogy mások miként is vannak, attól még végül elpattant valami és megszólaltam rövid időn belül, míg hallótávolságban volt. – Egyáltalán minek kérdezed, ha nem is érdekel? Nem te mondtad legutóbb, hogy semmi se vagyok már számodra, csak a gyerekeid anyja és ennyi? – néztem rá csöppet se kedvesen, miközben elindultam én is. Biztos voltam benne, hogy valamit vissza fog szólni, de nem is érdekelt. Pukkadjon meg. Legközelebb se ülök kocsiba vele, mert vagy ő, vagy én vonzom a bajt, ha mi összetalálkozunk. Meghalni meg nagyon nincs kedvem, mert netán legközelebb nem lesz ekkora mákunk, hogy ennyire sértetlenek maradunk. A kezem még mindig zsibbadt, de szép lassan az elém tárulólátvány elvonta róla a figyelmemet. Nagyot nyeltem, ahogyan minden egyes lépéssel egyre inkább kibontakozott a baleset. Pár lépést követően egyszerűen lefagytam és megálltam; ösztönösen a mellettem elhaladó Ryan kezét is elkaptam, mielőtt túlzottan is hősködni akarna, szükségem volt egy támaszra azokban a pillanatokban.
- Hogy történhetett ez? – hülye kérdés, de a sokktól hirtelen nem bírtam értelmesebb dolgot kinyögni. – Szerinted… szerinted? – él még?  pillantottam a villanyoszlop által felszúrt autóra, mert nem voltam benne biztos, hogy képes lennék befogadni még azt a látványt is. Elég volt a törmelékeket, a zavarodott embereket látni, akik hasonló tanácstalanságban tengődhettek, mint mi. Azt mondanám, hogy tanácstalanság, sokk és ijedtség volt jellemző a körülöttünk lévőkre, de ez mind csak tipp volt és egy dolog volt biztos, hogy rám ez mind igaz. Sietve húztam el végül a kezemet, amikor rájöttem mit is tettem. Megköszörültem a torkomat. – Segíthetnénk… - kiken? Fogalmam sincs, csak ideje lenne tenni valamit, miközben olyan érzésem volt, hogy a káosz egyre nagyobb lesz...

Tompa morajlásként kúszik elmémbe a kinti zsivaj, mintha víz alatt volnék és csak távolról, tompítva hallanék mindent. Háttérbe szorul azonban mindez, ahogyan szépen lassan tudatomhoz térek és megérzem az égő, zsibbadó érzést a mellkasomban. Egy pillanat tört része alatt sikerül realizálnom, mi is történ, újult erővel csap belém a felismerés, hirtelen kapnék levegő után, mintha csak most sikerült volna a víz alól a felszínre buknom, de olyan erővel vág belém a fájdalom, hogy aprót nyögve süppedek vissza az ülésbe, automatikusan kapva két kezemet a mellkasomhoz. A vállamban lüktető kellemetlen érzés is szép lassan kúszik elmémbe és hiába nem kéne, azért próbálkozom; óvatosan igyekszem jobbra fordítani a fejemet, de nem jutok sokáig a mozdulattal, mert fájdalmasan tiltakoznak az izmaim.
A homlokom ráncolva sóhajtok, kicsatolom a biztonsági övemet és próbálok úgy körbenézni, hogy derékból forogjak, ne pedig csak a nyakam tekergessem. A telefonomat muszáj vagyok megszerezni, ha segítséget akarok hívni, bár bízom benne, nem nekem támadt egyedül ilyen gondolatom. A jobb kezemre támaszkodva próbálok lehajolni az anyósüléshez, hogy a táskám lábtörlőre borult tartalmából legalább a telefonomat elő tudjam halászni. Csak eztán szállok ki az autóból, hogy végre szemügyre tudjam venni, mégis mi történt körülöttem.
Nagyobb baleset. Nincs pánikhangulat, csak az a kellemetlen feszültség a levegőben, ami az enyhén sérülésekkel járó balesetekkor szokott lenni. Óvatosan nézek körbe, van-e súlyosabb sérült, de az út közepén mégsem maradhatok. Már éppen indulnék, amikor sikerül kiszúrni egy ismerős autót, sőt közvetlenül mögötte még egyet. Ráncba szalad a homlokom, mert ennyire kicsi nem lehet a világ és máris bosszankodom amiatt, miért nem egy kávézóban sikerült összefutunk az ilyen borzalmas körülmények helyett...
Heathert egyelőre sehol sem látom, valószínűleg az autóban ragadt, néhány lépést az autók felé megtéve az azonban egyértelművé válik, hogy Jackie autója üres. Ha Heather autójához is sikerül közelebb érnem és még benne ül, akkor eltökélt szándékom, hogy segítsek neki, legalább az autóból való kikászálódásban és elhagyni a területet. Bár jó kérdés, hogy innen mégis merre menekülhetnénk, de nagyon bízom benne, hogy ez egy szimpla tömegkarambol és nem válik ennél rosszabbra a helyzet.

Az orrom kellemetlen lüktetése lefoglalta tudatom egy részét, amint Nellie kiszabadításán ügyködtem, talán emiatt nem gondoltam arra, hogy "mi a pokolért is segítek én neki?"... Tulajdonképpen azóta fájt, hogy eltörte, szóval a kellemetlenség érzetét már csak "jó barátként" üdvözöltem, mindamellett, hogy maga a fájdalom is... nos, igen, kevéssé vágott földhöz, mint talán mással tette volna, már csak azért is, mert éreztem már rosszabbat. Például, ez feleannyira sem fájt, mint mikor fogott egy légkalapácsot, és darabokra szedte vele a szívemet. Csak úgy mellékesen.
Mikor végül kiszálltunk, s ő nem kért a segítségemből, ahhoz, hogy lábra álljon, úgy terveztem, ott is hagyom őt. Bár nem értettem, minek játssza a nagylányt, mikor én jófejül akartam segíteni, és láthatóan rosszul érintette a baleset... de ráhagytam, hadd csinálja. Nem gondoltam, hogy még tovább folytatja...
- Pontosan. A gyerekeim anyja. És nincs kedvem azt magyarázni majd később a gyerekeimnek, hogy anyunak baja esett, mert otthagytam sokkos állapotban egy tömegbaleset kellős közepén. De ha már úgyis ragaszkodsz hozzá... - tártam szét mentemben kezeimet, és vissza sem néztem rá, le sem lassítottam, csak emelt hangon szóltam vissza neki. Nem erőszak az alap emberi törődés, nem muszáj nekem azt csinálnom vele. Még egy baleset idején sem. Ha nem akarja...
Mindenki szövegelt. Abból, amit kiértettem néhány ember beszédéből, az jött le, hogy sokaknak inkább az autójuk miatt fáj a fejük, nem az érdekli őket, mi miatt koccantak. Engem ellenben ez érdekelt. Emlékeztem a remegésre, amit a kocsiban éreztem, és tudni akartam, mi történt.
És mikor lepillantottam a talajszintre, hát... amit láttam, nem tetszett. Egy kamion...
Ahogy kicsit jobban is körül akartam kémlelni, akkor éreztem meg Nellie kezét a kezemen, és az érzés olyan volt, mintha villám csapott volna belém. Reá kaptam tekintetemet, és meg akartam kérdezni, ezt meg miért csinálja... de aztán valahogy mégsem kérdeztem... Hisz talán, csak a sokk... mint mikor én őt hallucináltam. Igen. Csak az lehet.
Így inkább kérdésére adtam csak választ.
- Meg kellene néznem. - Direkt mondtam így. Mert sejtettem, hogy ő nem fogja.
Pár pillanat múltán elengedte a kezem, én pedig úgy tettem, mintha meg sem történt volna az iménti dolog. Mindkettőnk kedvéért, de... főleg magamért.
- Én megnézem. Te maradj itt. Ha bármi van, fuss az ellenkező irányba. - Talán undokul hangzott, de igazából kivételesen nem annak szántam. Komolyan mondtam. Ha bármi adódna, legalább egy szülője maradjon a lányoknak, szóval legyen kedves húzni a nyúlcipőt.
Ezt gondoltam, miközben elkezdtem megközelíteni a kocsit.

Miközben az autó előtt ücsörgök, kezem a fejem, ami még mindig kissé lüktet, lassan felfogom, hogy nem is olyan nagy az az ütés, mint amilyenre én gondoltam. A vörös folt csupán a ketchup nyoma, amit útközben vettem volt. Egy aprócska pukli csak a fejemen csupán.
Lassan kezd derengni a dolog, amit a pánik miatta és valószínű a kótyagosság miatta felejtettem el. A taxis hirtelen fékezni kezdet, a kocsi ide oda dőlt. Ez több, mint valószínű, hogy valami baleset lehetett. nem tudom milyenek azok, de az az érzés, amit akkor éreztem az lehetett. Minden jel arra mutat.
Aztán talán neki mentünk valaminek, mert a sofőr előre dőlt és a duda hangosan szólni kezdet. Akkor ütöttem be  a fejemet és a csuklómat is. A sokk, miatt úgy éreztem nagyobb a gond, mint az valójában volt.
A duda viszont csak a fejemben szólhatott tovább, mert e légzsák kijött és elhallgattatta. Ekkor szálltam ki én az autóból. Most pedig itt ülök.
Még bele gondolva is a rémület ráz ki, összeszorul a szívem. Mért pont én keveredtem ilyen helyzetbe? Miért velem történik ez? A könnyeim még mindig potyognak és levegőt is alig kapok, pedig nem akadályozza semmi sem. Olyan, mintha nyomná valami a tüdőmet. Térdem felhúzom mellkasom elé és átkarolom.  Szememmel a körben uralkodó káoszt pásztázom és egy kicsit sem tölt el nyugalommal ez az egész.
Mindenhonnan sikoltozó emberek hangja hallatszik. Mindenki fút az életéért, csak én ülök itt, mint egy elhagyatott gyermek. A lábaim, mintha nem akarnának engedelmeskedni nekem. Gyökeret vertek. Az agyam is teljesen leblokkolt, arra próbálok koncentrálni leginkább, hogy ne törjön rám az a kínzó pánik. De nem megy. Nem akar semmi sem engedelmeskedni nekem.
Mikor végre kis erőt veszek magamon, hogy felnézzek, észre veszek valamit. Pontosabban a távolban egy szőke lányt vélek felfedezni. Éppen felém tart. A szívem hevesebben ver, mint valaha. A pániktól is de viszont a várakozástól is, hogy valaki segíthet nekem.
Életemben nem kértem segítséget még senkitől se. De most úgy éreztem muszáj. Nagyon muszáj. Másképp nem juthatok ki innen. Másképp nem menekülhetek meg. Halk hangot adtam ki magamból, amit reméltem, hogy meghall.
- Segíts!

Úgy örültem volna, ha nem kerülök még ennél is nagyobb slamasztikába. Erre de, tessék, autó torlódás féle baleset és kitudja mi van előttünk! Nem akartam ebbe belesétálni, de ha már itt vagyok, hát túlélem. A velem utazó mentős segít rajtam, ellenőríz és mivel mindent rendben talált, így visszatér a munkáját ellátni. És közben megtudom, hogy mi is történt, elől több mindent látnak, mint én itt hátul. Szóval jó hogy akadnak szem és fültanúk. Mondjuk annyira nem is akarok sietni… főleg nem újabb kórházba… bár így is oda tartok, tartottam, mégsem egy veszélyes verzió miatt.
Menni akarok, sok mindent látni és segítséget nyújtani. Csak(szerintem) ez az egy mentősautó és mentősei vannak itt, csak ők hárman segíthetnek. De még ők is kevesek lehetnek ehhez az egész nagyhoz. Segítséget hívni? Talán már későn érkezne… tehát kicsit segítenem kell... de úgysem fogják hagyni… de már fel sem engednek kelni. Vissza tart az egész felkeléses dologtól a velem egy térben utazó. Mire bármit is mondanék, megelőz. Csak figyelek, kissé talán morcosabbra sikerült, de megértem őket. Felelősséggel tartoznak. Mentősök. Nem egy ekkora horderejű dologhoz képezték ki őket, ám ahol kell ott segítenek. Figyelem, ahogy lelép és helyébe egy másik fickó lép mellém.
Egyedül nem fog neki sikerülni…
-És csak hagyja, hogy egyedül cselekedjen? És ha nagyobb a baj? – kérdések záporoznak, miközben a másik felé pillantok és akarom, vagy sem, ösztönösen a taxi felé indulok.
- Megleszek… segítsenek…erre esküdtek fel, nem? - halkan beszélek, bár az is lehet, hogy mindez eltörpül a külső hangoktól. Duda, sziréna és sikolyok… nem bírom ezt így egy helyben végig ülni…
Aztán eszembe jut egy korábbi dolog, nemrég mondta…kiszaladt az autó a korláton… nem fognak segíteni neki. Mindenki azon lesz, hogy kimeneküljön a veszélyzónából. Nincs jelenleg bennem félsz, fűt az adrenalin, az eddig halottak és az eddig történtek miatt.
Tenni kell valamit. Tudok segíteni, akár egy kézzel is ha kell. Tettre kész vagyok, de mi van…nem nincs semmi ami vissza tart.
Meglépem hát a dolgokat, a kétszárnyú ajtó ismét felnyílik, ezúttal általam, nem számít a másik mentőstiszt, csak én vagyok, meg a baj… segíteni kell a bajba kerülteknek.  Akik mozogni bírnak, azok már meglépték a félelmeiket, van aki menekül és van aki segít a másiknak. Kinek segítsek? Kinek tudok… amúgy még nem láttam ekkora balesetet… szóval egyben hajt a kíváncsiságom is. Meg ki vagyok én, hogy bárkinek is szót fogadjak? De... mit tudnék én tenni? Segítek... valakinek... a mentősautó végén tekintek körbe, a taxinál a lány... sokkot kaphatott.
- Azt hiszem... itt több segítség kell... - pillantok vissza a mögöttem helyezkedő tagra. Jelenleg amit tenni tudok, az az hogy nem keveredek ennél nagyobb bajba... pedig sok mindent tehetnék...nem?

A járműveikből előbotorkálókat éppen annyira nem figyelem meg, mint amennyire a hangulatukat sem. Kizárólag csak a hátul üvöltő gyerekem és az ő biztonsága, ami elsődlegesen érdekel, addig egészen biztosan, amíg nem sikerül meggyőződni arról, hogy jól van. A fájdalmat ugyan érzékelem, a nyakam meghúzódott, a fájdalom pedig kéretlenül nyilall bele plusz ráadásként pedig még a koponyám hátulsó felébe is és így szinte reflexszerűen kénytelen vagyok felhagyni az ösztönös hátrafelé forgolódással. Legalábbis addig, míg ki nem oldom a biztonsági övet és törzsből nem sikerül a gyerek irányába tekeredni. Kiszállok, hogy az autót megkerülve a lehető leggyorsabban tudjam a fiamat kiszedni a hátsóüléshez rögzített hordozóból. Emiatt és azért is, mert kénytelen vagyok átmászni a mögöttem lévő kocsi motorháztetején, nem igazán figyelem meg, ki ülhet benne. Kellemetlen a fémborításra való feltornázkodás a nyakam húzódása miatt, de összességében nem sokban akadályoz. Kicsatolom a biztonsági övet és csatot és magamhoz ölelem a kicsit. - Nincsen semmi baj, anya itt van.. – csitítom az apróságot, egyelőre kevesebb, mint több sikerrel. Szorosan tartva igyekszem vele az útkorlátjáig és csak ott nézem meg tüzetesebben Jake-t. A homlokán mintha lenne valami, de most még lehet korai megmondani; valóban megütötte az a rohadt narancs – biztos nem veszek többet – vagy sem.
Az ujjaim még mindig remegnek, amikor a 911-et tárcsázom. Újrahívom azután, hogy az első próbálkozás sikertelen volt. Alapból ez talán jó jel, valószínű az itt történtek miatt lehetnek túlterheltek a vonalak..
- Tömegkarambol történt az Alaskan Way Viaducton. Több jármű is egymásba rohant, a baleset előtt pedig az egész viadukt megremegett valamitől. – hadarom el gyorsan a leglényegesebbeket és azt, amit egyáltalán tudok a pár perce történtekről. Ilyen esetekben – főleg, mert se a fiam, se én nem vagyunk egyelőre közvetlen életveszélyben – nem sűrítem bele egy levegővételbe, hogy konkrétan velünk mi van. Tömegbaleset, katasztrófa, mindegy minek nevezzük, rengeteg tűzoltó, katasztrófavédő, rendőr, mentő fog perceken belül kiérkezni és rangsorolni protokoll szerint.
Ha még szükséges bármire válaszolnom, megteszem, de ahogy a végére érek a diszpécserrel folytatott beszélgetésnek, azonnal Ron számát keresem ki és őt próbálom meg elérni, így lemaradok a sógornőm felbukkanásáról egyelőre.

Foltos apró vakkanásaira, nyüszítésére és csupasz bőröm nyaldosó nyelvére nyitom ki újra a szemem. Kell néhány másodperc amíg realizálom ismét, hogy mi is történik körülöttem. Baleset. Hallom az autók riasztórendszerének zaját, hallom ahogy néhány autó töretlenül dudál valahol a hátam mögött. A félelem szinte leblokkolja a testem, legszívesebben messzire rohannék, de ahhoz most sem erőm sem pedig bátorságom. Még teljesen sikerült felfognom és megértenem, hogy éppen egy tömegkarambol kellős közepén vagyok. Kicsatolom a biztonsági övem és remegő kézzel fogom az ölembe kutyámat, akinek látszólag semmi baja nincs. Óvatosan simogatom meg fülének tövét, így próbálom lenyugtatni őt is és saját magam is. Lehunyom a szemem, mintha azzal meg tudnám szüntetni a fejemben gyötrő tompa fájdalmat. Érzem, hogy friss levegőre van szükségem, ki kell szállnom az autóból, mert attól rettegek, hogy a pánik elhatalmasodik rajtam. Mielőtt azonban bármit is tehetnék sógornőm arca jelenik meg előttem. Értetlenül pislogok. Miért pont itt kellett találkoznunk?
- Meghan?! Jól vagy? A gyerekek is itt vannak? Emmett? támadom le azonnal kérdéseimmel.
Remegő kézzel nyitom ki az autó ajtaját és kiszállva belőle, hátammal a járműnek támaszkodom. Mély levegőt veszek, ami hatására éles fájdalom járja át a mellkasom körüli részét testemnek. Tekintetem végigjáratom saját magamon így figyelmem nem kerüli el a kulcscsontom keletkezett lila folt, magamban azért hálát adok a sorsnak, hogy ennél nagyobb sérülést nem szereztem. Körbenézek az úton, látom a kétségbeesett embereket, a feltorlódott és összetört autókat. Figyelmem leköti a kezemben mocorgó kutya és sógornőm, így egyelőre még nem látom Jackie és kisfia párosát.
- Mi okozta a balesetet? kérdezem, még mindig az autónak támaszkova. Talán okos dolog lenne mentőt hívni és elhagyni a helyszínt, de mintha földbe gyökerezett volna a lábam, a sokk és félelem egyvelege még mindig megbénít.

Első pillantásból ítélve Heathernek nincsen komolyabb sérülése, vagy ha van is, nem látszik. Én jelenleg már annak is baromira örülök, hogy egyáltalán tudatánál van. Az autóból kizuhanó Foltost csak egy homlokráncolással veszem tudomásul és az, hogy a lábamon ugrál felfelé, jelenleg csak idegesít. Lábam óvatos mozdulatával próbálom arrébb hessenteni, a sógornőm ebben a helyzetben sokkal inkább foglalkoztat.
- Heather! Ki tudsz szállni? Megsérültél? - kérdezéssel igyekszem kideríteni, van-e olyan sérülése, amit nem láthatok, tud-e egyáltalán mozogni, mert ha nem, akkor leszünk csak igazán pácban. Amíg Heather kikászálódik, én a telefonomért nyúlok és elérkezettnek látom az időt, hogy megpróbáljam elérni a férjemet. A telefont a fülemhez szorítva igyekszem az autóból kikászálódónak, megpróbálva könnyebbé tenni a mozdulatot, persze csak akkor, ha egyáltalán igényli és szüksége van rá.
A lentről felszűrődő sikoltások megrémisztenek és kérdőn nézek sógornőmre, mintha csak abban bíznék, ő nem hallott semmit, szimplán csak én képzelődöm. Valamiért egyre erősebbé válik bennem a késztetés, hogy minél gyorsabban húzzunk el innen a fenébe, a nagy riadalom közepette még azt sem vettem észre, hogy Foltos kereket oldott.
Meginog alattunk a föld. Újabb sikoltások. Ezek azonban sokkal vészjóslóbbak, súlyosak és fájdalmasak, mintha egy pillanat alatt megváltozott volna a légkör. Nem csupán egy szerencsétlen, több embert érintő összekoccanásról van szó. Valami történt odalent, valami szörnyű dolog. A gondolattól megroggyannak a lábaim, úgy kell megkapaszkodjak Heather autójában, miközben elejtem a telefonom. Mély levegőt követően sikerül visszanyernem az egyensúlyom és a lélekjelenlétem egy aprócska morzsáját, ám ahogyan hajolnék le a telefonomért, újabb rengés fut végig, szinte hallom, ahogyan a fogaim összekoccannak és alig kapom fel a telefonom a földről, mintha egy katasztrófa kellős közepében találnám magam.
- Indulunk kell! - szorítok rá Heather felkarjára, talán a kelleténél picit erősebben is. Félek, tagadni, rejtegetni sem próbálom. Újból egy katasztrófa kellős közepén találom magam és félek, ezúttal nem leszek olyan szerencsés, mint anno a plázában. Ezúttal nem fogom megúszni néhány karcolással, mint legutóbb az autóbalesetkor. És Emmett sincs itt mellettem. Egyik énem megkönnyebbül, hogy legalább lesz valaki a gyerekek mellett, a másikon viszont éledő pánik kezd úrrá lenni, mert fogalmam sincsen, egyedül hogyan keveredek ki ebből.
Nem vagyok egyedül.
- Hagyd a kutyát, induljunk! - erélyesen szólok rá és magam is meglepődöm, honnan a hangomban ülő határozottság. Elég a megdőlt talapzat, a meginduló autók, nem ácsoroghatunk itt tovább. El sem eresztem a sógornőmet, úgy húzom magam után, megpróbálva kijutni a szélre, Jackie felé. Újabb villámként hasít belém a riadalom, ahogyan egyértelművé válik, kit is látok.
- Jackie! - szívből remélem, hogy káprázik a szemem és nem Jake-et látom a karjaiban…


// @Heather Brooks; @Jackie Collins
Dobás: 4, 4 //

A fiam csitulása nem sokban nyugtat meg. Mondjuk, ha ugyanúgy ordítana, mint eddig is, azzal is ugyanígy lennék.. Nem tetszik a dudor a fején és az sem, hogy egyáltalán odakerült. Akármennyire sem az én hibám az ütközés vagy az addig vezető események sora, akkor is felelősnek érzem magam és a bűntudat már most mardos; mit tehettem volna másképpen, hogy ezt elkerüljem?! A tudatos felem tisztában van azzal, ez mennyire abszurd, csakhogy a tudatos felem éppenséggel feladta az utóbbi időben a megbízható szolgálatot..
A segélyhívónak eldarálom, amit éppen tapasztaltam, nem többet és nem is kevesebbet, mert tisztában vagyok azzal, hogy ilyenkor mennyire fontos nem pocsékolni az idejüket. - Jól. A fiam csak két hónapos, a fejét megütötte ütközéskor egy repülő narancs a kocsiban, de azt hiszem jól van. – nem vagyok orvos és hiába a tapasztalat és a lehúzott évek száma, a saját gyerek kérdése tényleg más; iszonyatosan aggósom érte és érzem, hogy jóval szarabbul megy tárgyilagosnak és higgadtnak maradni, mint bármely más esetben lenne.
A tanácsot megfogadom vagy legalábbis szándékomban áll, amikor bontjuk a vonalat a diszpécserrel. Utána Ront próbálom meg elérni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Ilyenkor utálom, hogy nem olyan a munkája, ami mellett hívásokat tudna fogadni, hiába értem az okát annak, hogy miért van ez.. A felbukkanó kutyának nem sok jelentőséget tulajdonítok, igazából akárhonnan is idekerülhetett és egyáltalán nem is ismerős.
Jake-t próbálom megnyugtatni, amennyire csak lehetséges és minden figyelmem ráirányul jó ideig. Mármint viszonylagosan jó ideig, amikor is megint megremeg az átkozott betontenger alattunk. A hangokból ítélve valahol beomlott egy része a szerkezetnek; legalábbis eléggé nehéz másra gondolni. Füst jelenik meg és tekintve, hogy a vízszinttől erőteljesen távolodik az alattunk lévő út szintje, nem meglepő az egymásba jobban tolakodó autók látványa, de ettől még nem lesz kevésbé ijesztő mindaz, ami történik. ..és nem, egyáltalán nem magamért aggódom elsősorban.
Ismerős hangokra leszek figyelmes, amelyek úgy tolakszanak a hallójárataimba, ahogy nem igazán számítok rájuk; Meg felszólítására, a nevem említésére és hangjára leszek figyelmes. Felkapom a fejem és úgy próbálom megtalálni a hang forrását végig abban reménykedve, nagyon tévedek és, hogy a zűrzavarban csak félrehallottam valamit, de valójában nincs itt, igaából még Seattle közelében sem. Nem szabadna itt lennie..
- Megan?! – fordulok arra, amerről a megszólítást véltem, igazából még mindig abban bízva, hogy csak tévedés az egész. Azt csak később veszem észre, hogy a sógornője, Heather társaságában van.
Jake-t még mindig magamhoz szorítva tartom és elindulok feléjük. - Jól vagytok? El kell hagynunk a viaduktot, most! – egyben hadarom el a mondanivalómat. Találnunk kell egy gyalogos lejáratot, lehetőleg minél előbb.

//Kocka eredménye: 3,5 katt
@Megan Brooks-Harper ; @Heather Brooks //

Óvatos, de sietős léptekkel indultam meg a bajbajutottak felé, megnézni, mit tudok tenni. Ahogy megközelítettem az említett kocsikat, a hátsó egyik ajtaja kinyílt, és egy férfi tántorgott ki belőle. Látszólag nem volt jó bőrben.
- Hé, uram! Uram, maradjon ott, mindjárt megyek! - szóltam feléje, hogy felhívjam magamra a figyelmét, és rávegyem, ne kószáljon semerre, mert ilyen állapotban még a végén lesétál a semmibe... de nemigen tűnt úgy, hogy felfogja, neki szóltam. Mikor már csak a kocsi választott el minket, s arcát közelebbről láttam, meg tudtam tippelni, hogy valami... valószínűleg a légzsák, alaposan megcsaphatta, azért lehet ilyen kótyagos.  
Benéztem a mellettem levő ablakon, és egy ájult nőt láttam bent. Ki akartam nyitni az ajtót, hogy megnézzem, mi van vele, de épp csak rámarhattam a kilincsre, mikor szemem sarkából észleltem, hogy valami történik. Felnéztem, és akkor láttam meg, hogy a pasas a túloldalról megpróbál átmászni ide...
Hallottam egy kiáltást valahonnét a hátam mögül, mire ösztönösen odakaptam a fejem. Egy mentősruhában közeledő fickót szúrtam ki.
Szuper! - gondoltam magamban, hisz ő talán tud kezdeni valamit a kóválygó hapsival.
De a következő pillanatban már vissza is kaptam szemem, ahogy meghallottam a cseppet sem bizalomgerjesztő zajait ama cselekménynek, ahogy az említett férfi a kocsijának tolató Toyotán próbál meg épp átmászni, amiből pillanatok alatt meg is lett a baj...
- Basszuskulcs... - morogva káromkodtam el magam, amint az előttünk levő, kicsúszott kocsinak már az alváza koppant neki a betonnak, miután még egy kereke légi pályára állt.
Ismét a már közelünkbe ért mentősre fordítottam a szemem, és arckifejezése alapján ugyanarra gondoltunk: Mi az, amit tehetünk, anélkül, hogy még több kárt okoznánk?
De sajnos ezt már sosem fogjuk megtudni.
Ismeritek azt az érzést, mikor egy halálközeli élményt követően, kialakul bennetek egy bizonyos "hetedik érzék", s ennek köszönhetően, ha legközelebb gázos szituba kerültök, már az esemény legapróbb szellőméretű előszele is, amire más a füle botját se mozdítaná, nektek az összes szál szőrt felállítja a hátatokon?
Hát, én ismerem. És kib*szottul rühellem... mert olyankor mindig eszembe szokott jutni, hogy ezen a napon is rohadtul kár volt kikelni az ágyból. Sokkal okosabb lett volna otthon maradni, és jól betépni... De mivel azt nem lehet, mi történt? Hát felkeltem, eljöttem otthonról, és lám, most itt vagyok egy olyan szituban, amibe baromira beledögölhetek...
Ezt éreztem, mikor a következő pillanatban... ismét megremegett a lábam alatt a talaj...
Rendkívül szar dolog, ha nem csak hallja, de viszonylagos közelségből láthatja is az ember, miként közeledik felé az "özönvíz". Persze, csak képletesen, mert itt nem vízről volt szó. De... mikor az ember egy betonhídon áll, és hallja, mint kezd el törni a beton... na, az azért eléggé hasonló érzetű szituációnak felel meg.
A repedések futni kezdtek, egyre feljebb, por szállt, törmelékek hullottak, de ezt még képes voltam "nyugis" szemmel követni. Valahogy nem kattant a kapcsoló, hogy elfussak... Nem. Még tettem is egy lépést a kilógó kocsi felé, hátha...
De amikor az megbillent, és lezuhant, mint egy rohadt súlyos tollpihe, azzal a fejembe villanó kérdéssel fordultam vissza sietve a másik irányba, hogy "Hol van Nellie?", és reméltem, hogy a válasz az lesz, hogy rohadtul nincs már itt, és elhúzott az ellenkező irányba, ahogy kértem.
Előbb hallottam és éreztem, sem mint láttam volna a fellobbanó tüzet... főleg, mert nem néztem hátra. Nellie-t kereste szemem. Majd megéreztem, az egész testemen végigfutó remegést, és jött a borzongató hang, miként a beton törik.
Nekem pedig bevillant az a nő. Aki a tántorgó pasas kocsijában, az anyósülésen hevert eszméletlenül. Rögtön visszafordultam, hogy visszasiessek a kocsihoz, melytől eltávolodtam az imént, és megpróbáljam kiszedni onnét azt a nőt, s magammal vinni... Nem törődve vele, hogy talán eszelős hülyeség abba az irányba menni...



//Dobókocka: 3, 1 //