Pult (Maggie's)

Nell & Maggie

Szerettem, ha nagy  volt a nyüzsgés körülöttem, mert olyankor nem maradt időm arra, hogy a saját problémáimon agyaljak egészségtelenül sokat. Jól voltam, és el is hittem, hogy jól vagyok. Persze voltak nehezebb napjaim, amikor kétségek gyötörtek, de alapvetően nem volt nekem már semmi bajom. Magabiztosnak és kiegyensúlyozottnak látszottam valószínűleg, még amikor nem éreztem magam annak, akkor is.
Kedves mosolyt villantottam az éppen pulthoz telepedő férfira. Törzsvendég volt, minden áldott napon munka után beült ide egy steakre vagy egy hamburgerre, és egy jó nagy korsó sörre. Most sem volt ez másképp, utóbbit már ki is kérte, én pedig saját kezűleg csapoltam neki, érdeklődve a hogyléte felől. Egy-kettőre megtudtam, hogy nehéz napja volt, a főnöke megint túlzásba vitte az utasítgatást, és különben is egy beképzelt barom. Jót nevettem rajta, de nem tudtam száz százalékosan odafigyelni, folyton elkalandoztam egy kicsit. Csak remélni mertem, hogy ez nem tűnt fel a beszélgetőpartneremnek.
Miután átült egy asztal mellé inkább, ahol kényelmesen elfogyaszthatja majd a vacsoráját, én is tettem-vettem tovább a pult mögött. Mindig akadt valami intézni való, és ha nem éppen a koszt kellett letörölni az egyébként makulátlanul csillogó felületről, akkor a leltárral foglalkoztam, vagy poharakat mostam el, hogy mindig legyen tiszta az érkezőknek. Így esett meg, hogy a kirakaton túli világot bámultam. Mintha csak valami nagyon érdekes dolog lenne ott, holott egyáltalán nem volt semmi.
Legalábbis még néhány pillanatig, mert akkor a szemem sarkából ismerős alakot fedeztem fel odakint. Eltartott egy pár másodpercig, míg felfogtam, hogy kit látok, ám abban a másodpercben már indultam is, hogy megkerüljem a pultot.
- Janine, nemsokára visszajövök, jó? – pillantottam mosolyogva a pultos lányra. – Csak kiugrom egy pár percre, tartok egy kis szünetet! – tettem még hozzá, mintha magyarázkodnom kellene, holott én voltam az ő főnöke. Nos, igen, voltak még rossz beidegződéseim, többek között ez is. Le kellett volna szoknom erről, de még mindig nem volt tökéletes. Több év is kevés volt hozzá, úgy látszik. Ezen azonban nem szerettem volna most idegeskedni.
Közben elértem az ajtót, és kiléptem az utcára. Hűvös szellő csapta meg az arcomat, kifújva néhány kósza tincset a szememből, de nem bántam. Vettem néhány mély levegőt, magamba szívtam a város esszenciáját, aztán folytattam az utamat.
- Szia, Nell! – szólítottam meg a távolabb lévő szőkeséget, kezemet intésre emelve. Ajkaimon barátságos mosoly húzódott végig. – Nem is mondtad, hogy jársz ma erre! Szólhattál volna… - feddtem meg egy kicsit, de olyan réveteg volt az ábrázata, hogy végül leolvadt a mosolyom és helyette aggodalmas kifejezés költözött az arcomra. – Minden rendben? – nem akartam tolakodni, de annyiban hagyni sem. Óvatosan érdeklődtem hát, nem erőltetve a témát, ha nem akarna beszélni velem róla.

Feleannyira se volt kellemes ebbe a városba utaznom most, mint pár hónappal korábban. Akkor boldogan, dalolva és nevetgélve jöttem a lányokkal, hogy megnézzük újra az itteni állatkertet, mert annyira szeretik és legalább Maggievel is találkozhatnak. Kisebb balesetnek volt köszönhető, hogy mi találkoztunk, de egészen hamar a családunk részévé vált. Nem csak családtag lett, hanem szerintem ezen a messzi vidéken egyedül ő volt az, akiben teljesen megtudtam bízni és mindig számíthattam rá. A barátom volt és egyelőre még az, de abban már nem voltam biztos, hogy netán hónapokkal később is így lesz, ha elmerülök még jobban ebben a hazugságokkal tarkított hálóban, ami apámnak és a hatóságoknak köszönhetően egyre inkább fogságba ejt.
Ismertem már valamennyire a várost, de most mégis idegennek éreztem az egész helyet, mintha minden sokkal szürkébb lett volna, keserű és rideg. Köze nem volt az időjáráshoz, hogy hirtelen ilyennek láttam a várost, mélyen legbelül tudtam, hogy megváltoztam, minden megváltozik és nem tehetek ellene semmit se. Nem tetszett ez a változás, legszívesebben még mindig elrohantam volna, messzire, hogy senki se találhasson meg. A lányaimat beültetném a kocsiba és elhajtanék, menekülnék. Amennyire könnyedén megtettem ezt hajdanán, míg a szívem alatt hordtam őket, addig most pontosan ennyire nehezen tudtam volna megtenni. Végre teljesült a kívánságuk, az apukájuk megérkezett és nem szakíthatom el őket egymástól. Többé már nem, ahhoz túlzottan is boldogok együtt.
Lassan fújtam ki a levegőt, miközben a táskámba pontosan annyira görcsösen kapaszkodtam, mint pár perccel korábban a kormány köré fontam az ujjaimat.„Képes vagyok rá! Menni fog!” Mantráztam magamnak, de nem sok sikerrel. Még a szememet is becsuktam, nem érdekelt, hogy miként jöttek nekem az emberek, vagy méltatlankodtak, mert az útjukban álltam, de szükségem volt erre. A lányaimat láttam, éreztem újra az ölelésüket és ez pontosan elég löketett adott ahhoz, hogy megtegyem azt, amiért jöttem. Hogy megtaláljam azt a férfit. Szükségem van rá. El kell hitetnem vele, hogy nem apám üzlete volt az egész, hanem az enyém, hogy igaz volt, amit 8 éve állított még egy másik városban, hogy ügyes, ravasz vagyok és talán az apám csak a színjáték kedvéért kell. S ebben a pillanatban még inkább megértettem, hogy egy anya tényleg bármire képes a csemetéiért.
Ijedten rezdülök össze, amikor meghallom a nevemet és egyből félelem fut végig a gerincem vonalán. „Lebuktam? Ennyi volt?” Habozok, nem fordulok meg egyből, helyette inkább még jobban kapaszkodok a táskámba. Szükségem van röpke pillanatokra, amikor lassan sikerül felfognom, hogy Maggie hangját hallottam. Alig hallható sóhaj bukik ajkaim között, vállaim elernyednek, ahogyan a feszültség és az ijedtség kicsit alábbhagy, majd mély levegőt veszek és sietve fordulok meg, de a mosolyom most se az igazi. Egyszerűen nem megy.
- Maggie! – egyszerre lelhető meg a hangomban mérhetetlen öröm, de egy fajta szomorúság is kiérződik a hangomból. A dorgálásának köszönhetően lesütöm a pillantásomat. – Sajnálom, azt hittem, hogy elfoglalt vagy és ma a lányok sincsenek velem. Nem akartalak zavarni, de mindenképpen beugrottam volna hozzád, hogy legalább beköszönjek. – füllentek, mert fogalmam sem volt arról, hogy tényleg betértem volna, vagy inkább csak sietve távoztam volna ebből a városból a találkát követően. Szembetűnő volt, hogy miként fagyott le a mosoly az arcáról és a kérdést hallva egyből feltámadt a bennem lakozó bűntudat, amiért mások mosolyát mostanság annyira gyakran lehervasztom. – Nincs semmi baj! Egyszerűen csak elmerültem a gondolataimban és fura itt lenni a lányok nélkül, de ők most az édesapjukkal vannak. – próbáltam egészen hihető mosolyt varázsolni az arcomra és a megannyi gond között fel se merült bennem, hogy netán ő nem is tud arról, hogy az apjuk felbukkant és stb. Soha nem beszéltem róla, vagy hazudtam, de hirtelen már nem tudnám megmondani, hogy milyen hazugsággal álltam elő az elmúlt időben ilyen téren.
- Nagyon örülök, hogy látlak. Remekül nézel ki! – léptem sietve közelebb és megöleltem őt, mint aki így akarná elűzni az aggodalmait. – Hogy vagy? Minden rendben van? Ahogy látom még mindig imádnak az emberek. – pillantottam az üzlete felé, majd újra rá. – Nem tartalak fel? – most rajtam volt a sor, hogy aggódva nézzek rá, mert tudom, hogy az üzletasszonyok élete nem egyszerű. Az övé meg pláne nem, hiszen eléggé felkapott volt és totálisan megértettem, hogy miért. Varázslatos helyet hozott el az emberek számára.

Fel se tűnik, hogyha éppen nem a táskám pántjába „kapaszkodom”, akkor a csuklómon lévő karkötött babrálom állandóan. Nem sokszor hordtam ilyen ékszert, de most sok választásom nem volt. Nem akartam hagyni azt, hogy netán a bilincs nyomát valaki meglássa. Semmire se volt igazán jó mesém jelenleg, de erre megvégéképpen nem lett volna. Kérdése őszintén meglep, ami ki is ül az arcomra, majd végül elnevetem magam, miközben a fejemet is megrázom nemlegesen.
- Dehogy! Miért gondolsz ilyeneket? – döbbenet csendül ki a hangomból és hirtelen zavarban is érzem magam. Ennyire rosszat mondtam volna, hogy máris erre gondol? Mostanság nem mindig sikerül úgy kifejezni magam, ahogyan szeretném, de nem tehetek róla. Szétszórt lettem és túlzottan is próbálok ügyelni arra, hogy a titkaimat továbbra is megőrizzem. Bárcsak valaki megrázna, megcsípne és aztán közölné, hogy az egész csak egy lidérces álom volt és nem több. – Csak tudom, hogy mennyire is szeretitek egymást. És esélyesen, ha megtudnák, hogy nélkülük találkoztam a kedvenc sellőjükkel, akkor nekem annyi lenne. – újra nevetek, de csak alig hallhatóan, mégis egészen őszinte. Miután látták az Ariel című mesét, azóta a hajszíne miatt mindig azt mondják, hogy Maggie is biztosan egy sellő, aki valamit tett azért, hogy ember lehessen. – Jogos, ezt túlzottan is jól ismerem. – nekem is volt egy kicsike üzletem, ami az elmúlt időben zárva tartott, amíg lecsuktak. Szabad lettem, de nagyon nem érzem magam annak. Nem vettek körbe rácsok, de mégis úgy éreztem, hogy bezártak, csak nagyobb mozgásteret adtak, ami egyértelműen több veszélyt is hozott magával. – Ezek szerint, ha az éjszakaközepén állítanék be, akkor se zavarnék? – néztem rá kérdőn, de érezhette, hogy nem komolyan kérdezem. Nem lennék erre képes, megvan neki is a saját élete, azt meg csak remélni tudtam, hogy soha nem leszek arra szorulva, hogy éjszaka verjem fel, mert baj van.
Tanácstalanul néztem a barátnőmre, amikor a szavamba vágott és még a kezét is felemelte. Az tuti, hogy hatásos volt, mert hirtelen még azt is elfelejtettem, hogy mit is akartam mondani. – Jól hallottad, de tényleg soha nem említettem? – szólaltam meg óvatosan, lassan kicsit benyálaztam az ajkamat is, mint aki hirtelen a sivatagba tévedt és kiszáradáshatására sodródott, pedig erről szó se volt. Egyszerűen csak fogalmam nem volt arról, hogy mit mondtam eddig Ryannal kapcsolatban, miről is szólt a hazugság. – Igazából nem tudok semmit se, mármint… - most légy okos, miért nem megy annyira könnyedén a hazugság, mint másoknak? Régen se voltam profi bennem, ezért is léptem le és szöktem egészen idáig minden elől. – Az elmúlt bő 6 évben tényleg nem tudtam róla semmit se, nem mintha most okosabb lennék, de… de ez bonyolult és hosszú történet. Világért se akarnálak untatni. – sejtettem, hogy ennyire könnyedén nem fogom megúszni, lehetne szelektív hallásom, máris könnyebb lenne a helyzet.
- Az is olyan, mintha téged imádnának, nem? Egyébként is a férfiakhoz a hasukon át vezet az út, ezt szokták mondani, akkor igazából te minden betérő férfi szívét valamennyire megnyered. – próbáltam inkább össze-visszacsacsogni, mintha ezzel akarnám elterelni a dolgokat a korábbi témáról és szimplán arról, hogy túlzottan aggódjon. Elmondanám, de nem lehet. Miatta nem lehet, nem akarom bekeverni valamibe, amihez semmi köze nincs. – Ezek szerint, akkor elmehetnék a víziszörnynek ijesztgetni az embereket? – vontam fel kérdőn a szemöldökömet, hangom pedig játékosan csendült. – Ilyen invitálás után soha nem mondanék nemet. – követtem őt egészen a pultig, majd lerogytam a székre.
- Legyen inkább erős, ha szerinted az jobban illene az ábrázatomhoz. Rád bízom, hogy mire is lenne szükségem. – rántottam meg a vállaimat, a kocsikulcsomat pedig a táskámba ejtettem. Soha nem ittam sokat, remélhetőleg most is sikerül mértéket tartanom. Nem mintha annyira vágynék arra, hogy az üres lakásomba hazatérjek.
- Viszont közben mesélhetnél. Valami férfi van a képben? Netán valami nagyobb üzlet? Mindent tudni akarok, hiszen menyi ideje is? Legalább 4-5 hete annak, hogy legutóbb láttalak. – addig meg szépen időt nyerek ahhoz, hogy valami frappáns és hihető hazugságot megpróbáljak kitalálni arra, hogy miért is nézek ki pocsékul. Meg tényleg érdekelt az, hogy vele mi van. Reméltem, hogy neki jobban alakulnak a dolgok, mint nálam.

Mondanom kellene valamit, mentegetni magamat, hogy azt nem úgy gondoltam, de nem láttam értelmét. Be kellett látnom, hogy tényleg ezt tettem és neméppen a lehető legjobban, így zavaromban csak a fülem mögé simítottam egy-két rakoncátlan tincsemet.
- Elhiheted, hogy én se fogom elárulni. Szeretem, hogy a fejem a helyén van. – kuncogok jókedvűen, hiszen a lányok soha nem bántanának, de attól még biztosan durcásak lennének, amiért nem hoztam el magammal őket. Mégis miként tehettem volna? Ők azt mondanák, hogy apa biztosan elengedte volna őket, de… Ryan még mindig nem tudja, hogy szabadultam. Miért is tudná? Én nem árultam el, titokban találkozom a lányaimmal is, amit pedig az elmúlt időben tapasztaltam a részéről. Szerintem még a házban megjelenő légynek is több figyelmet szentelt, mint annak, hogy miként is vagyok. Egyáltalán miért zavar ez ennyire? Grrr, nem akarok erre gondolni és nem is kell. Van elég bajom így is, nem hiányzik még egy gonddal több. Eddig is megvoltam nélküle, most is megleszek annak ellenére is, hogy a lányainkon most már osztozkodni kell és nem olyan könnyű kizárni őt az elmémből.
- Vinnék fagyit, csokit, meg valami erőset és bevetném az elárvult kiskutyatekintetemet. Akkor csak megsajnálnál. - persze hogy csak ugrattam és nem gondoltam komolyan. Ok nélkül viszont nem is törném rá az ajtót. Hmm, ha a szülinapja miatt toppannék be éjfél után, na jó, ennyire én se vagyok kegyetlen, hogy csak ilyen dolog miatt felverjem. De attól még túlzottan is jó volt ilyen apróságok felé elkalandozni pár pillanat erejéig.
- Látszik, hogy nem nézel elég szappanoperát, akkor lehet nem rajonganál már annyira érte. – ugrattam őt mosollyal az arcomon, de aztán egészen hamar lefagyott. Elegendő volt csak ránéznem, hogy tudjam tényleg nem fogok tudni elszökni ez elől. – Tudom-tudom, ennyire már ismerlek, de ehhez lehet még túlzottan kába vagyok. Mindent a maga idejében. – mert már most tudtam, hogy a mai villámlátogatásomból semmi se lesz. Itt ragadtam nála, vele. Ez viszont csöppet se zavart. Sokkal kellemesebb volt vele elütni az időt, mintsem azzal a személlyel találkozni. Az pedig, hogy mennyire fog tetszeni azoknak, akik kiengedtek. Pont nem érdekel!
- Szerinted mennyi idő alatt is hívnák rám a rendőrséget, ha a parton ijesztgetnem az embereket, vagy őrült módjára viselkednék? – utána a sok gyógyszernek köszönhetően nyugalom venne körül, de ez se lenne semmire se megoldás. A lányaimat akarom. Újra a karjaimban akarom tartani akkor, amikor akarom és ők is szeretnék. Be akarok bújni melléjük az ágyba, hogy mesét olvassak nekik, vagy csak meghallgassam őket. Reggel az ugrálásukra és puszijukra akarok újra ébredni, de hirtelen olyannak tűnt, mintha ez soha nem is lett volna igaz és csak a képzeletem szüleménye lenne minden egyes emlékem róluk.
- Értettem főnökasszony! – mosolyodtam el, majd utána egyszerűen lehúztam az elém kirakott italt. Arcomra grimasz szökött pár másodperc erejéig, a pohár pedig a pulton landolt üresen. – Szívemből szóltál! – értettem vele egyet kicsit hevesen, amit a férfiakkal kapcsolatban mondott. Csak a gond van velük. Apám múltja, az, hogy simán magával rántana. Gyermekeim apjához köthető zavaros érzések, gondolatok. Mennyivel könnyebb lenne az életünk nélkülük és még a nőkre mondják, hogy sok bonyodalmat okoznak!
- Remélem szólsz, hogy mikor jössz és tarthatunk csajos estét. Miénk lenne az egész ház. – cinkosan pillantok rá, majd a pohárra, amit időközben újra megtöltött. – Már értem, hogy miért mondják, hogy nálad nem marad száraz egyetlen egy torok se. – direkt fogalmaztam úgy ahogyan, miközben haloványan pimasz mosoly ült ki az arcomra. Sietve nyúltam a poharamért, könnyedén gurítottam le az újabb kört. – Volt már olyan, hogy mindent elmondanál, de egy részt nem tudod hogyan kéne és nem is lehet? Hogy azt kívánnád bárcsak normális életet kapnál? Hogy voltál valaki, de már nem lehetsz ugyanaz? – néztem rá kérdőn, közben pedig az üres pohárral a kezemben játszottam míg végül elé nem toltam, hogy töltse újra. Sóhajtás, újabb gurítás, ha teletöltötte a poharamat. – Szerettem egyszer valakit, igazán, minden egyes porcikámmal és soha nem éreztem azóta se olyat, mint mellette. Terhes lettem, ő olyanokat mondott apámra, amiket képtelen voltam elhinni és apám is hihetően magyarázott meg mindent. Képtelen voltam hinni, hogy igaza lehet. El akartam vetetni a gyermekünket, de képtelen voltam rá, ehelyett inkább csak Ryant hagytam abban a tudatban, hogy megöltem őket, én pedig ideköltöztem. – dőltem a pultra, majd újra a barátnőmre pillantottam. – Sors fintora, hogy pont ő volt az, aki megmentette a lányunkat nem olyan régen az uszodában. El tudod hinni, hogy véletlen ennyi év elteltével itt bukkan fel??? Képzelheted mennyire remek beszélgetés lehetett  az első találkozásunk, én idióta meg elszóltam magam, hogy övé, nem mástól van… - nagyot nyeltem és benedvesítettem az alsóajkamat is. – Borzalmas ember vagyok? Nem is értem, hogy érdemeltem meg két tündért is az élettől. A történet csattanója, nehogy azt hidd, hogy ez volt. Hogy a megjelenése úgy megbolygatott mindent, mint abban a Harry Potter filmben, hogy Voldemort él! Hanem az, hogy igaza volt! Apám tényleg nem az az ártatlan cuki nagypapa fajta. – keserűen nevettem el magam, miközben felkönyököltem a pultra és arcomat tenyerembe temettem.  Nem mondhatok el mindent, nem mondhatom el, hogy mibe keveredtem. Nem hozhatok senkire se veszélyt. Esélyesen ennyit se kellett volna locsognom. – Szappanoperák és a valóság találkozása. Miért kellett újra megjelennie? Miért nem tudott másik városba költözni? Miért pont abba az uszodába ment, hogy mutogassa a töké... – tettem még hozzá dünnyögve a tenyerembe, de inkább bele se gondolva, hogy miként is akartam befejezni az egészet. Nem ez volt minden, és eléggé lesarkított volt a mesém is, hiszen azt se magyaráztam meg, hogy miért vannak az apujuknál most. Nem veszítettem el őket, nem volt elhelyezési per, egyszerűen csak azért, mert bekerültem a rendszerbe és nem jó értelemben. Rettegek attól, hogy netán nem engedné, hogy lássam a lányokat. Tökéletes bosszú szinte a kezébe csúszott. – Újratöltenéd, kérlek? – nyújtottam Maggie felé a poharamat a lehető legédesebb nézésemmel. Mit számít? Aludhatok akár egy hotelben is, pont annyira lenne rideg, mint jelenleg a lakásom. - Szerintem te teszed jól! Nincs pasi, nincs gond se! -

- Mindenkinek arra van ideje, amire akarja, hogy legyen. – hívom fel a figyelmét egy sokak által ismert bölcsességre, amit én is annyiszor megkaptam már életem során. Ahogyan megvető pillantásokat is, amiért egyedülálló anya vagyok, különféle megjegyzéseket, amiért az anyaság mellett úgy döntöttem, hogy nyitok egy régiségboltot és megpróbálok két fronton is helytállni. Természetesen nem gondoltam teljesen komolyan, amit mondtam, hiszen teljesen meg tudom érteni, hogy nem ilyen műsorokra fecsérli el az idejét, amit nem ezen a helyen tölt.
- Lehetséges, vagy még nem sikerült elég nagy pofont kapnom a mai napon ahhoz, hogy felébredjek reggel óta? – vontam fel kérdőn a szemöldökömet, hiszen amilyen szürkés az idő a mai napon nem csoda, hogy az emberek többsége még mindig alig ébredt fel, vagy újra visszazuhant abba az állapotba, hogy legszívesebben aludna. Képtelen voltam bevallani a valódi okát annak, hogy miért is festek úgy, mint akin átment az úthenger. – Pár perc elegendő lehet. Egészen gyorsan futok. – mosoly bujkált újra az arcomon. Lányok mellett sokat futottam, meg alapból is mindig szerettem. Szeretem a reggeli ezzel indítani a napomat, kilométereket egymás után teszem meg és az elmém teljesen máshol jár. Remekül ki tud kapcsolni és most még nagyobb szükségem van rá. Kell valami, ami még mindig állandó az életemben.
- Kártyát elfogadsz? – kezdtem el kotorászni máris a táskámban, mert nem is értem, hogy miként lehettem ennyire idióta, hogy eddig nem szedtem elő, hogy kifizessem a fogyasztásomat. Nem gondoltam én se, hogy ingyen ihatok, mert nem is várnám el, meg nem is akarnám. Egyszerűen csak túlzottan is magamba zuhantam és elvesztem az elmúlt időben.
Szavaimnak köszönhetően nem tűnt fel semmi változás még arcának mimikájában se. Fogalmam sem volt arról, hogy mi zajlódhatott le benne, de a válaszára felkaptam a fejemet, miután visszaejtettem a pénztárcámat a táskámba és elé toltam a kártyát, hogy nyugodtan vonja csak le a fogyasztásomat. Akár most, akár később egyben.
- Tényleg? – meglepetten pislogok párat, mert kezdtem aggódni, hogy hamarosan dilisnek gondol, de ezek szerint nem. Kíváncsian fürkésztem. – Rossz volt? Beszélnél róla? Őszintén vágysz arra, hogy valaki megértsen és elfogadjon olyannak, amilyen valójában vagy? – fogalmam sem volt, hogy pontosan mennyire érti az egészet, de reméltem, ha úgy lenne, akkor elmesélné. Bármikor meghallgatnám, s ha tudnék, akkor segítenék. Még akkor is, ha részben árulónak érezném magam, mert úgy érzem, hogy képtelen lennék bárkinek is bármit mondani a kialakult helyzetről. Miként tehetném meg, ha még igazán magam sem tudtam elfogadni, megemészteni?
- Azt tettem volna? Kinek tettem jót? Mert hirtelen úgy érzem senkinek se. Őt borzalmas tudatban hagytam, én megtörtem és megpróbáltam egyedül helytállni. Évekig pedig még édesapát se kaptak a lányok. Vajon, ha nem bukkan itt fel, akkor valaha megtudták volna, hogy ki az apjuk? Nem hiszem. – rázom meg a nyomatékosság kedvéért a fejemet is nemlegesen. Nem tudok tovább hazudni, hogy Ryan emléke, a múltunk számorma olyan, mint egy értékes porcelán, ami már megrepedt az idő vasfoga alatt, de még nem tört el teljesen, viszont bármelyik pillanatban bekövetkezhet. – Apám? – nézek rá kérdőn, mert hirtelen annyira elvesztem a mesélésben, érzések hadában és a gondolataimban, hogy le se esett kire is gondolhat. Végül egy aprót bólintottam. – Bonyolulttá tett mindent. – és mindent elpusztított, amiért küzdöttem az elmúlt évek alatt egyedül.
- Sajnálom, tiszta idióta vagyok! Itt „sírok” neked, miközben esélyesen neked is megannyi bajod van. – ezek után ne mondja senki azt, hogy nem vagyok borzalmas ember. Poharat koccintásra emeltem és biztató mosolyt próbáltam arcomra varázsolni, utána pedig eltüntettem a pohártartalmát. – Nekik jó lesz, de nekünk? Félek, hogy talán többé nem láthatom őket, hogy elveszi tőlem. – csuklik el a hangom, majd újra az orra alá dugtam az üres poharamat, mielőtt még többet locsogok.
- Ha szeretnél róla mesélni, akkor meghallgatlak. A hangulat adott és van ital is bőven. – kezemet pedig az övére tettem barátilag, ha tudtam. A válasza könnyedén súgta azt, hogy ilyen téren többről van szó. S míg én égettem meg mást, talán más meg pont őt égette meg. Pedig annyira nagyszerű nőszemély. Kevés olyat ismerek, mint ő. – Ne aggódj! Jól vagyok, tudok vezetni még ilyen állapotban is! Nem lesz gond. És egyébként is biztosan van jobb dolgot, mint engem vendégül látni. - legyintettem is egyet a mondandóm mellé. Jó lett volna valahol meghúzni magam, de mégse éreztem helyesnek azt, hogy ez az ő lakása legyen. Nem akarom veszélybe sodorni, ha netán figyelnek. – Mit ajánlanál egy éhes vendégnek? – dobtam fel hirtelen teljesen más témát.

- Háááát… - húztam el a számít, majd megráztam a fejemet. Tudtam jól, hogy nem illik így kezdeni a mondatot, de akkor is. Két ikerlányom volt, még szép, hogy olykor nem éppen kellemes ébresztőim voltak. Amikor üvöltve rohantak be a szobába, vagy csak úgy gondolták, hogy milyen jó is anyun ugrálni. – Van két lányom, elhiheted, hogy szép kiképzést kaptam. Most meg, hogy az apjuknál vannak befogadtam egy ebet. Az utcán találtam, nem tudtam otthagyni. Ő meg előszeretettel nyal képen ébresztőként, vagy csak ugrik fel ő is az ágyra.  – rántottam meg a vállaimat. Ha nem is ugyanaz az ébresztésiforma, amit ő kérdezett, hogy úgy szoktam-e kelni, de attól még nem éppen az, amire az ember vágyik legtöbb esetben. Főleg akkor nem, amikor túlzottan is jót álmodom. Mennyiszer láttam egy-egy férfi sziluettjében felfedezni Ryant, egy-egy illat miként volt képes újra előrántani őt az emlékeimből, vagy egy tárgy, egy könyv, egy nevetés, ami egészen hasonló volt az övéhez. Tovább kellett volna lépnem és akartam, azt hiszem, de már ebben se vagyok biztos. Csak azt érzem, hogy ilyen téren soha nem voltam képes boldog lenni nélküle és olyan álmokat dédelgettem, amik esélyesen még annak ellenére se fog valóra válni, hogy egy városban élünk. Még szerencse, hogy ilyen nagy, legalább kisebb eséllyel fogjuk megölni a másikat, elüldözni a környezetünkből az embereket…
Már nyitottam volna a számat is, hogy ne tegye már ezt. Szívesen kifizetem, nem ezen fog múlni a barátságunk. Így is azt hiszem már nem kevés alkoholt öntöttem a szervezetembe, ami lehet kisebb vagyonba is kerülne. Normál esetben megvetettem volna ezt a cselekedetet, de minden egyes újabb pohárral, csak még inkább úgy éreztem, hogy szükségem van rá. Elmémet kicsit tompábbá tette, az érzékeimet is szép lassan kicsit tompította. Mintha így sokkal elviselhetőbb lenne ez a mocsár, amibe beleragadtam, de annyira, hogy inkább el fog nyelni, mintsem kijuthatnék belőle.
- Rendben, értettem. Szerintem nem létezik olyan személy, aki egy vörössel akarna leállni vitatkozni. – gyenge poén hagyta el az ajkaimat, de legalább a mosolyom és a halk nevetésem őszinte volt. Kezemet kezére tettem pár pillanatra, ha a pultin pihentette az övét. – Köszönöm. Te vagy a legjobb, imádlak! Remélem tudod, és ezt nem csak azért mondom, mert ingyen itatsz le, hanem tényleg. Kérdezel, de mégis tiszteletben tartasz. Ritka az ilyen Maggie. – komolyan gondoltam azt, amit mondok. Sok emberrel találkoztam már, de azt hiszem pontosan ezért imádtam őt ennyire. Mert mind a ketten tudtunk kérdezni, de mégse estünk túlzásokba; még akkor se ha majd kilyukadt az oldalunk a kíváncsiságtól. – Soha nem hazudtál senkinek se? Soha nem mutattad magad másnak? – könyököltem a pultra, megtámasztottam a fejemet is és kíváncsian fürkésztem őt. Irigyeltem őt, ha tényleg soha nem kellett másnak mutatnia magát, mint amilyen, vagy éppen az érzéseit elrejteni. A mai világban egyébként is sokszor nehéz megmondani, hogy kihord maszkot és ki nem.  Azt hiszem emiatt is félünk sokszor közelebb engedni az embereket magunkhoz.
- Ez badarság! Egyszer minden kártyavár összedől, mint most is történt. – szomorúan csendül a hangom, ujjammal a pohárszáján körözök és elgondolkozom rövid időre. – Szeretnék előre tekinteni, de nem tudok. Akárhányszor megteszem, mindig más képet látok, némelyik ijesztő, a többi meg hiúábránd marad. – nagyot nyelek, mert lehet tényleg nem kellene ezzel terhelnem őt, de muszáj valakinek legalább egy részét kimondanom a dolgoknak. – S pontosan ezek miatt hirtelen úgy érzem, hogy bármit is terveznék, szeretnék, az nem úgy fog elsülni. Most semennyire se látom a jövőt… - nem láttam semmit se, káoszos volt. Nem csak amiatt, amibe belevont a hatóság, hanem amiatt is, hogy Ryan újra az egyenlet részévé vált és mellé még nála voltak a lányaink is. Túl sok volt az ismeretlen tényező és úgy éreztem, hogy most nem igazán függnek tőlem a dolgok. – Nagyon szereti őket és a lányok is szeretik. Régóta kívántak már maguknak egy apukát és a legjobbat kapták végül. Ennyi éven át megfosztottam őket egymástól. – ráztam meg a fejemet is, mert elég csak erre gondolnom, hogy újra egy szörnyetegnek érezzem magam.
- Köszönöm. – hálásan néztem rá, tényleg hálás voltam azért, amiért ennyire törődik velem és képes ebben a csöppet se remek helyzetben is elviselni. Szerintem a legtöbben már rég magamra hagytak volna, vagy inkább leitatnak, hogy beájuljak és legalább csöndben maradnék. Nem is tudom, hogy melyik jobb ötlet.
- Miért ne? Ha magához akarja őket venni és netán bemártana, hogy én döntöttem úgy, hogy megfosztom az apaságtól és még jó okom se volt rá? Akkor szerinted nem gondolná azt a bíroság, hogy ideje egyenlíteni a számlát, vagy ha követi a példámat és most ők pattannak meg… - csuklott el a hangom és egy könnycsepp meg is jelent a szemem sarkában erre a gondolatra. Sietve töröltem le és sütöttem le a pillantásomat. – Köszönöm, de ha nem vagy profi hullaeltűntető, akkor inkább ne használd. Meg a lányokat se foszthatom meg az apjuktól, bárhogyan is lesz. – ráztam meg magam kicsit, próbáltam egészen határozottnak tűnni, de valójában mélyen legbelül reszkettem a félelemtől és a tanácstalanságtól. Valahogy majd lesz, mindig valahogy van és mindig sikerült túlélnem, most is menni fog, mennie kell.
- Csak aztán nehogy úgy öleljelek magamhoz, mintha egy pandabocs lennék. – nevettem el magam. – Két kismajmom is volt, akiket ölelhettem, most meg van egy kutyám, aki előszeretettel alszik az ágyamban. Nincs szívem lezavarni. Főleg, ha látnád, hogy olykor mennyire megvetően tud nézni. Félelmetes! – kuncogtam jókedvűen, de hát tényleg szokott. Pláne, amikor újabb őrültséget csinálok, mert felhívom Ryant és úgy teszek, mintha csak egy képzeletbeli személy lennék az álmában. Teljesen elmentek otthonról, lehet inkább orvoshoz kellene mennem lassan.
- Hmm, esetleg hamburger akad sültkrumplival? – nem vágytam ennél komolyabb ételre most. Jó lesz egy kis önpusztítás ilyen téren. Jó sósan, úgy legalább kicsit jobban felszívja az alkoholt is, vagyis ezt állítják az okosok. – Fel akarsz hizlalni? Tudod mit? Kérem, egy kis nassolás most jót fog tenni. – nem érdekelt, hogy mennyire is van netán késő, vagy korán. Semmi se érdekelt, most inkább ételbe fojtanám a bűntudatomat.
- Mikor érsz rá? Egyszer összehozhatnánk valamit úgy, hogy a lányok is jönnének. Vagy ha úgy alakul, akkor lenne kedved velünk karácsonyozni? A lányok imádnák, s ha nem hadiállapot uralkodik, akkor én is örülnék, ha ott lennél. - az más kérdés, hogy addigra miként is alakulnak a dolgok. Hadiállapotok még lesznek, vagy kicsit jobb lesz a helyzet és eljöhet-e ő is.