Pult (Java Jive)

Százszor inkább szükségem volt erre az estére, mint korábban bármikor. El kellett szabadulnom az őrlődés, a feszültség és a csend szőtte otthonomból, ami azóta a bizonyos este óta még furcsábbá és szorongatóbbá vált. A kezdeti nehézségeken túllendülve, úgy-ahogy, de beleszoktunk a hétköznapokba, én pedig a konyakos incidenssel pontot tettem erre a meghittségre.
Nem szégyelltem magam, hisz felnőtt nő volnék és mint olyan, egészen nyugodtan és szabadon dönthetek bármiről, ami az én életemet befolyásolja. Csak épp az elutasításra nem számítottam, ami aztán felért egy kijózanító pofonnal. De talán Xavier minden lánnyal ezt csinálja... flörtölget velük, teszi a szépet, úgyhogy nem kellett volna többet belelátnom az egészbe. Talán nem is láttam. Talán csak szimplán bejön nekem és tudni akartam, miként vélekedik rólam.
Ajkainak érintése, lágy csókja túlságosan is jó volt, s éppen ezért nem számítottam arra, hogy félbeszakítsa és elhárítsa a közeledésemet.
Csak egyszer... csak most az egyetlen egyszer szerettem volna, ha egy férfi nőként tekintett volna rám. Mert hát hős lovagok eddig is megfordultak az életemben, de amint megtudták, hogy a bátyám zsaru, már fel is húzták a nyúlcipőt. Xavier meg aztán végképp közelről is ismerte Rusty-t, ami még inkább nehezít a helyzeten.
Szóval, kellett ez az este. Csak, hogy kiszellőztessem a fejem, elszálljanak a Xavier-hez fűződő gondolataim és kikapcsolódjak kicsit. Otthonosan mozgok már a bárban, hisz annyiszor megfordultunk már itt a lányokkal, hogy újból és újból részt vehessünk a karaoke esteken. Nem kis sikerrel, ezt azért illik hozzátenni.
De nem vagyok énekesnő. És nem is akarok az lenni. Kedvtelésből énekelek, nem pedig azért, mert titkon arra áhítoznék, hogy besétáljon ide egy producer és felfedezzen. A nyilvánosság sosem volt ínyemre, itt is éppen elég volt hozzászokni ahhoz, hogy ennyi ismeretlen szempár szegeződik rám. De ha lehunyom a szemeimet és énekelni kezdek, akkor ez a lámpaláz hirtelen szertefoszlik. Onnantól pedig beindulhat a buli.
Magabiztosan mozgok a színpadon, csípőm ring a zene ütemére, a súgógép olvasása nélkül is kívülről fújom a dalt és talán még egyetlen hamis hangot sem ejtek ki a számon. Ami azért egy amatőrtől szerintem nem kis teljesítmény...
Hamarabb véget ér a dal, mint számítok rá, a színpadról lefelé jövet mégis megpillantok valakit a tömegben, akit jobb lett volna nem észrevenni. Az előbbi két és fél perc éneklés csupán egy pillanatra feledtette velem a Xavier-rel történteket, azok az édes emlékek pedig tűzvészként terjedtek szét az elmémben. Az asztalunknál ülő egyik szaktársamat karon fogom és vele együtt indulok meg a pulthoz.
- Nahát... kit látnak szemeim! Hogy kerülsz ide? - eljátszhatnám, hogy csak ebben a percben vettem őt észre, de korábban félreérthetetlenül összeakadt a pillantásunk, így kár is volna ostoba tagadásba bocsátkozni.
- Xavier, ő itt az egyik barátom, Brandon. Brandon, ő itt Xavier a bátyám haverja. - intézem el gyorsan a bemutatásukat, hogy utána rögtön a pultoshoz fordulhassak.
- Egy mojito-t kérnék. - nem áll szándékomban lerészegedni és elveszíteni a tetteim fölötti irányítást, ezért maradok a lágy koktéloknál, amik nem okoznak nagy bajt. Közben Brandon is odaveti, hogy pontosan milyen whiskey-t is kér magának, az én tekintetem pedig Xavier-re vándorol.
- Nem mennél haza? Kérlek... szeretnék egy szabad estét. - nagy őzike szemeket meresztek rá, hátha ettől meglágyul majd a szíve.
- Igen, haver, menj csak haza, majd én vigyázok rá. - Brandon keze óvatosan a hátamra siklik a mondandója közben, én pedig semmi esetre sem állítom őt meg ebben a cselekedetében.
Hisz Xavier-t úgyse érdeklem, úgyhogy nem kell azzal törődnie kivel szándékozom tölteni az estémet.

Vannak olyan tettek, amiket nem lehet meg nem történté nyilvánítani, hisz kimondatlanul is rányomják bélyegüket a mindennapjaidra, az életedre, egy szóval... mindenre. Az, hogy a konyaktól felbátorodva megcsókoltam Xavier-t, pontosan egy ilyen tettnek számított. Foghatnám az alkoholra, hogy az vette el az eszem, de olyan sokat nem ittam, hogy ne tudtam volna befolyásolni a tetteimet. Jöhetnék még más ostoba kifogással is, de mind egytől-egyig hazugság lenne csak.
Sohasem tartottam magam hú de szép lánynak vagy épp dögös nőnek, de szerintem ez a legtöbb nővel így van. Meg hát... mindig találok magamon valamit, ami éppen nem tetszik. Gyermekként zavart, hogy sötétebb a bőröm színe, ma már inkább tetszik. De nem is kezdem sorolni, hogy jelenleg mi mindennel vagyok elégedetlen, vagy mi mindent változtatnék meg magamon, ha lenne varázserőm, mert talán még az élettől is elmenne a kedvem.
Ebből a tulajdonképpeni önbizalomhiányból fakad, hogy pasik terén nem vagyok éppen kezdeményező típus. Az a kevés srác is, akik valami csoda folytán elhitették velem, hogy bejövök nekik, csak nehezen jutottak át Rus rostáján és ha át is jutottak, nem maradtak soha hosszabb távon az életem részei. Tudom, hogy a bátyám csak védelmezni akar, de ha valaki, ő jól tudhatná, hogy míg nem jöttek a szülei, addig én csak és kizárólag magamra számíthattam. És nem akarok most már mindent egyedül csinálni, mindennel egyedül megbirkózni. Tudom, hogy nem vagyok elkésve semmivel, mégis vágyom arra, hogy tartozzak valakihez, hogy egy stabil és normális kapcsolatban éljek... hogy megoszthassam az életem valakivel.
Xavier volt az első, aki irányába én kezdeményeztem. Nem nevezném hibának, amit tettem, ám tanulópénznek annál inkább. Többé ami flört, azt csak flörtnek veszem, semmi komolynak és ez így mindenkinek jobb lesz. Főleg nekem, mert így nem keverem magam kényes helyzetekbe. Az első próba pedig szép kis pofára esésben végződött, de erre jobb nem is gondolni.
Most viszont meglep, hogy itt látom, egy pillanatra elkap az öröm és az izgatottság, de mivel kiderül, hogy csak Rusty kérése miatt tart szemmel, megint minden képzelgésem szertefoszlik. Már épp elismerően bólintanék a Brandon felé érkező kedves hangvételének, amikor szavaiból én már kiérzem, hogy is fog végződni ez az egész. Mert régen Rusty is ezt csinálta.
- Zave! - szólok rá, én pedig apró győzelmet érzek. De amikor úgy mozdul, hogy félretűrje a kabátját, akkor tudatosul bennem, hogy előre ittam a medve bőrére. Mert nem hagyja abba és nem áll le, amíg Brandon el nem sétál innen. Hallgatom a kedves hanglejtés mögé bújtatott fenyegetését, aztán mosolyogva a mellettem álló srácra pillantok.
- Ugyan már, Brandon. Csak szórakozik veled, nem tud leültetni a semmiért. És nem is fog! - próbálom menteni a menthetőt, nehogy szerencsétlen srác még a végén szívrohamot kapjon mellettem. De engem is meglep, milyen hamar veszi el a whiskey-jét és húz vissza ahhoz a kis csapathoz, akikkel jöttünk.
Mérgesen pillantok vissza Xavier-re. - Ezt most mindenképpen muszáj volt? - dühösen teszem fel a kérdést, az elém helyezett mojito koktélt, pedig félrelököm. Talán mégis szükségem lesz valami erősebbre. - Inkább egy tequila shot-ot kérnék. Köszönöm! - kedves mosolyt villantok a pultos felé, s csak akkor nézek oldalra, Xavier-re, mikor megszólal. A pillantását nem tudom elengedni, legszívesebben a bókra se reagálnék semmit, de érzem, ahogy az arcomat elönti a forróság, ebből pedig arra következtetek, hogy éppen elpirulok. De megrázom a fejem, ezzel is megpróbálva elhessegetni az egészet. Hisz ez nem jelent semmit, ezek csak üres szavak és pont arra játszik, hogy elűzze valahogy a mérgemet.
Megszólalnék, de valaki megsimítja a vállamat és mire odafordulok, az illető már dől is a nyakamba. Megan. Egyetem első napjától kezdve a legjobb barátnők vagyunk, ráadásul ő is imád énekelni, így evidens, hogy ide is elkísért, hisz ez amolyan hagyománynak számít már nálunk. Szabadkozik, amiért mennie kell, s még mielőtt maradásra bírhatnám, cseppet sem észrevétlenül kezd el Xavier felé bökdösni a fejével. Ehhez még társul a kacsintás,a szemöldök emelgetés, ami már-már viccesen hat. Mögötte megjelenik még a kis bandánk másik két tagja, Lily és Caroline is, hisz ha Meg elmegy innen, akkor ők sem maradnak. Egyedül a srácok gondolják úgy, hogy továbbra is maradniuk kell, bár ahogy lopva feléjük nézek... mintha Brandon ezzel nem igazán értene egyet és ő inkább menne. Köszi Xavier. Emiatt többet tuti nem kérhetem majd el a srác jegyzeteit. Gyorsan elbúcsúznak a lányok és már ott sincsenek.
A Megan-tól megkapott táskámat lehajítom a földre, a kabátomat pedig a bárszékre kis támlájára hajtom és felülök a székre, Xavier mellé.
- Remélem most boldog vagy. -  vetem oda neki, s intek a pultosnak, jelezve, hogy kiürült a tequilás poharam, hisz az előbb lehajtottam a tartalmát.
- Szóval, azért utaztál ennyit, hogy tönkretedd az estémet vagy volt valami más okod is? Esetleg szeretnél lerészegedni? - nem bírtam, ha valaki részeg volt, s ha emlékeim nem csalnak, Rus túl sokszor szedte már össze Xavier-t innen-onnan, nem enyhén illuminált állapotban. Őszintén nem értem, hogy végül miért az ő gondjaira bízott, de tényleg.
- Tényleg nem adhattál volna nekem egy estét, amikor kicsit elszabadulhattam volna otthonról? Nincs már így is elég feszültség a levegőben, kell ennél is több? -  csalódottan szólalok meg, végig a szemeibe tekintve. Észre sem veszem, hogy szaporábban veszem a levegőt és hogy a szívem is százszorta jobban kalimpál, mint kellene neki. De úgy néz ki, ezt teszi ő velem. Igazán kár, hogy én nem tudok ilyenféle hatást elérni ő nála. Mindegy ez van... talán sose lesz képes nőként tekinteni rám, csak úgy, mint a haverja kishúgára. És ettől kifejezetten rosszul vagyok.

A Brandon-os mutatvány tulajdonképpen semmit sem jelentett. Még csak kicsit sem érdekel a srác, de megakartam mutatni -meg kellett mutatnom - Xavier-nek, hogy én aztán nem sírom tele a párnámat azért, mert ő ellökött magától. Bár lehet igaza van. Lehet, hogy én voltam a hülye, amikor közeledni próbáltam, amikor azt hittem, hogy ami köztünk van - bármi is legyen az -, nem csak kamasz hülyéskedés. Pedig úgy tűnik mégis. De nem baj, így legalább Rusty sem róhat fel semmi különösebbet egyikünk szemére sem. És ha másért nem is, ezért legalább hálásak lehettünk: hogy Rus-nak fogalma sem volt arról, mi zajlott Xavier és köztem.
- De nem kérdeztelek. - próbálok ott és úgy visszaszúrni, ahol csak lehet és talán pont ezzel árulom el magam a leginkább. Hisz ha nem fájna, hogy úgy eltaszított, akkor most megsértve se lennék, pedig ez hallatszik leginkább ki a szavaimból.
Észreveszem, ahogy int a pultosnak, s egy hosszú monológot tartok saját magamnak a fejemben, hogy miért is érdemlem meg az italokat. A gond csak ott van, hogy utálom, ha helyettem fizetnek, mert azt az érzetet keltik, hogy egy cselekvésre képtelen kisgyerek vagyok. Egyedül akkor nem zavarna, ha családtagról vagy mondjuk a pasimról lenne szó, de Xavier ugyebár egyik sem, így... inkább próbálom meggyőzni magam arról, hogy a két feles amolyan kiengesztelő ital. Amit pedig megérdemlek.
A barátaim amilyen gyorsan odarohannak, olyan gyorsan tovább is állnak, én meg itt maradok.
- Akkor mi hozott ide? - dobom vissza a kérdést, de ahogy megérzem meleg tenyerét a hátamon, úgy válik egyre szaporábbá a légzésem. Nagyon szívesen hazudnám azt, hogy semmilyen reakciót nem vált ki belőlem ezzel, de közben túlságosan is élvezem azt, hogy engem tüntet ki a figyelmével. Meg hát igazán kedvemre való, ahogy végigsimít a hátamon, mert így újra érezhetem az érintéseit, csak aztán rögtön eszembe jut a csók... utána meg az, ahogy eltolt magától. Az a rövid mozdulatsor, amikor a vállaimra csúsztatta a kezét és határozottan távolságot kreált közénk, túlságosan élesen beleégett az emlékeimbe. És ez rohadt nagy baj.
- A feszültséget szeretem, csak azt nem, ha játszadoznak velem. - kénytelen vagyok emlékeztetni magam, hogy ez megint lehet csak sima szórakozás a részéről és muszáj vagyok ezt a szemeim előtt tartani.
Kérdésére nem felelek, csak egy fájdalmas pillantást vetek rá, amikor keze lejjebb csúszik a fenekemre. Túlságosan vágyom a közelségére és az érintéseire ahhoz, hogy ebben megállítsam. De akkor sem szabad hagynom magam! Mert ha állandóan ezt csinálja majd velem, ha állandóan elhúzza az orrom előtt a mézes madzagot... abba rövid időn belül bele fogok őrülni. És ezt nem engedhetem meg magamnak. Neki talán ez nem több egy játéknál, de nekem már most sokkal többet jelentett, mint szabadott volna.
Nagyon apró lépést teszek csak felé, de az is elég ahhoz, hogy szemeimet egy pillanatra lehunyva magamba szívhassam az illatát és azt az érzetet keltse, hogy nincs közöttünk egy milliméternyi távolság sem. Ahogy a kezei felfedezőútra kelnek a fenekemen, rögtön magamhoz térek és minél gyorsabban igyekszem lefejteni magamról a kezeit. Úgy tűnik, most már mindig ez lesz, ha a közelébe kerülök... megrészegít és elveszítem a józan ítélőképességemet.
Kiviharzok a női mosdóba vagy talán az egyik személyzeti mosdóba, pillanatnyi elmezavaromnak köszönhetően ugyanis nem tudnám megmondani melyik. Hideg vízre van szükségem meg némi egyedüllétre. De alig nyitom meg a csapot, már dörömböl valaki az ajtón. - Foglalt! - kiáltom vissza, miközben egyre csak ellentétes gondolatok szántanak végig a fejemben. Egyik részem azt mondja, kell ez a nyugalom, kell ez a távolság Xavier-től és reménykedik, hogy nem jön utánam. A másik részem viszont lopva az ajtóra pillant és azért imádkozik, hogy Xavier-ben legyen annyi tökösség, hogy mégis utánam jöjjön. Mert hát... azzal bizonyítana valamit, nem?
Ha utánam jönne, akkor tudnám, hogy nem csak cicázik velem, hogy nem csak szórakozásra kellek neki. Bebizonyítaná, hogy törődik velem, hogy érdekli, nincs-e valami bajom...
Felpillantva a tükörbe, meglátva magamat, tekintetem rögtön az ajkaimra siklik. Csak egyetlen egy csók volt... alig tartott tovább pár rövid másodpercnél, mégis annyira szomjazom rá, hogy lassan belebetegszem abba, ha nem érezhetem újra. Mert másra sem tudok gondolni, csak arra az édes, mámorító csókra. S ha arra gondolok, hogy ez így, ilyen formában mennyire finom volt, akkor megveszek azért, hogy érezzem milyen az, ha visszacsókol. Ha nem csak gyengéd puszit lehet az ajkaimra, már-már reflexből, hanem ha tényleg érezni akar engem.
Erre a gondolatra kellemes bizsergés fut végig a gerincem mentén, pontosan ott, ahol percekkel ezelőtt végigsimított a kezével. Nem maradhatok örökre itt, bezárkózva, de tudom, hogy képtelen lennék még kisétálni hozzá. Hazamenni meg főleg... félek attól, hogy valami olyat tennék, hogyha az újból elutasításra találna, akkor undorodni kezdenék magamtól.
Így maradok itt, a csukott ajtó mögött és valamiféle jelre várok, ami majd megmutatja, mit kellene tennem. S megint két részre szakadok... egyik részem noszogat, hogy menjek ki, nézzek szembe Xavier-rel, s erős nőként, tegyem túl magam rajta. Ne hagyjam, hogy az édes mosolya vagy azok a csillogó szemei előidézzék a lábremegést, se a szapora szívverést. Mert nem szabad így éreznem. Semmit se lenne szabad éreznem iránta.
Másik részem viszont kapkodva veszi a levegőt, az ajtót szuggerálva és arra vár, hogy Xavier végre benyisson azon az átkozott ajtón...

Nem tudom mi történik velem, hisz így még sohasem éreztem magam. Azóta az ominózus este óta valami megváltozott. Xavier is túl sokat jár a gondolataimban, vészesen sokat... Alig eszem, alig alszom és megőrjít a tudat, hogy mindössze pár méter választ el minket, köszönhetően annak, hogy egy fedél alatt élünk. És ez csak egyre rosszabb lesz, ha nem ülünk le és beszéljük meg ezt felnőttek módjára. De, hogy ezt tényleg megtegyük... erre már nem visz rá a lélek. A csendes szenvedés egyelőre megteszi, Rus úgyis nemsokára hazajön. Remélem. Vagy addig jó, míg nincs itthon?
- Csodálod? - tulajdonképpen én magam se teljesen értem a reakcióimat. Nyilván a múltkori eset okozta sértődöttség beszél belőlem, de kell, hogy legyen itt még valami más is ezen felül. Hisz annyiszor próbálkoztam már más sráccal és az akkori elutasítások, kudarcok kicsit sem viseltek meg ennyire. Talán ideje lenne beismernem magamnak, hogy Zave olyan gondolatokat ébreszt bennem, amilyeneket még soha senki ezelőtt. És ez megrémiszt. Pláne azért, mert ő nem akar tőlem semmit sem.
Nem tudom elképzelni, hogy miattam van itt. Legalábbis nem olyan értelemben, ahogyan én azt szeretném, mert hát másik értelmében véve tulajdonképpen ez nyilvánvaló. - Nem, egyáltalán nem nehéz, hisz ez a dolgod... Rus eléggé világosan kifejtette, mikor a nyakadra sózott. - rántom meg a vállam és minden erőmmel igyekszem elfordítani róla a tekintetemet. De miért megy ez olyan nehezen? Miért nem bírok elszakadni, mikor jól tudom, hogy ezt kéne tennem? Hisz ha nem sikerül... annak egyáltalán nem lesz jó vége.
- Miért, talán nincs igazam? - a kérdésére kérdéssel felelek. Nem vagyok meggyőződve arról, hogy csak játszadozik velem, de ugyanakkor semmi sem bizonyítja ennek az ellenkezőjét. A múltkori csóknál is... jóformán tálcán kínáltam fel magam neki és még csak vissza sem csókolt. Ezek után nehéz elhinni, hogy bármit is megmozgatnék benne, ami elég nagy méreggel és egyben bánattal tölt el. Mert még sohasem akartam senkit ennyire. Sohase akartam, hogy valaki engem is ennyire akarjon. Zave-ig.
Nem tudok választ adni a kérdésére. Nem hiszem, hogy bántani akarna, de már így is közel vagyok ahhoz, hogy apró szilánkokra törjön a szívem miatta. Pedig jóformán semmi sem történt közöttünk. Mi történne velem, ha belezúgnék, ha odaadnám neki teljesen magamat, minden gondolatomat, ő meg egy nap felkelne és rádöbbenne, hogy nem akar egy ilyen nővel lenni. Mert az esély meg van erre, hisz nem igazán vagyunk egy súlycsoportban.
Menekülőre fogom. Mennem kell, távolságot szőni közénk, még mielőtt újra hülyét csinálnék magamból, csak ezúttal még közönségem is lenne hozzá. A mosdóban találok vigaszt, búvóhelyet, de szinte amint becsukom magam mögött az ajtót, már kopogtatnak is rajta.
Aztán valami földöntúli dolog történik.
Tulajdonképpen fel sem fogom, hogy mi zajlik le körülöttem, velem... velünk. Hisz mire észbe kapok, Zave már felém közeledik, lágyan simítja a bőröm és olyan édes, váratlan csókot lehet az ajkaimra, amitől még a lélegzetem is elakad.
- Miért kell az neked? - kérdezem pihegve, levegőért kapkodva, miközben felé fordulva nyaka köré fonom karjaimat. Nem akarok közelebb húzódni, hozzá simulni... mégis ezt teszem. Ezzel pedig újabb lehetőséget szolgáltatok neki arra, hogy meggondolja magát és ellökjön. De bármennyire is félek ettől, mégis vállalom a kockázatot, mert legalább addig a rövid ideig magamon érezhetem a kezeit és senki mást nem tüntet ki a figyelmével, csak engem.
- Biztos haza akarsz menni? Odakint akadt pár lány, akik nyál csorgatva vizslattak téged... - semmi esetre sem akarom másra tukmálni, főleg mikor köré fonhatom a karjaimat és a mellkasomon érzem, miként dübörög az ő szíve is. Igazából a válaszát sem várom meg, csak közelebb vonom magamhoz, hogy repetázhassak a mámorító csókjából. Éppen csak gyengéden érintem ajkait az ajkaimmal, de amint megérzem azok édességét, mintha elveszíteném az önkontrollt. Mintha a múltkori eset hirtelen meg nem történtté válna... Követelőzve csókolom, mert úgy érzem, ennyi nem elég belőle. Többre vágyom, még többre, mintha csak ettől jutnék az éltető levegőhöz. Voltaképp pontosan annyira is van szükségem a csókjaira, mint a levegőre...
S hiába akar indulni, egyelőre én túl jól érzem magam a karjaiban ahhoz, hogy megfosszam magam ettől az élménytől.
De ha újból el merészel tolni magától... abba én belehalok.

Nem állítom, hogy jobb volt míg csendes szenvedésben éltük a mindennapjainkat, ugyanakkor azzal, hogy átlépünk egy határt visszafordíthatatlanul megváltozik minden. Ugyan nem akarok felesleges képzelgésekbe és mi lenne ha típusú gondolatokba bonyolódni, de bármi is süljön ki ebből az egészből... képtelenek leszünk eltitkolni ezt Rusty elől. Amúgy is olyan orra van, akár egy drogkereső kutyának, képzelhetjük ez milyen fokozatra kapcsol, ha két olyan embert kell górcső alá vennie, akik közel állnak hozzá. Hiába érzem a vesztünket, jelen pillanatban nem tudok aggódni miatta.
Most inkább az frusztrál, hogy tudom, előbb-utóbb vége szakad a csóknak, holott én azt akarom, hogy ez az este örökké tartson és soha semmi meg ne zavarja.
Belemosolygok a csókba, mikor megérzem kezeit lefelé vándorolni a testemen. Mennyivel felemelőbb ez az érzés, mint amikor eltolt magától! De ahogy meg-megszakítja a csókot, az még az eltolásnál is fájdalmasabb érzés, s szinte még az ajkaim is belesajdulnak ezen tetteibe.
Én, mint nagymenő énekesnő? Ugyan már... A karaoke az megy, viszonylag jól, na de hogy ebből éljek? Én ahhoz kevés lennék. De simogatja a lelkemet - és talán kicsit az egómat is -, hogy ő így gondolja.
Képes sem vagyok a válaszra, hisz rögtön eltereli a figyelmem az apró puszikkal, amit az államra és a nyakamra lehel. Halk sóhajok kúsznak ki a számon, amelyeket normális esetben nem óhajtanék hallatni, viszont az ő érintéseit és csókjait nem bírom másképp lereagálni. Annyira vágytam már ezekre az apróságokra, hogy most szinte beleremegek, ha megérint. Pedig annyira nem alkalmas a helyszín... hisz ez mégis csak egy mosdó! De nem tudok megálljt parancsolni neki, eltolni magamtól meg aztán végképp képtelen lennék. Főleg miután kezei a fenekemre csúsznak, közelebb vonva ezzel magához és érezve, hogy mindez milyen hatást ért el már most nála, pedig még nem is tettem semmi olyat, amivel még inkább felcsiholhatnám a benne lobogó tüzet.
Mindig fáj, ahogy el-elszakad tőlem, ugyanakkor még nagyobb élvezetet jelent, ahogy másodpercek múlva újra visszatér hozzám. Nyakamra hintett csókjait ezúttal már kicsit hangosabb nyögéssel reagálom le, miközben tarkóján felsimítva a hajába túrok. Az, hogy nem Rus kérése miatt jött ma ide, azt sejteti, hogy tényleg miattam és azért, mert érdeklem, ettől pedig hatalmas horderejű boldogság zúdul végig az egész testemben.
Épp bólogatnék az autogramos kérdésére, amikor újra elhalmoz a csókjaival. Imádom az ostromát, imádom érezni, hogy fokozatosan adja fel a magában folytatott harcot és vállalja fel, hogy igen is megmozgatok benne valamit. Hazudnék, ha azt mondanám, ez nem tölt el valamiféle büszkeséggel. Hisz már múltkor is ezt akartam érezni. Már múltkor is őt akartam...
Belenyögök a csókba, mikor a hátam találkozik az egyik ajtóval. Tényleg nem jó a helyszín, rohadtul nem jó... mégse tudok nem hogy megálljt parancsolni, de még csak megszakítani se ezt a csodás pillanatot. Mert mi van akkor, ha ezt megteszem s mire hazaérünk kijózanodik és rájön, hibát követ el azzal, ha engem ölel, ha engem csókol?
Én pedig imádom, hogy ezt csinálja. Hogy szavak között is csókot lehel az ajkaimra, hogy újra s újra közel hajol hozzám, még mielőtt túlságosan nagy távolság ékelődne közénk. Kijelentését hallva széles mosoly terül el az arcomon. - És az jó dolog vagy inkább rossz, hogy elveszíted tőlem a fejed? - egy kezemmel ölelem már csak, vagy mondhatnám azt is, hogy egy kezemmel kapaszkodom már csak belé, cseppet sem eresztve, hisz kérdésemet követve a másik kezem felfedezőútra indul és végigsimít a felsőtestén, egyre lejjebb haladva, hogy aztán nadrágjának övénél megálljon egy pillanatra. - Milyen hatással is van rád ez a bizonyos fejvesztés? - nem csúsztatom lejjebb a kezem, inkább csak az övénél fogva húzom még közelebb magamhoz.
Nyelek egyet izgatottságomban, lélegzetvételeim hangosabbá válnak, ahogy keze a combomra téved és felsimít rajta. Bocsánatkérését hallva kíváncsian tekintek rá, mert nem értem, miért szabadkozik. Ha valami nem tetszene, akkor leállítanám. De igen is kedvemre való a közeledése, méghozzá talán túlságosan is... hisz nem az a fajta lány vagyok, aki csak úgy odadobja magát a férfiaknak. De Zave-vel annyi játékos kört futottunk az együttélésünk kezdete óta, hogy azok kitesznek pár "randit". Arról nem is beszélve, hogy másra se vágyom jobban, csak ő rá. Így hát... már nem is vagyok az a könnyűvérű lány. Nem akarom másnak odadobni magam, csak Zave-nek, de neki minden kérdés és fenntartás nélkül.
Ahogy megérzem óvatos, puhatolózó érintését a lábam között, felnyögve újra a hajába túrok és azzal bírom újbóli közeledésre, hogy ezúttal én legyek az, aki elhalmozza őt a csókjaival. Az a kezem viszont, ami eddig az övén pihent, most lejjebb csúszik a tisztán kivehető és érezhető férfiasságára. Gyengéden, mégis határozott mozdulatokkal simítok végig rajta, miközben megszakítom a csókunkat és zihálva hátradöntöm a fejem az ajtónak.
- Menjünk haza! - parancsolni akarnám, ellenkezést nem tűrve, de helyette valamiféle nyöszörgés hallatszik inkább. Leírhatatlanul vágyom az érintéseire, arra, hogy csak velem legyen elfoglalva, hogy minden gondolatát én töltsem ki, de kénytelenek vagyunk lelépni innen.
Nehezemre esik elvonni tőle karjaimat, mégis megteszem, s ha nem engedne, valahogy akkor is utat török magamnak.
Haza. Kell. Mennünk. Most.
Ha enged, akkor kiviharzok a mosdóból, meg se állva a kabátomig és a táskámig, amiket villámgyorsasággal felkapok és már indulok is ki a levegőre. Nem akarok távol lenni tőle, nem akarom megfosztani magam az érintéseitől, mégis muszáj. Ha nem hagyja meg nekem ezt a kis időt, ha nem lesz türelmes, míg haza nem érünk, akkor félő, hogy képtelen leszek türtőztetni magam. Pedig muszáj hallgatnunk a józan észre. Muszáj hazamennünk, ahol nem lesz más, csak ő meg én, csak mi... zárt ajtók mögött.

Nem fér a fejembe, hogyan lehet valami egyszerrre ismerős érzés és mégis ennyire új. Nincs értelme tagadni, hogy van múltam az éjszaaki életet illetőleg, Zoe előtt pláne nem, elvégre Rustytól biztosan hallott történeteket arról, milyen is voltam azelőtt. Most mégis egy egészen különleges bódulat uralkodik rajtam. Nem olyan, mint amikor alkoholtól vezérelten összefeküdtem egy lánnyal, akinek a nevét valószínűleg meg sem jegyeztem, nemhogy nem emlékeztem rá másnap. Persze, megvoltak a szokásos körök, a "majd megismételhetnénk" és a "hogyne, hívni foglak", de ezek nem is voltak többek, mint amik: körök. Számomra pedig a kör ott bezárult, hogy távoztam, csakhogy aztán még aznap este újrakezdődhessen, más szereplővel a végén. Külsős szemlélő számára ez sem tűnhet különbnek, többnek egy újabb körnél. Ez viszont tévedés.
Senki sóhaja vagy nyögése nem volt rám olyan hatással, mint az övé és mikor hallom őket, nagyon nehéz megállnom, hogy többet tegyek, hogy újra és újra kicsikarhassam belőle ezeket a hangokat. Mikor ajkaim közé szökik nyögése, már nem tudom visszafogni elégedett mosolyomat. A fenébe is, már akkor efféle képek sejlettek fel bennem, amikor ő megcsókolt a múltkor. Már akkor ott akartam tartani, a karjaimba zárni, és ajkaira lehelni annak bélyegét, hogy soha nem találkoztam hozzá foghatóval.
- Gondolom abban kiegyezhetünk, hogy nem helyes. - nehéz úgy higgadtan válaszolni, hogy közben a keze lefelé téved, nyomán a légzésemet is kénytelen vagyok mélyíteni, hogy ne váljon túl rendszertelenné.
- De ez nem egyenlő azzal, hogy ne lenne jó érzés. - pofátlanul végignézek rajta, és ha lehetséges volna szemmel vetkőztetni valakit, akkor bizony már nem sok minden takarná el előlem. Ahogy közelebb húz övemnél fogva, minden esélyem el is száll, hogy leplezzem ezt. Nadrágom igen kényelmetlen viseletté vált és most dudorodó részével az öléhez simulok.
- Nem egyértelmű? - annyi kétértelmű megjegyzés után most már képtelenség letagadnom, hogy sosem "a kishúgként" néztem rá. Ezek után meg egyenesen képtelenség is lesz.
Lehunyom szemem, ezúttal rajtam a sor, hogy csókjaiba morduljak a jóleső érzéstől, amit ujjai simítása okoznak, de egyszerre úgy is érzem, hogy mindjárt megőrülök. Szinte már fájóvá válik odalent számomra a szűk hely.
- Kínozni akarsz? - suttogok szájára két csók között és az előbbinél merészebben simítom hozzá mutatóujjamat legérzékenybb területéhez, kínzó lassúsággal írva le rajta egy kört, visszavágásképpen.
Te provokáltad ki!
- Ó, most már jó ötletnek tartod? - nem húzom még el a kezem, legalábbis nem azonnal, csak pimasz mosollyal nézek rá.
Ezt vehetem úgy, hogy én győztem?
- Intézem az italokat, aztán a kocsinál találkozunk. - eresztem el végül, noha hazugság volna azt állítanom, hogy mindennemű nehézség nélkül. Ahhoz túlzott intenzitással érzem a hűvös, mégis bizsergető érzést odalent, amit eltűnt keze vált ki, illetve most realizálom sak, mennyire őrült tempóban kalapál a szívem.
A mosdót kicsivel később, lopakodó módban hagyom el, még csak az kéne, hogy egy odatartónak szemet szúrjon a dolog és valami kedves megjegyzést kapjak az eltévesztett ajtóról.
A pultosnak hagyok egy nagyobb összegű borravalót, hadd legyen jó estéje, de mielőtt ellépnék onnan, még odaszól:
- Igazam volt, ugye? - mikor kérdőn pillantok rá, csak újabb cinkos kacsintást kapok és egy felmutatott hüvelykujjat.
- Talán pályát tévesztettél. Tanácsadónak kéne menned. - a pultos felnevet.
- Áh, pont ott vagyok, ahol lennem kell. Te viszont nem, szóval hajrá!
A hűvösebb levegő valamelyest tisztítja a fejemet, viszont túloznék, ha azt állítanám, hogy maximálisan lehiggadtam.
- Mehetünk? - lépek Zoe mellé, és ahogy ránézek, komoly erőfeszítésembe kerül, hogy ne húzzam egyből magamhoz, helyette elinduljak a kocsi felé, ha ő is kilevegőzte magát. Az autóhoz vezető úton lopva végigfuttatom tekintetemet a testén, a beszállást követően meg... nos, nem is annyira lopva.
És az is lehet, hogy vezetés közben egyszer a sebváltó helyett a combjára téved a kezem.