Asztalok (Starbucks)

***

Az elmúlt időszak elég nehéz volt számára, túlélt egy cirkuszt, amitől azóta is rémálmai vannak, az egész kaland olyan emlékeket idézett fel benne, amit az agya legmélyére száműzött annak idején, mikor lelépett otthonról és önállósodott. Most is, álmosan sétált be a Starbucks-ba kávéért, nem is értette, hogy lyukadt ki ide, csak egyszerűen vitte a lába előre.
Mára és másnapra kimenőt kapott, így nem kellett amiatt aggódnia, hogy majd behívják egy munka miatt, csak éppenséggel ez a szabadság most nem igazán volt nyerő. Hirtelen nem tudta, mit kezdjen magával és a szabadidejével, miközben sorba állt a kávéért. Odakinn hűvös szél fújt az utcán, kényelmes, magasszárú, fekete tornacipőben; sötétszürke melegítő nadrágban; fehér pólóban és sötétszürke, kapucnis pulcsiban csattogott be az épületbe Seattle belvárosában, haja szokásos módon, kócosan meredt a fején, álmos fejjel jött-ment eddig is a városban.
Mikor a pult elé ért, diktálta is a kért innivalót a pultos lánynak, aki pár perc múlva már a kezébe nyomta a forrón gőzölgő italt, hogy azt fújogatva üljön le az egyik kétszemélyes, szabad asztalhoz. Telefonjába merülve, fülében a fülhallgató, amiben dübörgött a pörgős zene, még kívülről is hallhatta az, aki közel ment hozzá. Próbálta magát felébreszteni, de az egésznek az lett a vége, hogy felkönyökölt az asztalra, úgy kortyolgatott a forró italból, miközben maga elé tette a telefont és ujjával pörgette a képeket és üzeneteket maga előtt.

Egész éjszaka nem aludtam, be kellett fejeznem ma délutáni határidőre egy cikket. Soha nem szoktam az utolsó pillanatra hagyni a munkámat, szeretek mindig idő előtt elkészülni bármiről is legyen szó, de az elmúlt napokban nem megy a koncentráció. Valami mindig elvonja a figyelmem és a húgom halála körüli nyomozgatás is egyre több időmet és energiámat veszi fel. Valami belső hang azt súgja, hogy abba kellene hagynom, hogy a folyamatos fenyegetések már rég nem a vicc kategóriájában vannak. Most kellene leállnom, amíg még nem késő. De az igazságérzetem nem hagy nyugodni, nem hagyja, hogy csak úgy kiszálljak az ügyből, pont most, amikor egyre forróbb nyomon vagyok. A fenyegető levelek egyre sűrűbben érkeznek, én pedig, bevallom nőiesen, egyre jobban félek. A bátyámnak viszont nem merem elmondani, mert ha megtudja mit tettem, hamarabb tekeri ki a nyakam, mint, hogy a zaklatóm kimondaná ne!. Úgyhogy, egyedül vagyok ebben az ügyben, egyedül kell végig vinnem és csak remélni tudom, hogy nem halok bele közben. Fáradtan kilépek ki az utcára, a hideg szellő segít abban, hogy ébren maradjak amíg az egyik legközelebbi kávézóhoz érek. Fejemben kavarognak a gondolatok, félek, de ugyanakkor erőt ad, hogy nyomon vagyok, bár arról mg fogalmam sincs, hogy ha megtaláltam a gyilkost, hogyan fogok igazságot szolgáltatni neki. Talán vennem kellene egy fegyvert, vagy bármit, amivel meg tudom védeni magam, ha arra kerülne a sor.
Álmosan nyitok be a kávézóba. Szerencsémre nincsenek sokan előttem, de ahogy végignézek a helyiségben látom, hogy pechemre az asztalok mellett sincs üres hely. Ez az én formám, komolyan, ilyen szerencsétlenségek is csak velem történhetnek. Ha álmos vagyok nagyon morcos tudok lenni, ha álmos vagyok és még nem is kávéztam, akkor ez hatványozottan igaz. A kelleténél kissé idegesebben adom le a rendelésem a megszeppent fiatal srác. Dupla eszpersszó, kevés cukorral és tej nélkül. Pontosan ugyanaz, mint bármelyik másik reggel. Nagyokat pislantva veszem át a felém nyújtott feketét. Hátrálok néhány lépést, majd megfordulok és az első asztalig sétálok, ahol van még egy üres hely. Nem fogom kint meginni a kávémat, le fogok ide ülni, akkor is ha zavarok. Most nem vagyok olyan hangulatban, hogy ez érdekeljen.
- Leülhetek? kérdezem a telefonját nyomkodó fiatal sráctól, majd meg sem várva válaszát leülök a székre. Belekortyolok a feketémbe és átadom magam a számban szétrobbanó ízek élvezetének. Lélegezni is elfelejtek, ahogy lassan felismerem a velem szemben ülő férfi vonásait. Hogyan nem vettem észre hamarabb? Hihetetlen. Az előbb nyomasztó álmosság, mintha egy csapásra tovaszállt volna, ahogy az ismerős arcot látva emlékek halmaza lepi el gondolataimat.
- Harper, te vagy az? megváltozott, mindketten változtunk, hiszen felnőttünk, de ezt a tekintetet bárhol és bármikor felismerném.
- Heather vagyok, emlékszel rám? halkítom le kissé a hangom, mert a nagy felismerésben, szinte már kiabáltam a szavaimat. Hosszú idő telt el azóta, hogy utoljára láttuk egymást, de azért nagyon remélem, hogy még felismerés, és, hogy ő valóban Harper, a szomszéd srác és nem tévesztem össze valakivel. Az nagyon ciki lenne.

Először fel sem fogja, hogy valami megváltozott, csak mikor valaki hatalmas lendülettel lehuppan a vele szemben lévő üres helyre, akkor pillant fel a telefonból. Fókuszál, majd döbbenten pillog kettőt az ismerős alakra. Életében nem gondolta volna, hogy itt, ezen a helyen fognak újra találkozni annyi idő után. Kirántja a füléből a fülhallgatót, végre minden más zajt és hangot felfogva ezzel, miközben a fülesből még mindig bömböl a zene.
Ugyanaz az arc, haj és szemek pillantanak vissza rá, amit akkoriban megismert. Persze azóta felnőttek és idősebbek lettek mindketten, de Heather még mindig gyönyörű és lélegzetelállító látványt nyújt, persze azért látszik rajta, hogy mennyire fáradt.
- Persze, hogy én vagyok! – néz meglepetten, s talán a cirkuszban történtek óta először jelenik meg halvány mosoly az arcán, ahogy felderengenek az emlékei a lányról és az életükről. Teljesen ösztönösen kel fel a székről és lép a nő elé, hogy ha tetszik, ha nem, felhúzza magához és jól megölelgesse. - Úristen, mi történt veled? Hogyhogy itt vagy? – bombázza a nőt kérdésekkel, miközben még mindig nem engedi el a kezei közül.
- Soha nem hittem volna, hogy itt futunk össze. Mi járatban erre, átutazóban vagy már itt élsz? – újabb kérdések merülnek fel benne, hisz több, mint négy éve nem látták már egymást. Mindketten megváltoztak valamennyire, sok víz lefolyt azóta a folyóban is, most mégis örül, hogy végre ismerős arcot láthat ebben a városban. Persze, akkoriban nem volt épp józan, sem jókedvű, de mikor Heatherrel volt, valahogy elmúlt a fájdalom, megszűnt a múlt és a jövő nyomása, egyszerűen csak a jelennek éltek mindketten.

Mindenre számítottam, de erre a hatalmas meglepetésre nem. Milyen kicsi a világ, mennyi esély volt arra, hogy négy év után egy kávézóban találkozunk újra. Mosolyom egyre szélesedik arcomon, látni őt, újabb és újabb emlékeket idéz elő bennem. Ő volt a fény a sötét életemben, a menedékem, a  támaszom. Emlékszem amikor legelőször pillantottam meg őt, éppen a lakás előtt ültem, mert anyám részegen kizárt és nem volt nálam kulcs. Azt hittem, hogy a ház előtt kell majd éjszakáznom, de aztán megjelent ő és behívott a lakásba. Egész éjszaka a konyhában ücsörögtünk, beszélgettünk, teát ittunk és barátok lettünk. Nem kellett sok idő ahhoz, hogy egymásra találjunk, a legjobb barátom lett, a testvérem, a támaszom és tulajdonképpen neki köszönhetem, hogy nem kattantam meg anyám mellett. Aztán ahogy az lenni szokott, az élet elsodort minket egymástól, sokat gondoltam rá, sokszor szerettem volna tudni, hogy hol van és mit csinál, de anya halála után már egyáltalán nem mentem vissza a környékre. Most pedig itt van előttem, teljes életnagyságban, ugyanaz a mosoly, tekintet, hang, én pedig olyan mérhetetlen örömöt érzek, amire már nagyon régen nem volt példa. Kicsi szívem gyorsabban verdes a mellkasomban. Mint egy rongybabát úgy szorít magához, én pedig néhány másodperc után átölelem és olyan szorosan bújok hozzá, amennyire csak lehetséges. Jól esik ismét a közelében lenni. Ha elenged, visszahuppanok a székemre, ha nem, akkor tovább ölelem, egyáltalán nem foglalkozva a ránk szegeződő tekintetekkel.
- Én is csak egy kávéra ugrottam be ide, mint bárki más. Nagyon hosszú volt az éjszakám, kell most ez az energialöket. Veled minden rendben? Hogy vagy? Komolyan azt hittem, hogy már nem vagy a városban. magam sem tudom miért hittem azt, hogy elköltözött, valahogy ez a lépés tűnt volna logikusnak. Belekortyolok a kávémba, ami az elmúlt viszontlátás boldog perceiben igencsak lehűlt, de így legalább nem égetem meg a számat.
- Igazából soha nem hagytam el a várost, csak a szülőházam. Amikor egyre jobban mentek a dolgok az egyetemen, fogtam magam és otthagytam anyát. Rá nemsokára meg is halt... Felsóhajtok. Nem volt az anyák gyöngye, de azért szerettem és sokáig bűntudatom volt, amiért nem maradtam mellette élete végéig.
- De beszéljünk inkább vidámabb dolgokról. Veled mi újság? Mindent tudni akarok, ne kímélj, mesélj csak el mindent. a mai terveim között előkelő helyen szerepelt az alvás, de most, hogy ilyen rég nem látott baráttal sodort össze a sors, még huszonnégy órát is kibírnék alvás nélkül. Tekintetem egy pillanatra sem veszem le a férfiról, arcának minden apró részletét az emlékezetembe akarom vésni.
-  Sokat változtál... jegyzem meg végül halkan. A kamaszfiúból, akit évekkel ezelőtt megismertem igencsak jóképű férfi lett, mondjuk tizenhét évesen is jól nézett ki, de vannak azok a férfiak, akiknek az idő kifejezetten jól áll. Ő is ebbe a kategóriába tartozik.

Váratlan meglepetéssel szolgált a számára ez a reggeli kávé, nem hitte volna, hogy pont azzal az emberrel fog összefutni, akit annyi ideje nem látott már. Ahogy felismeri a nőben Heathert, úgy szorítja magához, mint még soha senkit, nem is hajlandó elengedni a kezei közül, orrába szökik a nőből felé áradó édes parfümillat, amivel régen is mindig el tudta csavarni a fejét.
Még tisztán élt benne az a pillanat, ahogy fáradtan jött haza az alkalmi munkájából, lenyomott egy huzamban huszonnégy órát, hogy kifizethesse az albérletet, a leányzó pedig ott ült a lépcsőn a hidegben. Nem volt szíve magára hagyni, valahogy átérezte, milyen érzések kavaroghatnak a másikban. Sokszor hallotta a lakás magányában veszekedni a nőt és az anyját, többször a szomszédok szóltak rájuk, hogy ne csinálják a fesztivált, de azzal senki nem foglalkozott, vajon mi van a lánnyal.
Behívta magához és végül jóra fordultak a dolgok, menedéket nyújtott neki a nehéz időkben, miközben a lány is támasz lett a számára, sokszor vigyázott rá, mikor felöntött a garatra, nem egyszer Heathert hívta részegen, hogy kísérje haza.
- Egy ideig nem is voltam, a fősuli miatt átvezényeltek több másik városba is. - válaszol mosolyogva, miközben helyet foglalnak, de annyiban módosítja a helyzetet, hogy székét a lány elé húzza, így a lábai közé tudja zárni a lány combját, a térde súrolja Heathert székének ülését.
- Sajnálom édesanyád, de talán várható volt... - teszi hozzá elgondolkozva, miközben a kezébe veszi az italát és végre iszik is belőle rendesen. Ezt nem bántásnak szánta, ismeri már annyira a lány, egyszerű tényt közölt vele.
- Velem nincs sok, befejeztem a fősulit, szóval most már egy hivatásos katona van előtted. - vigyorogva válaszol, mint egy vadalma. Büszke arra, amit eddig önállóan elért és amit végre megoszthat a másikkal is. Heathernek ugyan mesélt az előéletéről és a múltjáról, de csak annyit, amivel még nem sodorhatja bajba, ha netán az apja utána jönne. - Sokat, ugyan miben? De ez rád is igaz, felnőttel... - néz komolyan a lány szemébe, miközben egyik kezével finoman megsimogatja Heather arcát. Kedves gesztus a részéről, meg egyébként is, ha már itt van a másik, nem rest ott megérinteni, ahol csak lehet, még mindig káprázatnak tűnik csupán, pedig tudja, hogy nem az, ez a valóság.

Úgy érzem magam, mint egy kisgyerek karácsonykor, aki végre megkapta azt a játékát, ami után már évek óta könyörög a szüleinek. Fura hasonlat tudom, de most ez a találkozás pontosan ilyen hatással van rám. Mint amikor hét évesen apa elvitt pónin lovagolni, mert olyan nagyon vágytam rá. Az volt az utolsó alkalom, hogy megtett értem valamit, aztán lelépett, családot alapított és minket szépen elfelejtett. Ezt a pillanatot viszont nem hagyom, hogy elrontsa és megsemmisítse apám vagy anyám keserű emléke. Most egyszerűen csak élvezni akarom a pillanatot, hogy két régi jó barát hosszú idő után ismét találkoznak egymással. Rámosolygok, teljesen őszintén és hirtelen, valami megmagyarázhatatlan okból kifolyólag nyugalom árad szét bennem, nyoma sincs a hónapok óta kínzó nyugtalanság. Nem akarom ámítani magam, tudom, hogy ez az érzés csak addig fog tartani, amíg kilépek ebből a kávézóból, amint haza érek ismét rettegni fogok.
- Átvezényeltek? kérdő pillantásokat küldök felé, próbálom kitalálni, hogy mire gondolhat pontosan. Szorosan bújok hozzá, kiélvezve a pillanatot, a közelségét, egészen addig amíg el nem enged és helyet nem foglalhatok a széken. Hozzá hasonlóan én is közelebb araszolok a székkel, bal kezem combján pihentetem. Nincs ebben semmi természetellenes számomra, indig nagyon közel álltunk egymáshoz, és ha négy évvel ezelőtt nem válnak külön az útjaink, talán még szorosabb is lehetett volna a kapcsolatunk. Erre már sosem tudjuk meg a választ.
- Igen, egyáltalán nem volt váratlan, és...bármennyire kegyetlenül is hangzik, de jobb így, mindenkinek. Képzeld, azóta ismét találkoztam a testvéremmel. Van két csodaszép gyereke is. Nem olyan, mint...nem olyan, mint amilyennek szeretném, de legalább ismét az életem része. Sokat panaszkodtam Harpernek a tesóm miatt, sokszor sírtam el neki, hogy ő is magamra hagyott és, hogy mennyire hiányzik. Sőt, előfordult az is, hogy alkoholba fojtottam a bánatom, ő meg csak ült mellettem és hallgatott. Szemöldököm a magasba ugrik, mosolyom az eddiginél is szélesebb.
- Micsodaa? Katona? Nahát... pattanok fel ültömből, hogy megölelgessem. - Ez nagyszerű! ülök vissza ismét a helyemre és ahogy sikerült megemésztenem a hallottakat elkomorodnak vonásaim.
- Nagyszerű, de...veszélyes. sikerült megállapítanom a nyilvánvalót. Valamiért nem tudom elképzelni őt, fegyverrel a kezében a csatatéren. Nem tudom, és inkább nem is akarom.
- Akkor majd készíthetek veled egy interjút? Én újságíró lettem. biztosan emlékszik, hogy mennyire szerettem írni már akkor is, hogy sokkal jobban ki tudtam fejezni magam a betűk, mint a szavak segítségével. Ez mostanra sem változott, csak az írás iránti szeretetem megfejelte még egy nagy adag kíváncsiság és vakmerőség.
- Azt hiszem, ez a megfelelő szó. Felnőttél. És őszintén, a kor igencsak a javadat szolgálja. pillantok rá pimasz mosollyal az arcomon. Régen is jóképű fiú volt, de ez azóta még fokozódott, és most a jóképűsége mellé társul az egyenruha is, veszélyes párosítás a nőkre nézve. Belekortyolok a kávéba, ami már inkább hideg, mint meleg, de most már megiszom, szükségem van rá.
- Na és, mi a helyzet a csajokkal? Nősültél meg? Barátnő? nem érzem, hogy túl tolakodó lennék a kérdéseimmel, ha meg igen, őt ismerve úgyis leállít és simán megmondja, hogy foglalkozzak, majd a saját dolgommal.
- Figyelj Harp, mit csinálsz ma este?

A cirkuszban történtek óta végre ez az első olyan pillanat, amikor elfelejthet minden rémálmot és végre boldognak érezheti magát, a lány mellett, akit négy éve nem látott, nem tudhatta, mi történt vele ezen időszak alatt, csak remélni merte, hogy nem történ valami visszafordíthatatlan.
Erre tessék, hulla fáradtan jön egy kávéért, pedig nem is akart, és belebotlik abba a nőbe, akiről esténként álmodott vagy agyalt.
Miután szorosan megölelte a lányt, nem foglalkozva a kíváncsi tekintetekkel, visszaülnek a székekre, de sokkal közelebb húzzák egymáshoz, ahol csak lehet, minden porcikájuk összeér. Régen is így volt, s ez most sincs másként, valahogy mindig szükségük volt ezekre az apró érintésekre és pillanatokra, hogy tudják, a másik ott van, nem képzelet csupán, vagy alkohol mámoros emlékkép.
- Igen, több különböző terepen kellett gyakorlatoznunk két éven keresztül, emiatt nem lehettem itt, csak néha jöttem vissza, de akkor már nem találtalak... - teszi hozzá fejét lehajtva. Akkoriban kereste a lányt, minden szó nélkül ment el, de mikor visszajött, megpróbálta, hátha, de Heather már nem volt sehol, legalábbis ezt mondták neki a szomszédok.
- Nem mondod? - pillant csodálkozva Heatherre, nem gondolta volna, hogy Emmett elődugja végre a búráját annyi év után. Kettős érzések kavarognak benne a férfi miatt. Egyszerre utálja és a halál faszára küldené a srácot, amiért csak úgy otthagyta a testvérét, kiszolgáltatva az anyjának és mindenkinek. Másrészt, viszont Heather legtöbbször szeretettel beszélt róla, bosszúsan, de érződött, hogy igazán szereti. Nem kövezheti meg ezért a férfit, de ha találkoznak, alaposan elpicsázza, az biztos. - Remélem tudod, hogyha találkozok vele, seggbe fogom rúgni. - teszi még hozzá morcosan megjegyezve, végül tovább folyik a beszélgetés, s végre elújságolhatja, hogy katona lett.
Akkoriban ugyan említette, hogy valamilyen fegyveres szervhez szeretne menni dolgozni, de a munka és a főiskola mellett ez bizonytalan dolog volt. Hajtania kellett ezerrel, hogy kifizethesse az iskolát és az albérletet, majdnem beledöglött, de végül sikerült megegyeznie az iskolával, hogy kaphat ösztöndíjat és kollégiumi ellátást, viszont ahhoz kitűnővel kell végeznie, elvégre ezt nem adják ingyen. Ezért sem volt már annyit az albérlet körül, aztán a lány eltűnt, akkor végül feladta, hogy visszamenjen oda.
Heather kitörése megmosolyogtatja, magához öleli a lányt és még egy cuppanos puszit is nyom az arcára, aztán hagyja, hogy visszaüljön.
- Nem veszélyesebb, mint az eddigi életem, és tarthatok magamnál fegyvert. Nem mintha annyira szükségem lenne rá, de legalább ott van. - válaszol vigyorogva, végül bőszen bólogat Heather szavaira az interjúval kapcsolatban. - Nem hittem volna, hogy pont újságíró lesz belőled! Jó, emlékszem, hogy sokat meséltél erről, mennyire szeretsz írni, de valahogy úgy éreztem, inkább író leszel; de ez is egy gyönyörű szakma, csak kurva veszélyes. - csúszik ki a száján, aztán ajkába harap. Hoppá, azért nem szokott ennyire rondán beszélni a lány előtt, még annak idején sem. Persze ez alól kivételt képeztek azok az alkalmak, amikor hullarészeg volt, akkor talán beszélt így, bár nem teljesen tiszta a kép előtte.
Az pedig, hogy felnőtt, na erre még szélesebb lesz a büszke vigyor a képén, komolyan, mint egy jól lakott ovisnak. Büszkén kidülleszti a mellkasát, úgy pillog Heatherre.
- Mindig is tudtam, hogy odavagy értem, de most elárultad magad! - mosolyog jókedvűen a lány szavaira, végül majdnem egy hajtásra kiissza azt a nyavalyás kávét, ami már teljese kihűlve állt a poharában. - Uh, nősülés?! Hova gondolsz te? De mindkettőre a válasz egy határozott nem. Nem igazán volt időm bárki mással is foglalkozni magamon kívül. Azok után, hogy meglőttek és túléltem egy szörnyű éjszakát... lassan dilidoki kell. - válaszol fancsali képpel, végül huncut fényben megcsillannak kék szemei a lány felkérésére, és az a bizonyos mosoly is elővillan ennek hallatán.
- Hm... csak nem szobára viszel, te lány? Amúgy semmit, punnyadnék a laktanyában, esetleg söröznék magamban, nem túl szép kilátások. - válaszol vállat vonva, végül körbepillant, ekkor veszi csak észre, hogy pár kíváncsi szempár folyton kettejüket figyeli. - Nincs jobb dolga, mint bámulni, pöcsfej?! - Na igen, a stílusán úgy tűnik, sokat formált az, hogy katona lett.
Az illető férfi azonnal elfordul és inkább az újságjába merül, Harp pedig mogorván nézi egy ideig a másikat, végül újra a lányhoz fordul.

Annyira boldog vagyok, és most hirtelen annyi mindent kérdeznék tőle. Mindenre kíváncsi vagyok, ami vele történt az elmúlt években, hogyan élt, kivel ismerkedett meg, kit szeretett, milyen kapcsolatokat épített ki, találkozott-e az apjával, de egyszerűen nem jönnek szavak az ajkaimra. Egyszerűen nem tudom megfogalmazni mindazt amit kérdezni szeretnék, pedig nem a némaságomról vagyok híres, nagyon jól tudok kérdezni és kíváncsiságom szinte olthatatlan, ehhez képest most csak ülök itt, elveszve tekintetében, bal kezem a combján pihentetve és próbálom elhinni, hogy tényleg itt van velem. Ha nem érezném a fáradtságtól a szemeimbe nyilalló fájdalmat, akkor azt hinném, hogy álmodok és hosszú idő óta először, ez lenne a legszebb álmom.
- Te kerestél engem? nagyot kell nyelnem, hogy a feltörni vágyó könnyeim ne kapjanak utat maguknak. Szívem egyszerre telik meg hálával, örömmel és szeretettel, az eddig is széles mosolyom most még inkább elterül az arcomon, és emiatt úgy érzem magam, mint egy idióta, aki semmi másra nem képes, csak vigyorogni. Remek látványt nyújthatok, kivörösödött szemekkel, fülig érő mosollyal, kócosan és sötét karikákkal a szemem alatt. Nem most vagyok a legjobb formában, annyi biztos. Látom rajta, hogy mennyire meglepődik azon, hogy Emmett felbukkant. Illetve, hogy végre sikerült találkoznunk és valamennyire normalizálódott a kapcsolatunk, amikor egymás szomszédjai voltunk sokat meséltem neki a testvéremről, hogy szó nélkül elhagyott, hogy évente csak kétszer telefonál és soha nem beszélünk két percnél hosszabb ideig. Pontosan tudja, hogy mennyire rajongtam a bátyámért, hogy egyszerre szerettem és gyűlöltem őt, hogy Em volt az első fiú aki összetörte a szívem amikor elment.
Szavait hallva felnevetek.
- Őszintén, néha nem ártana, ha valaki jól fenéken billentené, de ne te legyél az. Egészen...normális. Mondjuk relatív, hogy kinek mi a normális ugye. Neki sem volt könnyű, ő is gyerek volt még amikor a nyakába szakadt anya az alkoholizmusával és én a hülye táncóráimmal. Valahol megértem, hogy miért ment el, talán én sem tettem volna másképp. Megbocsátani nem tudom, hogy valaha képes leszek-e, de azt hiszem megértem. Szeretem őt, függetlenül attól, hogy milyen bunkó, és néha idióta, de ő családom. Hangosan felsóhajtok mikor a mondat végére értem. Azokban a hosszú években, amíg a testvérem nem volt velem nagyon üresnek éreztem az életem, most, hogy láthatom őt, beszélhetek vele, úgy érzem, hogy megvan a hiányzó  darabja az életemnek. Haragszom rá, de szeretem és bízom abban, hogy még ha nem is mondja, de ugyanígy érez irántam ő is.
- Talán egyszer majd kiadok egy könyvet, ki tudja, író is lehet még belőlem. Vicces, hogy az újságírásra mondod azt, hogy veszélyes, amikor te válladon fegyverrel masírozol a halál felé. Nem Harp, az újságírás fele annyira sem veszélyes, mint a katonaság, sőőt, negyed annyira sem. ha csak nincs egy őrült zaklató, aki minden áron meg akar ölni, hogy befogja a szád. De ez azért nem jellemző az újságírók életére, csak én vagyok ennyire elcseszett. Játékosan megbokszolom a vállát.
- Héééé, én úgy emlékszem, hogy te voltál mindig oda értem. Nem emlékszel, hogy egyszer meg is akartál csókolni? Bár, lehet, hogy az csak az alkohol miatt volt, nem tudhatom. Nincs mit tagadni, sosem volt ellenszenves nekem, de akkoriban nem igazán érdekelt egyetlen fiú sem, csak a barátom volt és bár előfordult néha, hogy eljátszottam a gondolattal, hogy talán ő meg én...de mindig beláttam, hogy kár lenne felrúgni a barátságunkat, mi úgy voltunk tökéletesek.
- Várj-várj-várj...meglőttek? Hol, mikor? Jól vagy? szinte el is sápadok ahogy belegondolok, hogy minden nap veszélyben lehet az élete. Dicsőség és büszkeség a hazát szolgálni, de...vajon megérné meghalni is érte?
- Szobára? Harper, kikérem magamnak a gyanúsítgatást! Igazából csak arra gondoltam, hogy átjöhetnél hozzám este, nekem nemsokára mennem kell a szerkesztőségbe, de nagyon szívesen folytatnám ezt a beszélgetést néhány óra múlva. Mondjuk amikor már kicsit normálisabban nézek ki, és főzhetnénk valami közösen. mi bajunk származhatna belőle? Úgy gondolom, hogy semmi. Komolyan, minden hátsó szándék nélkül hívom a lakásomra, csak mint a régi jó barátok.
- Harper, mi a fene bajod van? Ne foglalkozz már vele, nem is minket nézett. simítok végig ujjaimmal arcának vonásain. - Ha meg igen, az kit érdekel? Csigavér.
Táskám mélyéről előhalászok egy névjegy kártyát és egy tollat. A kártyára hátára apró betűkkel ráfirkantom a lakáscímem, és átnyújtom neki.
- Ezen a címen megtalálsz, és a számon is bármikor hívhatsz.

Figyeli Heather minden mozdulatát, az eszébe akarja vésni a lány vonásait, csillogó szemeit, édes mosolyát. Mikor elmondja, hogy kereste akkoriban, de nem találta, egyszerre melengeti a szívét Heather reakciója. Két kezébe fogja a nő kezeit, végül apró csókokat lehel mindkét kézfejére, de utána sem engedi el a lányt.
- Igen, kerestelek; de nem jutottam sokra. A szomszédok annyit mondtak, hogy elmentél, de arról nem tudtak semmit, pontosan hova; édesanyáddal pedig soha nem is beszéltem. – válaszol a kérdésre, miközben ajkai mosolyra húzódnak. Nehéz időszak volt Heather nélkül, hiányzott a lány társasága, a személyisége és úgy mindene, hogy ott volt mellette a nehéz időszakokban, volt valaki, akiben megbízhatott, akinek mesélhetett a félelmeiről és a régmúlt fájdalmas emlékeiről.
Egyáltalán nem zavarja, hogy a másik szemei vörösek, karikák éktelenkednek alatta és hogy mennyire nyúzott, neki ő így gyönyörű, ahogy van. Viszont szóba jön Emmett is, akivel kapcsolatban kettős érzései vannak, s ezt nem rest szóvá tenni.
- Legyen igazad, csak tudod akár magával is vihetett volna, hogyha ennyire szabadulni akart. De ez kettőtök ügye, ha sikerült megbeszélni és rendben vagytok, akkor nem szólok bele, nem voltam ott. – teszi még hozzá, s közben megszorítja Heather kezét biztatólag, rá bármikor számíthat, amikor csak szüksége van rá. Akkoriban nagyon sokat segített neki a lány, és ezért nem győz hálálkodni, ha ő nincs, valószínű az egyik hídról ugrott volna le, hogy befejezze földi pályafutását részegen.
- Attól függ, miről és kiről írsz, mert akkor lehet veszélyes; sőt veszélyesebb, mint amit én csinálok. – vonja fel kérdőn a szemöldökét, elvégre az újságírás sem egy könnyű szakma. Jobban örülne, ha Heather inkább író lenne, de nem gátolhatja meg abban, amit a legjobban szeret és amiben a legjobb.
Mikor a lány belebokszol a vállába, egyszerűen felnevet, imádta cukkolni régen is a lányt és ez most sincs másképp.
- Valami mintha rémlene, de így rontod el a férfiak örömét, olyan vagy. – morog, de látszik az arcán, hogy viccel és hogy mennyire jól érzi magát Heather társaságában. Nyitott lett és nem fogja vissza magát; máskor zárkózott természete eltűnik ezekben a percekben. - Nyugi-nyugi, rendben vagyok! Pár hónapja történt, a combomon lőttek meg, jól sikerült a vacsora; de itt vagyok, ne aggódj. – próbálja nyugtatgatni a lányt, miközben két kezébe fogja Heather arcát, úgy kéri, hogy figyeljen rá. - Pedig azt hittem, hogy szeretsz, össze töröd a szívem. – színészkedik, mint mindig, végül nem bírja tovább, elneveti magát és elengedi a lány arcát.
- Benne vagyok. Mit vigyek magammal esetleg? Tudod jól, hogy béna vagyok a főzésben, nem az én asztalom. És mikorra menjek át hozzád? – fancsali fejjel válaszol, aztán izgatottan néz a lányra, hogy mi legyen; de megakasztja egy bámészkodó és kikívánkozik belőle a rosszabbik természete, úgy morog oda a férfinak, végül újra Heatherre koncentrál, mikor megérzi az arcán a lány puha ujjait végig simítani.
- Bocs, csak nyűgös vagyok, nem alszom túl jól mostanában. – kíváncsian figyeli a lány mozdulatait, ahogy egy névjegykártyát vesz elő és arra firkantja le a pontos címet. Gyorsan elteszi a tárcájába, miután alaposan áttanulmányozta. - Köszi. Ez a sajátom; bármi van, hívj és megyek azonnal, rendben? – fogja meg egy pillanatra Heather kezét, miután egy szalvétára ráírta a telefonszámát, és hogy a bázison megtalálható.
- Komolyan mondom, hívsz és megyek. – erősíti meg a lányban az elhangzottakat, hogy jól jegyezze meg. Ha kell, az éjszaka közepén is átmegy hozzá, lenyúlja az egyik katonai autót és odamegy, bármi miatt hívja Heather.

- Senkinek nem kötöttem az orrára, hogy merre megyek. Anya tudta, hogy kollégiumba költözök a suli miatt, minden délután meglátogattam, nem hagytam magára. Csak azzal a feltétellel engedett elmenni, hogy nem tűnök el, mint az apám és bátyám. Nekem pedig nem volt szívem teljesen elhagyni őt, továbbra is látogattam, pénzt adtam neki, takarítottam utána, halála napjáig. Azon a napon is én találtam rá, hívtam a mentőket, de már késő volt. Természetesen megrázott a dolog, de bármennyire is szörnyű néhány óra múlva megkönnyebbültem. Fellélegeztem, mert tudtam, hogy a szenvedéseimnek vége, és ha Emmett nem kerül elő, teljesen szabad leszek.
Sokáig hagyott űrt az életemben Harper hirtelen távozása, de tudtam, hogy a valóra akarja váltani az álmait el kell mennie, ezért egy pillanatig sem haragudtam rá. Csak hiányzott. Nem volt akivel beszéljek, nem volt akinek nevessek a hülye viccein, nem nézett rám már többé azokkal a gyönyörű szemeivel és bizony még az is hiányzott, hogy leszidjon, ha valami nagy ostobaságot csináltam. Elég sűrűn volt rá példa.
- Idővel rendben leszünk. mosolygok rá hálásan, mutató ujjam köröcskéket rajzolgatok kézfejére ahogy ujjaink összefonódnak. Aranyos dolog, hogy még ennyi idő után is védeni próbál, a megismerkedésünk első néhány hónapja óta ennyire védelmező volt velem. Azt hiszem, ha akkoriban valaki megpróbálta volna mondjuk kihasználni az alkalmat, hogy részegen, önkívületi állapotban sétálok az éjszaka közepén, az nem élt volna sokáig. Néha féltem is, hogy miattam keveri magát bajba, különösen akkor, amikor piált, az amúgy kedves és szerethető srác agresszívvá változott. Velem szemben nem, de mindenki mással igen.
- Nyugodj már meg, nem vagyok veszélyben, jól vagyok. Csak egy unalmas újságíró vagyok, ennyi. nem is tudom, hogy kit szeretnék inkább megnyugtatni őt, vagy saját magamat. Igazság szerint valóban nem a legveszélyesebb szakmák közé tartozik az újságírás, de nekem mégis sikerült beletenyerelnem a legrosszabba. Az igazságérzetem és kíváncsiságom nem hagyott nyugodni, most pedig már ott tartok, hogy aludni sem merek, mert attól félek, hogy álmomban fognak megfojtani. De erről nem beszélek senkinek, jobb, ha nem keverek bele senki mást, nem akarom, hogy a szeretteim is bajba keveredjenek miattam.
- Valami mintha rémlene? Na szép, mondhatom. Ha akkor hagytam volna, hogy megcsókolj mára azt is elfelejtetted volna? játszom a sértődötted, de a mosoly ott bujkál szám szélén. Nagyon-nagyon hiányzott ez a kötetlenség, ami az egész kapcsolatunkat jellemezte, már nem is emlékszem, hogy mikor éreztem ennyire vidámnak magam utoljára.
Szemöldököm a magasba ugrik. Komolyan, ő attól fél, hogy én sérülök meg a laptop előtt ülve, miközben őt simán meglövik egy vacsora közben? Megcsóválom a fejem, úgy érzem fölösleges lenne elmondanom, hogy mennyire veszélyes életet él, tudom, hogy ezzel ő is tisztában van.  Inkább próbálom oldani a hangulatot és viccesre veszem a figurát.
- Szóval, ha meghívlak vacsorázni én is lábon kell lőjelek, hogy azt mondd utána, jól sikerült a vacsora? simítok végi az arcomat tartó kézfején. - Tudod jól, hogy szeretlek te lüke. Ha nem szeretnélek most nem ülnék itt melletted. Vele együtt nevetek, és egyre izgatottabban várom ezt az estét. Jó lesz beszélgetni ismét, nyugisabb helyen, ahol nem kell halkan beszélni, nem szegeződnek ránk kíváncsi tekintetek és nem kell a viselkedés íratlan szabályainak megfelelnünk.
- Csak azt hozz amit szívesen meginnál, a többit intézem én. És igen, tudom, de ne aggódj, te leszel a kis kuktám és csak zöldség aprítás lesz a feladatot. Remélem azzal még megbirkózol nevetek fel ismét, miközben a névjegykártyám hátára lefirkantom a címet és átnyújtom neki a papír darabot. - Majdnem elfelejtettem, ha jóban akarsz lenni Foltossal, akkor neki is hozz valamit. Szereti ha el van kényeztetve. Tudom, nagyon elkényeztetem a kiskutyámat, de ő az egyetlen, aki minden este ott van nekem, aki mindig örül, ha meglát , és aki szeretetével bearanyozza a napomat.
- Ezt átérzem, én sem aludtam semmit az éjszaka. Figyelj, van egy kényelmes vendég szobám, vacsi után, ha nem kell rohannod a bázisra vagy mi tudom én hova ott elalhatsz. Igaz tele van játékokkal, mert néha az unokaöcsém és húgom nálam vannak, de azért elférsz majd. Nincs semmi értelme annak, hogy késő este, vagy az éjszaka közepén hazamenjen, nálam bármikor maradhat...legalább én sem leszek egyedül és talán van egy aprócska esély arra, hogy hónapok óta először nem fogok félni az otthonomban.
- Rendben. Köszönöm. csúsztatom a szalvétát a táskám mélyére. Kiiszom az utolsó korty kávét a pohárból, majd egy nagyot sóhajtva pillantok rá ismét a férfire.
-  Mennem kell, várnak a szerkesztőségben. Este nyolckor nálam. Várni foglak. pattanok fel a székről, hogy mielőtt még kilépek az ajtón újra magamhoz öleljem. - Szia! távozok sietős léptekkel. Talán mégsem lesz szörnyű ez a nap.

Figyelmesen hallgatja Heathert, miközben megérzi a lány masszírozó mozdulatait a kezein, ahogy összefonják az ujjaikat. Rég voltak így együtt, de annál jobb ez a helyzet, már nagyon hiányzott, hogy így együtt legyen a lánnyal, ilyen szorosan maga mellett tartsa. Hiányoztak neki azok a pillanatok, amikor éjszakákat beszéltek át úgy, hogy közben másnap dolgozniuk kellett, vagy amikor együtt ittak és nem volt rest megvédeni a lányt, ha arról volt szó, pedig még saját magáról is alig tudott valamit.
- Úgy legyen. – bólint határozottan Heather szavaira, végül tovább lépnek és minden másról beszélgetnek. A lány megnyugtató, szinte már dorgáló szavaira a munkájával kapcsolatban a szemeit forgatja és nagyot sóhajt, de mindez annak tudható be, hogy nem egy háborús tudósítóról hallott, akit elraboltak a felkelők, majd megkínoztak és nyilvánosan kivégezték. Amennyiben Heather nem megy terepre, akkor addig nyugodt marad ő is.
- Nem, az biztos, hogy egy életre megjegyeztem volna! De még bepótolhatjuk. – vigyorog és kacsint a lányra jókedvűen, végülis nincs kizárva semmi ezzel kapcsolatban, fiatalok, bármit megtehetnek együtt. - Na jó, az egy furcsa vacsora volt, esküszöm, nem én voltam a hibás. – emeli fel védekezőn maga elé a kezeit, de attól még a mosoly ott pihen az ajkain. Furcsa egy este volt az, az már egyszer biztos, nem is szeretné megismételni, ha nem muszáj.
- Foltos? Na jó, akkor viszek valamilyen jutalomfalatot a kis haspóknak. A vendégszobát pedig elfogadom, de majd úgy is meglátjuk, hogy alakul az este. – teszi még hozzá mosolyogva, végül figyeli a lányt, hogy összepakol és felkel, de még előtte jól megszorongatja szegényt, enélkül nem engedi el sehova.
- Este nyolckor, vigyázz magadra. – pillant a lány után, s miután Heather elment, összeszedi a saját cuccait, hogy visszatérjen a bázisra, addig is elüsse valamivel az időd, amíg este nyolc óra nem lesz.

//Köszönöm a játékot és akkor folytatjuk a másik helyen. //