Woodrow lakás

(Előzmények: http://seattleites.hungarianforum.com/t1627-woodrow-lakas#26922 )


A fakabát nem kívánt tőlem részletesebb azonosítási procedúrát, amit örvendve vettem. Na, persze, otthon ilyen bajom sosem volt, a környék zsarujai ismerték apámat, vagy a hírét, tudták hát azt is, én ki vagyok. Szerintem az életben nem kellett magamat igazolni... de ez már nem az a környék, ugye, hát nem, ez már egész más pálya.
De mindegy is, átléptünk a dolgon.
Azt semmiképp sem mondhatnám, hogy a pasas egy nagy szószátyár lenne, simán elhallgatta csendben, némi fejmozdulatokkal és arcjátékkal megspékelve a mondandóm. Nem mintha ez akkora baj lenne... végülis, nem azért jött, hogy leüljünk sörözni.
- Szóval... nagyító alá dugják az életem, és megnézik hánykor jövök haza a kocsmából, mielőtt eldöntenék, nevelhetem-e a gyerekeimet? - vontam össze a szemöldököm kérdőn, miközben emésztgettem lelkiekben, milyen szép is lesz majd az a vizsgálódás.
- Szerencse, hogy a vér nem válik vízzé, igaz-e? - Biccentve nyugtáztam a szavait. Értem. A hatóság boldogan nekem adja őket, ha nem leszek reménytelen szarházi? Körül-belül ezt vontam le a férfi mondandójából. Tiszta szerencse, hogy a mentorom jófiúnak ismer... mert ez a rész biztos nem lesz a hatóságok kedvence, mármint, hogy drogfüggő voltam... de mivel egy ideje már tiszta vagyok, és (ne firtassuk hogy lett a melóm, de) jó melóm van, és tisztességes adófizető állampolgár vagyok, tán csak rám merik majd bízni a saját gyerekeim... Az életem meg... úgy szar ahogy van, ez tény, de... ide a rozsdás bökőt, ha a lányokért nem teszek meg bármit, amit egy fontoskodó irodakukac kitalál!
- Értem - hümmögve nyugtáztam hogy nem tévedtem nagyot. Szóval utolérték a szarházit, és talán mégis tévedtem, és mégiscsak belehúzta az ügyeibe valahogy Nellie-t is... Nem mintha nem figyelmeztettem volna őt... jó, én azt hittem, hogy majd az apja drágalátos ismerősei közül éri utol őket előbb-utóbb valaki, valamilyen okból, és úgy kerül ő bajba, de... végülis, valahol ez is várható volt. Az apja annyi szarban benne volt/van, csoda hogy eddig nem volt ebből gáz... Mondjuk, igen, az a szemétláda híres róla, hogy semmit nem tesz a saját két kezével... Talán most is csak azért érték utol, mert bármit is tett, Nellt is belevette?
- Remélem, minimum gyilkosságért csukták le azt a szarházi férget. Ha már az apám megölését nem bizonyították rá anno, hátha valaki más apjáét igen - ezt csak úgy mellékesen fűztem hozzá. Igen, tudom, éveket öltem bele, és nem tudtam bizonyíttatni, ami szerintem történt, de én tudom, hogy igaz. És ha nem is ezért, de egy másik hasonló dologért lecsukják azt a rohadékot... nekem az már elég. Mert nem úszhat meg mindent...
És dögöljek meg, ha nem ragadom meg a lehetőséget... Ha fikarcnyi esélyem is van csak, de... a lányok... a pokolba is, az enyémek! Jogunk van ehhez, nekik is, nekem is! Kell, hogy... ezt azok az aktakukacok is lássák! Nem lehet, hogy ne úgy legyen. Lehet, hogy nem én vagyok az évszázad apajelöltje, de az apjuk vagyok! Jár nekem is az esély, amit anno nem kaptam meg!
- Nem. Nem érdekel mibe kerül - ráztam a fejem, nem is habozva. - Ők az én gyerekeim! Megteszem értük amit kell! Az anyjuk egyszer már elvette őket tőlem, nincs az az állam vagy hivatal, aminek ugyanez sikerülhet! Akarom őket! - jelentettem ki szilárdan, és miközben egy közeli székről felkaptam a kabátom, megláttam a korábban elhajított kulcsomat is, ami az ablak előtt, a földön csillogott. Érte mentem, és azt is felkaptam, majd zsebre vágtam.
- Részemről mehetünk is! - mondtam, és megálltam a zsaru előtt útra készen. Minél előbb kezdjük, annál előbb vehetem magamhoz őket, ne is húzzuk hát az időt, mehet a menet!

Egy, majd a költői kérdés elhangzása után egy újabb bólintás érkezik tőlem a feltételezéseinek megerősítéséhez.
- Igen. Hogyan, honnan ér haza, a fix, rendszeres jövedelemről igazolást kérnek, a végső döntés előtt visszanéznek a múltjába a kockázatelemzéshez és arra kérik majd, hogy nevezzem meg olyan személyeket, akik hajlandóak írásbeli referencialevelet írni a megbízhatóságáról, kezeskedni. Ha az elhelyezést fixálják, később is rendszeresen kijárnak ellenőrzést tartani a gyermekek hogyan állnak Önhöz a felügyelete alatt. – nagyító alá dugják az életét..? Igen, a megfogalmazással nem szállok vitába. A mondanivalómat kiegészítésének második felét személyes tapasztalat, hallomás alapján teszem hozzá, ha nem is ugyanaz a két eset, várhatóan számolnia kell ezekkel a vizsgálatokkal és feltételekkel a jövőre nézve, ha vállalja a teljes gyámságot a lányai felett. A helyzet szembeötlő pikantériája, hogy épp amennyire céljuk a gyermeket a vérszerinti szülőjéhez juttatni, ugyanannyira nehezítik meg a folyamatot. Nem lepődnék meg, ha a hallottak ellenére Nem.-et mondana a férfi és igaz, hogy az ember könnyen tesz megállapításokat másokról pusztán a látottak alapján. Az őrsön is eljutott a fülemig pár elejtett szó őt illetően, amíg az instrukciókat megkaptam. Elsőre nem feltételeztem, néztem volna ki belőle az értő hümmögés mögött, az elhangzottak után azzal a válasszal fog zárulni az itteni tájékoztatás, hogy már-már gondolkodást mellőzve vágja rá az Igen.-jét. Csak a körülményeit ismerem, elnagyoltan, részletek nélkül, nem őt.
Röviden ismertetem a Mr. Brightmore-ól hallott, egyben publikus információkat és kisebb ránc gyűrődik a homlokomra a megjegyzése hallatán. Szó nélkül hagyom. A nyomozók feladata felgöngyölíteni az ügyet és az ehhez hasonlóakat, a feladat, hatásköröm, pedig nem terjed az érdeklődésig.
- A pontos vád megállapítás alatt van. Egyelőre nem tökéletesen tisztázottak az okok. – ..mert többről is szó van, igen. A lányát is valószínűsíthetően emiatt tudták hozzákötni több síkon. Az ügyről áttérek az itt létemet megmagyarázóra és tájékoztatom a teendőkről. A pillanatnyiakról.
Határozott biccentéssel veszem tudomásul a kijelentését, a döntését.
- Rendben. Kérem kövessen. – a kilincsért már magam nyúltam. Az elhivatottságát látva kétlem borzolná az idegeit ennyivel megelőzőm a lépéseit és az ajtónyitást átvállalom tőle. Előre megyek, a vállam felett hátratekintek ellenőrizni az ajtó bezárásával mennyire marad le és bevárom, ha esetleg cseszekedne a zárszerkezet. Az autóval közvetlenül a ház előtt parkolok, eltéveszthetetlen melyikkel fogom bevinni a kapitányságra.

Szóval kísérleti hangya leszek egy nagyító alatt, és vagy megsüt a Nap, vagy sem... Azért elképzeltem, milyen szép esélyekkel indulok a tulajdon gyerekeimért amiatt a nőszemély miatt... mert bizonygatnom kell, hogy velem... hogy velem lehetnek... hogy egyáltalán az én gyerekeim! Igen, jövedelmem van... talán az lesz az egyetlen dolog, amivel nem lesz baj, van pénzem, de... a többi... Kockázatelemzés a múltam alapján? Az gyönyörű lesz... a hivatalos szöveg szerint a rendőr apám piásan vízbe fulladt, én otthagytam az egyetemet, aztán hol dolgoztam, hol meg nem, aztán voltam az elvonón, ami ugyan nincs az aktámban, de kinézem belőlük, hogy ez nem gond nekik, mondjuk... letagadni se volna értelme, a mentorom tudja igazolni, hogy mióta vagyok tiszta, és a pokolba is, ha az aktakukacoknak van gyerekük, megértik miért tettem... szóval... ő még referenciának is jó lehet...
Ami pedig a hamisítást illeti, azt csak olyanok tudják rólam, akiknek ugyancsak van vaj a fülük mögött, tehát nyilván nem adom majd meg őket olyan személynek, akiktől igazolást szeretnék, hogy rendes ember vagyok... Arra talán... nem is tudom, gondolom olyanok jók lehetnek, mint a főnököm, egy-két kolléga talán... a szomszédasszony is igazolhatja, hogy nem vagyok zajos szomszéd, és jó fej vagyok, cukrot is adok, ha neki nincs...
- Nyugodtan jöhetnek, akár a munkahelyemre is, az én úszásóráimra járnak a lányok... - feleltem, bár elmerengve bámultam a padlót közben, még mindig azon sakkozva magamban, kik tudnának előnyös képet adni, arról, hogy rám lehet bízni két gyereket. Az elmúlt években nem kötöttem túl sok egészséges barátságot... vagy munkakapcsolatot, párkapcsolatot... és a lányokon kívül rokonom egy szál se... Akár remetének is nevezhetnének, ha... ha volna bárki, aki ismerne annyira, hogy ezt megállapíthassa rólam. De még ilyen sem sok van.
Kalandos dolog lesz ez...
Láttam a fickón, hogy... nem is tudom, megleptem, vagy mi a szösz... gondolom nem ezt várta. Bár nem tudom, milyen sűrűn találkozik olyannal, akinek a nője xy éve azt mondta, elvetette a gyereküket, ő el is hitte a nőnek, majd pár évvel később, jön a hír, mégis él, sőt, nem egy, de két gyereke is a kapcsolatból, és most a nő dutyiba került, szóval van itt két gyerek, akikre felügyelnie kéne... Vajon hány apa vállalja vagy épp nem vállalja a gyerekét/gyerekeit ilyen esetben? Mennyi lehet az átlag? És milyenek lehetnek a többiek, akiktől a nőik szintén elvették a gyerekeiket? Ők is magányos, drogos, hazug fickók? Vajon hányunk lett volna tényleg rossz apa, ahogy a nőink feltételezték rólunk, és hányunk volt csak... más, mint amit vártak tőlünk?
Hümmögtem a szavaira.
- Értem. Hát, ha kell még pár ok, tudok ajánlani pár kanadai kollégát, akik talán segíthetnek maguknak, ha már nekem nem tudtak - biccentettem. Igaz, nekem annak idején nem segítettek, csak azt hajtogatták, menjek haza, felejtsem el, higgyem el, nem volt benne apám halálában. Tehettem, mondhattam, mutathattam bármit... az sem számított, hogy a nyomozók többsége még ismerte apámat, dolgoztak vele... De talán, ha az itteni zsaruk és az ottaniak ismeretei összetalálkoznak, még akár... születhet is ebből valami... valami olyan, ami közelebb van az igazsághoz, mint a hazugsághoz.
Bólintottam, hogy oké, követem őt. Azért nyeltem egy nagyot, ahogy nekiindultam, mikor kinyitotta az ajtót... Eddig is bennem kavargott a feszkó, de most kezdett már kiütközni is rajtam, ahogy zártam volna az ajtót, éreztem, és láttam is, ahogy remeg a kezem. Egy villanásnyi időre lehunytam szemeimet, és mély levegőt vettem, mielőtt újra nekifutottam, hogy a kulcsot a zárba dugjam.
Ezúttal sikerült is.
Aztán zsebre dugtam ismét a kulcsot és ezúttal mellé toltam a kezem is, s indultam a zsaru után. Megvárt, én pedig felzárkóztam hozzá. Együtt hagytuk el az épületet, mely előtt nyilvánvalóan az ő kocsija állt.
- Oké... - mormogtam, inkább csak magamnak, már benn a kocsiban, és csak úgy szórakozottan bólogattam. A lányoknak eddig nem kellett tudniuk, hogy az apjuk vagyok, és nem álltam előttük, mint az apjuk, most viszont... ez fog történni. És ideges lettem ettől. Mert ők az én lányaim... az enyémek. És nincs itt Nellie, hogy elvehesse őket... vagyis, nincs messze, de... És persze helyette elveheti őket a hatóságok bármelyike amelyik úgy ítéli, nem vagyok jó nekik... De... komolyan gondoltam bent, amit mondtam, én... akármit, bármit megteszek nekik, hogy megkapjam az ikreket. Értük... mindegy mit kérnek, megadom. Csak mondják meg, mit akarnak...
A torkomban gombóc gyűlt, amint a motor életre kelt. De a világ minden kincséért sem hátráltam volna ki a dologból, félelmeim ellenére sem.

A történet további szövődése újabb kérdőjeleket idéz elő a fejemben. Az arcomra nem ül ki a véleményt tükröző kifejezés vagy a most elhangzott információ erős furcsállása, az azon való megdöbbenés. Az alapokat véve a következőkkel vagyok tisztában. A tehetős családból származó édesanyát, aki titokban tartotta a zűrös előéletű férfi előtt, hogy a gyermekei tőle származnak, alig egy órával ezelőtt letartóztatták. Dióhéjban ezekkel a tényekkel érkeztem ide, amihez az előbb hozzácsapódott, hogy az édesapa egyben az úszásoktatója is a két kislánynak. Az élet ilyen mértékű csavarai számomra megütik az abszurditás mércéjét. A mutatóim csendben kiakadtak. Bólintással veszem tudomásul az információt, amit majd az őrsön kell elmondania a gyámügy dolgozóinak, akik kezükbe veszik az ügymenet végigvitelét, intézik az ideiglenes elhelyezéshez szükséges papírozást.
Alapjáraton nem nézek ki jót az emberekből, nem feltételezek többet az első benyomásnál, ami első pillantásnál, a birtokomba jutó tudás alapján kialakul az illetőről. A változásnak nem állok ellent, nem ragaszkodok semmihez, de nem áll érdekemben az ellenkezője. Az eddigi tapasztalataimra alapozva az ilyen jellegű meglepetés is szökő évente jön velem szemben a szakmában, a magánéletben is. A kihátrálás könnyebb a felelősségvállalásnál. Sokan választják, nem újkeletű vagy megdöbbentő. Más már inkább. A döntése pozitív csengésű, ettől függetlenül ugyanúgy kezelem a folytatás során, mint eddig, kivételezés nélkül. Az elbírálása nem az én feladatom, hanem a bentieké.
- A Mr. és Mrs. Brightmore-hoz fűződő kapcsolatai miatt később biztosan feltesznek majd kérdéseket a nyomozók, akkor megoszthatja velük ezt az információt. – időt igényel mire odaérnek a nyomozás folyamatában, hogy tisztában legyenek vele milyen kérdéseket kell feltenniük a velem szemben álló férfinek, de ez el fog jönni. Feltételezem.
A papírmunka szintén hosszabb folyamatnak minősül, grátiszként idegborzolónak, amin mindenki jobb szeret minél előbb túl lenni és emiatt szorgalmazom a haladást egy határozott lépéssel. Előtte mentem, de nem hagytam le, számolva az esettel, ha a hirtelen megnövekedett feszültség akkora nyomást jelentene számára, ami hezitálásra késztetné, akkor emlékeztessem a két várakozóra. Rá várakozókra. Előfordul szükség van rá. Igénylik a visszazökkentést. Megkönnyebbülve haladtam tovább nem kell belemennem ebbe a részbe. A rajta látható őrlődés az ellenkezőjére enged következtetni és az autóban helyet foglalva, a motor beindításakor még egy pár szóval megtámogatom.
- Ha minden rendben van nincs miért aggódni a lányai kapcsán. – természetesen az őt illető vizsgálatokra irányult a megjegyzésem, minden más körülményt neki kell managelni, hogy rendben legyen, ki tudja mennyire érintette traumatikusan a kiskorúakat az anyjuk szemük előtt történő letartóztatása. Illetve mennyit fognak és hogyan felfogni a történtekből. Rajta áll.

[Pár nappal a baleset / kaland után]

Jobban is ügyelhettem volna a hangomra, de abban a pillanatban valahogy nem ment, amikor beállítottam a kórházba a lányokkal, hogy láthassák az apukájukat és én megbeszélhessem vele ezt az átmeneti helyzetet. Ő is és a lányok is megnyugodtak volna, ha látják egymást, vagyis reménykedtem ebben, de ehelyett hideg zuhanyként ért, hogy bizonyos körülmények között elengedték őt. Képzelem mik lehettek azok a körülmények, de akkor se értettem, hogy miként lehetséges ez. Másokat napokig, hetekig bent tartanak fejsérüléssel, ahogyan általában, ha az ember lábával lesz valami, akkor jó hosszú ideig azzal jönnek, hogy ne terhelje az ember és fekvőgipszet is kap legtöbb esetben. Legalábbis ezt olvastam és egy-két dolgot nekem is elmondtak, amikor az állapotáról érdeklődtem, mielőtt kiengedtek volna. Igaz, orvos se vagyok, de attól még aggódtam, hogy több kárt fog tenni magában, mintsem jót azzal, hogy máris maga mögött hagyta a kórházat.
Ha eddig nem volt pocsék a helyzet, akkor most már még inkább az lett. A két pici még inkább aggódott apuért, hogy hol lehet és mi van vele, meg mi van, ha még nagyobb baja esett? Minden erőmmel próbáltam megnyugtatni őket, ahogyan a szociális munkást is hívhattam fel, hogy mi történt és miért kellene áttenni a mai találkozott. Beavattam még abba is, hogy míg megtalálom az említett személyt addig a szomszédnál lesznek a lányok, így nem kell aggódni. Nem akartam hibázni, nem akartam azt, hogy mégis intézetben kössenek ki a lányaim, azért ami történt a múltban. Kicsit hosszabbra nyúlt ennek köszönhetően a beszélgetés, mint terveztem, ahogyan meg kellett ígérnem azt is, hogy amit rendeződött a helyzet újra keresni fogom. Miután elköszöntem a lányainktól és megígértem nekik, hogy aput épségben hazahozom nekem is adták a kulcsukat. Sietve mentem a házhoz, miközben mindenféle dolog lejátszódott a fejemben. S most még vezetéssel se tudtam lefoglalni magam. Taxit kellett hívnom a kezem miatt, piszkosul fájt és nagyon nem volt szívmelengető, hogy még mennyi minden vár rám vele, hogy újra rendesen tudjam majd használni.
Kulcs könnyedén fordult el a zárban, de mielőtt beléptem volna nagy levegőt vettem és próbáltam higgadt maradni. Kicsit még így is haboztam, de végül beengedtem magam a lakásba, majd becsuktam magam mögött az ajtót. Szívem a fülemben dobolt, torkomban gombóc egyre nagyobb lett. Csak remélni tudtam, hogy azóta nem törte össze magát még jobban és a lányoknak se kell újra csalódniuk bennem, benne vagy úgy bennünk. Nem is tudom már mi is lenne a jó kifejezés erre, de talán ennyiszer ritkán csesznek el emberek dolgokat, mint mi tesszük akaratlanul is.
- Remélem tudod, hogy két angyalra hoztad rá a frászt, amikor nem találtunk bent a kórházban. – ennyit mondtam csak, amikor megálltam a kanapé végében. Már majdnem mentem tovább, amikor meghallottam a mocorgását. Kezem mellkasom előtt lógott a rögzítőjében, a másik kezemben meg ott volt a lakácskulcs, amivel bejutottam. – Egyáltalán belegondoltál abba, hogy mit fognak érezni akkor, ha nem találják aput a kórházban? Még rajzoltak is, hogy mihamarabb meggyógyulj… – néztem rá kérdőn és lehet nem ezzel kellett volna kezdenem, de valahogy a stressznek köszönhetően mégis ezek buktak ki ajkaimon, miközben próbáltam megnyugodni, hiszen szemmel láthatóan nem volt nagyobb baja, mint amikor legutóbb láttam még őt. Csak akkor aludt.

|| Bocsánat a késés miatt.

Arra ébredtem, hogy kulcs zörög a zárban... Eskü, vártam volna, hogy a házinéni jött, mert mondjuk azt hitte már, hogy megdöglöttem, mint egy útszélére vetett macska...
Mondjuk nem érdekelt... se az, ha így van, se az, ha nem. Az érdekelt, hogy beleolvadjak a puha matracba, és egyé váljak a pokróccal, amit a fejemre húztam nemrég...
Nemrég? Hm... mikor is volt az? Egy napfelkeltével ez előtt? Vagy kettő? Egy átvirrasztott éjszaka után, vagy öt átvirrasztott éjszaka után...? Fogalmam sem volt, és nem is érdekelt még ez sem... Bántotta tudatomat a fény, az elhaladó autók zaja kintről, a nyávogó macska az ablakpárkányon, a lélegző emberek az univerzumban, de megkockáztatom, hogy még az engem körülvevő levegő és annak minden alkotóeleme is b*szta a csőröm... Már pusztán azzal is, hogy létezett.
Mikor közöltem a kezelőorvosommal, hogy el akarom hagyni a kórházat, tisztán láttam rajta, amint megfogalmazódik a fejében a gondolat, hogy "Ez hülye!"... de nem érdekelt. Egyetlen dologra vágytam csak: eltűnni a bús bánatba, elfeküdni egy kapualjba, és minél hamarabb megpusztulni.
Hogy aztán hogy keveredtem mégis haza? Pff... nem is tudom. Itt rakott ki a taxi... Aztán azt vettem észre, hogy magamra csuktam a lakásajtót, majd aztán máris vízszintesben voltam, és azóta... azóta csak vagyok.
Valahol, a fájdalom tompította tudatom mélyén az a Ryan, aki volnék... azon volt, hogy rávegyen engem... az uralkodó felet, hogy induljak el a francba is, és kerítsem elő a lányokat, de... De csóró fickónak esélye sem volt. Mert én tudom, amit tudok. A lányok nincsenek itt. A lányok... újra csak... nem velem vannak, és ha nem velem vannak, akkor... ott vannak. Valahol. Talán már az óceán túlpartján, fenn a Himaláján, vagy mit tudom én... bárhol, akárhol. Az lenne a legnagyobb csoda, ha még valaha látnám akár csak nyomukat is.
Elsőre évekbe telt, ezúttal... bizonyára egyikünk sem követné el a régi hibákat, ő nem hagy maga után nyomokat, én meg... én meg nem teszek úgy, mintha tudnék élni a gyerekeim nélkül. A félnótással a lelkem mélyén biztosan nem tudok, szóval kár is erőltetni az egészet.
Úgyhogy úgy terveztem, itt pusztulok meg ebben a lakásban, ahol még nyomukat láthatom, és addig is jó, míg vége lesz, mert mindenki magasról tesz rá, hogy én itt masszívan sajnálom magam, és gyűlölködöm a világ iránt.
Vagyis, azt hittem, itt ez menni fog, és hagynak békében bevégezni, majd éhen halok, vagy valami, csendben, békében, néma gyűlöletbe fojtva magam. Azt hittem, itt ez könnyebben megy majd, mint a kórházban menne... ahol nyilván nem is menne, mert a tetű orvosok biztos nem hagynák annyiban a dolgot.
De hát itt sem pusztulhat meg békében az ember, nem hagyják...
Még amikor nyílt az ajtó, reménykedtem, hátha kulcsos betörő... nem érdekelt, honnét lehetne kulcsa, de bizakodtam, hátha megöl "álmomban", vagy valami...
Hát nem. Nem... Erre először abból jöttem rá, hogy különös módon ismerős illatot véltem felfedezni, mikor a lépések elhaltak...
S mikor a hang megszólalt a magasból, összerándulva, szemöldököm és homlokom ráncolva kaptam fel a fejem, sziszegtem is, mert belesajdult, de ahogy lehúzódott a takaró a fejemről, nem csak a fény zúdult rám, mint ellenség, de a felettem magasodó alak is "ellenségként" azonosult bennem.
Ábrázatom is elárulta mérgemet.
- He?! - Úgy éreztem, hallucinálok, vagy valami hasonló... Ez tűnt a legvalószínűbbnek, mert abban egészen biztos voltam, hogy Nellie nem állhat a lakásomban, és nem pörölhet épp velem, mert... ööö... mert ő mi a fenének is tenné? És mi a fenét is keresne itt?! Már rég Grönlandon kéne lennie, vagy más olyan helyen, ahol sok jó búvóhely van...
- Nem vagy itt... - morogtam, mintha azzal véget is vethetnék a fantáziám szülte lény jelenlétének. Igyekeztem újra a fejemre bűvölni a pokrócot, és úgy tenni, mintha egyedül volnék, mint az ujjam.
- Nellie már rég hajat festett, nevet változtatott, átkeresztelte a lányokat, és eltűnt valahol a világ túlsó felén, mondjuk... Norvégiában. Te megint csak valami álomkép vagy, vagy inkább lidérc... - Az utolsó mondatot már leginkább csak morogtam. Azt gondolva, ez megint csak olyan mint a múltkor... az elmém cseszeget, és szúr ki velem. Mondjuk... úgy éreztem, ha már ekkora szemétláda az agyam, legalább megtehetné, hogy ne fájjon legalább a fejem és a lábam, mikor még direkt magamba is rúgok tudat alatt. De nem, nekem ez miért is járna? Nekem Nellie jut... persze, mint mindig, éjjel-nappal, ébren-álomban, télen-nyáron, égen-földön, és élve vagy halva, de... mindig ott van a fejemben. Kiűzhetetlenül. Még akkor sem tudok tőle megszabadulni, amikor már rég itt hagyott a fenébe... megint.

Miért is hittem azt, hogy nem lesz már ennél bonyolultabb a helyzet? Miért reménykedtem, hogy képesek lehetünk normális felnőttek módjára viselkedni és magunk elé helyezni azokat, akik nálunk sokkal fontosabbak. Nem volt kérdés számomra, hogy Ryan életében is a lányok lettek a legfontosabbak és bármire képes lenne értük. Ezért se értettem, hogy a francba volt képes kisétálni a kórházból és eltűnni minden jelzés nélkül? Egyszerűen egyszerre nevettem volna és bőgtem volna. Túl sok volt hirtelen minden. Ott lebegett a levegőben, hogy ki tudja mi lesz a balkezem sorsa, mennyire fogom tudni használni, de leginkább attól féltem, hogy a lányokat elveszik és azt mondják, hogy jobb nekik tőlünk távol.
Elő kell kerítenem, még pedig épségben!
Muszáj megtennem a lányokét. S bármennyire is próbáltam tagadni, egyszerűen nem ment most, hogy azt hazudjam magamnak csak a lányok miatt akarom megtalálni. Nem! Én is aggódtam érte, ahogyan azt se szerettem volna, ha elveszti a lányokat végérvényesen, mert a viselkedése netán olyan visszhangot okoz az illetékes szerveknél. Abba belepusztulnék, ha idegenekhez kerülnének. Még a hideg is kirázott, de nem engedhettem meg magamnak. Most nagyon nem, hogy az érzéseim maguk alá temessenek. Sőt, minden idegszálammal figyelnem kellett arra, hogy ne csináljak ostobaságot. És ez ment egészen addig, míg csak ő és én nem maradtunk. Egyáltalán ez ostobaságnak volt nevezhető?
Csak azt mondtam ki, amit éreztem. Dühös voltam rá a megannyi érzés mellett, de legalább ez az egy segített abban, hogy a többi érzésem, de legfőképpen az aggódásom iránta leplezve maradjon.
- Remélem csak szórakozol vagy a gyógyszerek hatása ez. De azért egészen kedves, hogy lidércnek tartasz. – mormogtam az orrom alatt és érezhető volt az irónia is a hangomban, míg vártam valami értelmesre tőle, de úgy festett, hogy mind hiába. Egyszerűen egyre inkább kezdtem elveszíteni a türelmemet. Szavai nevetésre fakasztottak, még ha mélyen a szívembe is martak. Tényleg azt hiszi képes lennék még egyszer rá?
- Azt hittem ismersz. Akkor már inkább Franciaországba mennék, vagy Spanyolországba, netán Olaszországba mintsem Norvégiába menjek, de szemmel láthatóan tévedtem, ha már az se rémlik, hogy mik a kedvenc országaim. – mintha egyáltalán ennek jelentősége lenne. Amúgy is ha repülni akarnék, akkor se tudnék. Önként adtam át az útlevelemet a szociális munkásnak, hogy lássa nem tervezek sehova se menni. De ezt neki nem kell tudnia, meg mit érnék vele, ha elmondanám? Valószínűleg ugyanúgy nem hinné el, ahogyan mást se hisz el. – Tényleg ezt az idióta játékot akarod játszani? – vontam fel a szemöldökömet, majd végül dühösen csaptam az asztalra a kulcscsomót, mintha az lett volna a célom, hogy ott maradjon a nyoma. Sietve léptem a kanapéhoz, hogy az épségben maradt kezemmel – amin csak karcolások voltak - , lerántsam róla a plédet. Ha nem sikerült, akkor csöppet se kedvesen szólaltam meg. – Vagy abbahagyod ezt a gyerekes viselkedést, vagy hamarosan hidegzuhanyt is vehetsz, hátha észhez térsz, vagy a harmadik opció, hogy majd te elmondod milyen idiótán viselkedtél a szociális munkásnak és miért kellett elhalasztani a mai találkozónkat! – türelmesen vártam, hogy melyiket választja, mert jelenleg amennyire forrt a vérem képes voltam tényleg nyakon önteni hideg vízzel. Még vizet engedni és poharat emelni tudok.

Bár szavaitól nem tűnt hitelesebbnek a jelenség, nevetését hallva lopva mégis felhunyorogtam rá. Morogva, rosszallón dörzsöltem meg szememet, habár az orromhoz közel eső területek meglehetősen érzékenynek bizonyultak, amiket megérintve ismét csak sziszegtem egy sort.
Nem akartam belemenni elmém játékába, nem akartam válaszolni a lénynek, aki megjelent felettem. Szerettem volna eltűnni, és nem a saját elmémmel viaskodni, amely még ráadásul csúfolódik is rajtam, hiszen ismét Nellie-t kell elém hoznia, mintha a legutóbbiak nem lettek volna már éppen elegendőek.
De csak nem hallgatott vagy tűnt el... beszélt hozzám tovább...
- A lidérc általában fényhatás kíséretében jelentkező szellemszerűség. Hol segítő, hol ártó szándékú lénynek tekintik, országtól, népcsoporttól függően - végül feleltem neki. Habár cseppet sem szívesen. - Arról én nem tehetek, hogy te ártó lényként azonosítod magad, én csak a lidércet mondtam. És igen, remekül szórakozom. És nem, nem érdekelnek a kedvenc országaid. Azt már megtanultam, hogy oda nem menekülsz előlem. Túl egyértelmű lenne. Olyan helyre mész, ahol könnyű eltűnnöd. Legalábbis mintha utánad tudnék menni... - morogtam, monoton hangon, elmerengve, elveszve a kép lehetetlenségében. Nem, nem tudnám követni. Legutóbb sem ment. Csak egy profi találhatta meg, és még neki is jó időbe telt. Én most... az esélytelenek nyugalmával feküdtem itt.
Megrezzentem, figyelmem kissé felélénkült, miként a csattanás hangja a fülembe hatolt. Megvallom, fájdalmas volt. Nem mintha nem szoktam volna meg már az érzést, ám ez mégis kellemetlenül érintett, még ha igyekeztem is nem adni hangot neki.
Lehunytam szemeimet, és úgy próbáltam nem meghallani a szavait. Nem figyelni rá, bármit is tegyen. Csak kapaszkodtam a takarómba, és próbáltam elképzelni, hogy valahol egészen máshol vagyok.
Nem hagyta.
Éreztem mint próbálja ujjaim közül kirángatni a szövetet, ám még így sérülten is több erőm lehetett mint neki, mert nem jött be, még ha össze is kuszálta azt, de arcom így is takarásban maradt.
Mégis... ahogy folytatta, valami rávitt, hogy mégis én magam húzzam lejjebb az anyagot, és most már kissé kevésbé hunyorogva, de azért még mindig zavartan és feszülten lessek fel a fölém magasodó szőke alakra.
Egy bő pillanatig csak pislogtam rá.
- Nellie? - fejem félrebillentve, és értetlenül néztem őt. Mintha csak most először látnám meg. Ami annyiban igaz is volt, hogy most először hittem el... hogy itt lehet, habár érteni ettől még nem értettem a dolgot...
- Tényleg itt vagy? - nyögve húztam fel magam ülőhelyzetbe, bár lüktető fejem határozottan tiltakozott a gondolat ellen is, nem még a kivitelezés ellen, de... mindegy. - Mit keresel te itt?! Azt gondoltam... kb. mostanra leszel hajszálpontosan rohadt messze innét, a lányokkal együtt - mondtam, és nem hazudtam. Meggyőződésem volt. Most pedig határozottan nem értettem... Mondjuk... talán arra tudtam volna még gondolni, hogy a lányok cuccaiért jött, de... azért már eljöhetett volna napokkal ez előtt, még mielőtt én hazajöttem volna...
- Szerintem a varratokat nem érheti víz... ami Seattle-ben kész vicc... És milyen szociális munkásról beszélsz... még áldásomat is adjam rá, hogy visszavetted az ikreket? Nem elég, hogy nálad vannak, még örüljek is neki? - kérdeztem, minimum sértetten, ha nem rögtön mérgesen. Elkeserített a helyzet, és dühített, vádlón lestem őt, és azt kívántam, bár egyetlen kívánságomra eltűnne... mindegy hova, csak a lányok újra itt lehessenek velem...

Nem sokon múlott, hogy valami cifrát mondjak neki arra, amit mondott, de szerencsére még időben a nyelvemre haraptam és a karomba nyilalló fájdalom is egészen remekül elterelte pár másodpercre a figyelmemet, így nem cselekedtem újabb ostoba lépést. Lassan fújtam ki a levegőt, próbáltam megnyugodni és nem figyelni arra, hogy miként kezd múlni a gyógyszer hatása, mert a riadalomban, ami felütötte a fejét, mert ő eltűnt, elfelejtettem bevenni.
- Nem én mondtam ezt magamra, én csak azt mondtam, amit te sugallsz azzal a szóval. S most tényleg azt akarod elhitetni, hogy jónak hiszel? – kérdeztem kisebb keserű nevetéssel megspékelve, hiszen ezt valahogy nehezen hittem volna el. Még ilyen állapotban is. Főleg, hogy az elmúlt időben inkább mindent elkövetett azért, hogy még inkább belém rúgjon és még szarabbul érezzem magam. – És mond már meg kérlek, hogy szerinted miért is tűnnék most el? Ha már hazugnak tartasz. – könnyedén ejtettem ki a szavakat, mintha nem sebeznének meg. Kíváncsian fürkésztem őt, miközben a türelmem hol egészen megmaradt, de a következő pillanatban egyre inkább kezdett fogyni. Ez szép lassan körforgássá alakult ki. Egészen ingadozó lett a hangulatom, de közben igyekeztem újra felhúzni a falakat. Fájt, hogy tényleg úgy gondolja megtenném azok után, amit mondtam neki az iskola előtt. Nem akarom többé elvenni tőle a lányokat.
Hamarosan viszont a mérleg eldőlt és elfogyott a türelmem. Főleg, hogy tudtam a lányok is mennyire aggódnak érte. Erre ő? Ő itt játssza azt, hogy biztosan megint csak a képzelet szüleménye vagyok és mérgemben majdnem elszóltam magam, hogy legutóbb se álmodott, meg előtte is párszor valós volt és tényleg beszéltünk, de aztán inkább hallgattam. Helyette igyekeztem megszerezni a takaróját, de félkézzel nem ment. Fáradt voltam.
- Igen, tudomásom szerint még mindig így hívnak, az elmúlt 5 percben nem változott meg. – morogtam az orrom alatt, miközben őt figyeltem. Tényleg mit vár? Mit kéne tennem, hogy végre észhez térjen és elhiggye itt vagyok?
- Mégis hol kellene lennem, ha egy csökönyös szamár úgy döntött frászt hozza mindenkire? – arcom vonásai egy pillanatra ellágyultak, de aztán pillanatok alatt újra felhúztam a falat és csak düh sugárzott az arcomról. – Tényleg ennyire aljasnak gondolsz, hogy azok után, hogy tudsz róluk és tudom mennyit jelentetek egymásnak képes lennék ártani nektek? Tényleg ekkora szörnyetegnek gondolsz még mindig? – nagyot nyeltem, rövid időre még a szememet is becsuktam, hogy megpróbáljam összeszedni magam és ne mutassam ki ennél is jobban, hogy még ennek a gondolata is mennyire fáj. Ha rákérdezne akkor is esélyesen letagadnám és a kezemre fognám a dolgot.  Nem akarom, hogy lássa mennyire is a bőröm alá fészkelte magát és még mindig ott rejtőzik a szívemben. Azt is csak remélni tudtam, hogy a hídon mondott dolgot is elfelejtette. Igen, azóta rájöttem mi is csúszott ki az ajkaimon. Ostoba voltam.
- Tudod, amikor ennyire idiótaként viselkedsz nem értem, hogy miként is szerethetlek – sietve köszörültem meg a torkomat és javítottam a dolgon, mintha csak nyelvbotlás lett volna -, szerethettelek… Nálam vannak, nincsenek nálam, vagyis nem úgy, ahogyan gondolod. Ez eléggé bonyolult. – kezdtem bele, de aztán megdörzsöltem a fejemet, mert nem csak őt tarkították sebek. Az a törmelékdarab is otthagyta a nyomát. Idővel majd elmúlik. – Nem is értem minek járatom a számat. Esélyesen te úgyis már most mindent jobban tudsz. Egyáltalán érdekel az igazság, a kialakult helyzet, vagy hagyjalak meg az általad megálmodott valóságban? – néztem rá újra szúrósan, miután körbenéztem, hogy hova is tudnék leülni. Az meg eddig is sokszor nyilvánvalóvá vált az újra találkozásunk óta, hogy nem lehet megváltoztatni a véleményét, hiába téves az elgondolás. Ezért se voltam biztos abban, hogy van-e értelme folytatnom a magyarázást. Ha megint szentül hisz valamit, pedig abban is tévedett, hogy eltűntem a lányokkal. Itt voltam és bármennyire is igyekeztem a távolságtartást megtartani, attól még egy-egy pillanatra lehullott a falam, amit sietve kellett visszaépítenem, mielőtt hagyom, hogy még több kárt okozhasson bennem.

Horkantva ingattam meg a fejemet.
- Jónak?! Dehogy... az a vonat már elment. De örülök, hogy a gondolatolvasási képességeid a jelek szerint megmaradtak. - Meglehetősen nehezen tudtam volna őróla bármi jót is feltételezni, nem még hinni benne akármilyen szinten is... Nem. De tény, hogy többször megjelent álmaimban, s mivel álmaimban az elmúlt években sokkal többet láttam, mint a valóságban, így tulajdonképpen illik rá az álombéli, képzelt, mitikus lény megnevezése. De, ezt persze nem fogom neki is elmagyarázni, és különben is, nekem nem fáj, ha ő nem érti mit is mondtam igazából.
Nem feleltem. Tudom, bizonyára választ várt tőlem, de... szívem szerint egyetlen dolgot tudtam volna csak kibökni, mégpedig azt, hogy "mert megérdemelném". Nem, a múltban nem érdemeltem meg azt amit tett, szerintem nem, és erről nem vitázom, mert még ha érdemeltem is volna büntetést, oké, legyen, hazudtam, szemét voltam, igen, de... nem ezt érdemeltem, nem azt, amit kaptam, nem azt, hogy elvegye a gyerekeim.
Most viszont... bárhogy igyekezzek is, hogy kiérdemeljem a lányokat, és hogy jó apjuk legyek... tudom, hogy sosem leszek rá méltó. Az vagyok, az apjuk, de... de nem érdemlem meg.
És... persze az sem mellékes, hogy meg vagyok róla győződve, Nellie boldogan rúgna ezzel belém, tudva, hogy ezzel üthet rajtam a legnagyobbat. Ha elveszi a gyerekeim. Ismét. Végleg. És még tudok is róla, hogy megtette. Ez lenne részéről a legütősebb.
- Sose lehet tudni - válaszoltam, bár hasonlóképp én is csak félhangosan mormogtam a dolgot.
- Mindenkire? - ismételtem meg hitetlenkedve a szót. - Azt még esetleg elhiszem, hogy a lányokat megijesztettem, de... azt ne mond, hogy te is aggódtál értem... mert azt rohadtul nem veszem be. - Bizonyára előbb hittem volna el, hogy a Föld helyett a Marson vagyok. Bár Nellie arca egy pillanatra mintha fura lett volna, de... minden valószínűség szerint csak képzelődtem. - Nem biztos, hogy szeretnéd hallani a választ erre a kérdésre - mondtam, és még ha egy pillanatra ki is kívánkozott belőlem a válasz, most... valahogy nem vágytam megint ordibálást gerjeszteni. Tudja, tudnia kell, hogy nem bízom benne, hogy kinézem belőle, bármikor eltűnne a gyerekeimmel, hogy belém rúghasson... igenis hiszem, hogy megtenné... Hiszem, de... mégsem mondtam ki újra.
Szemem tágra nyílt egy pillanatra. Hiába javította ki magát, és beszélt tovább. Én leragadtam egy bő percre az első pár szónál.
- Miért, szerettél? - Tudtam, megbánom még, hogy kicsúszott a kérdés. Enélkül is fájt eléggé a fejem, és tudtam, a válasz is rátesz még egy lapáttal, de csak kijött... még ha meg is fogom inni a levét. Mostanában nem először botlik a szóba, és nem értem miért...?
Nem értettem mire is akar kilukadni... nála vannak, nincsenek nála, itt sincsenek, most akkor mi van?!
Meg akartam kérdezni, de ahogy ép keze a fejéhez ért, a mozdulat felidézett bennem is egyet... Azt, amikor a karjaimba húztam őt a hídon, és ahogy kezem a fejéhez ért, a vére színezte vörösre a tenyerem. Ahogy lepillantottam futólag tenyeremre, szinte újra rajta láttam a vöröses maszatot.
- Na... oké... most kell egy ital, kész, elvesztettem a fonalat - kezdtem el forgatni a fejem, hogy felkutassam, hova a francba csesztem le hazaérkezésemkor a mankóimat, miután fekvő helyzetbe kínlódtam magam... habár ezzel tulajdonképp csak azt akartam volna leplezni, hogy a szavai felét baromira meg sem hallottam, mert a vérét (ami ott sincs) bambultam a kezemen. És hülye módon felmerült bennem a gondolat, hogy megkérdezzem, jól van-e...
- Ha gondolod, helyezd magad kényelembe. - Ez lett a "jól vagy?" helyett... miközben ráleltem, a kanapé mellé, a földre hajítva a mankóimra, amikért nyúlva nagy nehezen (és roppant komikus kivitelezésben) álló helyzetbe küzdöttem magam. A gipszes lábam tiltakozott ugyan a függőleges helyzet ellen, a fejemet már ne is firtassuk, egy pillanatra le is hunytam a szemem, mert megmozdult és elhomályosult körülöttem a világ, de azon voltam, hogy úgy tegyek, mint aki nem érzi/nem tapasztalja mindezt. Gondoltam, hogy... ha már egyesek szerint ez úgyis fejben dől el, hát majd meggyőzöm akkor az agyam, hogy nem, nem fáj semmi. Ki tudja, lehet olyan hülye, hogy elhiggye.
Döglött raliversenyzőt megszégyenítő sebességgel cammogtam el a konyhapultig. Ott majdnem eltaknyoltam egy pár otthagyott plüssállatban, (nem firtatom, mit keresett Micimackó, Bagoly és a fél Százholdas pagony a konyhámban...) de végül sikeresen megérkeztem a hűtőig. Ismételt művészi teljesítmény volt azt kinyitni, és onnét kivenni egy, a felső polcra "rejtett" üveget.
Nellie-re ügyet sem vetettem ezalatt, bár a két "új lábamat" mertem volna rá tenni, hogy nem fogja megállni szó nélkül a dolgot...
A pultra ügyeskedtem az üveget, aztán igyekezve nem hasra esni közben, letekertem a kupakot róla. Végül, mielőtt a számhoz emeltem volna, Nellie felé nyújtottam.
- Fájdalomcsillapító whiskyt? - kínáltam meg. - Hátha akkor érthetőbben is sikerül elmondanod, hogy akkor most végülis... hol vannak a lányaink, meddig lesznek ott, és mikor kapom őket vissza? HA feltételezem azt, hogy igaz lehet amit mondtál, és nem azért jöttél, hogy összeszedd a cuccukat és meglépj velük...

Ajkam alig láthatóan megremegett, az meg pusztán szerencse volt, hogy még ebben a pillanatban továbbra is a kulcscsomót szorongattam, így legalább alapból is ökölbe volt a kezem. Ujjaimat még inkább a kulcscsomó köré fontam, már szinte tenyerembe mart, de alig éreztem meg. Szavai voltak azok, amik igazán a húsomba, de legfőképpen lelkembe vájtak. Mintha az a férfi akit ismertem egyáltalán nem létezett volna, csak egy fenevad maradt helyette, ami szenvedést hoz el, mert az élteti. S hiába próbáltam olykor arra az éjszakai beszélgetésre gondolni, mert amit szemtől szemben mutatott pusztítóbb volt és legyőzte szép lassan a reményt. Legyőzött szép lassan minden érzést és ezért utáltam még inkább a szívemet, ami képes volt annak ellenére szeretni őt, hogy megégetett, porrá zúzott bennem mindent. Szép lassan martak belém a tüskéi, hogy lassú halálom legyen, én pedig már nem tudtam ellene küzdeni, hagytam, hogy mindent elvegyen és szép lassan részben üressé váljak.
Szerettem volna tudni, hogy miért nem felel, hogy mondjon valamit, de a hallgatása is egészen beszédes volt számomra. Talán nem ezt akarta mondani, nem ezt gondolta vagy érezte, de a hallgatásával csak egy dolgot ért el, hogy még inkább belém rúgjon és tudtomra adja mekkora szörnyetegnek tart.
Minden levegővétel égetett, mintha csak tűzre állítottak volna, hogy lassan égjek el, először belülről égjek el, majd utána minden porcikámmal együtt megsemmisüljek, mintha soha nem is léteztem volna. Hogy jutottunk idáig? Hogy lett az életünk a pokol legkegyetlenebb bugyra? Mintha a régi emlékek csak ábrándok lettek volna, mintha a jó és boldogság soha nem is létezett volna közöttünk.
Legszívesebben a képébe toltam volna, hogy már pedig igen, de végül inkább megingattam a fejemet. – Igazad van, csak ők aggódtak és miattuk vagyok most is itt, hogy megmondhassam, hogy az apjuk jól van. – fejben kicsit másképpen hangzott és olyan szép jelzőket kapott, hogy azt a legtöbb helyen kisípolták volna. De a lányokra soha nem ragasztanám át az érzéseimet, előttük és miattuk muszáj erősnek maradnom, ahogyan neki se akartam igazán megmutatni a sebezhetőségemet, de egyre vékonyabb peremen sétáltam és féltem, hogy újra a mélybe fogok zuhanni. – Eddig se tűnt úgy, hogy annyira törődtél volna azzal, hogy miként és miket adj a tudtomra, akkor hirtelen miért? – jegesen csendült a hangom, mint akit a hidegség kitöltött és minden érzést megölt volna benne. Jégcsapok is kellemesebb érzéssel tölthetnék el az embert, mint az, ahogyan én ejtettem ki a szavakat. Páncél volt és nem több, de úgy éreztem ezt kell tennem.
Láttam miként változott meg az arckifejezése, de igazából sok jót nem vártam. Inkább csak arra számítottam, hogy újra belém fog rúgni, újra valami epés megjegyzést fog tenni és lám részben igazam is lett. A kérdése úgy ütött át a falaimon, mint a falevélen a nyílvessző, hogy aztán a szívemben álljon meg, mint a legnagyobb pont, amit valaki lőhet…
- Igen… - egyetlen egy szó volt, mégis gondolkozás nélkül, de suttogva hagyta el az ajkaimat. Ajkam újra megremegett, nagyot nyeltem és hirtelen úgy éreztem, mintha meztelenül állnék előtte. Mintha túlzottan is mélyre engedtem volna őt ezzel, hogy lássa azt, amit velem tesz. Volt valami megfoghatatlan abban, ahogyan kiejtettem. Őszinteség, szenvedély és túlzottan is mélyről jövő fájdalom, sebezhetőség. S ezért még inkább gyűlöltem magam, hogy egyetlen egy szóba mennyi érzelmet képes voltam belepréselni.
A falaimat akartam, de azok úgy lebbentek szél, mint egy kacérkodó szellőben a függönyök.
Nem feleltem semmit se arra, amit mondott. Segíthettem volna neki, de képtelen voltam megmozdulni. Féltem attól, ha egyetlen egy lépést is teszek meg, akkor a lábaim megadják magukat, a könnyeimnek meg semmi se fog tudni gátat szabni. Békével jöttem, de úgy éreztem, mintha csak a fenevad barlangjába sétáltam volna bele, hogy szép lassan felfaljon, ellőtte még viszont elszórakozik velem. Minden falatot ki akarna élvezni.
Pár pillanattal korábban le akartam volna ülni, de most inkább nem. Megráztam még a fejemet is nemlegesen. Ha leülök, akkor nehezebb lesz egyben tartanom magam és most arra vágytam legkevésbé, hogy lássa mit tett, hogy még mindig hatással van rám. Nem akartam a kedvére játszani, hogy láthassa a szenvedésemet. Ostoba voltam, amiért azt hittem ez könnyedén mehet. Ostoba voltam, amiért mindig képes voltam remélni. Ostoba voltam, amiért ráébred, hogy nem vagyok akkor szörnyeteg, mint hisz. Ennyi idő alatt ráébredt arra, hogy valóban megbántam, amit tettem, de… de semmi jelét nem adta ennek. Én voltam a céltáblája közepén, akibe előszeretettel vájta bele karmait.
Ha éppen nem a cafatokban heverő lelkemet igyekeztem volna valamennyire összegyűjteni és újra felvértezni magam ellene, akkor lehet valami beszólást megnyert volna magának, de ehelyett csak lehunytam a szememet és minden erőmre szükségem volt ahhoz, hogy megpróbáljam valamennyire kizárni magamból az általa okozott károkat, a szavait, a pillantását, amivel „megtisztelt”. Nesztelenül és lassan fújtam ki a levegőt és mire megszólalt addigra új őt fürkésztem rezzenéstelen arccal.
- Nem iszom. – nem volt igaz, hiszen a bor volt a legjobb orvosság az elmúlt hetekben. Igaz, amióta gyógyszereken kellett élnem és a lányok is nálam voltak nem nyúltam pohárhoz. De ezek után? Legszívesebben elmerültem volna egyben, de nem engedhettem meg magamnak. Ezt se. Két apróság még számít rám és ők azt hiszik egy harcos az anyjuk, de valójában? Valójában csak egy romhalmaz, aki egyre inkább úgy érzi, hogy csak romlást és rosszat hoz mindenki életében, ezért se értettem, hogy miként képesek ők még mindig annyira szeretni. Főleg az igazság tudatában.
Már majdnem belekezdtem, már majdnem sikerült, de akkor jött az a bizonyos „HA” szócska, mint valami legédesebb méreg, ami észrevétlenül tekeredik köréd, hogy aztán a mérgét több helyen is beléd csepegtesse. Szavai megmérgeztek és ez volt az utolsó csepp a pohárban…
- Rohadj meg! – ingerülten csendült a hangom, miközben felé böktem az ép kezemmel. Utána következő dolgok meg egyszerűen összefolytak, szinte fel se fogtam, amit mondtam és tettem. – Gondolhatsz hazugnak, szörnyetegnek, az életed legrosszabb személyének. Azt, aki csak rosszat hozott az életedbe, de a lányainknak SOHA nem okoznék fájdalmat és nekik szükségük van rád. Jobban, mint azt hinnéd. Nyalogathatod a sebeidet, okolhatsz örökké mást azért, mert pokollá változott az életed, de tudod mi a legszebb az egészben? – kérdeztem meg nevetve. Mindennek volt mondható, csak boldognak nem. – Az, hogy észre se veszed miként mérgezed meg a saját életedet! Ide jöttem aggódva, minden félelmet, minden kellemetlen érzést félretettem, hogy megtudjam jól vagy-e és te mit tettél? Csak minden egyes rohadt pillanatban azt keresed, hogy miként rúgj belém, miként ölj meg szép lassan. Ostoba voltam, amiért azt hittem, hogy tudom még ki vagy és aki, ha részben jogosan is bánt, de idővel netán változhat, hogy idővel rájöhet miként öl meg minden egyes szavával, de tévedtem! Önző rohadék lett belőled, aki minden hibát, minden rosszat csak a másikra akar kenni!! – és már nem érdekelt, hogy miként folynak végig a könnyek az arcomon. Nem érdekelt, hogy miként törtem meg előtte és engedtem azt, hogy lássa milyen ronccsá tett. Miként hullottam neki köszönhetően földre, hogy még inkább belém törölhesse a lábát. A következő pillanatban pedig a közelemben heverő lapra, amire már a lányok elkezdtek rajzolni felfirkantottam egy címet, majd egy nevet és telefonszámot. -  Nekem ebből elegem van! Utálom, hogy még mindig ezt tudod velem tenni. Gyűlölöm minden egyes pillanatát annak, hogy reméltem, hogy egyszer talán megenyhülsz és az orrodnál tovább látsz. Igyál amennyit akarsz, ha az szerinted megold mindent, de én befejeztem. Ott a telefonszám és a név. Majd ő elmond mindent neked. A cím pedig ott van, ha látni akarod őket. Ha úgy döntöttél, hogy végre ideje kiemelned a fejedet a seggedből! – és már az ajtó előtt is álltam kulcscsomóval a kezemben. Fogalmam sincs, hogy miként is jutottam el odáig, miként voltam képes ennyire sírva viszonylag összefüggően beszélni és nem a földre rogyva sírni. Mielőtt viszont még kiléptem volna az ajtón rápillantottam. Látásom is homályos volt már a sírásnak köszönhetően. – Akár tetszik, akár nem. Akár hiszed, vagy akár nem, de én is aggódtam érted és amit mondtam… Remélem, te legalább boldog vagy így...- végül megráztam a fejemet és újra keserűen nevettem el magam, mielőtt bevágtam volna magam mögött az ajtót. Ha volt csöppnyi józansága, akkor összerakhatta magától is, hogy a „szeretlek” szóra gondoltam, s hogy az is őszinte volt. Kimondani már nem bírtam és azt se tudtam merre menjek. Taxit kell szereznem, de egyelőre képtelen lettem volna arra is. Csak egyedül akartam lenni és végre kisírni a lelkemet is. Azt amiből már nem maradt semmi se, de számára olyanná vált, mint egy nyitott könyv, aminek minden sorát egészen jól ismeri már az olvasó…


|| Sajnálom, nem így terveztem, de ez jött.

Bólintottam.
Igen, gondoltam. Csupán nyelvbotlás lehetett. Semmi több, csak egy szerencsétlenül megválasztott megfogalmazás, melynek nincs semmiféle mögöttes tartalma, jelentése...
Hiszen, ugyan, hogy is aggódhatna ő értem? Nevetséges volna. Nincs rá semmi oka. Csupán az a helyzet, hogy a lányok miatt... esetleg érdekli mi a helyzet, hogy mellettük lehessen a helyzetben. Ennyi, semmi több. Csak a lányok miatt. Az ő gyermeki szívük még képes... még egy olyan alakot is befogadni, aki kicsit sem érdemelte ki...
- Eddig is visszafogtam magam, Jégkirálynő - feleltem, reagálva ezzel hűvös, mondhatni, borzongató stílusára. - Ez volt a cukormázas verzió, ahogy mondani szokás... - Megvontam a vállamat, mintha ez az egész... valami semmiszerű dolog volna csak. De helyenként igaz is volt, esetenként sokkal... sokkal másabb módon szerettem volna beszélni vele, vagy kifejezni érzéseimet, gondolataimat, mégis... ráfoghatjuk, hogy türtőztettem magam.
Mondhatnám, hogy torokba gombócot szorító érzéssel vártam a válaszát, de... azzal túl sokat is mondanék. Érdekelt... ez a jobb.
Valahogy mégis kirázott a hideg, amikor igennel felelt. És azzal együtt is, valami különös szúrást éreztem szívtájékon. Valami... ebben az egyetlen egy szóban nagyon másnak érződött nekem. Nem is tudnám megmondani, mi volt, de talán... valahogy úgy tudtam volna kifejezni magam vele kapcsolatban, hogy ez volt az első olyan alkalom, amikor... Szóval, hogy... hát, ez volt az első olyan eset, amikor olyasmi érzés jelent meg bennem, hogy... nem tudom, szóval... olyan, hogy mintha... most először, azóta, hogy anno mi volt, és most mi van, és hányszor és mikről beszéltünk egymással, most... most először éreztem úgy, hosszú idő óta, hogy ebben az egy szóban, talán... nem... nem kételkedem.
De a fura az volt, hogy ettől... ez... csak még inkább... borzongatóvá vált. Ijesztővé. Fájdalmassá. Igen, fájt... mert ha elhiszem, hogy igenis szeretett engem, akkor nem csak az fájt jobban, hogy én hazudtam neki, és kihasználtam, de az is, hogy ő hazudott, és elment, és elvette az ikreket, és annyi évig... fel sem merült, hogy visszajöjjön, visszahozza őket. Nem mintha szép dolgokat talált volna, ha visszajön, nem mintha olyan embert talált volna, akit apának akart volna a gyerekeinek, de... de... nem is tudom. Ez így is mégis nagyon... fájt.
Azt hiszem, ezután főleg jobb volt megmoccannom, kicsit nem őrá, hanem a nyomoromra összpontosítanom, és... és ezután főleg kellett az az ital...
Nem akartam látni, hogy... Nem akartam a... a helyzetről, annak feszült mivoltáról tudomást venni... az ő állapotát sem akartam meglátni...
Megvontam ismét a vállam. Ha nem kér, nem kér, nekem nem fáj. Én meghúztam az üveget. Így utólag belegondolva, jól is tettem, kár hogy nem ihattam ki egy hajtásra, hiszen ami pillanatokkal később kirobbant ebből a nőből, ahhoz ez még így állati kevés volt, éreztem, hogy kelleni fog még, mire ennek vége... Kimerevedett ábrázattal lestem ki a fejemből, egyenesen őrá.
Tulajdonképpen... lefagytam. Nem biztos, hogy akármit is felelni bírtam volna, mindarra, amit kaptam a következő pillanatokban tőle. Főleg, hogy az egészet egy HA indította el... Legalábbis, csak azt tudtam feltételezni, hogy az volt a baja, mert az utolsó mondatom után akadt ki, és az... volt... az egyetlen feltételezést jelző szó benne... pedig én azt hittem ez jó... nálam ez haladás volt, hajlandó voltam feltételezni az igazmondást részéről... de... most úgy éreztem, cseszhetem én a feltételezéseimet, akármit mondjak vagy tegyek, csak azt értem el eddig nála, hogy leordította a fejem...
Csak azt nem tudtam, hogy akarja rendezni a helyzetet, úgy, hogy ha bármiről is elmondom őszintén, mit érzek vagy gondolok róla, akkor leüvölti a fejem... és... és aztán még ott is hagy!!
Itt hagy! Mindig! Ez a tetves módszere! Dönt, kigondol mindent egyedül, egymagában, aztán veszekszik egy sort, és lelép... És még akkor velem nem lehet beszélni! És én teszek tönkre mindent! Persze... mert ő egy tetves szent!?
Pedig ha csak sejtette volna, mennyire is nem csak másokat okolok a bajaimért... A legtöbbet magamnak köszönhetem. És hogy mennyire is mérgeztem igazából az életemet, amiről neki fogalma sincsen...
És nem tudtam megérteni, most vajon mivel rúgtam bele...?! Hiszen én nem szántam annak kivételesen semmit... még azt is hajlottam volna elhinni, hogy nem fog ezúttal lelépni, de... de ezzel is csak rosszat tettem... ezért is csak... ez jött... hogy megint kiabál, és dühöng, és... és kiakad rajtam épp...
Bár ennyit arról, hogy nem is aggódott... Most akkor mégis?! Mi?! Hogy?!
És mi a fenével akarom én őt megölni?! Miért ölném meg?! Mivel?! Azzal, hogy dühös vagyok, azzal, hogy a tudtára adom, azzal, hogy nem hiszek neki?! Ezzel ölöm meg?! Hogy a fenében lehet az?! Nem értem! Egyszerűen... egyszerűen nem tudtam ezt megérteni...
Hogy önző vagyok, azt tökre értettem... igen, ebben egyet is tudtam érteni, de... nem tudtam megérteni, miért történik most ez... miért sír... mit mondtam, amivel ezt értem el...?
És miért fáj sírni látni...?! Megint...
Mikor kezébe kapott egy közeli papírt, értetlenül, bambán pislogtam tovább, fel sem ocsúdva, még annyira sem, hogy megkérdezzem, mit ír... Még mindig arra kerestem magamban a választ, hogy miért történt most ez... miért sír... miért mondta azokat, amiket, és hogy a fenében értette...?
De folytatta.
Mikor azt mondta, elege van... megrémültem... igen... meg, és... kinyílt a szám, hogy mondjak valamit, de magam sem tudtam mit szerettem volna... Bár nem is hagyott volna szóhoz jutni, asszem...
Hogy ÉN, és hogy... EZT... mit ezt? Azt sem értettem miért pöröl, nem még hogy hogy tudok vele bármit is én tenni, mikor az előbb még ott tartottunk, hogy nem érdeklem... most meg már hatok rá, aggódik...?! Mi van?! Nem értem...
De mire kettőt pislogtam, már az ajtónál volt. Azt hittem habozás nélkül elcsörtet, én meg álltam volna ott, mint valami tetves kőszobor, de... még az az egy jó lábam sem akart mozdulni, nemhogy minden más... Ám nem tűnt el rögtön. Még visszafordult. Nem tudtam, lát-e egyáltalán a könnyein át, de... felém nézett.
Amit mondott... Basszus, melyikre gondol, már mondott annyi mindent, és a felét meg még most meg is cáfolta, és mondott helyettük újakat, honnan veszi, hogy tudom most mire gondolt?!
Ahogy kivonult, mint egy tornádó, és az ajtó csapódott mögötte, én... én úgy álltam ott, mint a kőszobor, amit orrba vágtak... Még hogy boldog... ja, boldog lennék, ha érteném, mi baja lett... és mi a fenét akart mindezzel, és... és mi a fenét jelentsen mindez! Most ez mi, és miért, és... és mi a francért kell neki folyton elrohanni, mikor... mikor... mikor tudja, hogy ezzel szokott elcseszni mindent, és teljesen kiakasztani!
Aztán, nem is tudom... egy percet, vagy tíz percet álltam-e ott... de hirtelen eszembe rémlett egy képtelen gondolatfoszlány, mi illett volna abba a befejezetlen mondatba még oda a végére, de... de öntudatlan is a fejem kezdtem rázni, hiszen az nem... hiszen az képtelenség, és nem, én... nem, én nagyon... de nagyon nem vagyok jól, és hülyeségekre gondolok, amik nem... nem lehetnek, hiába botlunk folyton abba a szóba, nem... Nellie talán úgy viselkedik, mint aki még... mint... de... de nem lehet... nem lehetséges, én...
Én csak azt vettem észre, hogy az üveg alja koccan a pulton, én meg már az ajtó felé igyekszek... amennyire erre képes voltam.
Ugyan nem tudtam, mennyi ideje ment ki Nellie az ajtón, egy perce, két perce, húsz perce, de... nem tudom... ez már olyan... talán reflex volt, egyszerűen utána kellett mennem... hisz ha nem megyek időben, eltűnik... ez motoszkált bennem szüntelen, kétségbeesetten, idegesen...
Nem is tudom az ajtó becsukódott-e mögöttem, csak mentem előre a folyosón, még azon sem járt az eszem, hogy a lift felé forduljak, automatikusan a lépcsőt vettem célba, bele sem gondolva, hogy akarok lemenni rajta...
Mígnem hirtelen rájöttem, tudatalattim a hang irányába megy, ami a lépcsők felől hallatszott be a folyosóra... Egy nő hangja volt, sírt...
Nem is.
Nem egy akármilyen nő. Nellie volt... az ő hangja volt, amint sírt...
Ahogy elértem a lépcsőkorlátot, és nem láttam őt, már épp azt hittem volna, hogy megint képzelődöm, de ahogy látóterem peremén mozgást észleltem, tekintetem lefelé fordult, és elhajolva kissé, észrevettem a lépcsőfordulóban lent levő alakot...
Nell a lépcsőn ült...
- Nem jönnél vissza a lakásba? - Hangom úgy szólt, mintha egy idegené lenne, azt sem tudom, meghallott/meghallhatott-e, ezért torkomat megköszörülve újra megszólaltam, bár nem tudom mi vitt rá, hogy visszainvitáljam, én csak... csak nem... nem akartam, hogy eltűnjön.
- Mikor így hagysz faképnél, általában szar vége lesz, úgyhogy... úgyhogy légy szíves, és told vissza a formás fenekedet ide! - Nem biztos, hogy díjnyertes szöveg lett, az előbbiek után főleg, hiszen nem tudtam mit váltok ki belőle, de úgy éreztem... a lelépésénél az is jobb, ha visszajön, és felpofoz, vagy tovább ordibál... de ha arra gondoltam, hogy hazamehet, és... és mi lehet abból, akkor hányingerem lett, és a világ tótágast állt...
Nyeltem egyet. Izzadt a tenyerem, ideges voltam, és zavart, és... azt kívántam, bár megérteném, mi történt az előbb...
- Figyelj, én... nem tudom mivel bántottalak meg, de most kivételesen tényleg... nem állt szándékomban, és... nem egészen vagyok benne biztos, hogy... érteném mi a bajod... Lehet, hogy túl nagyot kaptam a fejemre, de tényleg nem értem... mi rosszat mondtam. Összezavar mindaz, amiket mondtál, és... - De elhallgattam. Összezavart a helyzet, igen, és a szavai, és nem értettem mi történik éppen, de azt éreztem, hogy... úgy bántottam meg, hogy nem akartam, és bár ennek azt kéne jelentenie, hogy érez valamit irántam, ami abszurdum, de... mégis... És még csak azt sem értettem, ez miért érdekel... azon kívül, hogy nem akarom, hogy lelépjen a lányokkal, esetleg, ha megsértődik, de... nem tudom, volt még ebben valami, nem csak ez...

Nagyon nem így kellett volna alakulnia, de volt egy pont, amikor már nem bírtam tovább lenyelni a sértéseit, elviselni azt, hogy még több sebet ejtsem rajtam, miközben minden egyes pillanattal úgy éreztem, hogy szép lassan elvesztek mindent az életben. Lehet a lányok ideiglenesen nálam voltak, de valójában még mindig ő volt a gyámjuk. Ez pedig mindennél jobban fájt, hogy őket is elvették tőlem más bűnei miatt. Ahogyan a rettegés is egyre gyakrabban tört rám amiatt, hogy mi lesz akkor, ha lebukom? Ha többé nem láthatom őket majd? Ez nem az én játszmám volt, de mégis azzá vált azzal, hogy az apám könnyedén rántott magával, mintha bármihez is közöm lett volna abból, amiket ő elkövetett.
Nem volt erőm már újra és újra talpon maradni ebben a csatában, ennek volt köszönhető az is, hogy megadtam magam és hagytam, hogy a szavaim, érzéseim velem együtt „elpusztítsanak” mindent, mintha már semmi se számítana. Levegőt is alig kaptam, a látásom is egészen homályossá vált a sírásnak köszönhetően. Nem akartam többé erősnek tűnni, nem akartam úgy tenni, mintha nem fájna a puszta jelenléte, közelsége. Közel volt, olykor egyetlen lépés elég lett volna ahhoz, hogy megérintsem őt, de mégis úgy éreztem, mintha a világ másik felén létezne és elérhetetlen maradna örökre. Nem kellett volna látnia, hogy miként is vagyok valójában, hogy ő is mit tesz velem, de van az a pillanat, amikor a józanész felett győzedelmeskedik a megtört szív és ez pontosan ilyen volt.
El akartam menekülni, sietve szedtem a lépcsőket, de messzire nem juthattam, mert megcsúsztam… alig sikerült csak megkapaszkodnom, de aztán pillanatokon belül mégis a földre rogytam. Nem érdekelt, hogy egy lépcsőház lépcsőjére kuporodtam össze és hagyom, hogy a könnyeim áztassák a ruhámat, itassák az egereket. Kezem egyre inkább a sajgott, a fejem zúgott, a szemem pedig fájt a sírásnak köszönhetően. Kicsit már szipogtam is, de nem érdekelt, csak felhúztam a lábaimat is, éppen maradt kezemmel átöleltem és fejemet a térdemre hajtottam, miközben hagytam, hogy az érzéseim és a könnyeim elmossanak mindent. Már nem számított semmi se, mert legszívesebben elfutottam volna, de egy részem mégis képtelen volt rá, mint hajdanán. S míg akkor győzött a futás, most mégis valami még mindig itt tartott.
Mint egy törött szárnyú pillangó, aki elrepülne, de nem tud, míg a sebei be nem gyógyultak.
- Nem. - hangom alig hallhatóan csendült, miközben szipogtam. Nem néztem hátra, nem akartam látni őt, nem akartam, hogy lássa mennyire pocsékul voltam. Azt se értettem, hogy minek is jött utánam, ha már olyan kedvesen mindig mindent elkövet azért, hogy a lehető legtávolabb lökjön magától. Mintha már a puszta jelenlétem is égetné őt, vagy nem is tudom mi lenne a legjobb szó rá. A kabátom alól kilogó pulcsival próbáltam letörölni a könnyeimet nem sok sikerrel, de nem mozdultam meg. Továbbra is ültem a hideg kövön, mintha tényleg nem számítana már semmit se.
Felmorrantam arra, amit mondott, ugyanakkor valami fura oknál fogva képes voltam elnevetni is magam. Őszinte nevetés volt, még ha nem is túlzottan erőteljes, de továbbra se állt szándékomban megmozdulni. Inkább csak a falnak dőltem és továbbra is lefelé bámultam, miközben a lábaimat még szorosabban a mellkasomhoz húztam. – Meddig fogod ezt a fejemhez vágni? Ezt fogod írni a síromra is, hogy a nő, aki tönkre tette az életedet, mert egyszer ballépésként elrohant? – fájdalom csendült ki a hangomból, miközben az újabb könnyeim ellen próbáltam küzdeni. – Egyébként is legutóbb is mindent elkövettél azért, hogy a lehető legjobban rúgj belém és inkább elmenjek. – lehet egyszer én tettem meg, de aztán meg ő tett meg mindent ezért. Így nem értem mégis mit vár… Azt, hogy majd mindent le fogok nyelni, hogy hagyni fogom neki azt, hogy állandóan lábtörlőnek használjon, vagy szimplán csak dartztáblának? Nem őrültem meg még ennyire, hogy a kelleténél több fájdalmat kelljen elviselnem.
Miután befejezte mély levegőt vettem és lassan fújtam ki a levegőt, de továbbra se álltam fel. Csak oldalra fordultam, a hátamat a falnak támasztottam, hogy láthassam őt. Figyeltem őt vöröslő szempárral, miközben a könnyek még mindig arcomon gördültek végig, mintha csak esőcseppek lennének. Szomorúan fürkésztem őt, arcomra tapadt tincseimmel kezdtem el viaskodni.
- Biztos vagy abban, hogy nem akartál? Talán mélyen legbelül csak erre vágysz és minden egyes alkalommal eleget is teszel ennek Ryan. Tudom, hogy hibáztam és azt is, hogy nem lehet az elmúlt éveket egy csettintésre semmisé tenni. Azt is sejtem, hogy mennyire nem lehet könnyű az, hogy újra az életed részévé váltam, miközben esélyesen a legkevésbé vágysz erre, de… - elcsuklott a hangom és egy pillanatra inkább a plafonra pillantottam, a felettem kacskaringózó lépcsőnek a „fenekét” néztem. – de attól még nem érdemlem azt, hogy minden egyes áldott találkozáskor hazugnak nevez, vagy szívtelennek. Akit biztosan nem érdekelsz, mert most is mit kaptam tőled? Csak ezt, hogy ha egyáltalán híhetsz nekem, meg én biztosan nem aggódtam érted. És mindennél jobban fáj, hogy szörnyetegnek látsz. Vannak dolgok, amik megváltoztak, de akár tetszik, akár nem, de vannak, amik soha nem változtak meg, mégha néha azt kívánom, hogy bárcsak, mert akkor kevésbé fájna az, ahogyan viselkedsz, ahogyan minden egyes alkalommal belém törlőd a lábadat. – vádaskodásnak nyoma se volt a hangomban. Láthatta rajtam, hogy bármennyire is nehéz volt szavakba öntenem az érzéseimet, akkor is őszintén így gondoltam. Lehetett volna ennél keményebb is, de fáradt és nyúzott voltam. A fájdalom meg egyre inkább uralni kezdte a testemet is. Ennek köszönhetően pár másodperc erejéig fájdalmas grimaszba torzult az arcom, a sérült kezemet még inkább mellkasomhoz préseltem, mintha az bármin is javítana. – Én csak ezt így nem tudom tovább csinálni. Én nem bírom tovább elviselni azt, hogy minden egyes pillanatban belém rúgj. – akkor inkább ne találkozzunk többé, de nem bírtam ezt is hozzátenni, mert abba úgy éreztem, hogy újra a szívem szakadna bele. Lányok miatt se lenne kivitelezhető igazán. Lesütöttem a pillantásomat és engedtem, hogy a könnyeim újra megeredjenek. Megingattam a fejemet, mint aki majdnem valamit kimondott, de meggondolta mégis magát. – Tudod, bármennyire is utálod, de aggódtam érted és rohadtul dühös voltam rád, amiért nem maradtál a kórházban, ahol megfelelő felügyeletet kaphatnál. Nem akartam arra gondolni, hogy netán még nagyobb bajod lesz. Sőt, még az is megfordult, hogy te is lakhatnál ott. Lányok imádnák, te talán végre ráébrednél arra, hogy nem akarom elvenni őket tőled és legalább megnyugodhatnék, hogy nem teszel nagyobb kárt magadnak. Tudom, ostobaság. – keserűen nevettem el, miközben az ölemben pihenő kulcscsomóra pillantottam. Hogy keveredtünk ebbe az egész helyzetbe? Hogy süllyedhettem ennyire le, hogy pont neki engedjek bepillantást a gondolataimba az érzéseimbe? Miért fáj még mindig ennyire, hogy továbbra is csak egy szörnyeteg vagyok a szemében? Komolyan, mintha én lennék maga a halál, akit csak utálni és gyűlölni lehet…
Fejemet a falnak döntöttem, felfelé néztem, míg le nem hunytam a szemeimet és hagytam, hogy némán sírtam továbbra, mintha soha nem akarna abba maradni ez a fránya dolog.

Ismeritek az érzést, amikor kivert kutyát láttok szakadó esőben? Emlékeztek, mennyire szar érzés, tudni, hogy te mész haza a jó meleg lakásba, de nem, nem viheted haza csóri jószágot, mert allergiás vagy rá. A szíved egyik fele megszakad, mert szeretnéd hazavinni, jó lenne segíteni rajta, de a beteg feled, amelyik szenvedne tőle, az nem enged a vágynak. És olyan hülye vagy, hogy nem jut eszedbe, elvihetnéd egy menhelyre is, vagy egy barátodhoz, tök mindegy, de valamiként segíthetnél rajta... csak tegyél már valamit, hogy ez a helyzet jobb legyen. Nem. Csak állsz ott, bámulod, mindketten áztok, és nem történik semmi...
Ilyesmi érzés fogott el engem is, ahogy Nellie-t sírni láttam lent a lépcsőn kuporogva...
Megcsóváltam a fejem, bosszús, keserű morranással reagáltam nemleges válaszára. Szívesen utánamentem volna, de őszintén szólva jelenleg azt kellett feltételeznem, ha legurulnék a lépcsőn, és ismét összetörném magam, itt hagyna, hogy majd megtalál valaki... Nem maradna...
Mikor szavaimra felnevetett kissé, kicsit megörült a lelkem, habár dunsztom nincs, miért... csak... talán annak örültem, hogy nem az volt a válasza rá, hogy felpattant és lefutott a többi lépcsőn is, hogy totálisan leléphessen előlem... Ez ahhoz képest még így is sokkal jobb volt.
Nem számítottam rá, hogy beszélni kezd, vagyis... arra biztosan nem, hogy ilyen hosszan, és részletesen fog nekem arról beszélni, mit érez, és gondol, és... bár sok olyat mondott, amivel nem értettem egyet, és volt egy morgó hang bennem, ami rákiáltott volna, de az csak valahol lenn, a fájdalom alá szorulva lihegett, fújtatott, duzzogott, mérgelődött e percben...
- Te minden szavamat támadásnak veszed... pedig nem mindig az. Nem tehetek róla, hogy az igazság nem az, amit hallani szeretnél. Ez az igazság. Az igazat mondom neked, de most ezért is csak utálni tudsz. Nem tudom, ez marad-e örökre az igazság, nem tudom fogok-e még benned bízni, hogy nem tűnsz el... Most nem bízom. Ez van, nem tudom erővel megváltoztatni. Nem tudom lesz-e olyan, hogy egyik felem sem dühös rád... most... ez van... ha látlak téged, ha látom a lányokat... mérges vagyok, amiért annyi mindenről lemaradtam. Mérges vagyok, dühöngeni tudnék, és nem tudom elmúlik-e. De szeretnéd, ha azt hazudnám, hogy minden szuper, és már kicsit sem zavar amit tettél, hogy eltűntél? Mondjam azt, hogy már nem mar belém...? Te is ugyanúgy dühös vagy rám, amiért hazudtam, nem? Neked sem múlt el. Nekem sem múlt el. Te túl tudsz lépni azon, amiket tettünk egymással? El tudod felejteni? Képes vagy arra, hogy ne jusson eszedbe, ha rám nézel? Te meg tudod ezt tenni? Anno azzal csesztem el, hogy hazudtam, most az a bajod, hogy igazat mondok, és az nem az, amit hallani akarsz. Évekig dühöngtem, és nem tudom, képes leszek-e valaha bízni benned, de hogy várhatod el, hogy ez pár hét alatt kiderüljön? Nem derül ki. Nem tudom mi lesz. De azt akarod talán, hogy hazudjam azt hogy minden oké? Az jobb volna? - kifakadtam, és csak úgy dőltek belőlem a szavak, és fogalmam sincs igazából hogy hogyan vagy honnét jöttek... csak jöttek... Dühös voltam magamra, mert szemeim égtek, szúrtak, könnyezni akartak, de nem akartam engedni, nem akartam, hogy ő lássa, lássa mennyire fáj...
Reszketegen sóhajtottam fel.
- Van bennem egy oldal, ami... ami rohadtul dühös rád... és egyszerűen... nem csitul - mérgesen csapott kezem a korlátra, bele is sajdult, s felszisszentem. - És van egy másik, ami viszont... nem dühös, csak fáj neki, de az első sokszor... vagyis inkább legtöbbször... sokkal erősebb. És túl sok... túl sok mindennel küzdök most, ahhoz, hogy még ezzel a féllel is csatába szálljak, és egyébként is úgy érzem... - Megráztam a fejem, s nagyot nyeltem. - Nem tudok rá jó módszert, hogy elcsituljon. Rossz módszert tudok, de azt a lányok miatt nem csinálhatom. - Felpillantottam a mennyezetre, de csak hogy ne őrá kelljen néznem. Igen, a drogra gondoltam... az sok dolgot át tud írni az ember fejében, de... nem akarom és nem szabad... Akkor nem volnék dühös, nem volnék üvöltő vad sokszor, de... azt nem lehet, és nem tudom hogyan kell nélküle megnyugodni, ha őróla van szó...
- Szeretnék megenyhülni... - bukott ki belőlem egyszer csak. - Tényleg. Vagyis... egy részem akarja... de az a rész, az nem... - Egy pillanatra elharaptam a mondatot, de szinte rögtön folytattam is tovább. - Nem tudom az a részem mit csinál az idő nagyobbik részében, de általában nem ő az uralkodó fél. Általában egy dühös fél van fenn, aki nagyon... aki még mindig nagyon dühös. Azért, ami történt. Mindenért. Apám miatt, a lányokért, érted... magamért, mindenért. De még ő sem csak téged hibáztat minden nyomoráért, csak ő tetű és nem vallja be... tudom, hogy én voltam az első, aki elcseszte, miattam van az egész... mert annyira be akartam bizonyítani, hogy...
Elhallgattam. Lenéztem rá. Néztem könnyektől csillogó arcát, vöröslő szemeit... nem is éreztem, hogy az én arcomon is cseppek folynak végig...
Talán egy egész percig is bámultam őt, míg végül elfordítottam tekintetem. Elszégyelltem magam, hogy miket mondtam, és nem tudtam, tényleg nem, hogy honnét jött mindez... és miért mondtam el...
Újra megköszörültem a torkom, most jöttem rá, hogy könnyezem, és mérges mozdulattal töröltem meg az arcomat.
- Különben is, ez semmiség... - próbáltam úgy tenni, mintha... mintha az elmúlt percekben nem mondtam volna semmit. - A kórház semmire sem jó, csak beleszólnak mindenbe. Nem kell lesniük lélegzem-e még, túléltem már ennél rosszabbat is. Pár hét, és semmi bajom... ez csak... bosszantó - emeltem meg kissé a mankóimat, mintha semmi más bosszantó, vagy bajos nem volna a helyzetemben. És mintha ezzel figyelmen kívül tudnám hagyni, hogy tulajdonképpen megint azt mondta, aggódott miattam, és... most még azt is hozzácsapta, hajlandó lenne... vagy lett volna, együtt lakni velem... hogy ki ne múljak... bár gondolom inkább a lányok miatt...
- Hiányoznak a lányok... - jegyeztem meg, csak csendben. - Nem akarok külön lenni tőlük. - Ezzel tulajdonképpen nem, nem azt akartam mondani, hogy esélyt látnék bármiféle együttműködésre is, mármint... a következő hetekben, csak hát... csak azt, hogy nem akarok az ikrektől távol lenni.

Szerettem volna felelni neki, még ha nehezen is ment, de helyett inkább csak hallgattam. Nem vágtam a szavába csak bámultam a messzeségbe, vagy csak lenéztem a kezeimre, miközben a sírást nemigazán tudtam abbahagyni. Előbb vagy utóbb mindennek eljön az ideje, de nem úgy éreztem, hogy erre még mindig nem állok készen. Képtelen vagyok vele egy ennyire mélyről jövő beszélgetést folytatni, ennyire engedni, hogy még inkább a bőröm alá kússzon. Minden egyes levegővétel fájt, a fejem zsongott, a karom fájt és úgy éreztem, hogy szép lassan egyre inkább megrepedt alattam a föld és el fog nyelni… s erről eszembe jutott a hídon történtek is, mire még inkább összehúztam magam. Talán még egészen szerencse volt a balesetem is, hiszen így legalább mindenki elől leplezhettem azt, hogy azóta nem szívesen ültem autóba. Egyszerűen a félelem még mindig túlzottan úrrá tudott lenni, de mégse mondhattam el senkinek se. Ez is egy újabb titok volt, ami mélyen legbelül lappangott a felszín, a máz alatt.
- Mert a többsége támadás, ezt neked is látnod kell. – húztam el a számat és sóhajtottam egy nagyot, amikor meghallottam a kérdését. – Egy részem mindig is rettegett azóta a pillanat óta, hogy vajon még miről hazudtál, de… - lehunytam a szememet, képtelen lettem volna ránézni ebben a pillanatban, mert úgy éreztem, mintha lecsupaszítanám magam és túlzottan is mélyre engedném, hogy lásson bennem. Ezzel pedig tudtam, hogy csak még több támadásifelületet adok neki, viszont úgy éreztem, ha ezek után is csak tovább romlanak a dolgok, akkor meg kell tanulnom nélküle élnem. Ott akkor már nem fog remény maradni. Csakis a lányok miatt fogom tartani vele a kapcsolatot, de el kell fogadnom bármennyire is fáj és bárhogyan is lesz ezek után. – utána ráébredtem, hogy nem hagyhatom azt, hogy a félelem és a kétely minden egyes pillanatát az életünknek megkeserítse. Szerettelek és te szerettél engem, ez pedig erőt adott ahhoz, hogy az irántad érzet boldogabb érzések erősebbek legyenek, mint a düh és a félelem. Ha nem így lett volna, akkor abban a pillanatban elsétáltam volna. Fájt, hogy ne fájt volna. Úgy éreztem, hogy elárultál, ahogyan te is érzed a tettem miatt teljesen jogosan, de míg te csak a dühöt hallod meg, addig én nem ezt tettem. S ez a düh túlzottan mérgező tud lenni, ezt tudom több okból is, nekem se volt könnyű hajdanán és ezért is tudom azt, ha túl sokáig csak őt hallod meg, akkor azzal több kárt fog okozni. Nem csak nekem és neked, hanem nekik is. Azt hiszed, hogy vakok és nem látják, hogy a mosolyunk nem őszinte? Nem látják azt, hogy miként nézünk egymásra? – remegő kézzel töröltem le a könnyeimet és ajkamba haraptam, mielőtt újra megremeghetett volna a hangom. Reszkettem és féltem, hogy képtelenek leszünk legalább a lányok érdekeiben normálisan beszélni, miközben minden mást szép lassan elengedünk. Fájt erre gondolni, de az még inkább, hogy netán a lányoknak ártani fogunk hosszútávon, ha ez marad a helyzet.
- Arra még nem gondoltál, hogy félsz ezt a feledet megismerni? Hogy félsz attól, hogy csak újra megsérülsz, így könnyebb a dühbe kapaszkodnod? – néztem rá kérdőn, miközben próbáltam kizárni, hogy már ő is könnyezik. Nagyot nyeltem, s miután ő elfordította a pillantását én is így tettem. Képtelen lettem volna tovább nézni őt. Helyette inkább a kabátommal babráltam, miközben a fájdalom újra könnyedén járhatta át a testemet. – Ijesztő és néha igazán nehéz dönteni, de előbb vagy utóbb döntened kell Ryan. Nem maradhat ez örökké, el kell döntened, hogy mit is akarsz, mert ha így marad, akkor senki se tudja, hogy még milyen szakadék fog várni minket. S őszintén? Már az se érdekelne, ha nyársra tűznének, de azt nem fogom hagyni, hogy a mi veszekedéseink őket bántsa… - fejemet újra a térdemre hajtottam, miközben még a puszta gondolata is fájó volt, hogy netán el kell őt engednem véglek. Hogy többé nem létezhet remény, de ha ezt akarja, akkor nem tehetek semmit se. Maximum annyit, hogy a szívem azon részét, ami az övé mélyen eltemetem és elzárom mindenki elől. Úgy, hogy talán soha többé ne találhasson rá senki se.
- Persze, semmiség. Azért van két mankód és egy kötés a fejeden is. – morogtam az orrom alatt és megingattam a fejemet is. Végül csak lemondóan sóhajtottam, mert felnőtt és úgyse rángathatom vissza a kórházba, ahol esélyesen jobb lenne neki. – Te is hiányzol nekik. – majd elkezdtem kotorászni a táskámban. Haboztam és sóhajtottam egyet. – Láthatod őket, amikor csak szeretnéd. Nem kell különélned tőlük, de ez rajtad áll. – nagyot nyeltem. – Ha oda akarsz átmenetileg költözni, akkor jöhetsz, viszont egy kikötésem van. Nem akarom csatatérré változtatni azt a házat. Ha viszont nem bírsz elviselni, akkor elhozhatom iskola után őket pár órára, így mindennap látjátok egymást amíg nem vagy jobban, hogy visszakerülhessennek hozzád. – végül felálltam és egy papírt nyújtottam felé. Lányok rajzai voltak rajta, amit a kórházba akartak bevinni neki, de nem találtuk ott őt. A szavaimból meg könnyedén rájöhetett, hogy nem kaptam vissza a lányok felügyeleti jogát. Még mindig hozzátartoznak, én csak átmeneti pont vagyok a rendszerben, míg ő jobban nem lesz.

Úgy éreztem, magammal kellett volna hoznom a piámat. Jó lett volna valamivel bódítani a fejem zsongását, a lábam lüktetését... és azt a két alattomos szarházit, akik egy-egy vállamon ülve kétfelől szórták felém a hülyeségeiket... az egyik arról susmusolt a fülembe, hogy hagyjam Nellie-t sírni... a másik viszont megvigasztalni akarta volna. És mindkettő annyira mondta a magáét... de most mintha a vigasztalni szándékozónak nagyobb lett volna a hangja, mint a másiknak, nem úgy, mint máskor, amikor ez fordítva szokott lenni...
- Tudom, hogy az... - értettem egyet, bár zavaros érzésekkel. Ebben, e percben, nem tudtam volna megmondani, kire is haragszom. - Tudom, igazad van, az, mert azokat haragból mondtam. Mert olyankor azt akarom, hogy úgy fájjon neked is, mint nekem fájt... - Fogalmam sincs, ezt miért mondtam ki hangosan... rohadtul nem tudnám megmondani hogy jött, csak jött, és már kinn is volt, mielőtt még visszafoghattam volna...
Dühösen vettem a levegőt... de magamra voltam mérges...
Fájtak a szavai... mind külön-külön, mintha mindegyik egy-egy önálló pici rózsatövis volna, szúrtak mint a veszedelem. Fájdalmat okozott amiket mondott.
- Ha tudnád, mennyi kárt okozott már így is... - mormogtam egészen halkan, csak magamnak... talán, sőt, biztos, hogy nem is akartam, hogy hallja. Annyi minden tönkrement... a dühünk miatt... az egész miatt... bennünk, körülöttünk, közöttünk. Tulajdonképpen minden, amink volt.
- Nem mondtam meg ki vagyok igazából, és hogy miért költöztem a szomszédotokba. Nem mondtam el, miért hívtalak el igazából az első randevúnkra. És nem is akartam elmondani míg célt nem érek. De... - haboztam kicsit. - De elcsesztem, mert megszegtem a beépített emberek két legfontosabb szabályát. Egy: ne kerülj túl közel. Kettő: ne bukj le. De én beléd szerettem. És még az igazat is elmondtam. Úgy vágtam haza az egészet, ahogy az a "Nagy könyvben" meg van írva. Nem csak a gyilkost nem kaptam el, de azt is elvesztettem, akiért eldobtam a lehetőséget. Bátran kijelenthetjük, hogy ebbe beleszámolva még az ikreket is, én vagyok az elmúlt évszázad legnagyobb vadbarma.
Bámultam ki a fejemből, és magam elé meredtem, de tulajdonképpen nem is láttam ki a fejemből. Azt se tudom, mire meredhettem, oly nagy átéléssel. Csak... bámultam.
- A düh túl hangos. Sokszor nem hallok tőle semmi mást - ingattam közben a fejemet. Néha egészen olyan érzésnek éltem meg a saját dühöm, mintha valami nagyzenekar játszaná az agyam helyén szüntelenül a harag muzsikáját. Jól is játszottak, úgy táncoltam rá, mint a kígyó a furulyaszóra.
- Tudom, hogy nem jó nekik amit csinálunk, de... sajnos az ő módszerük nem olyan könnyű, mint azt ők hiszik. Szerintük annyi az egész, hogy kell egy bocsánatkérés, egy megbocsátás, és menni kell tovább játszani. De az első kettő sokkal nehezebb, mint azt ők gondolják. Lehet, hogy csak nekem, de... - sóhajtottam egy nagyot -, nem tudom. Nehéz.
Próbáltam megfogalmazni, mi is az igazán nehéz ebben az egészben, de leginkább a harag és a bizalmatlanság tudott bennem felszínre törni. Harag a dolgok miatt. Bizalmatlanság, hogy nem tudhatom... nem vehetem biztosra, nem-e történhetne meg ismét. És ez nem olyan volt mint egy bűvésztrükk, hogy ráfújok, és eltűnik. Akárhogy is fújtattam rá, ez itt maradt bennem.
- Megismerni? Jól ismerem. Jókat vitatkozunk álmomban, ahogy néha veled is szoktam tenni. - Kiszaladt. Megint. Nem gondoltam végig. Megint... Csak abban reménykedhettem, hogy félreérti, és nem azt szűri le szavaimból, hogy róla szoktam álmodni, hanem mondjuk csak azt, hogy magammal álmomban veszekszem, vele meg úgy általában... szóval hogy ébren... és nem jön rá, hogy vele is szoktam álmodni. Vagyis hát, nem is egészen vele, inkább... valami hozzá hasonlóval... aki mindig lehetetlen dolgokat állít...
- Nem hinném, hogy újra meg tudnék sérülni... ahhoz szeretni is kellene - folytattam aztán sietve, hogy eltereljem a szót az iménti részletről. Meg a könnyekről. Azokról meg aztán végképp. A sérüléshez kötődni kell, esetleg szeretni, és azt én már nem teszem. A lányokon kívül senkivel. Feltételezni merem akár azt is, hogy már soha többet. Megvolt. Szép volt. Jó volt. Vége lett. Megszívtam. Elég is volt. Amire szükségem van, azt kötődés nélkül is remekül képes vagyok megszerezni, szóval kötődés, szeretet, sérülésveszély kilőve. A veszély elhárítva. Tehát kár is róla beszélni.
- Figyelj... állapodjunk meg, oké? - Nagy levegőt vettem, úgy pislogtam le rá. Még ha igencsak nehéz is volt őt így látnom... Meg rávenni magam erre szintén... - Én... én igyekszem... minden fellelhető erőtartalékomat ráállítani, hogy ne... rúgjak beléd... de cserébe, kérlek... adj nekem időt. Elhiheted, nem az élvezet hajt, és... én sem akarom, hogy a lányok... hogy ők szenvedjék meg a helyzetünket. És nem akarom, hogy te mégis... - Jó, visszaszívtam, nem fejeztem be, hogy nem akarom, hogy meggondolja magát, és mégis lelépjen a csajokkal... még a végén megint kiakadna, és elfutna... Helyette így folytattam. - Nem akarom, hogy újra elszúrjuk. A legjobbat akarom az ikreknek, és nekik... két szülő kell, te meg én, és... fogalmam sincs, hogyan fogunk együttműködni, de... valahogy össze kell hoznunk. Vagyis nekem... főleg nekem, mert neked láthatóan sokkal jobban megy a dolog. - Nem mintha dicsérni akartam volna, de az a bizonyos harag nála láthatóan kezelhetőbb dolog volt, mint nálam. Nálam ez valami egészen másnak felelt meg. Valami egészen sárkányszerűnek, olyannak, amit nemigen lehet csak úgy kardélre hányni... nem úgy volt, hogy akarom, és már le is van győzve. Nem volt ötletem, hogyan tartsam kordában, csak... annyit tudtam megígérni, hogy igyekezni fogok megtenni... jelenleg ennyivel tudok szolgálni.
Felhorkantam.
- Most legalább tudok beszélni, és lábra tudok állni. Még ha csak egyre is - vontam meg a vállam közben. - Mondanám én, hogy mutatok rosszabbat, de egyszer már elfutottál ma előlem. Ha úgy tennék, csak még messzebb rohannál. És nincs kapacitásom üldözni. Ma nincs. - Azt nem fűztem hozzá, hogy egyébként sem tenném meg, mert egyébként se szeretek ezzel mutatkozni, és neki főleg nem kell ezekről a dolgokról sem tudnia igazából, sem... látnia főleg nem kell. Ez az én dolgom. Az volt, az is maradjon. Ez így jobb mindenkinek.
Hallgattam őt csendben, majd ahogy elhallgatott, vagy egy percen át némán néztem a kezében tartott lapot, amit felmutatott nekem. Az én kicsi lányaimtól... Úgy szerettem, amikor rajzoltak nekem... régi önmagamra emlékeztettek... a tragédiák előttről... minden előttről...
- Szóval... visszakapom őket. - Óvatos voltam. Nem kérdést tettem fel, mert legutóbb kiakadt a kérdéstől, gondoltam kipróbálom, hogy ha kijelentem, és ha nem teszek hozzá feltételes módot, akkor... megúszom-e fejmosás nélkül... és lelépés nélkül... Meg igazából időt akartam nyerni, hogy átgondoljam ezt a meneteles dolgot. Mert őszintén nem tudtam elképzelni, hogy mi ketten... és a lányok, hogy mi négyen... egy fedél alatt, együtt... bármennyi ideig is, de hogy egy fedél alatt éljünk... Mikor legutóbb közel éltünk... előbb túl jó, majd túl rossz vége lett, és most meg akkor egy fedél alatt...?! Nem tudom mi sülne ki belőle, és nem tudom menne-e... Az egy dolog, hogy próbálok nem belé rúgni, ha véletlen találkozunk, néha-néha... a lányok miatt, na de... hogy egész nap, minden nap...
Nem tudtam erre mit mondjak. Hát próbáltam terelni, és... nyerni egy kis időt, hogy átgondoljam.
- Figyelj... szeretném azt a képet, de... perpillanat béna vagyok lépcsőzésből... Nem lehetne, hogy felhozod ide nekem? És, hogyha már úgyis felhozod... visszamehetnénk a lakásba, ahol van kanapé nekem, meg zsebkendő neked... szóval mindenki jól járna...? - reménykedve lestem rá. Szerettem volna leülni, és akkor már ő is kapott volna egy zsebkendőt is, hátha jól jön neki... meg hátha meggondolta már magát az italt illetően is... én biztosan iszom még egyet, ha visszamegyünk...

Miért nem mondta senki se, hogy a szerelem ennyire bonyolult és fájdalmas? Vajon, ha édesanyám mellettem marad és nem hagy el, akkor másképpen történtek volna a dolgok? Akkor létezne „Boldogan éltek, míg meg nem haltak”, mint a mesékben? Fogalmam sincs, csak azt éreztem, hogy a szívem egyszerre éli át a legfájdalmasabb kínzást és egyszerre kitartóan szeret valakit, pedig esélyesen már nem kellene. Egyáltalán miként lehetséges törött szívvel szeretni? Szeretni valakit, aki fájdalmat okozott nekünk és mi nekünk is. Mintha a szerelem nem is valami gyönyörű dolog lenne, hanem sokkal inkább veszélyes, fájdalmakkal teli és tövisekkel felszórt út lenne, amiből mindenki sebzetten távozhat.
- Szerinted nem fáj? Nem szembesülök évek óta minden egyes nap azzal, hogy mekkora marhaságot tettem? – néztem rá továbbra is kérdőn, de meg se próbáltam elrejteni a könnyeimet, ahogyan a nyúzott arcom is mesélt szavak nélkül, hogy mennyire megviselt. Nem csak a mostani helyzet, hanem az egész. Tudom, hogy én szúrtam el, ahogyan azt is, hogy megérdemlek minden egyes késdöfést amit tőle kapok, de attól még jobban fáj, hogy ő él is a lehetőséggel és tényleg újra, meg újra fájdalmat okoz.
- Sok kárt okoztunk másoknak és magunknak is… - suttogtam alig hallhatóan és bármennyire is küzdöttem ellene bevillantak azok a dolgok, amiket álmában mesélt el, amikor azt hitte, hogy csak képzelődik és nem velem beszél telefonon. Ennek köszönhetően pedig újra elkezdtem sírni. Sietve fordítottam el a fejemet és próbáltam megnyugodni, de még borzalmasabb érzés volt tudni azt, hogy mibe taszítottam őt az eltűnésemmel. Az én hibám volt…
Csendesen hallgattam, miközben próbáltam a könnyeimet letörölni az arcomról.
- Nem vagy az. – suttogtam csendesen, megköszörültem a torkomat, mert tudtam, hogy nem fogja elhinni nekem azt, amit mondok. Nem tartom annak. Csak megtört, mint ahogyan én is. Két megtört lélek lett belőlünk és pontosan azt hagytuk elveszni, ami leginkább egykoron képes volt igazán megmutatni az életszépségét.
- Tudom, ismerős érzés. Bennem is az volt… - csuklott el a hangom. Arcomat kezembe temettem és próbáltam megnyugodni, de jelenleg nem túlzottan ment. – Aztán szép lassan, még ha túlzottan is későn, de rá kellett ébrednem, hogy az nem lehet rossz ember, aki képes volt olyan mértékkel szeretni és két ilyen csodával megajándékozni. Minden egyes nap rá kellett ébrednem erre, de addigra már mindent totálisan felégettem és elcsesztem. – keserűen nevettem el magam és megráztam a fejemet is. Nem kell mondania semmit se. Tudom, hogy ökörségnek hangzik, hiszen előtte is éreztem, hogy jó ember, különben nem szerettem volna úgy, mintha minden egyes nap ajándék lenne mellette. De totálisan a távollétében bontakozott ki a világ. Mindaz, amiben részem volt mellette és amit hagytam elveszni egy idióta lépés miatt.
- Mindenkinek az. Megbocsájtani és szeretni a világ talán legnehezebb érzései, tettei. – pár pillanatra elgondolkoztam. – S lehet nem olyan könnyű, mint ők hiszik, de néha a legnehezebb lépést kell megtenni ahhoz, hogy a dolgok szép lassan változzanak és ne egyhelyben álldogáljunk. – nagyszavak, pont tőlem. Ez kész vicc, de most mégis szép lassan én is kezdtem ráébredni a titkok nyitjára. Nem fogjuk attól még elfeledni azt, ami történt, de talán ha megpróbálunk megbocsájtani, akkor lehet idővel változnak a dolgok és a düh is szép lassan átalakul mássá.
- Tisztában vagyok vele. – ahogyan ő is meggondolatlanul felelt, úgy az én számon is kiszaladt olyan, aminek nem kellett volna. Hirtelen viszont nem tudtam befolyásolni a szavaimat és az érzéseimet. Felszínre került mindaz, amit éreztem és gondoltam azokban a pillanatokban. Ennek volt köszönhető ez is.
- Elsőre se akartál szeretni, mégis megtörtént. Soha ne mond, hogy soha. Főleg akkor ne, ha a szívről van szó. – pillantottam rá sokatmondóan. Harcolhatnak az emberek a szívük ellen, de vagy csúfos vereséget szenvednek, vagy örökre boldogtalanságra ítélik magukat. A szív egy fura dolog, akivel még az ész se bír sokszor. Nem tudom, hogy mi lesz, ahogyan nem értem, hogy a szívem miként képes még szeretni, de ott lappang minden egyes szívdobbanásban egy apró szikra, ami mintha csak arra várna, hogy megmutathassa igazi fényét. Talán egyszer eljön az ő ideje, vagy soha. Ezt még magam sem tudom.
Kíváncsian pillantok rá, amikor a megállapodást említi. Szavak helyett csak egy bólintással jelzem, hogy figyelek rá, a kíváncsiság a pillantásomból könnyedén kiolvasható. Kicsit még a levegőt is visszatartom, mert elfeledkezem kifújni. Úgy kell emlékeztetnem magam rá. Eleinte újra csak bólintani bírtam, miközben ízleltem a szavait, próbáltam elfogadni, megérteni és elraktározni mind azt amit mond. Biztosan nem lehetett könnyű kimondania és ezért tiszteltem, hogy mégis megtette. Képes volt legyőzni magát egy bizonyos fokig, most pedig rajtam állt. Ahogyan befejezte, úgy mosolyodtam el haloványan és megingattam a fejemet nemlegesen. – Én se tudom, hogy miként fog menni és hidd el a látszat sokszor csal. Én se vagyok ennyire nyugodt vagy fogalmam sincs, hogy miként is kellene csinálnom. A gyomrom görcsben van és szinte rettegek olykor attól, hogy veled találkozom. Félek, hogy csak még inkább megutálsz, még több fájdalmat okozok neked, vagy csak a rosszra emlékeztetlek. – vallom be, miközben a hátam újra a falnak simul és őt fürkészem. – Köszönöm, hogy megosztottad ezt velem és részemről rendben van… Időnk azt hiszem még van, majd talán idővel kiderül, hogy miként is fog ez működni. Én csak egy dolgot szeretnék kérni még. – idegességembe ajkamat harapdálom. – Hogy kommunikáljunk, ha nem tesszük, akkor el fogjuk bukni és hibát hibára halmozni. Próbáljunk meg beszélni, elmondani a dolgokat, mint most is tesszük. – kezemet ölembe rejtettem, hogy elrejtsem azt, hogy miként is remeg az ép kezem idegességemben. A legtöbb ember elfelejti azt, hogy mennyire is fontos beszélgetni és kimondani azt, amit érzünk, gondolunk. Ez részünkre is jó tanulópénz lehet és sokat segíthet abban, hogy a lányok érdekében valami úton elinduljunk.
- Azért nem bánnám, ha kevesebbszer hoznád ránk a frászt. – komolyan így gondoltam. Nem csak a lányok aggódtak és lévén már korábban is bevallottam, így nem láttam értelmét annak, hogy ezt tagadjam. – Lehet elfutnék, de lehet nem. Nem tudhatod addig, míg nem mutatod meg. – soha nem tudhatjuk, hogy mi az, ami a másikat elkergetné és mi az, ami maradásra bírná. Olykor kockáztatni kell, de tudomásul vettem, hogy ma inkább nem akar szerencsejátékot űzni ilyen téren.
- Igen, ha továbbra is mindenki úgy gondolja, hogy megbízható vagy és nem ölsz meg addigra, mire felépülsz. – próbáltam kisebb humort csempészni a dologba, de részben rajta állt, hogy mi is lesz. A lányok bármennyire is hiányoznak, akkor se lehetnek velem. Azok után nem, hogy milyen feltétellel is engedett el a rendőrség. Őket legalább nem értheti baj az apjuk mellett, vagy kisebb eséllyel, mint mellettem, ha lebuknék. Még mindig nem álltam készen arra a játszmára, de örökké se húzhatom a dolgot. Lassan el kell indulnom azon az ösvényen, amihez semmi közöm nem volt soha és most se lenne, ha nem kényszerítenék rám.
Haboztam, amikor meghallottam az ötletét. Az ajtó irányába pillantottam félénken, mint aki attól tart, ha újra belép oda, akkor ez megszűnik létezni és újra csak a düh marad, s az elviselhetetlen fájdalom, ami minden szavával szinte még erősebbé válik. Lesütöttem a pillantásomat, majd a rajzra tévedt a pillantásom. – Rendben. Segítek. – a lányokért meg kell tennem, főleg egy ilyem beszélgetés után nem hagyhatom magára őt. Ha engedte, akkor segítettem visszamenni a kanapéhoz, majd mielőtt leültem volna, megkérdeztem kér-e inni, ha igen, akkor előbb én húztam meg az üveget, majd felé nyújtottam, miután a kanapé másik végébe leültem én is, ha volt még hely. Ha nem, akkor maradt a karfa egyelőre.
- És most hogyan tovább? Mit fogunk csinálni? – néztem rá kérdőn, mintha abban reménykendék, hogy ő bölcsebb nálam és van valami ötlete. Én elmondtam az új helyzetre vonatkozó dolgokat is, hogy maradhat is itthon, de el is jöhet velem. Rajta áll a dolog.

Bizonytalanul ingattam meg fejem, vontam meg a vállamat. Lesütöttem szemeimet, pillantásom otthagyta őt lógva. Nem tudom... Nem tudtam hogyan mondjam azt, hogy nem tudok abban hinni, hogy úgy szenvedett volna mint én, bármikor is... mert nem élt át hasonlót sem, mint én... ő végig tudta, hogy a gyerekei élnek, és ő döntött úgy, hogy engem elhagy, én meg hátramaradtam egyedül... rohadtul egyedül...
De nem akartam, nem tudtam... hogyan mondhatnám ezt el, úgy, hogy ne fusson el ismét... Mert nem, nem bírok utána menni, és nem azért... most nem azért, mert ne akarnék...
Nagyot nyeltem, de csak megszólaltam végül.
- Nem tudhatom, én nem voltam itt. Én otthon voltam. Én azt tudom, amit én éreztem, te meg azt tudod, amit te. - Talán, sőt, bizonyosan nem épp együttérzés vagy hit áradt hangomból, még ha keserves is volt a könnyei jelenlétében úgy felelni, mintha nem látnám, hogy rossz neki... hogy talán rossz is volt... de én ott voltam, ő itt, és nem én döntöttem ezt el, nem én akartam... nem én mondtam, hogy hagyjon ott, hogy jöjjön el nélkülem, és csinálja egyedül, legyen egyedül szülő, és ő is hazudjon nekem, mint előtte én neki...
Önző módon, remekül el tudtam attól tekinteni, hogy kettőnk dolgát én kezdtem el, nem ő... én indultam eleve rossz vágányon vele... nem ő kezdte, hanem én... ő csak... példát vett rólam... Bár, ez ettől csak még jobban fájt...
- Tulajdonképpen, csak két jó dolgot "okoztunk" egymásnak... azt hiszem a többiről nyugodtan mondhatjuk, hogy nem tettünk jót vele - mondtam, és könnyeiből arra következtettem, hogy ő is így érez... Hangom épp oly keserű és fájdalmas volt, mint a tettek, melyeket elkövettem. Ha az idióta tettekről és döntésekről könyvet írnának, én kerülnék a borítóra.
Szomorúan nevettem el magam. Hitetlenül csóváltam a fejemet. Még hogy nem... Dehogynem. És kamatostól megfizetek még érte az életem során, ebben egészen biztos lehetek. Vannak dolgok, amiket egykor jól megtanultam apámtól, az egyik az volt, hogy a kerék forog... és a pofonok, amiket adtunk, előbb-utóbb visszatérnek és ránk is kiosztják őket. Bujkálhatunk, sumákolhatunk, de ezt nem úszhatjuk meg. Amit adtunk, visszakapjuk. És én már kezdtem megérezni ennek a hatását, egy ideje nagyon is...
- Kérlek... ezt ne... - hunytam le szemem, és nem tudtam ránézni, miközben ilyeneket mondott. Nem akartam ezt hallani, és nem akartam gondolataim közé engedni szavait. Nem akartam. Nem akartam, hogy ez a fájdalom belém hatoljon, és gyökeret eresszen bennem. Egyszerűen nem bírtam volna ki ép ésszel... így... most már nem...
- Lehet. De gyakran úgy érzem, könnyebb dolog vízbe fulladni, mint az ilyesmit megtenni. Mert úgy érzem, egyáltalán nem döntés kérdése. Már csak azért is, mert a fordítottjáról tisztán tudom, hogy nem döntés kérdése volt az sem. Nem akartalak gyűlölni, és nem akartam hogy fájjon, nem akartam haragudni, de az érzés olyan elemi erejű volt, hogy több esélye lett volna a szalmaháznak a tornádó ellen, mint nekem ezek ellen. Az sem az akaraton múlt. Én úgy érzem, ez sem azon múlik. Főleg, hogy mi nem is csak egymás haját húztuk meg. Nem tudom mi kell hozzá, hogy csituljon, talán idő, vagy... nem tudom. Még az a legjobb, ha csak az... - Elhallgattam. Reméltem... reméltem, mert ha arra gondoltam, miért jöttem eredetileg utána, az például bizonyosan nem zárulna békével, szóval az nem lehet megoldás... De nem tudom az idő segít-e. Remélem igen, remélném... de reménykedésből is szar vagyok...
Meredtem rá egy pillanatig. Csak remélni mertem, hogy nem az álmokra gondol... Hisz honnan is tudhatna róluk? Tőlem nem... az ő társaságában rég nem aludtam már... a lányok meg... hát, remélem ők sem hallottak tőlem efféle álmokat...
Először furcsán nézhettem rá. Nem egészen voltam benne biztos, hogy hogyan érti, amit mondott... kicsit olyan volt, mintha önmagára utalna vele... Vagy csak úgy általában a szerelemre gondol...? Nem tudtam eldönteni, de... rákérdezni főleg nem akartam...
- Ez igaz. Elsőre sem akartam. És nem hittem volna hogy lehetséges. De akkor rólad volt szó - mondtam, s gondolatban tettem csak hozzá még, hogy olyan többé sosem lehet, olyan csak egyszer adatik meg az embernek, végül úgy döntve, úgy teszek, mintha általában a szerelemről volna szó, akár arra gondolt, akár nem. Ha igen, akkor jó, ha meg nem arra, nos... akkor inkább adom az értetlent, akinek ez nem tűnt fel...
Idegesen lestem őt. Nem tudtam mit fog reagálni, és aggódtam lehetséges válaszaitól. Attól meg főleg, hogy én ajánlom ezt, aztán én is cseszem el, ezzel elvágva a szülői próbálkozásainkat úgy végleg... Pedig a lányokért ki kell bírnunk dolgokat. Meg egymást is... Dolgokat is, hatásokat is, és egymást is... el kell tudnunk viselni, muszáj... értük! Muszáj...
Kis nevetős horkantást hallattam.
- Ja, igen, gondolom ennek köszönhettem hogy titkolóztatok előttem a csajokkal. Ha jól emlékszem, valami olyasmit mondtál, hogy könnyebb volt, mint elém állni és kockáztatni, hogy mi lenne egy vita vége...
De pillanatnyi jobb kedvem sem tartott soká, keserűséget éreztem, kellemetlen íze volt a szavainak... az igazságnak... Nyeltem egyet.
- Ismerős érzések. A félelem... újabban szerves része a kapcsolatunknak. Mondanám én, de azt hiszem nem volna vigasztaló, hogy rosszabbat már nem okozhatsz, mint ami már megvolt... Attól már nem kell félned. Vagyis... nem is tudom... - elmerengtem egy hosszú pillanatra. Melyik is lehet a rosszabb? Ha holtnak hiszem őket, vagy ha elveszettnek? Melyik fájhat jobban? Nem tudom, végülis... De, talán mégis okozhatna még az eddigieknél is nagyobb fájdalmat, hisz már nem ismeretlen magzat, nem csak ábrándkép... nem egy megfoghatatlan lény, amiről semmit sem tudok... ők már... a kicsikéim. Szóval de... mégis... fájhatna még jobban. Mégis...
De ezt nem mondtam, nem... nem akartam... Mert épp ezzel üldöztem ki a lakásból. És ígéretet tettem. Nem akarom felvetni, mit okozhatna még, ha valamiként ismét lelépne és főleg, ha velük...
- Jó... jó, oké, öhm... - szipogva kicsit, torkom köszörülve próbáltam magam összekapni. Sűrűn pislogtam, és úgy ráncoltam homlokomat. Bár az biztosan érdekes lesz, és... rohadtul nem egyszerű... én és a beszéd... Még emlékszem, milyen rohadt nehéz volt a csoportban is, pedig akkor idegenek hallgattak, de hogy Nellie-vel beszélni... pff... most se tudom hogy csináljuk... lehet csak azért megy, mert bevertük a fejünket. Bár igaz... akármilyen nehéz is legyen, muszáj leszek megpróbálni...
- És mi lenne... ha a megállapodásunkhoz hozzácsapnánk, hogy... ha... olyan van, hogy... épp valamelyikünknek baja van, és a másik észreveszi, vagy csoda történik, és észrevesszük magunkon, szóval... mielőtt még egymás torkának esünk, mondjuk azt... nem is tudom... mondjuk, azt, hogy időkérés van, és irány Svájc. Az semleges zóna, ha jól tudom... ez... lehet egy jelszó rá, hogy valamelyikünk épp vihart kavar, akarva vagy akaratlanul, és akkor... próbáljuk meg ezt fejben tartani, hogy ha ez van mondva, akkor nyugi, és dumáljuk meg mi a bajunk, lehetőleg... úgy, hogy én nem rúgok beléd, te meg nem futsz el... oké? - vetettem fel, reménykedve, hogy belemegy... meg... főleg abban, hogy képes leszek ezt megjegyezni, és... adott esetben a szörnyet is rávenni, hogy üljön le, és... és beszéljen.
- Kikérem magamnak, nem én szakajtottam magunkra a hidat. Beszéld meg azzal, aki a balesetet okozta. - Azt szándékosan nem újságoltam el, hogy az előző nagy balesetemet én csináltam magamnak... totál hülyeségből fakadóan... még úgy sem, hogy hozzátehettem volna azt is, hogy többé nem fogom megtenni... Nem, mert akkor el kellett volna mondanom azt is, hogy miként is volt az a dolog egykor...
Megráztam a fejem, és nehezen, de nyeltem egyet. Olyan volt, mintha egy méretes gombóc csücsülne a torkomban.
- Arra még nem állok készen - ráztam meg a fejem, és bár nem szívesen lepleztem le magam, mégis, akaratlanul is láthatta rajtam, hogy tartok a dologtól. Nem állok készen még arra, hogy bárkinek... és arra főleg nem, hogy neki... önként... Az kérdéseket szülne. És olyan válaszok vannak csak a kérdésekre e téren, amiket nem szeretnék megadni. Még biztosan nem... ilyen bizalmat nem tudok még érezni... nem megy...
Szerettem volna megkönnyebbülni a válaszát hallva, de inkább csak még több félelem született bennem. Megbízható... Hát hogyne... Eddig sem repestek értem igazán a gyerekek ügyében, a jelenlegi állapotok után pedig két kezem összetehetem majd, ha elhiszik nekem, hogy nem csúsztam vissza a régi világba... a bódulat világába.
Bármilyen félelmetes és aggasztó kép is volt elképzelni, hogy Nellie és én egy fedél alá kerüljünk... mégiscsak egyre valószínűbbnek érződött számomra, hogy elkerülhetetlen lesz megadnom magam a dolognak... Talán, ha ketten állítjuk, hogy jól vagyok, elhiszik, és... Bár nem tudom, mi oka volna Nellie-nek alátámasztani, hogy visszaadhatják nekem a lányokat, ezzel elvéve őket tőle, de most még nem állok készen abba sem belemenni, hogy idővel... ha sikerrel járunk... egymást illetően, meg a dühünket és félelmeinket illetően, meg minden... szóval, akkor el kell majd gondolkodnunk valami közös dolgon is... közös felügyeleten, felezett időn, vagy nem is tudom min... valamin. Valamikor... Idővel. Kellene...
- Nem hiszem, hogy végezni tudnék veled. - Hogy miért épp ezt válaszoltam, mikor megannyi lehetőség állt rendelkezésemre?! Talán mert egy idióta vagyok... Azt sem tudom, viccelni akartam-e, vagy komolyan beszéltem... Próbáltam is volna inkább olyasmi képet vágni aztán, mint aki inkább meg sem szólalt.
Nem tudtam elképzelni mit fog lépni... félelmet olvastam ki pillantásából, ahogy felvetettem, hogy menjünk vissza... Mondhatnám, hogy nem tudom, melyik volt olyan félelmetes, én vagy a lakás, de... minden valószínűség szerint az, hogy az egy zárt tér, benne velem... és vele... De nem tudom, azt hiszem ezt meg kéne szoknunk, vagy valami... nem tudom... kéne... hisz ha valamilyen formán együtt akarunk gyerekeket nevelni, valamit... el kell érnünk... magunknál, egymásnál... mindkettőnknek... nekem főleg, de... mindkettőnknek...
Meglepődtem, de valahol... örültem, hogy belement. Azt hiszem...
Az is váratlanul ért, hogy segített nekem még a közlekedésben is... Különös, és furcsa, és... érdekes egy helyzet volt ez most. Korábban, mikor én kaptam el őt, mikor majdnem elesett, és egymáshoz értünk, az olyan... nagyon furcsa pillanat volt, fura érzés, és... és most, hogy ő ért énhozzám, ez a furcsa érzés megint ott lebegett köztünk, bár lehet csak én éreztem, nem tudom... Mindenesetre furcsán, és... ijesztően jó volt... hogy támaszkodhattam rá...
Végül előbb én, majd ő és az üveg is a kanapén kötöttünk ki. Kicsit csodálkozva néztem rá, mikor meghúzta az üveget, de azt hiszem, ez mind a kettőnknek jót tesz most kicsit... Nekem biztosan, mert rohadt ideges voltam mióta megláttam, és... sikerült felfognom is, hogy tényleg itt van.
Néztem vagy egy percen át, kezemben az itallal, ahogy ült a kanapé másik felén, és esküszöm úgy éreztem magam, mintha a párterápiára száműzött pár lennénk, akik negyven év házasság után már egymás közelébe sem bírnak menni... de a gyerekek kedvéért azért próbálnak egy légtérben életben maradni.
- Hát... jó kérdés. - Elmerengtem, és pillantásom a lányok szobájának csukott ajtajára tévedt. - Tény, hogy úgy festünk, mint egy rossz vicc szereplői, te vagy a félkezű, én meg a féllábú, de... gondolom össze kéne szedni a lányok pár holmiját. Hátha kell nekik, amíg... - meghúztam az üveget, mielőtt még befejeztem volna -, nálad lakunk. Azt csinálhatnád te, találsz nekik táskát bent a szekrényükben, én meg... addig összeszedem pár holmimat. - Próbáltam olyan fejet vágni, mintha tök normális lenne a helyzet, és minden tiszta lenne már abban a kérdésben, hogy akkor... hol alszom az elkövetkező pár hétben... De kicsit talán könnyebb volt nem kimondani, hogy elfogadom az ajánlatát, csak... úgy viselkedni, hogy elfogadom...
Mondhatnánk, hogy ez gyáva, gyerekes, és nevetséges dolog, de hát... akárhogy is, nem tudtam magam elképzelni, hogy ebbe belemegyek... csak... arra tudtam gondolni, hogy muszáj. A lányok miatt, a gyámság miatt, a... azért, mert az önálló közlekedés is nevetséges tempóban megy, és ha még életben akarok lenni, mikor visszakaphatnám a lányokat, ha tiszta akarok lenni, józan... akkor kell... hogy hagyjam, hogy valaki... (Nellie) segítsen... Könnyebb, ha az ember nincs egyedül, még akkor is, ha attól, aki velünk van, tartunk...

Szerettem volna felelni arra, amit mondott, de ehelyett csak egyszerűen egy lemondó sóhajra futotta és szomorúan ingattam meg a fejemet. Úgy éreztem, hogy talán még egy darab kőbe is több értelem szorult volna ilyen téren, de valahogy belefáradtam. Belefáradtam abba, hogy megpróbáljam felnyitni a szemét arra, hogy nem csak neki volt rossz. Lehet másképpen volt neki rossz, de nem csak ő szenvedett az elmúlt időben, vagy azokban az években. Volt két lányom, lányunk, akik folyamat rá emlékeztettek és mindarra, amit elveszítettem.
- Sajnálom, hogy így gondolod, én nem. – elfordítottam a pillantásomat róla. Boldog voltam mellette és nem csak úgy éreztem, hogy két jó dolgot kaptunk az élettől. Voltak gyönyörű pillanatai az életünknek, amit a másiknak köszönhettünk, én legalábbis így emlékeztem, ugyanakkor borzalmasan fájdalmas is. Mind a kettő volt, de azzal nem tudtam vitába szállni azzal, hogy két jó dolgot köszönhetünk, mert az ikrek tényleg azok voltak. Mindennél jobbak és olyan személyek, akiket egykoron csak remélni tudtam, mostanra viszont már teljesen valósággá vált. Két gyönyörű és angyali kislány, akiket mi hoztunk össze.
- Ezt neked kell tudni, én ebben esélyesen segíteni nem fogok tudni, de ha elfogadsz mégis egy jó tanácsot, akkor sokat tud segíteni az is, ha beismerjünk önmagunknak azt, hogy miként is kezdődött az egész. Miként alakult ki és elfogadjuk azt is, hogy mi, mármint önmagunk milyen hibákat követtünk el és mik azok, amik ezeket a hibákat követték. Néha nem is másoknak kell megbocsájtanunk, hanem magunknak elsődlegesen, utána jöhet a többi. – nem voltam biztos abban, hogy egyáltalán fontolóra veszi, amit mondok, hiszen az eddig hallottak alapján csak engem érzett bűnbaknak, azt nem látta, hogy előtte mik történtek vagy ő is mit hibázott. Talán, ha nem jövök rá, hogy miként hazudott eleinte, akkor lehet én is másképpen cselekedtem volna hajdanán. Talán ez is közrejátszott benne, hogy amellett döntöttem hajdanán, hogy hazugságba ringatom őt és lelépek. Egyszer már hazudott, mégis szerettem, de azokban a pillanatokban? Szerettem, s hiába súgta egy részem, hogy igazat mondhat, akkor is ott élt bennem az, hogy egykoron hazudott, akkor most miért ne hazudhatna újra? Egy ballépést könnyedén követi a másik, míg végül mindenki nem hibázik és el nem bukik, mert elég volt csak ránk nézni… esélyesen mindenki azt mondta volna, hogy elbuktunk és egyikünk se volt nevezhető győztesnek, de talán még az ikrek se, amiért minket nyertek meg szülőnek. Jobbat érdemeltek volna annál, minthogy mind a két szülőjük megtört volt és legtöbb esetben marták még mindig egymást.
- És most kiről van szó? – emeltem rá könnyektől csillogó szemeimet, a pillantásomat. Őt fürkésztem. El kellett volna engednem, de tudni akartam, hogy most miért másabb ilyen téren a helyzet. Talán hiba volt, talán van másabb kiszemeltje már. Ki tudja, hiszen ennyire nem jártam utána a dolgoknak, mert mindig is féltem attól, hogy netán valakit már szeret és elveszítettem örökre őt.
- Tényleg újra akarod kezdeni az egészet? Ha igen, akkor inkább elmegyek. – néztem rá komoran és szomorúan. Semmi kedvem nem volt újra vitatkozni. Elmondtam, hogy miért nem álltam elé, miután kiengedtek és miért titokban találkoztam a lányokkal. Elmondtam azt is, hogy tudom nem volt helyes és minden mást is. Nem volt kedvem újabb vitát kezdeményezni, mert kezdtem úgy érezni, mintha újra és újra csak ugyanazt a csontot akarná rágni.
- Nem fogom elvenni tőled őket, de lassan kezdem úgy érezni még egy fal is hamarabb felfogná ezt, mint te. – morogtam az orrom alatt, idegesen a hajamba túrtam és tenyerembe hajtottam a fejemet. Próbáltam visszafogni a könnyeimet és a bennem dúló szavakat is, amiket legszívesebben a fejéhez vágtam volna ezzel kapcsolatban.
Már majdnem megkönnyebbülten fellélegeztem volna, amikor újra megszólalt. Aggódva és kíváncsian fordultam felé, hogy végül mi az, ami nem tetszik neki mégse vagy milyen ötlete is támadt. Nem szólaltam meg egyből, inkább kivártam, miután a mondandója végére ért még mindig hallgattam és „emésztettem” azt.
- Ez logikusnak tűnik, de attól még, hogy együtt élünk átmenetileg nem jelenti azt se, hogy egy légtérben kell tartózkodnunk állandóan. Szerintem ez is könnyedség lesz, saját szobád. De benne vagyok, akkor legyen ez a „jelszó” és akkor mind a ketten tudni fogjuk, hogy a másikat jelenleg hagyja békén. – mentem bele, hiszen tényleg nem árthat, ha olyan van. Egyébként is érdekes lesz ez az egész, nem csak amiatt, hogy mind a ketten szépen lesérültünk a történtek miatt, hanem amiatt is, hogy miként is fogjuk elviselni a következő heteket úgy, hogy együtt kell élnünk. S a lányok miként fogják megérteni, hogy a helyzet hozta így, nem pedig anya és apa jöttek össze. Nem akarom őket se hiú ábrándba ringatni. Sőt, hamarabb nézném ki az apjukból, hogy bármelyik másik nőt hamarabb képes lenne szeretni, mint engem valaha fog. El kell fogadnom ezt, nem tehetek mást.
Megrántottam a vállaimat, amikor azt mondta, hogy még nem áll készen arra. Nem tehetek ez ellen semmit se, talán a lányoknak köszönhetően változni fog ez is, vagy a következő heteknek köszönhetően. Ki tudja, hogy mit is hoz majd a holnap, vagy úgy ez az egész. Beszélnem kell az illetékesekkel is, tudniuk kell erről, hátha kevésbé akarnak minden egyes másodpercben megfojtani az állandó ellenőrzésükkel és talán végre Ryan is felfogja, hogy nem akarok eltűnni újra a lányokkal.
Válaszára csak felvontam a szemöldökömet, de nem mondtam semmit se. Szerettem volna, de inkább feltápászkodtam és segítettem neki visszajutni a kanapéhoz. Szerencsére nem zártuk ki magunkat és bármennyire is fura volt a közelében lenni újra, annyira volt kellemes is és pont ettől volt borzasztóan fájdalmas is. Tudtam, hogy milyen érzés a közelében lenni és ilyenkor ráébredtem arra még inkább, hogy az elmúlt évek alatt mennyire is hiányzott… bármit megtettem volna olykor, hogy ne emlékezzek ezekre, vagy ne legyen még mindig ilyen hatással rám, de tehetetlen voltam. Legyőzött voltam, így ha elkerülni nem lehet, akkor meg kell tanulnom ezzel együtt élni. Főleg, hogy a közeljövőben úgy néz ki elég gyakran fogjuk egymást látni.
Egy pillanatig haboztam, de végül lassan felálltam egy bólintást követően. – Vagy akár maradhatnál itt is és neked is összeszedek egy-két dolgot. Nem hiszem, hogy jót tenne, ha megerőltetnéd magad. S gondolom mihamarabb szeretnél felépülni, hogy a sárkánytól újra távol lehess. – nem néztem rá, inkább csak elindultam a lányok szobájába. Ha válaszolni akart, akkor azt úgyis meghallottam még. Nem volt nehéz megtalálnom a táskát, ahogyan azt se, hogy a lányok is milyen játékokat vártak annyira, mert hiányzott nekik a plüss, vagy éppen más dolog. Összepakoltam mindent, amiről beszéltek az elmúlt napokban, majd jöhettek a ruhák is. Abból is becsomagoltam párat, de nem mindent. Úgy gondoltam, ha kell valami, akkor majd beugrom érte velük, amikor jövünk haza a suliból. Nem fognak elszaladni. Ha rám hagyta az ő cuccai pakolását, akkor annak is neki kezdtem, ha nem, akkor miután visszatértem a nappaliba és lettem a lányok cuccait, megkerestem őt. – Segítsek valamit? – néztem rá kérdőn ebben az esetben.
- Hívok taxit, utána mehetünk, ha gondolod. – néztem rá kérdőn, majd pedig tárcsáztam is a számot, miközben egyre inkább féltem és izgultam amiatt, hogy mi is fog ránk várni a következő időszakban, csak ne öljük meg egymást, legalább ne egyből. Amint megjött a taxi kivittem a táskákat, majd visszajöttem segíteni neki, utána már nem volt más hátra, mint megadni a címet és várni, hogy hazaérjünk, vagyis hozzám.

|| Köszönöm a játékot, imádtam. *.*