Kantin (kórház)

***

(Nariman és Ira)


Az óra éjfélt ütött. A kórház egészen csöndes volt. Legalábbis amerre én jártam, ott viszonylagos nyugi volt. Na, ezért is jó az aprónép, korán elalszanak, és ha mázlija van az embernek, úgy is maradnak reggelig.
Miután beértem, először is bedobtam egy kávét, anyósét otthon nem mertem volna bevállalni, hátha tett bele egy kis ciánt is... és igen, rövid távon egész hatásosan felébredtem otthon, de menjünk biztosra, szóval a szokásos esti mérgem azért én is magamba töltöttem, csak utána indultam a rendes esti körútra, ellenőrizni, biztos, ami biztos, hogy remélhetőleg egy betegemet sem nyírták ki a nappalosok. De szerencséjükre nem tették, mindenki, akit hajnalban hátrahagytam, élt még akkor is, amikor az éj leszállt.
Az eredeti törpenépség lecsekkolása után elkanyarodtam az éjszakás nővérhez, mivel elkerültem az előző műszakosomat, így tőle akartam megtudni, van-e valami érdekesség, újdonság, bármi, amivel nekem kell éjszakára a fejemet fájdítani.
A fejemet végülis nem fájdították, de volt egy kölyök, akit nekem kellett meggyőznöm, hogy az anyja nélkül is tud aludni. Nem volt könnyű meccs, vérbeli alkudozó a srác, de azért végül sikerült győzelemre vinnem az üzletet, ő alszik, ha én a műszakom végén viszek neki egy csokit. Belementem, de azt nem mondtam meg a kölyöknek előre, mikor is végzek pontosan, ahogy azt sem, hogy a csokit az anyja fogja megkapni, és majd ő eldönti, mikor adja oda neki. Ezeket csak azután fűztem hozzá, miután beleegyezett és elfogadta feltételeimet. Az arca elárulta, hogy a pokolba kíván, de elismerte vereségét, mázli, a 12 évesek nem nagyon szokták...
Ezután eltévedtem az apróságokhoz, ott tökéletes béke honolt, egy nyűgösködő sem volt porondon, és egyiket se kellett nekem meggyőzni, hogy aludjon. Elhaladtomban biccentettem az egyik nővérnek, aki elment mellettem a folyosón, ő visszabiccentett, és ment a dolgára. Én meg lelifteztem a kajáldába, ahol néhány hozzám hasonló éjszakai madárka lézengett csak. Vettem egy zacskó chipset, ledobtam magam az egyik székre, feldobtam a lábam az asztalra, előhúztam a telefonom a zsebemből, a csipogóm a chipses zacskó mellé raktam, és úgy voltam vele, nekem jó lesz itt, míg nem kell senkit felvakarni a padlóról, vagy valami ilyesmi.

Éjszakás műszak. Azt mondanád, húde király, mert mindenki alszik. Hogyne. Majd mondd meg a biológiai órájának, a veséjének, a gyomrának, a kórjának és a haldoklásának, hogy lécci figyi, most nyugi van, éjjel van.
Telihold van, vagy mi az isten, de a kávémat sem tudom meginni. Koffeinmentes. Még mókuspörgés lesz belőle, a drog után minden beállít, ami egy kicsit errefelé hat. A zöld tea is. Márpedig nem szeretném, ha valami hülyeséget tennék, így inkább ezt nem a munkahelyekre tartogatom.
Akivel csak szembejöttem, mosolyogva köszöntem, vagy rámosolyogtam. Az az emlék, az életem végéig el fog kísérni, és ezért is vagyok itt, velük. Hogy visszaadjam nekik és továbbadjam másoknak.
Ahhh, van tíz perc pihenőm, véééégreee!
Csak a lábam visz a szendvicsautomatához, kis híján a kóla gombot nyomom meg. Tonhalas szendvics! A kedvencem, mások a pokolba kívánnak vele. Megnyomom a kártyám odabiggyesztése után és ... semmi. Még egy kártyanyomás, aztán gomb. Semmi. Még egyszer eljátszom. Semmi
- Édes cuki kis tündérmanókám... vedd már le a habpopód a szendvicsemről, mert veled együtt eszem meg, okéééé??? – Sóhajtva könyörgöm a szendvicsre nézve, miközben a homlokom nekidöntöm a plexinek. Aztán megnyomom a gombot. Semmi.
- Legyél vele boldog – megnyomom a sajtos szendvics gombját, mire a gép működésbe kezd. Azt bezzeg tudsz adni, majom!
- Ezért holnap duplát fogok kérni – tartom felé az ujjam, majd lehajolok a szendvicsért.

Némán rágcsálom a kis chipsemet, miközben a telefonon pötyögök listába szedem, milyen előkészületekkel is jár, ha karácsonyra elhúzunk a családdal nyaralni. Nem mintha el kéne sietni a tervezést, meg a nagy ítéleteket úgyis Rubyra hagyom, de nem árt, ha a magam részét már most elkezdem, legalább kész terveim lesznek, mit, mikor, hogy, hova... Az sose baj, ha nem kell ész nélkül, az adott pillanatban kitalálni mi legyen. Végülis pihenni szándékozunk, nem maratont futni.
Miközben így elvoltam csendben, első körben fel sem emeltem a fejem a tőlem nem mesze hallatszódó lépésekre. Még az automatánál történő matatás is hidegen hagyott. Nem érdekelt, hogy ki eszik és mit.
De... amikor a gép előtt ácsorgó alak hangjára lettem figyelmes, vagyis... pontosabban, a szavak jelentése keltette fel a figyelmem, akkor már muszáj voltam hátradönteni fejem, és arra sandítani (mert megfordulni azt lusta voltam).
Hátulról (és fejjel lefelé) csak annyit láttam, hogy egy szőke srác küzd a géppel, habár nem is volt lényeg ki az, magán a "beszélgetésen", is remekül derültem, miközben visszairányítottam tekintetem a telefonomra, és halk, prüszkölő nevetéssel emésztgettem a hallottakat.
Hallgattam, amint az illető megszerzett aztán mégis egy szendvicset, de nem tudtam megállni végül, hogy ne beszéljek bele ebbe az ominózus csevegésbe, aminek véletlen fültanúja lettem ezen a csendes, nyugodt estén.
- Tudod, ha az ember élettelen tárgyakkal száll vitába, az gyakorta valami súlyos agyi baj előjele lehet... Csak mondom. Ha már a válaszuk is hallod, én a helyedben segítséget kérnék - közben persze nem vettem le a szemem a telefonról, melyen egy, utoljára kölyökként bejárt mexikói túraösvényt méregettem éppen.

A sajtos feleannyira isteni, mint a tonhalas. Gyomortölteléknek éppen megfelel. Legalább az legyen meg.
Az első falatomba harapok, elégedetten, állva több fér belém allásponttal, aztan majd a menteshez jöhet az ülés.
Felnézek a falatból, éppen a megszólaló felé. Csakhogy a szendvicset figyelem. Megállok a falatozásban, magam elé emelem a szendót, pont kettőnk közé.
- Te figyelj már, mióta tudsz beszélni? - nézek a szendvicsre. Aztán kis várakozás után leengedem.
- Feltűnően doki hangod van. Ennyire értelmes szendók csak valami brutál Z kategóriás filmekben vannak.
Ekkor morran egyet az automata, ledobva a tonhalas szendvicset is.
- Előbb nem tudtad volna!?
Kihalászom a szendvicsem, se elégedetten bontom ki.
- Kér? - tartom a doki felé.
- Ne féljen, ez biztos nem beszél.
Leülök a legközelebbi székre.
- Szerintem mindenkinek van huzat a fejével - nekem van, kellett is és kell is pedáloznom, hogy megkapjam a melót. Attól még néha befúj a szél.
- Csak vannak, akik egészen jól tudják titkolni.
Mint ahogy nem tartok, s nem is istenítem a dokikat. Tisztelem őket.

A tervezőmunka egy adott szakaszában azon elmélkedtem, vajon a túra melyet fejben szerkesztgetek, megfelelőnek nevezhető-e Juan... de főleg a lányok részére. Mert akár hihető, akár nem, ebből a csapatból még Juan a legkisebb probléma. Ha ő feladja, egyszerűen a nyakamba veszem, és mehetünk tovább. Viszont ha a lányok adják fel, velük ez már nem olyan egyszerűen orvosolható. Szerelem és család ide vagy oda, őket nem vehetem a nyakamba, hogy vigyem bármelyiküket is. Mondjuk, éppenséggel meg lehet állni menet közben, pihenőket tartani, ha kifulladnak. És vannak olyan szakaszok, amik nem is annyira "kilátástalanok", szóval látványnak sem utolsók, és milyen a női logika? Ott bizonyára szívesen meg is állnak majd fotózni, meg gyönyörködni. És amíg bámészkodnak, pihenhetnek is. Úgy mindjárt egyszerűbb a menet is. Ugye, arrafelé nem csak azzal kell számolni, hogy egy terep mennyire nehéz úgy egyáltalán, de a hőmérséklet és a megszokottól eltérő páratartalom sem mindegy.
Miközben elmélkedésemmel egybekötve füleltem, és mulattam esti műsorszolgáltatómon, felkaptam fejem, amikor az illető megszólalásomra felelt. Vagyis... úgy tett, mintha nem én, hanem a kezében tartott szendvics szólt volna hozzá. Szemeimet forgattam, és orrom alatt egy vigyorral csóváltam a fejemet.
De mielőtt beszólhattam volna még egyet, a gép a srác háta mögött ismét életre kelt, önműködő léte képében kiadva a korábban megkívánt szendvicset. Ezen már egy kis nevetős horkantással tudtam csak túllépni, viszonylag csendben.
- Nem, kösz, engem elláttak otthon minden földi jóval - feleltem, mikor megkínált a nyert szendvicsből, jelezve, hogy egyfelől, éhes sem igen vagyok, másfelől, ha mégis úgy esik, van jó kis hazai kosztom. Az mérföldekkel jobb, mint egy automatás szendvics.
Néztem, amint helyet foglal a szomszédos asztalnál.
- Hát, az enyémmel minden oké, de a tiédhez sok sikert - biccentettem feléje, ami persze távolról sem igaz, de pont vele beszéljem ezt meg? Nem most jöttem le a falvédőről. Különben is, dunsztom nincs ki ez, mi ez, és miféle figura. Azt már ne is tegyük hozzá, hogy efféle "zakkanásokról" egy ilyen helyen meggondolatlanul beszélni, abszolúte állatság lenne, hiszen azzal az erővel kiállhatnék a tetőre is, és nekiállhatnék szórólapon hirdetni a kettyóimat, amit biztosan nem fogok, nem ettem meszet.
- Kérsz? - Azért a jólneveltség határát súrolva odadugtam az orra alá én is a chipses zacskómat, ha már ő megkínált, de remélem nem egy betegben járt előtte a keze. Az előbbi automatás-szendvicses biznisz után én már sokat kinéznék a gyerekből.

A gép előtt hajolgatok éppen, végre megkapva, és jól megkésve is, a szendvicsemet és a horkantásra hátra mutogatok a mutatóujjammal, ingatva azt.
- Ne horkantson, ezt már nem először játssza el velem.
Jó nagyot harapok az igaziból.
- Annak én is nagyon örülnék, ha anyám szendvicsét za... ehetném.
A hajam se lenne fehér, az tuti.
Összehúzott szemmel állok meg a falatozgatásban és vizslatom. Majd tovább rágok és lenyelem a falatot.
- Aha – de a félmosolyom mutatja, hogy csak ugratom, jó szándékból.
Szerintem az összes doki és nővér őrült. Nem adják fel a beteg helyett sem. Ez olyan dolog, ami valóban képes megszállottá tenni valakit. Az meg állítólag őrület, nem?
- Igen, kérek – de csak egyet csippentek ki és dobom a számba. – Kössz.
Nem zavartatom magam az ilyenekkel sosem.
- Azt tudja, hogy senki sem ilyen őszinte, mint Ön? Méltányolom. Hogy reagálnak mások rá?
Teljesen őszinte a kérdésem, még az evésben is megállok. Az emberek utálják, ha a szemükbe mondják az igazat. Érdekes reagálások szoktak rá születni.

Őszintén megvallva, a legnagyobb jóindulattal is csak az járt az eszemben, ahogy ezt a... kölyköt néztem, hogy hálás vagyok az Úrnak, amiért inkább ésszel áldott meg, nem pedig ama képességgel, hogy érdekeljenek más emberek, vagy éppen keressem a társaságukat. Három mondatot, ha sikerült értelmeshez hasonlónak ítélnem a részéről, de még azokból is csak azt tudtam leszűrni, hogy komplett dilis a srác, így szavai nagy részére leginkább már csak puszta hümmögéssel reagáltam vissza, még mielőtt, ne adja ég, a végén elmélyülne a beszélgetés... hoppá, vagyis, visszaszívom, és módosítom: még mielőtt egyáltalán tényleg beszélgetés alakulna ki kettőnk között.
Azt gondoltam, ennek véget is vetek a chips felajánlása után, s utána mély és tartalmas, de legfőképpen magányos hallgatásba burkolódzom majd.
Nem jött össze, ismét megszólalt, miután visszatettem magam elé az asztalra a zacskót, így felemeltem pillantásom a mobilom képernyőjéről, és feléje fordítottam tekintetemet.
- Nos... őszintén? Nem értékelik. De nem is barátkozom. Mivel nem fűt az értelmetlen vágy, hogy mások társaságát keressem, a véleményük sem érdekel. Ha a magamé kikívánkozik belőlem, hát kikívánkozik, ha meg nem annyira, akkor megtartom magamnak. Mások nem érdekelnek - rántottam meg a vállam, nemtörődöm módon, és leolvashatta az arcomról is, hogy igazat mondok. Maximum egy kis extra járt volna még ehhez, annak képében, hogy Ruby véleménye érdekel, illetve a gyerekeimé, az anyámé, szóval... a családomé, de a teljesség igénye sem igazán hajtott, és hát, ehhez már főleg nem lett volna semmi köze, úgyhogy meg is tartottam magamnak. Vele aztán biztos, hogy nem óhajtottam megosztani a magánéletemet.