Vizsgáló

***

Városszélén az egyik nem annyira dicsért kocsmájába tettem be a lábamat. Próbáltam a lehetőségekhez mérten öltözködni és viselkedni is, de hiába mondják azt, hogy ez nekem gyerekjáték, mert az apám szárnyai alatt nőttem fel, mert akkor se az. Számomra nem a bűnözői vénáit mutattam meg, hanem a gondoskodó és szeretettel teli férfit, aki bármire képes lenne a lányáért. Én ilyennek ismertem őt egészen addig a pillanatig, míg a rendőrség értem nem jött és közölték a helyzetet. Mekkora szörnyetegnek kell lenni ahhoz, hogy magával rántsa az ember a saját lányát is? Azt hittem tudom erre a választ, mert ott van élőpéldának az apám, de igazán nem tudnám megmondani. Úgy érzem, hogy soha nem ismertem igazán és fogalmam sincs arról, hogy mi is jár a fejében, mit gondol, vagy éppen érez és mi is vezéreli őt.
Sok tervem nem volt estére, csak annyi, hogy kicsit szokjam a környezetet, ráérezzek a dolgokra, hogy miként is viselkednek ezek az emberek. Azt hittem, hogy jövök és megyek, de ehelyett sikeresen elmondhatom, hogy túléltem egy bunyót. Azt se tudnám megmondani, hogy pontosan miért is tört ki, vagy ki kezdte az egészet. Egyik pillanatban még mindenki a saját dolgával volt elfoglalva, a következő pillanatban meg már poharak, üvegek repkedtem, emberek ordítoztak és ütötték egymást. Ijedt sikoly szalad ki az ajkaim között, ahogyan próbáltam kitérni az egész elől, de erre akkora esélye van az embernek, mintha egy méhkasból akarna sérülések nélkül kijutni.  
Balhorgom még mindig rohadtul nem jó, el kell mennem arra az edzésre, amit javasoltak. Mi is lenne a nevem? Azt se tudom, meg kell néznem. A kezem sajgott, miután egyetlen egy ütést bevittem, de azon nyomban meg is bántam az említett ok miatt. Kerülgettem az embereket, üvegeket, de ennek ellenére egy-két ütés engem is eltalált, vagy könyök, ahogyan földre is nem egyszer estem el a nagy lökdösődésben. Komolyan nálam jobb embert nem találnak arra a szaros munkára? Én csak egy kisvárosi anya vagyok, akinek van egy régiségboltja, mint a mellékeltábra is mutatja nem ilyen környezetbe való.
Fogalmam sincs, hogy ki értesítette a rendőrséget, de legalább ők elhitték azt, hogy én csak áldozat voltam és eltévedtem, úgy keveredtem az egész helyre. Ezek szerint mégse volt annyira jó az öltözékem, de ez mégis kapóra jött, mert se bent nem lincseltek meg érte, s a rendőrség se akart bevinni megint. Így keveredtem be a kórházba is, mert nem engedték azt, hogy hazamenjek. Felrepedt a szám, arcomon is volt egy-két sérülés, a karomon és a balkezem is egészen fájt. Remélem nem törött el, csak megzúztam. Szükségem van mind a két karomra.
Hol van már az orvos?!
- Jó estét! – mondtam sietve, amikor végre valaki besétált azon az ajtón. Már legalább 15 perce várakoztam. Ennyit arról, hogy hamarosan jön a doktor. – Remélem maga már az orvos. Nem érek rá, nem írhatná alá a papírokat és már itt se vagyok. Fagyasztott zöldborsóm meg van otthon. – nem akartam azt, hogy bármi is eljusson Ryan fülébe. Mit tenne akkor, ha rájönne hol jártam és mi történt velem? Őrültnek állítana be? Netán elvenné a lányokat, mert ez elég indok lenne rá? Vagy inkább aggódna? Mi lesz még itt később, amikor tényleg cselekednem kell, nem csak „tanulás” miatt teszem be ilyen helyre a lábamat? Tutira élve fognak felfalni.

Éjszakai ügyelet. Egyetlen egy előnye van a többi műszakkal szemben, az, hogy ilyenkor tényleg csak azok jönnek be, akiknek komoly gondjuk van, illetve néhány képzelt beteg, de sokkal kevesebb, mint reggel vagy délután. Elmehettem volna egy laborba is dolgozni, gyógyszer fejlesztőnek, vagy olyan orvosnak, aki ennél sokkal kevesebbet van a betegekkel, például aneszteziológusnak, de nem, nekem kellett a kihívás és az, hogy olyan területet találjak, ami nem lesz egy bizonyos idő után unalmas. A sebészet pedig ilyen, az emberek változatossá teszik, bármennyire is nem kedvelem őket.
Az esti vizit után viszonylag nyugodt az éjszaka, a nővérek nyugodtan végzik a dolgukat, egy egy ébren lévő beteggel foglalkoznak, vagy adminisztrációs teendőket végeznek, miközben én végig sétálok a folyosón és be-be nézek a nyitva lévő kórterem ajtókon és csöndesen elhaladok azok mellett, amik zárva vannak, nem akarok felébreszteni senkit sem. Hallgatózni sem szeretnék, ki tudja, hogy mik történnek a zárt ajtók mögött, a könyvekben és a sorozatokban számos olyan esetet lehet olvasni és látni, amikor a kórházi alkalmazottak egy zárt kórteremben esnek egymásnak, de én ilyet még nem tapasztaltam, talán csak azért, mert nem hallgatózok. Engem nem érdekel mások élete… kivéve persze egy személyt, mert róla mindent tudni akarok.
Automatikusan nyúlok a köpenyem zsebe felé és veszem elő a telefonomat, ahogy eszembe jut. Ma nem láttam őt, mert olyan botor dolgokkal kellett töltenem az időt mint az alvás és a házimunkák ellátása, de holnap reggel amikor már szabad leszek majd a lakása felé veszem az irányt, hátha még elcsípem kutyasétáltatás vagy készülődés közben. Végig görgetem az adatlapját, de semmi új, a családok és kapcsolatoknál még mindig nincsen senki se beírva neki, lájkolt pár új oldalt, de egyik sem tűnik veszélyesnek rá vagy rám nézve, új képet pedig sajnos nem töltött fel magáról. Igazán tehetne fel többet, vagy sűrűbben, de ez a kívánságom mióta megpillantottam őt csak nagyon kevésszer teljesült. Gyorsan ellenőrzöm a barátnői profilját is, hátha ott kiderül valami információ, de most az ő oldaluk is csendes, pont úgy, ahogy a kórház folyosója.
Kop. kop. kop.
Halk, majd egyre hangosabb és sietősebb kopogás töri meg a csöndet és ezáltal késztetést érzek arra, hogy én is szaporázzam a lépteim, hogy ne érjenek utol, mert pontosan tudom, hogy mit jelentenek a közeledő hangok.
-Dr. Curtis, hoznak pár sérültet, kocsmai verekedés, vannak súlyosabb sérültek és egy nő, aki enyhébben sérült. - szólít meg, tehát nem tudtam elég gyorsan elsuhanni előle, igaz meg sem próbáltam.
- A jegyzeteket szeretném. - szólalok meg én is, mire átnyújtja a kezében szorongatott sárga kis papírokat. Minden bizonnyal erre jegyzetelt, amikor a mentősök felhívták őket a betegek állapota miatt.
Öt sérült, van akik mellé rendőri kíséret is jár, na azokról egyből lemondok, nincs szükségem arra, hogy még a zsaruk is itt pattogjanak, a szemem megakad a harmadik papíron, egy fiatal nő, enyhe sérülésekkel, de akkor minek hozzák be ide?
- Őt kérem, a többit szétoszthatja a többi orvos között. Illetve… kérek még egyet. - gondolom meg magam, majd kihúzok egy papírt a többi közül, így sorsolva ki azt a szerencsétlent, akit ma nekem kell még ellátni.

Bő fél órával később már a második pácienshez lépek be, miután a kisorsolt pácienst már elláttam. A nőhöz jöttem volna először, de a zsaruk pattogtak, hogy ők haladnának tovább, vinnék a gyanúsítottakat be az őrsre. Hagytam had legyen nekik gyereknap, ezért a hölgy hátrébb lerült a fontossági listámon, de most már itt vagyok és épp a kartonját nézem át, mert az egyik nővér már felvette az adatait.
- Jó estét Mis Tamblyn, Dr. Curtis vagyok. - mutatkozom be, és becsukom magam után az ajtót és az asztalhoz sétálva leteszem a kartonját.
- Belső sérülése is lehet, amiről nem tudhat, hacsak nem vizsgálták meg Önt alaposan és ha úgy megy haza, hogy azt nem kezeljük többet már nem fogja megenni a zöldborsót amit annyira ki szeretne olvasztani. - felelem, talán nem olyan stílusban, mint amit megérdemelt, de nem szeretem az önjelölt orvosokat, hiszen nem azért jártam olyan sokáig egyetemre, hogy aztán mindenki megmondja, hogy mit csináljak és mit ne.
- Szóval, most hogy sikerült kellő képpen magára ijesztenem elárulhatná, hogy mije fáj vagy érzékeny. Az arcán lévő sérülések miatt nem kell aggódni, fertőtlenítjük és nyom nélkül gyógyulni fog mind. - szólalok meg, miután megálltam vele szemben, a kezem az állához emelem és úgy fordítom a fejét, ha hagyja, hogy minden sérülést a megfelelő fényviszonyok között láthassak.
- Nem fogom itt tovább tartani annál, mint ami szükséges, de ne akarjon elrohanni, hagyja, hogy had végezzem a munkámat. - hangom már sokkal megnyugtatóbb, mint korábban, remélem nem akar most felpattanni és kirohanni.
- Nem szédül esetleg, ha így beütötte a fejét? Talán azért került egy olyan rossz környékre, mint ahol össze szedték Önt. -

Utáltam, amikor kispadra voltam ültetve. Soha nem szerettem tétlenkedni, pláne most nem, amikor az életem úgy nézett ki, mint egy…. Nem is tudom mi lenne a helyes kifejezés. Mint akit elütött egy vonat, majd felfalt egy oroszlán, de még annak se kellett inkább kiköpte, majd leszakadt alatta a talaj, onnan meg elnyelte a víz… Ostobaság és tudom, hogy értelme sincs, de akkor is. Nem tudtam feledni a telefonbeszélgetést, de legfőképpen a végét nem. Azt az igazán őszinte pillanatot, amikor tényleg csak Ryan és én voltunk. Pokolian fájt még mindig, de a sérüléseim hozzá képest bakfitty volt még mindig. Felednem kellene, de nem ment, ahogyan itt ülni se. Inkább iszom egy kis bort, beveszek fájdalomcsillapítót és legalább meghoztam az újabb remekre szabott ötletemet. Azok után, hogy ez is milyen remekül sült el, meg az a beszélgetés is, azt hiszem nekem már csak olyan ötleteim vannak. Mintha szép lassan a saját síromat ásnám meg, legalább nem adok másnak munkát ezzel. Elvégzem én önként és ingyen.
- Remek, most hogy már tudjuk egymás nevét aláírja végre azt a papírt? Fél órája várok a semmire. – ha valaki nem tudná, hogy miként is nézek ki, akkor nem kizárt, hogy egy zsörtölődő vénasszony jutna eszébe a stílusomról. Nem tehetek róla, fáradt és nyűgös voltam, meg fájt a legtöbb porcikám. Az oldalam, a kezem, az arcom is és mellé még ott volt az a fránya bűntudat is.
- Minden betegével ilyen humorosan közli, hogy lehet éppen haldoklik, csak még nincsen látható jele? De ne aggódjon, ha addigra elkészülne, de én már nem ehetnék belőle, akkor magáé lehet mind…– néztem rá érdeklődve, meg enyhén morcos grimasz jelent meg az arcomon. Nem tetszett az a lehetőség, hogy netán még addig se élnék, hogy megegyen a zöldborsót, mert az azt jelentené, hogy holnap és később se ölelhetném magamhoz a lányaimat, így akár tetszett, akár nem, de maradnom kell. Ezt a megállapításomat egy beletörődő sóhaj is kísérte. – Egyébként nem inkább a betegéért kellene aggódnia és nem azért, hogy mi is lesz a borsó sorsa? De ha már itt tartunk, akkor feltétnek mi is legyen, ha már úgyis az öné lesz... - nem gondoltam én se komolyan, de már csak ennyire kicsavart humorom maradt, amin lehet még jót mosolyogni se tud az ember...
Nem rántottam el a fejemet, amikor államhoz nyúlt és elkezdte vizsgálni az arcomon lévő sebeket. Amikor a fény felé fordított jobban, akkor becsuktam a szememet, de attól még az arcomra volt írva, hogy mennyire is van kedvem ehhez az egészhez. – Csak a kezem fáj, gondolom abba nem halhatok bele. – grimaszoltam egyet, mint valami rossz gyerek, ha már azt hitte rám hozhatta a frászt. S persze hazudtam is, vagyis igyekeztem jól füllenteni. – Vagy szeretne megvizsgálni máshol is, hogy biztosan igazat mondok-e?  - néztem rá kérdőn és kíváncsian, még idejében a nyelvemre haraptam, mielőtt netán olyat mondtam volna neki, amit nem kéne.
- Ha jól tudom akad olyan papír is, amit ha aláírok, akkor kijelentem, hogy sajátfelelősségre távoztam. Akkor nem kell féltenie a jóhírét, vagy a szakmai becsületét, vagy minek is hívják maguk ezt. És még jó is lehet estéje, mert nem tartja fel egy elviselhetetlen nőszemély… – biztos vagyok abban, hogy nem én vagyok a legjobb betege, de talán még a legrosszabbat se sikerült megelevenítenem. Biztosan akadnak nálam nehezebb esetek is.
- Beütöttem a fejemet? Nem vertem be a fejemet sehova se. Rossz környékre? Én csak megálltam, hogy segítséget kérjek. – újabb hazugság -Nem tehetek róla, hogy Isten állatkertje akkora, hogy egyik pillanatról a másikra a magához hasonló alakok csak úgy egymásnak rontanak és úgy gondolják milyen jó mulatság megmutatni, hogy ki mekkorát is tud ütni. Komolyan, mintha olykor kidobnák a kukába az agyukat, de gondolom ez magának nem ismeretlen dolog… – forgatom meg a szemeimet, mert elég volt ránéznem, hogy tudjam ő se sajnálja az idejét arra fordítani, hogy növelje az izmait. – Szóval a kezem. Esetleg azt megnézné? – nyújtottam felé a balkezemet, hiszen azzal ütöttem bele a konyhabútorba, ami azóta is sajgott, néha jobban, néha kevésbé. –  Maga nem szereti a veszélyt? Nem tett még soha olyat, amit nem szabadna? – lássuk csak, hogy mennyire patyolatfehér a doktorúr, ha már annyira elítéli azt a környéket, vagy legalábbis helyet ahova betettem a lábamat. Egyébként meg kezet foghatna a zsarukkal, nekik köszönhető az egész. – Egyébként a rendőrség már elment? – ártatlanul néztem rá, mintha csak azért érdekelne, hogy meg kell-e még köszönöm nekik, vagy nem azt, hogy behoztak ide, mint áldozat.

Minden alkalommal amikor még csak a betegek kartonját látom, de még személyesen nem találkozom a páciensekkel kialakul bennem egy kép arról, hogy milyenek is lehetnek, a sérüléseik alapján elképzelem az adott testrészt, és ha sok a sérülés akkor az egész ember felépítése megvan fejben, még azelőtt hogy látnám őket ténylegesen. Ami érdekes az az, hogy akaratlanul is társítok hozzá egy személyisége, és ez általában egyáltalán nem szokott bejönni, van amikor egy kiscicának elképzelt személy inkább hasonlít egy tigrisre, vagy párducra. Kíváncsian nyitok be a vizsgálóba, és sejtem, most is baromira mellé lőttem a találgatással. Egy fiatal szőke nő vár rám és már az első mondatom után szinte villámokat szór a tekintete, pedig még nem csináltam semmi rosszat sem. Még, ugyanis ha nem fogja vissza magát akkor én sem leszek valami kedves hangulatomban, de ezt még majd meglátom.
- Téved, nem a semmire vár fél órája hanem rám és arra, hogy megvizsgáljam Önt. Nem fogom aláírni a papírt míg ez meg nem történik. - Közlöm vele a játékszabályokat, és egyre inkább kíváncsivá tesz ez a nő, ami csak rossz neki, mert így annál később fogom haza engedni. Ki szeretném deríteni miért is ilyen, valami oka van, az pedig nem lehet, hogy nem szereti a kórházakat vagy az orvosokat.
- Nem viccnek szántam, csak nem szeretem, amikor a hétköznapi emberek orvosnak képzelik magukat, és saját diagnózisokat állítanak fel. Az ajánlatot köszönöm, lehet élnék is vele, levest szeretnék, főzeléket pont a minap ettem. - felelem neki és minden erőmmel azon vagyok, hogy ne jelenjen meg egy mosoly az ajkaimon. Minden bizonnyal nem értékelné, sőt valószínű ha sokáig feszítem a húrt még a végén hozzám is vágna valamit ami elsőként a keze ügyébe kerül.
Tévedtem, azt gondoltam, hogy fel fog bosszantani a sürgetése, de inkább csak szórakoztat és azt szeretném, hogy jó sokáig itt legyen, mert így gyorsabban telik majd az idő reggelig, amikor is mehetek majd haza… vagyis majdnem, mert előtte még meg kell látogatnom valakit.
Megvizsgálom az arcát, de az ottani sérülések tényleg nem tűnnek vészesnek, egy kicsit majd lehet elszíneződnek, de egy kis smink csodákra lesz majd képes, csak esténként a párjára fogja a frászt hozni.
- A kéz fájdalomba ha hiszi ha nem simán belehalhat, ha a csontja sérült akár egy kis darab le is vállhatott és ha az bejut a véráramba ki tudja merre jut majd és miféle károkat tud majd okozni. Tönkre teheti a tüdejét, a szívét de még az agyába is eljuthat. Részéletezzem esetleg hol mit képes okozni egyetlen kis szilánk?- próbálom megijeszteni kissé, hátha végre belegondol abba, hogy egyes dolgoknak milyen következménye lehet, ha nem hagyja, hogy végezzem a dolgomat.
Nagy nehezen megállom azt, hogy ne sóhajtsak fel, mert csak nem akar érteni a szóból.
- Igen, Mis Tamblyn tényleg van egy ilyen papír és ha más orvos lenne itt akkor valószínű már régen aláírattatták volna magával, de pechje van, nálam senki sem ír alá ilyen papírt, Ön sem fog, ha pedig mégis úgy döntene, hogy kisétál a vizsgálóból a biztonságiak elkapják és vissza hozzák ide. - ez nem fenyegetés, pusztán csak egy ígéret amit nem leszek rest be is tartani. Ha kell akkor akár az ágyhoz is hozzá kötözöm ha nem marad nyugton amíg tart a vizsgálat.
A karját nyújtja, én pedig alaposan megnézem, fel van dagadva neki, néhol megnyomkodom és közben figyelem a reakcióit.
- Pontosan ismerem a saját korlátaimat és habár feszegetem őket sohasem lépném át őket, míg Ön úgy néz ki ezzel nem így van. Egyedül ilyen törékeny nőként ne menjen rossz környékre, különben nagy esélye van annak, hogy megint itt fog kikötni a vizsgálómban. A kezét meg kell röntgenezni, lehet megúszta a törést, de látni szeretném, hogy biztosra menjünk.  - Nem tetszik nekem, hogy ilyen helyen mászkált. Ha nem így nézne ki akkor elfogadnám vagy ha tele lenne varrva tetoválásokkal esetleg csak úgy dagadnának ki az izmai, de nem. Törékeny, vékony és leginkább olyannak tűnik aki a lefekvési időben már otthon van, ágyban és jó éjt puszit kap a szeretteitől.
- Még igen, de meggyőződhet erről Ön is. Megyünk a röntgenbe, jöjjön. - Van egy kis hordozható is, de én pontos képet akarok kapni, ahhoz pedig sétálni kell egy kicsit.
Az ajtóhoz megyek és ha jön utánam akkor mutatom neki az utat. A folyosón még ott szobroznak a rendőrök, akik felkapják a fejüket az érkezésünkre, de nem szólnak semmit sem.
- A védő öltözetet az ajtó mellett balra találja, vegye fel, a karját pedig tegye arra az asztal szerű fémre. - mondom neki és kinyitom az egyik ajtót, én pedig a szomszédos helységbe megyek be.
- Árulja el, hogy került a városnak arra a részére? - szólal meg a hangom a szobában ahol neki kellene lennie.


Halloween

Érdeklődve vontam fel a szemöldökömet a válaszát hallva. Ennyit arról, hogy megtestesíthetem az egyik idegesítőbetegét, akitől mihamarabb szeretne majd megszabadulni. Hirtelen úgy éreztem, hogy ez a lehető legtávolabb sodródott, valahogy annyira távolra, mint a napfelkelte van még. Elnyomtam egy sóhajtást még időben, nem hiányzik az, hogy meghallja mennyire is úgy érzem dugába tört a tervem, ehelyett inkább újra megelőzött a nyelvem, mintsem lakatot tehettem volna a számra.
- Ezt úgy mondja, mintha akkora főnyeremény lenne és örülnöm kellene, hogy megnyertem magamnak. És ha már itt tartunk, akkor milyen levest is szeretne az emberek "védelmezője"? – direkt tettem félreérthetővé kicsit a dolgot, de legalább ennyi szórakozásom hadd legyen már. Pláne azok után, hogy mindig valamelyik hatóságiszervnek köszönhetően keveredtem olyan helyzetbe, amibe nem akartam. Miért is kellene jópofát vágnom bármihez is. Az utolsó jelzőt kicsit gúnyosanEgyébként is nem halálomon vagyok, csak a kezem fáj. Néha kevésbé, néha nagyon, de legalább olyankor nem érzem annyira erősen azt, hogy miként is vérzek belülről. Miként is emészt fel azt, amit megtudtam Ryannel kapcsolatban, az, hogy a lányaimtól távol kell lennem. Olyankor legalább az a fájdalom eltompítja a többit és kevésbé érzem magam kutyául, vagy úgy, mint aki inkább hagyná azt, hogy egy jó vörös ellazítsa őt. Nem véletlen száműztem annyira hamar az összes bort, alkoholt a lakásomból. Ryan múltja ráébresztett arra, hogy mennyire könnyedén lehet ilyen mások által zseniálisan megteremtett helyzetben zuhanni a mélybe. Ő a drogokat választotta, én meg az alkoholt. Nem is tudom, hogy melyikünk a rosszabb személy és kevésbé szülőnek való… Talán egyformán defektesek vagyunk, csak képtelen vagyunk bevallani.
Elnevettem magam, de aztán túlzottan hirtelen el is hallgattam, mert méregetni kezdtem őt, hogy vajon mennyire is mondja komolyan ezt az egészet. A legrosszabb pedig az volt, hogy fogalmam sem volt, hogy viccel-e, vagy nem. Nem értettem semennyire se az orvosláshoz, sőt, még nagyon ilyen sorozatokat se néztem, hogy legalább valami halványlilagőzöm lehessen az egészről. Egyszerűen csak bámultam bambán, majd megráztam magam kicsikét, hogy térjek már észhez.
- Remélem gyerekpáciensei nem szoktak lenni, vagy nekik is egyből a haláluk hírét kelti? Elég szar a humora és csöppet se poén a halállal viccelődni. Főleg nem egy ilyen helyen, ahol nap, mint nap halnak meg emberek. – szúrósan néztem rá, miközben morcosan csendült a hangom. Eléggé leolvasható volt az arcomról, hogy nem díjaztam annyira a poénját, illetve még az is, hogy nem tudom teljesen elkönyvelni viccnek az egészet. Sőt, inkább aggódni kezdtem és kicsit pánikba esni. Az arcomra kiülő grimasznak köszönhetően meg kicsit fájdalmasan felszisszentem, mert lehet nem volt komolyabb baja annak a testrészemnek, de attól még piszkosul fájt. – Szerintem keressen inkább valami másik Mókamikit, mert ezt csöppet se vicces, bárhonnan is fakad. – tettem még hozzá kicsit gyerekes sértődöttséggel. Nem tehettem róla, egyszerűen képtelen voltam jelenleg kontrollálni az érzéseimet, a gondolataimat és azt, hogy mit is ejtek ki a számon. Fáradt, nyúzott voltam és túl sok mindenem fájt egyszerre.
- Ezt nem erőszaknak hívják? És ezért fel is jelenthetném, nemde? Vagy inkább a zaklatás vádjával kéne élnem? – úgy tettem, mint aki ténylegesen elgondolkozik ezen. Tudom, hogy ezzel mennyire kerékbe lehet törni az emberek karrierjét. Főleg mostanság, amikor utóbbira ekkora hangsúlyt fektetnek és a média is ennyire foglalkozik vele. Fura belegondolni, hogy emberek képesek voltak ezekről éveken át hallgatni, aztán most meg hirtelen egymás után vallják be a dolgokat.
- Tudomásom szerint maga orvos, az a feladata, hogy ellássa a sérüléseimet, nem pedig azt, hogy hirtelen találgasson mit is kerestem ott, vagy éppen merre is kéne mennem, vagy nem. Nagylány vagyok, túl fogom ezt is élni, de azért jó tudni, hogy így aggódik egy idegenért. – kisebb irónia érezhető volt a hangomból. Nem tetszett az, hogy megpróbál ilyen tanácsokat osztogatni. Sőt, egyenesen bosszantott. Nagyon is, hiszen nem saját magamtól keveredtem ebbe az egészbe, hanem a drágalátos haverjaiknak köszönhetően, a rendőrség tehet az egészről.
Pufogva, de végül követtem őt, majd pedig úgy cselekedtem ahogyan kérte. Kisebb bénázást követően sikerült végül magamra hámozni a szükséges védőruhát is, majd a kezemet a megfelelő helyre tettem és felé fordultam.
- Így jó lesz? Egyébként ezt nem magának kellene beigazítania? Szóval már a maga dolgát is nekem kell elvégeznem? – mérgelődtem tovább, majd az épkezemmel megdörzsöltem kicsit a szemeimet és egy kisebb ásítást is elnyomtam. Egyszerűen csak fáradt voltam. Haza akartam menni a most már üresnek mondható lakásomba és otthon szenvedni, nem pedig más előtt. Még akkor is, ha remélhetőleg többé netán nem látom őt.
- Eltévedtem, segítséget akartam kérni, de aztán kitört a verekedés és mint láthatja nem én nyertem az idei birkózást se. Nem vagyok egy verőlegény, de ez miért érdekli önt? Ha a rendőrség kérte meg, hogy faggasson, akkor se mondhatja tovább, mert köti az orvosititoktartás. – hívtam fel a figyelmét egy apróságra. Így igazából bármit elmondhatnék, akkor se történne semmi, mert nem szólhatna senkinek se. De igazából szerintem nem is hinne nekem, így mindegy is. – De tényleg miért érdekli Önt annyira ez? Ismeri a helyet? Netán Ön is az szokott lenni, aki miatt ártatlanok sérülnék meg? Így keres netán feketén egy kis pénzt, mert utána ellátja ott az embereket? – kezdtem én is találgatásokba, ha már ő is ezt tette részben, vagyis számomra úgy jött le, aztán lehet tökre nincs is igazam. – Meddig kell itt állnom? – mérgelődtem tovább, mert nem voltam jól. Kicsit mintha szédülni is kezdtem volna, de biztosan csak a fáradtság miatt volt így.