Főépület (egyetem)

***

Magamhoz szorítva könyveimet megyek a folyóson. Szememmel a földet pásztázom és megpróbálok nem érintkezni még véletlenül se senkivel. Olyan zavartnak érzem magamat. Ugyan itt senki ügyet se vet rám, mégis azt érzem, hogy mindenki engem bámul.
Három hónapja, hogy visszajöttem az egyetemre egy jó pár hónap kihagyás után. Az okokat inkább nem árulnám el. Nem fontosak. Örülök, hogy visszajöhettem és újra neki foghattam tanulni. Ez legalább leköti a figyelmemet.
Felszisszenek, amikor azt érzem, hogy nekiütközöm valaki vállának. Amikor rám szól a srác, hirtelen gyorsabbra veszem a lépteimet. Semmi mást nem akarok csak bejutni a tanterembe és leülni a helyemre, ahonnan fel se kellek egészen az óra végéig.
Majdnem a legelső sorba foglalok helyet, ide általában más nem igen szeret ülni senki sem. Jobban szeretnek hátul helyet foglalni, ahol bütykölhetik a telefonjaikat meg aludhatnak előadás közben. Na meg azért is ülök előre, mert az a szokás, hogy mindenki oda ül ahová első órán is ült volt. Sejtésem szerint pedig, akkor sem ült senki itt.
Egy pár percig még a magam csendességében vagyok a teremben, aztán nagy zsivajjal megérkeznek a többiek is. Szinte köszönés nélkül jönnek be, észre se véve, hogy én már ott vagyok. Ez részben nekem köszönhető, próbálok láthatatlanná válni, így nem kell beszélgetnem senkivel sem és kellemetlenséget sem okozok senkinek. Azt hiszem így a legjobb.
Nem sokra rá érkezik az előadó tanár, aki egy lány kíséretében érkezik. még sosem láttam az egyetemen. Ha jól látom szemem sarkából, akkor az első sorba ül le, ahol én is vagyok.
- Jó napot kívánok mindannyiitoknak! - csak akkor nézek fel a padról, mikor megszólal az előadó tanár. Egész órán másra sem figyelek, csak arra, hogy miről mesél. Nem mondom kissé feszélyez, hogy nem egyedül ülök az első sorban, hanem egy másik lány is itt ül mellettem. Amióta az eszemet tudom egyedül ülök az előadó termekben és én ehhez szoktam. Mindegy is.
Észre se veszem mennyire elkalandoztam, arra se emlékszem miről szólt ez az előadás. Csupán arra kapom fel a fejem, mikor az előadó azt mondja:
- Aria lennél kedves körbevezetni az új diákunkat Salome La`Morte kisasszonyt? - Mi? Hogy én? Nem. Nem, az kizárt. Én biztosan nem fogom. El sem tudom képzelni, hogyan is gondolta ezt a tanár.
- Öhm.. hát én... én...- zavaromban egy szó sem jön ki a számból. Nem szeretem a társaságot.
- Rendben. akkor ezt megbeszéltük. - vonja le a következtetést a tanár. Félénken a lányra pillantok, remélem nem találkozik a tekintetünk. Hát. Na jó. Ha a tanár úr így kívánja akkor megteszem, körbevezetem a lányt. Bár szerintem jobb idegen vezetőt is találhatott volna nálamnál.
Az óra végeztével az ajtó felé veszem az irányt, ahol megvárom azt a bizonyos Salomet. Ha végre megpillantom halkan ráköszönök.
- Szia. Aria vagyok.

- Szia, és Salome. Örülök a találkozásnak. - biccentek feléje, miközben szorosan magam elé ölelem a könyvemet. Nem tudom miért engem választott ki a tanár engem, hogy körbevezessem ezt a lányt. Én nem vagyok alkalmas erre. Nem értem. Nem is nézek a lány szemébe csak magam elé meredek. - És innen merre? - Merre is? Fel emelem a fejem és körbenézek. Hova menjünk, most. Mit kéne bemutassak neki?
Aztán eszembe jutnak a pszichológusom szavai: Aria meg kell próbálnod beilleszkedni és barátokat szerezni. Nem mindenki gonosz és rossz a világban. Tudom. De mégis olyan nehéz. Valahogy mindig bennem van az a bizonyos félsz. Mindentől és mindenkitől. Úgy érzem ezt nagyon nehéz legyőznöm, akár mennyire is szeretném.
- Hát..- habozok kissé - Induljunk el arra. - mutatok az egyik irányba és én már el is indulok. nem is tudom, hogy a lány követe vagy sem. Nem figyelek rá. De remélem követ. Azon merengek, hogy mi fontosat kéne megmutatnom neki: a termeket talán, vagy az ebédlőt, esetleg a könyvtárat? Nem tudom. Még sohasem mutattam be senkinek semmit. Eddig mindenki át nézett rajtam, senki se foglalkozott velem. Csak elvoltam itt, mint a befőtt. Sodrottam az árral és a többiekkel. Olyan voltam, mint egy láthatatlan lány.
Olyan különösen érzem magam. Zavarban vagyok, mert nem tudom, hogyan kéne viselkednem. Eszembe se jut semmi jó, amiről beszélgethetnék. Egyetlen mondat sem. Még csak egy aprócska szó se hagyja el a szám. De még a gondolatimba sincs semmi érdekes. Szótlanul megyek egyenesen előre. Oké. Most legalább azt tudom, hogy hová fogunk menni. Kezdjük a könyvtárral, arra mindenkinek szüksége lesz, főleg ha dolgozatokat kell csinálni. Onnan meg jöjjön pár fontosabb tanterem. Mert hát az is fontosabb része a tanításnak ugyebár. Ezután meg jöjjön a....jöjjön az ebédlő... Erre a gondolatra kissé megrezzenek. Nagyot sóhajtok. Oké. Mindenkinek szüksége van kajára, és a diákok pláne éhesek szoktak lenni. Mondogatom magamnak megnyugtatás képpen.
Van egy elképzelésem, hogy neki is kínos lehet ez az egész. Főleg, hogy nem szólok hozzá semmit, csak vezetem előre valahová. Mentségemre váljon halvány lila gőzöm sincs, hogy mit mondhatnék. Nem tudom, hogy van-e közös témánk egy ilyen lánnyal. Ő sokkal feljebb való, mint én. Neki biztosan mindenki köszön a suliban. Én viszont... Én viszont szinte láthatatlan vagyok. Engem nem igen ismernek, vagy csak kevesen.
- Mit szeretnél megnézni? - veszek erőt magamon, hogy megkérdezzem. - A könyvtárat, a tantermeket avagy az ebédlőt? - mondok el javaslatokat, bár az utolsót kissé erőltetve.

Mosolyára kissé zavarba jöttem és inkább rá se néztem. Engem nem szoktak kedvelni az emberek. Még csak nem is köszönnek nekem, csak átnéznek rajtam. Így nem vagyok hozzá szokva az ilyen reakciókhoz. De ez a lány új még itt így biztosan nem tudja, hogy én nem vagyok senki.
Igazából nem tudom, hogy mit válaszoljak kérdésre. Össze kell szednem a gondolataimat. Nagy levegőt veszek és előre meredek. Nem lehet, hogy ennyire zavarban legyek, mikor beszélnem kell magamról egy másik embernek. Vagy egyáltalán mikor emberek társaságába vagyok.
- Hát...- motyogom, míg összeszedem a gondolataimat. - Mondhatni, hogy itt születtem. - rázom el ennyivel a dolgot. Azt hiszme inkább kihagynám azt a dolgot, hogy magamról beszélgessek. Nincs kedvem most. Igazán nincs. - Vagyis hát a környéken - teszem hozzá még. Összeszorítom magam előtt a könyveimet és úgy indulok el a könyvtár felé.
Nagyon remélem, hogy ez a lány nem fog csalódni bennem, vagyis hát nem fog gyagyának tartani, mint a többiek. Bár megérteném ha ezt mondaná, hisz amiket most itt összehordtam még én se gondolnám magamat normálisnak.
- Akkor menjünk a könyvtár felé. - mondom pár perc múlva. Olyan vagyok, mint egy rossz óra, ami későre üti el az óráját. Jó ez hülye hasonlat. De körülbelül így van.
Néhány sarokkal arrébb már oda is érünk a könyvtár bejáratához. Ez szokott lenni itt az én mentsváram. Nagyon jól ismerem minden részlegét. Engem is nagyon jól ismernek itt már. Benyítok rajta és egy mosoly kíséretében köszönök a könyvtáros hölgynek.
- Itt is vagyunk - motyogom halkan neki, hisz itt csendben kell maradni. Pont ezért nem is jó ez a hely olyanoknak, akik szeretik a nyüzsgést. Itt nyugalom van és síri csend, ami az én szívemnek olyan jól esik. - Szeretnél valamit kivenni vagy csak szét nézni? - kérdezek rá halkan. Végül is ha már itt vagyunk nem muszáj üres kézzel távoznunk. Remélem ő is szeret olvasni.