Ray lakása

Már az első kép láttán tudtam, hogy amint időm engedi és Ray is ráér, tuti átugrok. Ha csak egy tíz percre, akkor annyira, de mindenképpen szeretném élőben megnézni a blökit. Mert szeretem az állatokat és mert nekem is tuti lenne, ha nem ingáznék annyit. És mert hatalmas dolognak vélem, hogy Ray ebtartásra adta a fejét, mert igazság szerint.. nem annyira néztem volna ki belőle ilyesmit. Szóval az indokokról nem is faggattam, sőt, úgy semmiről sem, csak kapott egy kellőképpen mókás képet válaszul, csodálkozó fejem teljes életnagyságban, aztán két perccel később egy újabbat a porcicáimról, rajta a felirat: nekem csak ez jutott.
Persze másnap azért felhívtam, hogy aziránt érdeklődjek, mikor van otthon, mikor ugorhatnék át egy kis időre, hogy bemutathasson az új lakótársának. Meglepő módon egészen hamar találtunk egy olyan sávot a hét folyamán, ami mindkettőnknek szabad, úgyhogy nem is voltam rest egyből lefoglalni őt arra az időre. Szokásomhoz híven kellőképpen fellelkesültem a dolgok kapcsán, már akkor fülig ért mondjuk a szám, amikor elküldte azt a képet magukról és a lelkesedésem azóta sem lankadt. Azóta megjártam egy állatkereskedést, hogy némi ajándékot szerezzek be a blökinek, hiszen üres kézzel mégsem illik beállítani. A különböző kutyajátékok között lófrálva hosszan méregettem a csúnyábbnál csúnyább műanyag vackokat, azon tanakodva, melyik kellőképpen nevetséges ahhoz, hogy megüsse a mércémet és komolyan nehéz volt dönteni egy sípolós csirke és egy disznó között. A holmikkal felszerelkezve aztán a ház urának is néztem valami meglepetést - persze nem az állatboltban -, nehogy nekem elhanyagolva érezze magát, azt nem venném a szívemre. A szomszédos háztartási boltban meg is találtam a tökéletes választást és valószínűleg egy gravírozó boltba is beugrottam volna, növelve a hatást, ha lett volna még egy kis szabadidőm, de mivel a találkozó ideje rohamosan közeledett, azt inkább elvetettem, így is egészen biztosan értékelni fogja. Remélem.
Időpontot direkt nem is mondtam, csak azt, hogy négy körül, így egészen biztos, hogyha kések, nem vetheti a szememre, hogy már megint nem voltam ott a megbeszélt időben. Nyilván ha harminc perccel négy után esek be, az már az én mércémmel is késésnek számít, de azért iparkodtam, hogy ne szárnyaljam túl önmagamat, így már negyed előtt a csengőjén tenyereltem. Oké, a tenyerelés azért túlzás, lévén mindkét kezem teli volt, így jobb híján az orrommal böködtem meg párszor a csengőt, az utcán elhaladók legnagyobb csodálkozására.
- Meglepi! - toltam az arcába a jobb kezemben tartott két csomagot. Az egyik, dundibb csomagban a kutya ajándékai pihentek; egy hosszú nyakú, műanyag, sípolós csirke, ami természetesen kellőképpen csúf volt, valamint egy sötétbarna, bőr nyakörv, aranyszínű, kerek medállal az elején - rá lehet majd gravírozni a kutyuska nevét. A másik, hosszúkás tasakban az ő meglepetése lapult; egy menő kulacs, ha már az előzőt elvesztette a sárcsuszamláskor, egészen pöpec a kulacsok családjában, szóval ez egészen biztosan nem fog ereszteni. - Na de mutasd azt az állatot! - dobom le a másik kezemben tartott bukósisakomat az első szabad felületre és még csak rosszul sem érzem magam, hogy jelenleg nagyobb érdeklődést mutatok a kutya iránt, mint iránta. Játék csupán, tudja jól, hogy nem azért jöttem, hogy őt lerendezzem az ajándékokkal, aztán már csak az ebbel foglalkozzak, de nem is mi volnánk, ha normálisan indítanánk egy találkozónkat.

Már a harmadik cipőmet használja a fogainak koptatásához.. Ha négy nappal ezelőtt valaki megkérdezi valaha kutyatartásra adnám-e a fejemet, valószínűleg Nem.-mel válaszoltam volna az érdeklődésére. Nagy mozgástér kell nekik, ahol kiélhetik magukat és nem kell azon szűkölniük vajon mikor vagy mennyivel később ér haza adott nap a gazdájuk. Sok figyelmet, időt igényel a megfelelő tartásuk és ehhez nem a legideálisabb, ha az ember a nap több, mint háromnegyed részében az otthonában sem tartózkodik vagy nagyjából csak aludni jár haza. Konklúzió: az én életstílusommal nem összeegyeztethető egy eb. Valahol még most is ezt a nézetet osztom és csak idő kérdése, hogy arra az elhatározásra jussak elviszem anyámékhoz a négylábút, hadd boldogítsa őket az öreg Randall mellett. A kert elég tágas két kutyának. A döntés vagy választás bármennyire is hihetetlennek tűnjön, sokkal kevésbé volt az enyém, mint azt elsőre mindenki feltételezné..
A földön ülök, hogy a fejét vakerálva próbáljam meg kicsalni a szájából a megkezdett fél páromat és mentsem a menthetőt, de a célomhoz nem érzem magam közelebb. Körülbelül tíz perce ezzel a módszerrel igyekszem elérni az állkapocs szorításának enyhülését és az eddigi eredmény: semmi. Utoljára húzom meg a megfogható felénél fogva, amit kevesebb nyál borít be és a tűhegyes fognyomai sokkal kisebb számban tarkítják.
- Meglátjuk mi lesz, ha elveszem a takaródat.. – a komoly fenyegetés végén már játékból rázom meg a játékká választott lábbelit, mert belátom: jobban járok vele, ha ezt és a másik kettőt csócsálja a többi helyett. Jó hír, hogy ezen és a folyton láb alatt cirkálásán kívül, ami a napokban két pohártörést, számtalan italkiöntést, kajakiejtést eredményezett, legalább szobatiszta.
..és mint aki meg sem hallotta, hogy az esti gúnyájáról van szó foglalja le magát a bőr cincálásával. Az idő gyorsabban és némileg nehezebben követhetően telik amióta befogadtam a selfie-modellt, könnyű megcsúszni az elindulásaimmal és bealudni, miután kevés alvásidőt hagyott a foltos mancsú. Az óralapról viszont jól le tudom olvasni, hogy Bays-mértékkel: ő még nagyon is időben van. Felnyomom magam a földről és a konyhapulthoz megyek, hogy egy tiszta poharat szerezve vizet töltsek magamnak. A csap elzárásakor üti meg a fülemet a hosszan nyomott csengő hangja és a hang alapján: nem csak az enyémet. Meglepett nyüszítés érkezik a hátam mögül, a köröm karistolása a padlón, a csempén, a végére közel a lábamhoz.
- Kis beszari. – megcsavarom a fülét, ahogy lehajolok mellette elhaladva, hogy leszedjem a helyéről a gombra orroló nőszemélyt, akinek egyetlen kép elküldésével jelentettem be a hírt, mi szerint kutyatulajdonos lettem. A következő üzenetben kapta meg a lényegi információt. Üdvözöld Chester-t! Meg egy kutya és egy konfetti smiley az utána levőben. Az ajtó nyitásához kísérő nélkül érkezem és a hirtelen arcomba nyomott hozománytól kissé hátrébb hőkölve pislogok le Bays-re.
- Helló-helló. – megfogom mindkét felém nyomott holmit, előbb az egyértelműen a kutyának szántat véve szemügyre, utána a nekem hozottat abban a rövid intervallumban, amíg még a küszöb túlfelén van. Igen, abban a kifejezetten rövid intervallumban. A csirkével derékon billentem ahogy belép a lakásba.
- Néztél tükörbe? – ha hátranéz oldalra bökök a tekintetemmel, pont van mellette egy, ha gondolja.. Közben nem fogom vissza a képemre rajzolódó vigyort. Túl magas volt a labda. - A konyhában téblábolt legutoljára. – a bukósisakját a kabáttartó alatti részről felpakolom a bútorzat legtetejére a biztonság kedvéért. Nem vállalok felelősséget vagy tudok biztosat mondani arra mit igen vagy nem rág meg a kajla fülű. Mögötte lépkedek és hagyom, hadd élje ki a kíváncsiságát a négylábú iránt, aki a padlón suhanva fog érkezni, pont elcsúszva a vendég előtt a nagy lelkesedésében, egyenest a kanapé oldaltámlájának kenődve. Olyan hangosan nem koppant, nem kell félteni.
- Köszi a csirkét és a nyakörvet! – menet közben bontogattam ki azt a csomagot és mi tagadás.. A nyakán lévő, kék nem ennyire csinos, mint a medállal ellátott darab. A kulacsot meglátva, pedig ha kartávon belül van nyújtom a tenyerem: hé, ez az eset óta tényleg hiányzik. Az alapos szemle közben szólni is elfelejtek, előzetesben pacsiznék vele.

- Na szép, ennyire becsülöd az ajándékot, hogy már hadonászol vele? - forgatom meg a szemeimet, annyi időre állva meg mellette, hogy lekapjam a bőrdzsekimet - miután letettem a bukósisakot. - Csirkével amúgy sem illik hadonászni, hát ezt sem tudod? - sóhajtok aprót, megcsoválva a fejemet és a hatás kedvéért még derékra is csapom a kezeimet egy szívdobbanás erejéig. Aztán amúgy is érdekesebbé válik a kutya, meg a holléte felől való érdeklődés. Ám a válasz.. Aúcs.
- Kabbe', Raymond Marshall - csusszan ki a homlokráncolás közepette, cseppet sem bántón, csak ahogyan azt magunk között szoktuk. - Ezért most minimum fejbe kellene kólintsalak azzal a nyamvadt csirkével - jelennek meg arcomon a megjátszott durci első jelei, de mivel a kutya továbbra is jobban érdekel, hát nem is igyekszem azon, hogy megtoroljam a sérelmet. Merthogy ez nagyon csúnya volt. És egészen biztosan visszakapja még.
Az útbaigazításnak eleget téve indulok meg a konyha felé, habár sokáig nem jutok, mert az érkezőről árulkodó hangokat meghallva megtorpanok, így pont elkerülöm, hogy a megcsúszó kutya eltaroljon. Még csak az kellett volna, hogy Ray kárörvendő kacagása közepette elterüljek a földön.
- Jajj - összerezzenek a koppanással egyidőben, mert hiába nem puffant nagyot, azért biztosan nem volt túl kellemes. - Micsoda kajla teremtés - lépek hozzá közelebb, leguggolva mellé és felé nyújtva a kezem, szagolgassa csak meg nyugodtan. Csak miután megvan a szagminta, próbálkozom a simogatással, bízva abban, nem dönt le egyből a lábamról. Bár a bevonulóját látva lehet nem volt jó ötlet leguggolni mellé, de hát annyi baj legyen, legfeljebb kutyanyálas leszek. - Nincs mit, használjátok egészséggel! - mosolyodom el, a pacsira meg csak odalegyintek, guggolva - már ha még guggolok - nem olyan egyszerű ám a tökéletes pacsi kivitelezése, így marad ez.
- Na de avass be, mi vitt rá, hogy magadhoz vegyél egy ilyen szertelen teremtést? - a hangomban jókedv ül, ahogyan Ray-re sandítok; árulja el, amire én magamtól nem jöttem rá, hogy miért fogadott örökbe egy kutyát.

A választ egy sokkal beszédesebb arcmimika előzi meg, ahogy feljebb dobom a szemöldököm, mímelt ártatlansággal.
- Becsülöm, csak a minőségét ellenőriztem. – a komolyságot nem vetem be túlzó mértékkel, kedélyesen lóbálom meg a kutyajátékot a kezemben és megingatom a fejem a szavaira. Tudni fogja nem cáfolatban, pontosításban fog részesíteni.
- Tudom és te is tudod, hogy nem hadonásztam. – a kendőzetlen igazságra vagy az előbb elmondottakra utalok: rábízom melyiket találja szimpatikusabb magyarázatnak. A tényekre hagyatkozva nem szorul kifejtésre szándékosan suhintottam meg, ami távolabb áll a gyermekekre jellemző, felelőtlen hadonászástól. Több benne a szándék, az odafigyelés. A törzsem mellé eresztem a műanyag tollasra fogó kezemet és képtelen vagyok megállni a kérdése mögé csúsztatott kommentárt. A legutóbbi alkalommal nagyon is rémlik viszonzatlan maradt a vérszívása. Adósa maradtam, tartoztam neki a jelenlegivel, törlesztettem, ha úgy tetszik.
Tényleg, hm? A pikáns visszaszólást verbális riposzt nélkül hagyom és előzékenyen, segítőkészen a felvetésére nyújtom át a Chester-nek hozott ajándékot a kólintásra.
- Tégy legjobb belátásod szerint. Vállalom a következményeket, de addig is.. – finoman a folyosó vége felé bökök a tekintetemmel és az állammal. - Menjünk beljebb, jó? – a pimaszabb hangvétel megfinomodik, szinte el is tűnik az orgánumomból, amivel már a javaslatot teszem. A magamhoz vett jószág számára a környezet ismeretlenebb még és a cipőrágó tapasztalat miatt jobb szeretem szemmel tartani, amennyire ez lehetséges, kivitelezhető az idő nagy részében. A sisakját feljebb varázsolom a kísértés csökkentése miatt és szusszanva pislogok ahogy Bays mögött lépdelve lelkesedésében elcsúszni látom a négylábút. Az arcomat nem tudom a tenyerembe temetni mindkettő foglaltsága okán, fejcsóválásba fektetem az erre szánt energiát.
Chester, mint akinek semmi baja nem történt szedi össze magát és lép közelebb a felé nyújtott mancshoz, hogy a nedves, hideg orrát a szagmintavétel közben neki-neki érintse a bőrfelülethez. Tenyeret, kézfejet, ujjakat, csuklót, egy kis alkart is szimatol és amennyiben tartja magát Bays a simogatáshoz: nem lesz akadálya. Nem zavarja, hagyni fogja, noha a következő másodpercben megindul a foltos jószág, hogy a rutinját minden oldalról elvégezze és alaposan megismerje az illat hordozóját.
- Kajla. Szeleburdi. Vakmerő. Szófogadatlan. Kíváncsi. Fifikáns. – csak, hogy pár jelzőt felsoroljak a kezdeményezésre, miközben helyet találok a cuccoknak és kibontogatom a nekem szántat. Alapvetően nem számítottam ilyesfélével állít be, nem tudtam ünneplünk-e bármit is vagy minek az apropóján járul hozzá a látogatásához a gesztussal, amit hangosan nem kezdek firtatni. Helyette egyszerűen értékelem és nem kevés meglepődéssel pislogok a kulacsra. Az eset óta nem próbálkoztunk hasonló programmal, nem pótoltam a hiányzó felszerelt se, de első sorban a választott darab megbízhatósága ragasztja belém a szót, amit a pacsival váltanék ki. A legyintés célba találására nézek rá.
- Meglesz, köszi! – a többi mellé rakom az asztalra és csípővel nekidőlök a lapjának. - Emlékszel, amikor meséltem, hogy másfél hete elém botorkált egy sérült jószág? Na. Ő volt az. – a kis seggével nekem jön, ahogy még mindig köröz a kiszemeltje körül és finoman megbököm a talpammal, mire visszafordul, feldobja rá a két mellső tappancsát, mintha csak neki tartottam volna. Köszi az egyensúlyozási segítséget! Nem dőlök el, de azért lassan leteszem a talpam a földre mindkettőnk vagy hármónk felborulását megspórolva. Csatlakozom a guggoláshoz ezután.
- Eszembe nem jutott volna, hogy ide lukadunk ki. Normál esetben nem fordult volna meg ilyen ötlet a fejemben. Ismersz. – oh, nagyon is. - Az állatorvosi rendelőben dolgozó dokival futottam össze négy napja a boltban, ő említette meg a közeli menhelyre vitték át. Felvetette látogassam meg. Az időmbe belefért igazából, útban is volt. Logikus magyarázatom vagy kikezdhetetlen nincsen igazából. Bementem és közölték az ott dolgozók, hogy amióta bekerült akkor volt a legnyüzsgőbb, a kenel oldalától nem tágított, amíg bent voltam. – eközben megmássza a támasztéknak hitt térdemet, hogy az arcon nyalásomra tegyen többször is kísérletet, míg hirtelen megfontolásból úgy nem dönt ugyanezt megismétli Bays-nél is. Tessék. Az állat. Szórakozva figyelem a jelenetet, de nem akadályozom meg. Könnyen leállítható, távol tartható Chester, ha nem szeretné a balesetet.

- Ahha - szűkülnek összébb kissé szemeim, ahogyan Ray-re tekintek. Egyértelmű az arckifejezésem; nekem nem fogja tudni ezt beadni, hogy csak a minőséget ellenőrizte, ahhoz túlságosan jól ismerem.
- Való igaz, valahogy mindig elfelejtem, hogy egészen sajátos módon fejezed ki a szereteted - pimasz mosolyomat igyekszem visszafogni, így csak a szájszélek görbülnek felfelé, ahogyan lassan megcsóválom néhányszor a fejemet. Az egész olyan összhatást kelt, mintha csak azt akarnám a tudtára hozni, hogy javíthatatlan eset.
- Áh, dehogy - forgatom meg a szemeimet, ahogyan felém nyújtja a csirkét. - Megérdemeltem - adom meg végül magam, ezzel mintegy kimondatlanul is visszaszívva az előbbi csúnya szót, ami akaratlanul is kiszaladt a számon. A felvetésre csak bólintok és minden ellenkezés nélkül megindulok befelé, magam mögött hagyva a kínosnak titulált szituációt. Mármint a magam részéről, mert elképesztő, hogy én túlreagálom és káromkodok, ő meg tök normálisan kezeli a helyzetet. Azonban gyorsan túlteszem magam a gyomromban megülő aprócska kellemetlen érzésen, ahogyan felbukkan Chester és minden figyelmem elrabolja.
Ray fejcsóválását nem láthatom, hiszen a hátam mögött áll és amúgy is sokkal érdekesebb jelenleg a feltápászkodó négylábú, kezem nyújtom felé és szélesebbé válik a mosolyom, ahogyan szagolgatni kezdi a tenyerem. Némi kíváncsi várakozás ül a görbületben, hiszen ez a mindent eldöntő pillanat, átmegyek-e a "vizsgán", vagy sem. Aprót szusszanok, amikor úgy tűnik, semmi kifogása ellenem és feje búbjára simítom ujjaimat, nyakán haladva lefelé, a hátán egészen addig, ameddig jelenlegi pozíciómból elérek. Röpke kaccanás szakad fel belőlem, ahogyan elkezd körbejárni, alig győzöm forgatni a fejem, melyik irányból a kényelmesebb a körút lekövetése.
- Azt hiszem, a legfontosabbat kihagytad a felsorolásból. Hogy mennyire nagyon cuki ez a kutyus! - igyekszem ezen a ponton újfent elkapni Chestert, hogy a füle tövét vakargassam meg kicsit.
Az ajándékok okába nem megyek bele - nem is nagyon van, ami azt illeti - és mivel nem kérdezi, hát annyiban marad a dolog. Inkább én kezdem fejtegetni a kutya okát, hátha választ kapok erre a merőben meglepő fordulatra. A kérdésre bólintok, tekintetem Ray-ről újfent a kutyára vezetem és mosolyogva nézem a kettejük között kialakuló jelenetet.
- Szóval megesett rajta a szíved - ez a része nem olyan meglepő, ami azt illeti, habár elég jól palástolja olykor ezen tulajdonságát. - És mik a tervek? - dobom be a következő kérdést, mert nem vagyok benne biztos, hosszú távra rendezkedik be Chesterrel.
A "támadás" hirtelen ér, a meglepettségtől az egyensúlyom is elvesztem és sikerül fenékre huppannom. Két kezemmel az esést tompítom, így Chesternek szabad útja van, az első nyalintást nevetéssel jutalmazom, ahogyan két oldalról fogok rá a kutya pofájára és dögönyözöm meg kicsit.
- Szerencséd, hogy kicsiként hozzászoktam az ilyesmihez, mert ellenkező esetben nagyon morcos lennék a pusziért - jókedv ugrándozik a szavak között, ahogyan a dögönyöző mozdulatot egyik kezemmel tovább viszem a nyaka felé. - Nagyon bájos teremtés - címzem szavaimat immár a gazdinak, szelídülő, ám továbbra is jókedvemről árulkodó mosollyal.
- Egyébként jól áll a kutyatartás - pimasz fény csillan a tekintetemben. - Próbáltad már, milyen hatást váltasz ki a parkban sétáltatás közben az arra kószáló hölgy nemű egyedekből? - szurkálódó kérdés, minden bizonnyal ő is tisztában van vele, hogy egy helyes pasi sármját egy kutya csak még inkább megdobja. És mivel sem Ray, sem Chester nem egy csúnya szerzet, gondolom bőven akad bámulójuk egy röpke séta alkalmával.

Ha nem lenne tele a kezem a hozományaival a fejcsóválására magától értetődő reakcióként tárnám szét a kezeimet. Be kell érje a könnyed vállemeléssel helyette, ami kizár mindennemű tagadást a részemről.
- Egyedi vagyok; becsülj meg. – erős sejtésem van róla mi fordulhatott meg a gondolatai között és ha el is ismerem, a szavait kényelmesen alakítom a saját szájízem szerint. Tekinthetünk rá akár megerősítésként is.
Utoljára ajánlom fel a lehetőséget a számára, finoman a vállához bökve a gumicsirkét, mert nem érintett szenzitíven a felszólalása. Láthatja, tudhatja vagy ha eddig nem, a piszkálás után remélem nem marad már kétsége felőle. Esetleg megfeledkezik róla, mire beljebb érünk és kis híján letarolja az ingyen műsorán hamar túllépő flepnis eb. Óvatos és alapos szaglászása seperc alatt válik kíváncsivá. Tornádóként köröz Bays körül, bökögeti az orrával és mindvégig csóválja a farkát. A simogatás nincs ellenére, de láthatóan több energia dúl benne, mintsem nyugton maradva a seggén élvezze a kényeztetést ismeretségüknek ilyen korai szakaszában. A fülvakarásnál mondjuk hosszabban időzik egy helyben, egészen odatolja a fejét, még az állát is emeli egy kissé. Fél szemmel látom a jelenetet, fél füllel hallgatom a keletkező hangjait a gyümölcsöző kapcsolatuknak, míg szemrevételezem és az asztal szélétől beljebb tolom a dolgokat, ne érje el őket Ches. Főleg a csirkéjét ne.
- Kérlek.. Sokkal több van benne, mint egy sima „cuki”. – teátrálisan szippantom a levegőt a tüdőmbe, mintha csak azt üzenném neki nem vagyok ennyire sekélyes.. - ..de nem tagadom.
A hazahozatalának történetét már hozzájuk csatlakozva osztom meg, kicsit megpiszkálva az azonnal reagáló házi fenevadat. Az orrára koppintok a sokadik nyalintási kísérleténél, de egyelőre nem hoz nagy hasznot a próbálkozásom. Biztos idővel..
- Kis vézna. Még jól tápláltan is. ..és nézd a szemeit. Képzeld el azt a pillantást. A nagybetűst. – megdögönyözöm a két fülét és kell egy lélegzetvételnyi idő a tervek megválaszolásához. Chester-t ekkor elengedem, az új célpontját rögtön utána választja ki. A meglepődésből adódó seggre huppanásra ügyelek első sorban, ne legyen belőle hátravetődés és a fejének beverése vagy ha látványosan ellenkezik, akkor közbeavatkozzak.
- Meglátjuk hogy alakul. Kert végülis van.. Ha nem tudom megfelelően lekötni, legrosszabb esetben hazaviszem anyámékhoz. Náluk jó dolga lesz. Túl jó, ami azt illeti. Dagadt lesz, mint Betsy. – anyámék basset houndja. A lakásban lévő családi képeken látni a kis virslit. Mindegyiken szerepel. A tekintete egész hasonlóan kifejező a fényképészet iránti érzéseivel kapcsolatban, mint a bátyáméké. Kedélyes fújtatással veszem a megjegyzését.
- Bocs, látod mennyire nagyon kölyök. – a kutyanevelési tapasztalataim, pedig nincsenek az egekben. A kis agárkeverék közben ülésbe dobja le magát Bays elé. Ezt a fajta dögönyözést el tudná viselni még egy darab..
- Szerinted ezt a jól nevelt bestiát már vittem terepre? A kerten kívülre? – ahogy elképzelem az esetet nehéz száraz nevetés nélkül megállnom. - A szomszédba már átmászott. Képzelheted, amikor a verandán kint hagyott papucs darabokban végezte.. Egyelőre még az idomítási fázisban tartunk, de természetesen számoltam a példának felhozott eshetőséggel előnyöm származhat a kis cuki pofájából. – majd, majd. Remélhetőleg egy közeli galaxisban. – A lakótársi hirdetésedre jelentkeztek múlt hét óta vagy síri csend? Livie-vel mi a helyzet...? – valahol nyílt titok valami nincs rendjén a húga kapcsolatában és kézen fekvő számomra az összeköltözésük lehetőség. Már, hacsak nem alakult ki valami nézeteltérés közöttük.