Rendőrkapitányság

***

Katherine részére

Reszketve ülök a fogdában, még egy plédet sem kaptam, üres tekintettel bámulom a véres kezeimet, megint elkezdek sírni. Nem, a saját helyzetem érdekel a legkevésbé, tudom, hogy tiszta vagyok, a kislány érdekel, akinek órákig szorítottam a mellkasán ejtett szúrt sebet, hogy ne veszítsen több vért. Még a fülemben csengnek saját kiáltásom kétségbeesett zöngéi, csak a remény volt, hogy az eldugott point deiance-i ösvény közelében valaki ránk talál. Emlékszem, miként feküdtem oldalról mellé, hogy melegítsem, mivel futó szerelés volt rajtam, nem tudtam semmivel betakarni a megbecstelenített, meggyalázott kis testet, de még éreztem a melegét. Hallottam az egyre lassabbá váló lélegzetvételeit, és csak fohászkodni tudtam az ismeretlen erőkhöz, hogy ne haljon meg, ne a kezeim között. Lehetett vagy tizenkettő. Mégis milyen ember tesz ilyet? Egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogyan történhetnek efféle tragédiák, mégis nap, mint nap hallani róluk. Már akkor sem volt magánál, amikor rátaláltam, csak az tűnt fel, hogy a bokrok közül kilóg egy sál vége. Onnan már nem kellett sokat kutatnom, hogy megtaláljam a kis tulajdonosát. Még most is belesajdul a szívem a látványba. Bár hamarabb értem volna oda, noha még meleg volt a teste, szóval nem sokkal kerülhettem el azt, aki ilyen ocsmány tettre vetemedett.
- Szeretnék telefonálni.
Motyogtam már legalább egy órája. Egy híváshoz volt jogom, tudom. Kath legalább ezerszer a lelkemre kötötte, hogyha bajba kerülök, akkor ő legyen az első gondolatom, mert ha valaki, ő tud segíteni. Azon kevesek közé tartozik, akiknek tudom fejből a telefonszámát.
Senki sem jött. Dülöngéltem előre-hátra a keskeny padot, csuklóimon ott vöröslött a bilincs lenyomata. Megalázó volt, hogy azt hitték, én tettem, de nem hibáztatok senkit, a látszat meglehet, ellenem szólt. Csak maradjon életben, a többi nem számít.
Fogalmam sincs, mennyi idő telt el reggel hat óta, napfény ide nem szűrődött be, hosszú óráknak tűnt, mire kiengedtek telefonálni. Igyekeztem összeszedni magam annyira, hogy értelmes beszédre legyek képes, de nem voltam benne biztos, hogy menni fog. A hangomból biztosan visszaköszönt, hogy sírtam, - tulajdonképpen még mindig könnyezek -, mikor megköszöntem az őrnek a telefonhoz vezetést. Meghökkentnek tűnt, de ez vajmi keveset számított jelenleg számomra. Tárcsáztam. Azonnal felvette, de ez általában így van, hacsak nincsenek épp halaszthatatlan teendői. Mindig csodálattal adóztam hivatástudata előtt, hiszem most például nem tudhatta, ki zaklatta.
- Kath! Kath…
Zokogtam fel ma már sokadszor, amiből könnyen leszűrhette, hogy nagy a baj. Akkora, amekkorában sosem hittem, hogy leszek életemben.
- Kath… a tacomai-i rendőrkapitányságon vagyok. Én… Kath… engem megbilincseltek, és…
A hangom valóságos nyöszörgés volt, csodálkoztam volna, ha mindent tisztán hall, sőt, tulajdonképpen azon is, ha egyáltalán rám ismer, mert az eszembe sem jutott, hogy bemutatkozzak, hisz sosincs szükség rá, amikor hívom.
- Azt hiszik, megpróbáltam megölni.
Annyira le vagyok lassulva, hogy nagyjából ennyi az, amit képes vagyok beletuszkolni az egy percembe két sírásroham között. Csak akkor esik le, hogy talán azt sem tudja, ki vagyok, amikor csattan a telefon a helyén. Halkan koppan a fejem a falon, de sok időm nincs agonizálni a dolgon, mert máris vezetnek vissza a fogdába.
Kérlek Kath, gyere.
Kérlek kislány, élj…

Ahhoz képest, amilyen hosszúnak tűnt az itt létem, miután behoztak, az már igazán sétagalopp volt, míg Katherine megérkezett. Szerintem valamikor belealudhattam a hangtalan sírásba, mert arra rezzentem össze, amikor az őr hozzácsapja a rácsokhoz a kulcsokat, gondolván, majd ezzel felébreszt. Humánus megoldás, igazán. Én elhiszem, hogy többnyire valóban bűnös lelkek ülnek itt, de úgy tudom, mindenkit megillet az ártatlanság vélelme. Sem kedves, sem finom nem volt velem, mikor mozgásra ösztökélt, és átvitt valami tükrös helyiségbe. Remek. Most majd jön valami nyomozó, hogy kikérdezzen, és vélhetőleg ő sem lesz éppenséggel kedves. Talán a helyükben én sem lennék az valakihez, akiről úgy gondolom, bántalmazott egy kislányt, és megkísérelte megölni. Azt azért bízom benne, hamar összerakják, hogy spermát aligha tudok magamból kisajtolni, lévén hiányzik az ehhez megfelelő szervem.
Akár kihallgató helyiség, akár nem, valahogy kellemesebbnek tűnt, mint a fogda. Bár az ajtóban álló morcos őr minden volt, csak nem beszédes, szívélyes. Nem számít, mert nem volt kedvem szóba elegyedni vele. Igazság szerint most senkivel sem beszéltem volna, ha nem lenne muszáj. Ilyen állapotban engem senki se lásson. Csapzottan, kétségbeesetten, olyan lehetek, mint valami elejtett vad. Ahogy egy szőke tincsem az arcom elé hullik, látom, hogy össze van ragadva az esőtől és a vértől. Biztosan megpróbáltam kisimítani az arcomból, nem kellett volna. Nem emlékszem, mikor történt, talán mikor elrángattak a kislány teste mellől, amikor megjöttek a mentősök. Talán akkor.
Valószínűleg valami történhetett, mert felállítanak, és máshová kísérnek, talán mégsem jött el a kihallgatásom ideje, vagy csupán simán rossz helyre hoztak, én azt is el tudom képzelni, de igazából mindegy is. Jelenleg számomra minden lényegtelen, csak történnek velem a dolgok, sodródom tehetetlenül. Sosem voltam még hasonlóan kellemetlen helyzetben, és bízom benne, hogy kikerülök belőle tisztán, hiszen semmit sem tettem. Semmi rosszat. Sosem bántanék senkit, nemhogy egy kislányt, egy ártatlan, tiszta kis lelket, akinek alig kezdődött el az élete.
- Kath.
Nyöszörgöm halkan, ahogy meglátom, szerintem még életemben nem voltam olyan helyzetben, amikor ne tudtam volna örülni egy baráti arc látványának, most azonban ez volt a helyzet. Fénytelen tekintettel fürkésztem az ismerős vonásokat, csak a pulzusom ugrott meg kicsit. Ő megpróbál majd segíteni, tudom jól.
Mikor ketten maradtunk, és a karjaiba zárt, felzokogtam megint, és reszketve bújtam hozzá, szóhoz még nem nagyon jutottam, pedig tudtam, hogy jó volna előadnom valami értelmeset, különben aligha lesz esélye segíteni.
Lepillantok a kezeimre, amint megemlíti, a vörös csík még szerintem jó ideig emlékeztetni fog a történtekre, egyszerűen még mindig nem hiszem el, hogy azt feltételezik rólam, megkíséreltem egy gyilkosságot. Ennél borzalmasabbat egyszerűen elképzelni sem tudok. Hogyan lennék rá képes… Maximum akkor, ha a szeretteimet kell védenem, úgy megtenném, de egy kislánnyal.
- Én… Ott volt a földön. Megláttam a sála végét. Aztán őt. Vérzett.
A motyogásom épp hogy kivehető, de vélhetőleg csak azért, mert Kath elég közel van hozzám, és így hallhatja.
- Még meleg volt, lélegzett. Megpróbáltam…
Magam elé emelem a két tenyerem, még mindig véresek, a jobb erőteljesebben, nyilvánvaló, hogy azzal igyekeztem elszorítani a sebet, hogy minél kevesebb vért veszítsen. Érzem, miként folynak végig maszatos arcomon a könnyeim.
- Ugye nem halt meg? Tudsz valamit?
A barátnőmre pillantok ismét, reménykedve, hogy legalább volt valami értelme annak, hogy megpróbáltam, mert, ha így is meghalt, akkor rajta sem tudtam segíteni, és magamat is hatalmas bajba kevertem.