Folyosó (Kórház)

Ez is csak egy átlagos nap lesz, tudom jól és ez felettébb bosszant. Bemegyek majd a szokásos fél órával korábban, mint ahogy a műszakom kezdődne. Amint beteszem a lábam a kórházba a betegeim észre vesznek és elkezdenek nyomulni, hátha hamarabb fogok velük foglalkozni, de pechjük van, mert ma nem én vagyok az ügyeletes, ma csak műtéteim vannak, vagyis a többi beteget messziről elkerülhetem. Legalábbis ez a cél, aztán ki tudja, hogy mi lesz.
Három műtét van mára betervezve, kettő hosszabb és egy rövidebb rutin műtét, és remélem, hogy minden rendben is fog menni. Nem csak remélem, pontosan tudom, hogy ez így lesz, csak az előbbi úgy hangzik, mintha nem lennék teljesen elszállva magamtól és a teljesítményemtől.
Három műtét, ami azt jelenti, hogy szinte egész nap el leszek zárva a külvilágtól és nem fogom tudni, hogy mi történik vele. Igaz, otthonról majd csekkolhatom, de az nem ugyan olyan, mert mi van ha valami bajba keveredett. Igaz azt biztosan nem tudnám meg az internetről egyhamar.
Bemegyek a kórházba és a szokásostól eltérő módon nem a hátsó bejáratot használom, hanem azt amit a betegek is szoktak. Elmegyek a recepció mellett, ahonnan a nővérek hangosan köszönnek nekem, erre jó néhány ott lézengő ember felkapja a fejét, majd elkezdenek lassan felém lépkedni, egészen biztos egy gyors diagnózis reményében, de én gyors és határozott léptekkel megyek tovább, miután viszonoztam a kollégák üdvözlését. Nem bírom az olyanokat, akik nem bírják kivárni azt, hogy bejussanak egy orvos rendelésére, hanem a folyosón akarják, hogy kézrátétellel gyógyítsuk meg őket komolyabb vizsgálatok nélkül. Nem tudom, mit gondolnak, de talán varázslónak hisznek minket, pedig nem vagyunk azok. Ha tényleg rendelkeznénk valamilyen szupererővel akkor én a gondolatolvasást szeretném kérni, azért, hogy beleláthassak Skyler gyönyörű kis kobakjába.
A szobám felé menet leszólít az egyik esti ügyeletes orvos.
- Jó reggelt. Mr. Graham műtétjét el kell halasztani, mert az éjjel belázasodott. Ő ragaszkodik hozzá, hogy így is meg lehet műteni, szóval jó lenne ha te is beszélnél vele hátha rád hallgat. - Felsóhajtok és megköszönöm a tájékoztatást, majd irányt váltok és elindulok az említett beteg szobája felé, hogy megnézzem mégis mi a helyzet vele. Befordulok az egyik sarkon majd megtorpanok, próbálom feldolgozni a látványt de nem megy, nem hiszek annak az információnak amit a szemeim az agyam felé közvetítenek. Itt van, az én osztályomon, ráadásul úgy tűnik egyedül, de ez még nem jelenthet semmit sem, még elképzelhető az is, hogy valakit meglátogat, ha pedig így van nagyon mérges leszek és legfőképpen csalódott maiért nem tudtam erről korábban.
Szemmel láthatóan nagyon keres valamit ezért mindenfelé néz csak a lába elé nem, én pedig továbbra is csak őt nézem, majd lassan elindulok felé, hiszen olyan rég elhatároztam már, hogy végre beszélek vele és erre itt a tökéletes alkalom.
A lassított felvétel felgyorsul egy pillanat alatt, és csak azt látom, hogy megcsúszik, majd belém kapaszkodik miközben a kávéját is rám borítja. Elkapom, hogy ne essen el, majd gyorsan el is engedem, mielőtt az érintésemet túlságosan is illetlennek gondolná, de a tekintetem nem tudom róla levenni, ő pedig egy pillanat alatt elkapja rólam a szemeit, mintha félne tőlem, pedig nem csináltam semmi rosszat. Legalábbis olyat, amiről tud.
- Semmi gond, nem tehet róla, hogy megcsúszott, ennek a tócsának nem szabadna itt lennie. - Bárki más önt le a kávéjával minden bizonnyal már leüvöltöttem volna a fejét, hogy hogy lehet valaki ilyen béna, de hozzá kedvesen szólok, mintha tényleg az lennék. Nagyon tetszik ahogy zavarba jön, és az még inkább, hogy törölgetni kezdi a mellkasomat, olyan mintha simogatni akarna, persze tudom, hogy erről szó sincs.
Felajánlanám neki azt, hogy segítek megtalálni a szobát amit keres, de ekkor újra megbotlik és ha nem kapom el akkor elesik. A hóna alatt átnyúlva még sikerül őt elkapnom és megtartanom, miközben egy kicsit magamhoz szorítom, hogy meg tudjam tartani őt.
- Ne a ruhájával törölje fel a tócsát ha lehet, majd hívok valakit, aki gondoskodik erről. - szólalok meg, majd elengedem és csak most veszem észre, hogy az ölelésemnek hála már az ő ruhája is átázott valamennyire.
- Ms. Cortez, a legjobb lesz ha most velem jön és hozza a kutyáját is, van pár dolog amiről el kell beszélgetnem Önnel, és a ruha kérdést is meg tudjuk majd oldani. A szobám a folyosó végén van. Utána segítek megkeresni azt, ahova mennie kell. - lehet, hogy ez most egy kicsit vészjóslóan hangzott, de nem bánom, ha ezzel elérem azt, hogy velem jöjjön. Előre megyek kissé, de nem túlságosan messze, hogy ha újra esni támadna kedve, akkor el tudjam kapni.
- Mondja csak kit keresett az osztályomon? -teszem fel neki a kérdést, ami foglalkoztat. Ha azt mondja, hogy a pasiját akkor én fogok egy seggest dobni itt a folyosó közepén.

Kezdett egyre inkább olyan érzésem lenni, hogy a kórházakat direkt építik labirintusra emlékeztetőre. Lehet minden ki van táblázva, de szerintem aki nem itt tölti mindennapját, az nem talál el elsőre oda, ahova igyekszik. Az se segített, hogy életemben egyszer már jártam arra kísérővel, mert akkor se az utat figyeltem, sokkal inkább arra koncentráltam, hogy mit is mond. Most meg még hozzájött az idegesség, vagyis a lámpaláz, ami könnyedén el tudott uralkodni rajtam, mint másokon is, amikor első napjuk van az új munkahelyükön, vagy csak az iskolában. Sokan küzdenek ezzel, nekem se igazán sikerült eddig megszabadulnom tőle. Már-már éppen azon gondolkoztam, hogy ciki vagy nem, de megkérdezek valakit, hogy merre is kellene mennem, de az élet most is közbeszólt. Ahelyett, hogy illedelmesen tudakozódhattam volna inkább valaki karjaiba sodort egy láthatatlan szellő, amit egy pocsolya segédkezett. Mondanám, hogy összeesküvés áldozata lettem, de felesleges lenne. Tudom, hogy olykor mennyire is ügyetlen tudok lenni. Még egy dolog, amit soha nem tudtam levetkőzni, miközben az évek egyre inkább repültek felettem, mint a vándormadarak az égen.
- Ha Ön mondja… - ennél bénább feleletem nem is lehetett volna, de eléggé megszeppentem, amikor emberihangon szólt hozzám és nem próbálta meg leüvölteni a fejemet se, mint a többség tenné. Meg amennyire zavarba jöttem az ügyetlenségem miatt, pontosan annyira nehezen találtam a szavakat is, mintha egy láthatatlan macsek még a nyelvemet is elvitte volna magával pár perc erejéig.
Ahhh, nem kellett volna törölgetnem őt, ahogyan azt se mondanom… Jelenleg a kutyám viselkedése meg csak arra volt jó, hogy még biztosabbra vehessem azt, hogy most nevetségtárgyává válnék, ha olyan helyen lennénk. Amiatt meg egészen naiv voltam, amiért azt hittem legalább méltósággal somfordálhatok el, mintha meg se történt volna az a sok kínos dolog az elmúlt percekben. Hatalmasat tévedtem.
Már vártam a kemény padló érintését, ehelyett viszont erős kezek fonódtak körém, mint a mentőöv a fuldokoló köré. Automatikusan kapaszkodtam én is belé, miközben egészen közel tartott magához. Illata könnyedén szökött az orromba, aminek köszönhetően ösztönösen hajoltam pár rövidke pillanat erejéig közelebb hozzá. Túlzottan is kellemes volt, majd sietve köszörültem meg a torkomat, amikor ő is elengedett, mert biztosra vette, hogy nem fogok megint csetleni-botlani és megleltem az egyensúlyomat. Szavainak köszönhetően viszont mosolyra görbült a szám.
- Megpróbálom észben tartani, de szemmel láthatóan sikerült máshonnan kicsit felitatnom az okozott kárt. – feleltem egy fokkal bátrabban, majd lepillantottam a ruhámra. Nem mondom, hogy jól állt neki a kávéfolt, de nem is a világ vége volt. A kabátom majd eltakarja, itt meg bent? Ennél rosszabb elsőbenyomást biztosan nem tehetek, mint erre az orvosra tettem.
Próbáltam elszakítani a pillantásomat tőle, mint korábban tettem, de nem ment. Hogy a francba születhet valaki ennyire kék szempárral? Biztosan mindenki figyelmét könnyedén megnyeri, de egyszerűen ez akkor is hihetetlen volt. Majdnem mint a zafír, legalábbis ahhoz tudtam volna leginkább hasonlítani azt a feneketlen kékséget, amivel fürkészett és aminek köszönhetően kicsit fáziskéséssel esett le, hogy mit is mondott. Megtorpantam és furán néztem rá, hiszen nem viseltem névtáblát.
- Honnan tudja a nevem? Mármint gondolom felkészítették Önöket, hogy jön az újonc… - húztam el kicsit a számat, mert valahol azért kedvesnek találom ezt, de esélyesen inkább csak azért figyelmeztetnének mindenkit, hogy ne csodálkozzanak azon, ha egy új ember mászkál közöttünk és netán még furán is viselkedik. – Ruha kérdést? – kicsit futva tettem meg azt a pár lépést, amivel lehagyott, a kutyám pedig mellettem sétálva követett minket. – Nem szükséges, majd megszárad. Beszélni? Tényleg sajnálom, ugye nem akar szólni a feletteseimnek? – nagyot nyeltem és kisebb ijedtség is kicsendült a hangomból. A végén még kiderül, hogy lehet csak mások előtt nem akart jelenetet rendezni, de aztán lekap majd mind a 10 körmömről… Nem lepődnék meg, hiszen megannyit hallottam arról, hogy a legtöbb orvos mennyire magasan hordja az orrát és mennyire azt hiszik, hogy ők különbek másoknál.
- Az osztályán? Ön osztályvezető? – remegett meg újfent a hangom, mert ha igen, akkor lehet tényleg hatalmas pácban vagyok és azért néztek olyan furán a nővérek és ápolók. – A rehabilitációs osztályt keresem. Terápiát jöttem tartani egy kislánynak, megsérült egy balesetben. Esther, ezt a nevet mondták nekem. Az Ön betege? – feleltem illedelmesen, hiszen megtanítottak arra, ha kérdeznek, akkor illik felelni is. Meg reménykedtem, ha válaszokat kap, akkor kevésbé fog lecsapni a villám. Amikor elértük az irodához, akkor Samy felnézett rám, én meg vissza rá tanácstalanul, de beléptem a helységbe. Automatikusan pásztáztam körbe.
- Tényleg sajnálom! Nem akarok zavarni se, megértem, hogy ez egy kórház és nem szokás itt így viselkedni. Ígérem, hogy nem fogok gondot okozni. Sőt, ha szeretné, akkor legközelebbre inkább másik gyógytornászt küldenek a feletteseim, én magam kérvényezem, de kérem ne szóljon nekik. – hadartam el egy szuszra úgy, mintha az életem múlna rajta. S részben kicsit úgy is volt, hiszen ha megtudják, hogy mit alakítottam, akkor lehet egy ideig megint nem küldenek el sehova se egyedül, hanem újra csak felügyelet mellett adhatok órát, vagy kispadra ültetnek és csak segédkezhetek a dolgokban. Én viszont hittem abban, hogy készen állok a feladatra, csak kell egy kis idő, mire a feszültség elmúlik és otthonosan fogok mozogni ebben az intézményben is. Egyébként is a többi napon úgyis bent vagyok a központban, ahol még sok mindent fogok tanulni. Én pedig szeretném hasznosítani a megszerzett tudást itt, hogy segédkezhessek másoknak. Hatalmas mogyoróbarna szemekkel néztem fel rá reménykedően, mintha azt remélném, hogy ezzel kicsit meg tudom lágyítani az ismeretlen szívét.  

Tudom, hogy nem tarthatom örökké a karjaimban pedig most nagyon ahhoz lenne kedvem. Nem engedném el egy darabi, hogy be tudjam pótolni mindazt a közelséget amin már túl kellett volna lennünk, ha felkeresem és nem csak a függönyök mögül leselkedek rá.
Nagyon könnyű őt megtartani a súlyát mintha meg sem érezném és ez aggodalomra ad okot pedig tudom, hogy néz ki a ruhái nélkül, igazán szép és egészséges alakja van, vékony, de nem túlságosan, ott domborodik ahol kell,de én most ott nem érhetek hozzá még véletlenül sem… pedig most lehetne. Ki tudnám magyarázni, de nem fogom, mert a végén csak egy idiótának nézne vagy egy perverz zaklatónak, aki valójában vagyok.
- Igaza van, de a ruhája a folt előtt sokkal jobban állt Önnek, ezt legközelebb vegye figyelembe mielőtt ilyen akciót tervez. - lehet csak képzelődök vagy tényleg a pillantásom fogságába esett? Egy rövid ideig egymás szemébe nézünk és nem tudok betelni azzal, hogy milyen szép és meleg színű szemei vannak. Nem tudom hogy milyennek találhatja az enyémeket, nekem mindig is a hideg szó jut róluk az eszembe, de szerencsére nem nekem kell nézegetni őket. Én az ő mogyoróbarna lélektükreit szeretném nézni az elkövetkező időkben.
Hatalmas nagy marha vagyok, megérdemelném azt, hogy a hülyeségem miatt valaki a falba csapja a fejemet, amiért a nevén szólítottam őt. Ha tényleg az osztályomra jött volna akkor tudhatnám a nevét, hiszen az önéletrajza az asztalomon landolt volna az első pillanatban,amint ez kiderül, de nem volt ott, pedig már nagyon vártam azt, hogy véletlenül oda keveredjen. Talán jobb is így, mert a főnökével biztosan nem szeretne kavarni így pedig még van egy kis esélyem, ha a kutatásaimnak megfelelően tényleg nincs senki az életében… de akkor mi van azokkal a napokkal és estékkel amikor eltűnik? Egyszer követni fogom.
- Igen, szétküldtek egy emailt amiben az újoncok benne voltak, hogy ha eltévednének a kórházon belül és olyan helyen mászkálnának ahol nem kellene akkor ne a biztonságiakat hívjuk hanem csak mutassuk meg az utat. megnyugtatom, itt nyugodtan járkálhat, de majd segítek megtalálnia azt amit keres.- remélem így nem fog frászt kapni és szerencsére segített megmagyarázni azt, hogy honnan is tudhatom a nevét.
Nagyon aranyos ahogy pillanatnyi pánik fut át rajta. Nem szólok közbe, hagyom hogy lessen neki ki is vagyok és azt is, hogy valószínű  nem fogok szólni a főnökömnek, mert a kórház igazgatóságának van komolyabb dolga is, mint eltévedt lánykákkal foglalkozni, bár és ezzel az eggyel bármikor nagyon szívesen foglalkozom, sőt,  talán rá kéne vennem arra, hogy ide jöjjön inkább dolgozni, mert akkor közelebb tudhatnám magamhoz. Nem tudom mi lenne a megfelelő döntés ezért egyelőre csak az irodámba kísérem.
- Nem hiszem hogy az első napján… piszkosan szeretne megjelenni, ezért felajánlok egy alternatívát, valamint tényleg beszélnem kell Önnel. - próbálom meg rávenni az együttműködésre és  úgy tűnk ez sikerül is.
- Nem, Esther nem az én betegem de meg tudom nézni Önnek a nyilvántartásban hogy merre is található ő. - Bekísérem a szobámba, majd becsukom magunk mögött az ajtót, de előbb megvárom míg a kutyája is bemegy, hiszen éppen a kutyus miatt akarok vele  beszélni… ami persze nem igaz, de kitűnő indokot szolgál arra, hogy tovább élvezhessem a társaságát.
Hallgatom a mondandóját és egyre inkább felspannolja magát ami nagyon nem jó, azt szeretném ha nyugodt és kiegyensúlyozott lenne a jelenlétemben. Odamegyek hozzá, megállok vele szemben a kezeimet pedig a vállaira teszem és a tekintetét keresem.
- Most vegyen egy mély lélegzetet, mert ha így kapkodja a levegőt azzal nem tesz jót a szervezetének. Szépen lassan be és ki, jó mélyen. Ne próbáljon csalni mert a vállain érzem hogy veszi a levegőt. –Mosolyodok el a mondandóm végére  és várom hogy teljesítse a kérésemet, s amint ez megtörténik újra megszólalok.
- Nagyszerű. A munkája miatt ne aggódjon nem fogok szólni senkinek sem, sőt ha legközelebb útmutatásra van szüksége nyugodtan keressen meg engem, mert jönni fog még jó néhányszor, a betegek biztos elragadónak találják majd, de legyen egy kicsit több önbizalma.  - mondom és közben rájövök, hogy még mindig a vállát fogdosom, el is engedem gyorsan, majd a szekrényhez megyek és előveszek belőle egy sötétkék felsőt és nadrágot, majd magamnak is egy ilyen színű felsőt.
- Ezek talán jók lesznek Önre, a ruháját ha itt hagyja akkor kitisztíttatom és mire végez a betegével addigra tiszta is lesz, addig pedig el lehet ezekben is. A nővérek hozták nekem ezeket, mikor még nem tudták a méreteimet… vagy csak meg akartak nézni feszülős ruhában, nem tudom. - oda adom neki a ruhákat, de egyelőre eszem ágában sincs elfordulni tőle.
- A kutyája miatt szerettem volna beszélni Önnel.