Őszintén, teljesen kiment a fejemből, hogy előtúrjam azokat a papírokat, amelyek az előzetes hitelkalkulációhoz és ajánlathoz kellenének a házvásárlás kapcsán. Jake mostanában gyakran nyűgös és előszeretettel nyirbálja meg az alvásra szánt, minimális időmet. A már éppen kialakulóban lévő napirend valahogy megtorpant egy ponton, amikor a kis legény úgy döntött, elég a mások által megmondani kívánt ritmusból. Két-két óra alvásokkal pedig nehezen tudok fejben tartani olyasmiket, ami nem a srácok életben tartása körül forog. Hiába segít be annyit a háztartás másik felnőtt tagja, amennyit csak tud, éjjel igyekszem őt minél többet aludni hagyni, ne mosott rongyként kelljen munkába mennie
plusz a cici is nálam van... Nem egy íróasztal mögött ül naphosszat, egyáltalán nem szeretném, ha a fáradtság bármilyen szinten is befolyásolná a figyelmét vagy akármi mást.
Időpontot viszont az ügyintézőnk mára adott és, ha eltoljuk, annyival később tudunk belefogni az egész macerába. Plusz, valószínűleg még hónapokig ugyanez vár rám, ami most is, szóval teljesen mindegy, fáradt leszek akkor is, most is, nincs igazán különbség. Melóba indulása előtt megígértem, hogy napközben beviszem a mappát, ne mondja le a találkozót.
A házasság egyik előnye, hogy kettőnk nevében elég neki részt vennie rajta. Egy síró, nyűglődő csecsemővel nagyon nem lenne élmény csoportosan jelen lenni, a másik kiskorúról nem is beszélve. Igaz, hogy legalább ötször futottam neki, mire a nap koradélutáni szakaszába lépve végre minden meglett és le tudtam fűzni egy mappába. Aztán már csak további másfél órát jelentett, mire a kis legénnyel sikerült útra kelni. Időm van, Zachnek csak fél négykor ér véget a suli, ami szerint kényelmesen be tudok menni a belvárosba, odaadni vagy otthagyni a papírokat, attól függően, hogy bent találom-e és később elindulni az kis iskolásért.
Az odaút alatt az egyik piros lámpánál megkíséreltem egy hívást megejteni, de nem jártam sikerrel. Munka közben én sem voltam mindig elérhető, tisztában vagyok vele, hogy lehetetlen sokszor a csörgő készüléket felkapkodni, ezért döntök amellett, hogy csak ott hagyom neki a pakkot az asztalán, aztán már ott sem vagyok.
Az őrsön a dolgozók nagy részét én is ismerem. Sokakat inkább távolabbról, de a sok éves közös munka egyik velejárója, hogy az arcok már nem idegenek, leszámítva azokét, akik esetleg a nyár óta újak az épületben. Lent a recepción köszönök a már szinte ősbútornak számító Earlnek, kezemben a fiammal és a mappával az intést elhagyom és céltudatosan szállok be a liftbe, megnyomva a megfelelő emelet gombját. El se hiszem, hogy a kis herceg most végre abbahagyta a sírást és csendes szemlélődéssel figyeli a számára teljesen idegen és új környezetet.
- Látod, ez itt apa munkahelye. Jó fényes, igaz?! – mondjuk a tükrös, jól megvilágított fémdoboz aligha lehetne másmilyen. Már megszoktam, hogy úgy duruzsolok a gyereknek, mintha értene akár egyetlen szót is. Most még a fókuszálás is nehezen megy neki, na meg a kis feje megtartása, amivel állandóan kilengve bólint a próbálkozások közepette. Nem is megy neki sokáig, előbb-utóbb inkább a vállamnak támasztja és úgy nézelődik tovább.
- Gyorsan itt hagyjuk neki azt a sok papírt, amit anya összevadászott délelőtt és utána megyünk is. – ahogy nyílik az ajtó, már ki is lépek rajta. Tudom melyik az Ő asztala, nem szükséges keresgélnem. Menet közben többször meg kell álljak, néhány szót váltani a rég nem látottakkal és persze nagyobb figyelem jár ki a kezemben tartottnak – nem, nem a mappának –, akivel kapcsolatban az első szűkmarkúan mért, nekem szánt mondat után rögtön másik tízzel dobnak még meg.
Nagy nehezen csak sikerül a csomagot letenni a megfelelő íróasztalra – nem, nem a gyereket –, aminek a belseje egy cetlit is rejt, leginkább egy ígérettel;
még meghálálom, (amiért hajlandó egyedül intézni az egészet, kettőnk nevében).
Kezdőlap
