Karakterkép : Reagok száma : 706 Avataron : Coleman, J. / Wood, C. I. : II. : III. : Elõtörténet : Államtörténet Foglalkozás : Adminisztrátor Kor : 173 Pillanatkép : Idézet : Hello Seattle, I am a mountaineer In the hills and highlands I fall asleep in hospital parking lots Keresem :
Tárgy: Alaskan Way Viaduct Szer. Aug. 29, 2018 9:37 am
First topic message reminder :
Karakterkép : Reagok száma : 50 Avataron : Candice Rene King I. : II. : III. : Elõtörténet : Előtörténet Foglalkozás : Régiségbolt-tulajdonos Kor : 32 Pillanatkép : Idézet : Kiért hazudik egy nő? Néha önmagáért, rendszerint a férfiért, akit szeret, de a gyerekéért mindig. Tartózkodási hely : seattle-i lakos
Nem értettem, hogy Ryan miért néz furán, mert szerintem semmi olyat nem mondtam. Biztosan, ha nem lennék sokkos állapotban és nem futna újra, meg újra a gerincem vonalán végig az egész testembe szétáradva a félelem, akkor nekem is leesne, hogy mi nem stimmelt a mondandómmal, de most kisebb gondom is nagyobb volt, mint éppen keresztrejtvényfejtésbe kezdjek ezzel kapcsolatban, vagy felcsapjak Sherlocknak. Már éppen kezdtem volna kicsit fellélegezni, hogy lejutunk innen és még a kisfiúnak se esett komolyabb baja, de túl sok időt nem kaptam rá. Hamarosan balsejtelem kerített hatalmába és már éppen azon törtem a fejemet, hogy mégis mit mondjak már ahhoz, hogy végre rám figyeljen Ryan, amikor is végre megállt és kérdőn nézett rám. - Jól hallottad, valami nem stimmel. Nem hiszem, hogy ennyire megnyugodott volna már. – én se voltam nyugodt, akkor egy gyerek, aki korábban annyira hevesen ellenkezett és félt, akkor most hirtelen miért választaná a némaságot? Elég volt Ryan pillantását elkapnom, hogy tudjam komolyabb baj van. Újra émelyegni kezdtem, úgy éreztem, hogy én ehhez nem vagyok elég erős. Elég volt csak újra körbepillantanom, hogy újra rosszul legyek és a rettegés úgy öleljen magához, mintha a legkedvesebb barátom lenne. Az épkezemmel egyre inkább Ryan kezébe kapaszkodtam, az se érdekelt, ha netán túlzottan is erősen és a körmeim netán bőrét sértették. Erősnek mutatni magunkat és annak lenni nem mindig egyszerű, de aztán… Fogalmam sincs, hogy mi történt, mintha kicsit átállítottak volna bennem valamit, újra felerősödöttek bennem az anyaiösztönök és az, hogy tennünk kell valamit. Nem állhatunk csak így itt, meg kell őt mentenünk. Az se számít, ha netán ehhez kockáztatnunk kell, el kell válnunk egymástól – még ha egy pillanatra se engedném el őt -, de most csak egy dolog volt lényeges, hogy a kisfiúnak segítséget szerezhessünk. Mielőtt viszont egyáltalán igazán menedéket találhatnánk a pusztítás tetőfokára hágott. Az egész olyan volt, mintha egy láthatatlan kész megtaszított volna, a lában alól a talaj ki akart volna futni és messzire szaladni. Hajamat arcomba söpörte a „szél”, miközben a tűzből áradó hő egyre inkább bőrömet simogatta és ez csöppet se volt kellemes. De az még inkább nem, hogy a robbanásnak köszönhetően a földre kerültem újra és szerencsésen valaki még rám is taposott, ahogyan próbált a lábán megállni. Nem akartam hátranézni, de az emberitermészet győzött, a félelem és a rettegés abban a másodpercben ki is ült az arcomra. Egyszerűen lefagytam, hiába diktálta a józanész azt, hogy fussak, meneküljek egyszerűen mozdulni alig bírtam. A látvány teljesen letaglózott. Fogalmam sincs, hogy mennyi idő telt el, míg egy törmelék nem sokkal mellettem csapódott be a földbe, aminek köszönhetően nemcsak sikoly szakad ki a torkomból, hanem végre képes voltam újra felállni és menni.. – Ryan… - de sokáig nem jutottam, mert a következő pillanatban tompaütést éreztem a fejemen, aminek köszönhetően még az egyik „roncsnak” is neki estem, míg nem a földön kötöttem ki. A látásom egyre homályosabb lett, miközben éreztem még rövid ideig, hogy valami meleg folyik végig az arcomon és mintha a számban is fémes ízt éreztem volna, míg nem a szemhéjam túlzottan el nem nehezedett. A kép teljesen elsötétült, majd valaki még a hangot is szép fokozatosan lekapcsolta. Boldog tudatlanság ölelt magához, mint egy nagymama tenné a rég nem látott unokájával.
Dobás: 3
Karakterkép : Reagok száma : 42 Avataron : Paul Wesley I. : II. : III. : Elõtörténet : Előtörténet Foglalkozás : úszásoktató Kor : 34 Pillanatkép : Idézet : A művész nem azt festi, amit lát, hanem azt, amit másoknak meg kell mutatnia. Tartózkodási hely : seattle-i lakos
Ez nem az én napom! - gondoltam magamban, ahogy szemem a megfelelő autó után kutatva pásztázta volna a köröttünk felhalmozódott járműveket... Ennél messzebb nem jutottam tervem megvalósításában, mert a nap még rosszabbá vált, pillanatokkal később. Ha előbb észleltem is volna a dolgot, akkor sem hiszem, hogy sokat tehettem volna ellene. Leginkább semmit. Olyan volt, mint a vulkán kitörése előtti utolsó pillanat. Az a mély, jósló csönd... és hiába érzed meg a zsigereidben, hogy ez baj, csak nem jön az inger, hogy megmoccanj. - Nell... - kezdtem is volna, ahogy hirtelen mindenféle látható, különösebb ok nélkül csend lett... már persze, ha az emberek zaját nem számoltuk... De nem is igazán tudom, mit akartam volna neki mondani. Talán ha tudtam volna, figyelmeztetem, hogy valami van... ha tudtam volna hogy baj közeleg, elmondtam volna, ám időm sem volt arra gondolni, hogy baj közeleghet. Helyette már meg is érkezett. Az egész csak egyetlen pillanat volt, nem több, miként a világ körülöttünk még az eddigieknél is jobban atomjaira hullott. Nem is tudnám megmondani, melyiket fogta fel agyam előbb... a megnövekedett hőt, melyet hirtelen megéreztem, a szelet, mely hajamat szétborzolta, vagy az előttem hirtelen elnyúló árnyat, mely engem tükrözött vissza, karomban a gyerekkel... talán mindet... vagy egyiket sem, és mindegyiket csak utóbb írta jóvá elmém, nem is tudom... Amit csak a szél fel tudott kapni, éreztem, ahogy nekem csapódik, ahogy a huzat meglökött, léptem egyet előre, de próbáltam lábamon megállva, testemmel védeni a fiút, akit még jobban szorítottam magamhoz. Ösztönösen hunytam be a szemem, hogy a por ne hatoljon bele, a füst már így is éppen eléggé csípte. A robbanás zaja katasztrófafilmek egész sorát idézte fel bennem, s már-már megfestette előttem a képet az elmémben lakó kisördög, mint fog pillanatokon belül elemészteni mindnyájunkat a robbanás okozta izzó tűz- és füstkavalkád... Üveg csörömpölt, kő kövön nem maradt, sikolyok hatoltak fülembe, és már nem is tudtam volna megmondani, mely hatás közepette löktek engem is térdre, ahogy az emberek megvadult csorda módjára, egymásra taposva ismét nekilendültek volna, már ha épp találtak helyet, hogy merre és hova... - Nellie! - A füst és por okozta kavalkádban alig láttam, köhögve forgattam a fejem, őt keresve. A gyerek a karomban továbbra sem moccant, de légzése időnként porlepte bőrömet csiklandozta. A körülmények ijesztőek voltak, és annyira örültem, hogy a lányok nincsenek itt velünk... Ha csak eszembe jutott, hogy most az egyik lányom is heverhetne eszméletlenül a kezeim közt, a hideg futkosott a hátamon. Ami a hőhatások közepette még borzongatóbb érzés volt, mint amúgy lett volna. Miközben a fejemet forgatva Nellie után kutattam, az egyik lehulló törmelékdarab végighorzsolta a bal fülem, egy másik (vagy talán ugyanaz?) a karomat is. Éreztem a fájdalmat, ahogy a por csípte a sebeket, de nem igazán állítanám, hogy foglalkoztatott. Nellie-t szerettem volna megtalálni, mert... mert nem akartam azzal állni a lányok elé, hogy elhagytam az anyjukat... - Nell...! - Elakadtam. Megpillantottam őt. Talán három lépésnyire előttem, a földön feküdt, szemei csukva, szőke haját por és vér mocskolta be. Térden csúsztam mellé, nem pazaroltam arra időt, hogy felkeljek, a kisgyereket melléje fektettem, majd az ölembe húztam a mozdulatlan nőt. - Hé! Hé, Nell! Nellie, hallasz engem?! - A kezem végigsiklott piszkos tincsein, és nyomán vér festette meg tenyeremet. - A francba, ne csináld ezt velem, ez rohadtul nem kóser! - Idegesen hajoltam arcához, kezem nyakára siklott, légzését hallgatva, pulzusát keresve kutattam életjeleit. Én magam kapkodtam a levegőt... De megkönnyebbült nyögés szakadt ki belőlem, mikor éreztem a szapora, de egyenletes dübörgést, s miként arcomon éreztem leheletét. Nem tudtam megállni, remegő kezem ösztönösen simította végig orcáját. - Ne halj meg, a francba is... - leheltem, szinte hangtalanul, és őt a karomban tartva, emeltem fel újra a fejem. - Valaki segítsen! - kiáltottam el magam, még ha nem is tudtam, érek-e vele bármit is, hall-e engem bárki ebben az eszetlen őrületben...? Nellie eszméletlen, a gyerek sem volt magánál, és mind a kettőt nem tudtam volna elvinni a karomban, de egyiket sem hagyhattam itt, míg a másikat biztonságba vinném... Egyszerűen nem tehettem meg egyikkel sem, hogy hátrahagyom... szükségem volt valaki segítségére, hogy mindhárman kijussunk innét...
Kocka: 5
Karakterkép : Reagok száma : 13 Avataron : Taron Egerton I. : II. : III. : Elõtörténet : Előtörténet Foglalkozás : Tűzoltó Kor : 30 Pillanatkép : Idézet : Every word has consequences. Every silence, too. Tartózkodási hely : seattle-i lakos
A számat harapdálva tekintek le a földön heverőkre, és bár mardos a lelkiismeretem, amiért az oxigéntartályomnak köszönhetően kerültek újabb, láthatóan fájdalmas helyzetbe, gondolatban képen vágom magamat. Nem a szánakozásomra és a sajnálatomra van szükségük, hanem segítségre. Hiába nyöszörgi Meghan, hogy nem fog menni, a felém emelt keze biztosít róla, ha nem is tudatosan, de még küzdeni akar és nem különbül életben maradni, szóval van még dolgom. Nyilván akkor is lenne, ha feladta volna, így viszont fél fokkal egyszerűbb lesz kitartásra és a határainak feszegetésére ösztökélnem. - Dehogynem. Gondolj azokra, akik hazavárnak, értük muszáj lesz - közlöm, ha nem is szigorúan, ám kétség kívül határozottan, miközben a tőlem telhető legnagyobb óvatossággal lábra segítem. Fél lábra, amennyiben igazán pontos akarok lenni, ugyanis láthatóan problémát jelent a baljára való nehézkedés. - Segítünk, itt leszek a balodon, hogy ne kelljen terhelned. Csak a létráig kell eljutnunk, látod ott a fényt? - mutatok előre, a nem is olyan messzi távolba. Talán már tíz méter sincs hátra. - Oda kell elérnünk, utána a kollégáim segítenek egy hordággyal. Nem lesz gond - biztosítom, illetve igyekszem tovább ösztönözni a viszonylag kis távolsággal. Egy határozott cél segít kitartani a legnagyobb megpróbáltatások közepette is, nem úgy, mint egy félreérthetetlen időkorlát, ami a rádióm megszólalásával valószínűleg kiöl minden hátralevő kis nyugalmat a lányból. Belőlem sikerült. - Minden egységnek figyelem! A tartálykocsi nem fogja sokáig húzni, egy percetek van elhagyni a viaduktot! Ismétlem, mindenki hagyja el a viaduktot! - az utasítás egyértelmű és félreérthetetlen még a sűrű recsegés és egyéb zajok mellett is. Vetek egy pillantást Meghanre, de ezúttal nem állok neki lélekerősítő beszédeket tartani, hanem sietősen megragadom a derekánál - ügyelve, véletlenül se a csípőjét szorongassam -, és ha megkapaszkodott bennem, ha nem, útnak eredek vele a létrához. Egy perc eszméletlen kevésnek hangzik úgy alapvetően, viszont sokan el sem tudják képzelni, mennyi múlik azon a hatvan másodpercen. Élet és halál, ha rohadtul sablonos akarok lenni, ugyanakkor ez az igazság. És én eltökéltem, hogy mi élve fogunk innen elmenni, így meg sem fordul a fejemben, hogy hátrahagyjak bárkit. Egy perc pontosan elegendő lesz a hátramaradó méterek megtételére, onnét pedig már nem történhet akkora baj. Collins segítségével a szőkeség másik oldalán szinte karikacsapás megtenni az első lépéseket, és már-már kezdeném valóban elhinni, ennyivel megúsztuk a nehezét, csakhogy az a jól ismert, vészjósló érzet felkapaszkodik a gerincemre, s kellemetlenül végigbizsereg rajta. Az ösztöneimmel kell dacolnom, hogy ne nézzek hátra, ne álljak meg, hisz minden másodperccel, megtett centivel távolabb vagyunk a várható robbanástól, de nem marad elég időnk. Egy néma, dermedt momentum, és a detonáció óriási robajjal száguld végig a környéken. Érzem, ahogy megremeg alattunk a talaj, majd újabb fokokat dől a tátongó lyuk irányába, és azt is, pontosan a lábam előtt reped meg a beton. Beleakad a bakancsom, a hátulról jövő lökéshullámnak köszönhetően pedig esélyem sem marad az egyensúlyom megtartására. Tehetetlenül vetődök előre, és tekintve, a kezeim eddig Meghant támogatták, a karjaimmal sem tudom igazán tompítani az esést. Az utolsó pillanatban még sikerül felfognom, hogy egy kiálló betondarabnak repülök éppen fejjel, és bár a sisak sok mindentől megvéd, az erős koccanás okozta azonnali sötétségtől közel sem.
//Dobókocka: 3 Köszönöm a kalandot! //
Karakterkép : Reagok száma : 24 Avataron : Amanda Seyfried I. : II. : III. : Elõtörténet : Előtörténet Foglalkozás : Autószerelő Kor : 36 Pillanatkép : Idézet : I'm more than just a pretty face. Tartózkodási hely : tacoma-i lakos
Megan Brooks-Harper
Tárgy: Re: Alaskan Way Viaduct Vas. Jan. 13, 2019 12:40 am
Persze, hogy küzdeni akarok. Küzdeni is fogok. Mert nem hagyhatom annyiban, nem mondhatom azt, hogy ennyi volt és vége. Mert van, aki hazavár. Mintha Aaron is a gondolataimban olvasna, szavai csak megerősítenek, hogy állkapcsomat összeszorítva fogjak rá a kezére és nyomjam fel magam az ülő helyzetből. - A családomért - ajkaim között préselem ki, ahogyan átvetem a karomat a tűzoltó és a sógornőm vállán, hogy beléjük kapaszkodva tegyem meg az első lépéseket. Zoláért. Connorért. Emmettért. Ronért. Értünk. Ők viszik előre a lábaimat, bitang módon fáj, de muszáj lejutnunk innen. Fogalmam sincsen, honnan az az erő, hogyan vagyok képes a történtek után egyáltalán mozogni, ha nem lennék anya, ha nem lennék feleség, elképzelhető, hogy közel sem menne ilyen "jól". Mondjuk akárhonnan is nézem, nem kifejezetten illik a "jól" erre az egész szituációra. - Oké - bólintok. Szeretnék hinni neki. El akarom fogadni a szavait, azokba kapaszkodni és azt mondani, hogy igazad van. Hogy nem lesz gond. Hogy odaérünk és minden rendben lesz. De annyira kilátástalan a helyzet! És annyira félek. Rettegek. Hogy bármelyik pillanatban bekövetkezhet a vég, hogy bármelyik pillanatban szétnyílhat alattunk a talaj és mindannyian odaveszünk. Aaron, aki a munkáját végzi, aki azért jött, hogy megmentsen. Jackie, aki a babáját másra bízta, hogy nekem segítsen. És én, aki magammal rántom mind a kettejüket. Mély levegővétellel igyekszem eltűntetni a cseppet sem pozitív gondolatokat és megtenni egy lépést. Egyetlen egyet sikerül. Aztán nincs tovább. Egyetlen pillanatnyi csend. Mintha megszűnt volna a külvilág. Innen nincs menekvés, innen nincs kiút, pánikolni sincsen idő, mert a következő pillanatban már úgyis vége mindennek. Nem nézek hátra. Szeretnék rohanni, de a robbanás ereje nem csak a hajamat lendíti előre, de azt a kevés egyensúlyomat is elveszítem. Megreped alattunk a talaj, sikítani sincsen idő. Eltűnik a lábam alól a talaj és csak azt érzem, hogy zuhanunk. Úgy markolom Aaron ruháját, mintha az lenne az egyetlen kapaszkodom és tulajdonképpen így is van. Mintha a nevét kiáltanám, már fel sem tűnik a nagy robajban, vele együtt esek el én magam is, ugyanannak a betondarabnak csapódva neki, mint Aaron. Újabb fájdalomhullám szalad végig rajtam, ahogyan a fejem nekivágódik a kemény felületnek, sikerült ugyan úgy esni, hogy kisebb erővel vágódjak neki, mint a tűzoltó srác, de rajtam nincs sisak. A családom képe villan fel előttem és a gondolat, hogy lehet, soha többet nem térek haza hozzájuk. Soha többet nem láthatom őket, nem zárhatom őket a karjaimba. Soha többet nem szaladnak majd vidáman felém, azt kiabálva, "anya", soha többet nem ugranak a nyakamba. Soha többet nem nevetünk együtt és soha nem megyünk többet kirándulni. Nem ölelhetem meg a férjem, nem búcsúzhatok el a bátyámtól. Aztán minden elsötétül.
Karakterkép : Reagok száma : 28 Avataron : Coleman, J. / Wood, C. I. : II. : III. : Elõtörténet : Fantasyland Foglalkozás : Történetszövõ Kor : 173 Pillanatkép : Idézet : Never give up. Dare to dream. Dare to believe.
Master
Tárgy: Re: Alaskan Way Viaduct Kedd Jan. 15, 2019 1:11 am
Baleset a viadukton, 8.
Mindannyiótok eszméletét veszti és magánál kívüli állapotában további sérüléseket szerez. Ki előbb, ki utóbb. Ryan-nek elegendő ereje marad a kiáltásra, ám a szerencsés körülmények, amik ezt lehetővé tették hamar az ellenkezőjükbe csapnak át. Az emelet beszakadásának következtében éles fájdalom éri a bal lábfejét. A történéseket nem lesz ideje felfogni, újabb törmelékhullám söprődik rá és pillanatok alatt eszméletét veszti a többiekhez hasonlóan.
A robbanást és a mentési munkálatokat élőben végig lehetett követni az tévécsatornák híradóin. Az Alaskan Way Viadukt újraépítésének beláthatatlan határideje miatt határozatlan időre megnő a belvárosi forgalom, engedélyezik a teherszállító kamionok külvárosban történő közlekedését.
**************************
Nagyon szépen köszönöm mindenkinek a részvételt! Remélem nem bántátok meg.
A helyszín 2019.01.19-én kerül majd automatikus lezárásra.
Mindenkit a Virginia Mason Kórházban látnak el és ott szembesül a sérüléseivel.
sérülés összesítő, jelentkezési sorrend szerint: @Jackie Collins: a csuklón lassan fog felszívódni a nagyobb méretű véraláfutás, amit az oxigénpalack okozott. A végtagon keletkezett zúzódásokat fizikai megerőltetés kerülésével kell pihentetni a gyógyuláshoz. A számos horzsolás megfelelő kezeléssel hamar, nyom nélkül elmúlik. @Ryan Woodrow: a fejet érő becsapódás agyrázkódást okoz, ami személyiségzavarokhoz vezet a későbbiekben. Egész pontosan 2 hétig. Például: dühkezelési problémák, szorongás, hangulatingadozás, változnak az alvási szokások - borul a bioritmus. A fül-, karsérülések néhány öltést igényelnek. A horzsolásokkal együtt rövidesen elmúlnak. Az eleve meglévő orrtörés súlyosbodik. A bal láb lábtőcsontjait megzúzta, törte a rázúduló súly. 4-6 hétnyi gipszrögzítést igényel, a levétele után 4 hétnyi tornakezelést. @Nellie Tamblyn: az eleve gipszben lévő karon másik, nyílt törés keletkezik a rázuhanó törmelék következtében alkar tájékon. Helyretételéhez műtét szükséges. A teljes felépüléshez fizioterápiára van szükség, a kézfejbe futó idegek is sérültek. Az ujjpercek közül három eltört, sínbe kerül. A tapintás érzéke hónapok múlva fog visszatérni. @Joachim Sievers, @Aria C. Martell: pár órán belüli felépülés várható az agyrázkódásból. A horzsolások nem fognak maradandó nyomot hagyni. @Megan Brooks-Harper: a rázúduló törmelékek miatt a kezdetben megrepedt medencecsont megtörik. Ellátásához műtét, csavaros rögzítés, járógipsz szükséges, további 3 hónapnyi járókeretes közlekedés, majd 2 hónap fizioterápia követ az alsó végtagok megfelelő mozgatásához. A fejsérüléssel járó agyrázkódás egy héten belül múlik el, addig alvás zavarokat okoz. A bőrfelületen végighúzódó vágás bevarrása öltéseket igényel. A számos horzsolás megfelelő kezeléssel hamar, nyom nélkül elmúlik. @Heather Brooks: pár órán belüli felépülés várható az agyrázkódásból. A horzsolások nem fognak maradandó nyomot hagyni. @Sunshine Chamberlain: a bal karon lassan fog felszívódni a nagyobb méretű véraláfutás. A végtagon keletkezett zúzódásokat fizikai megerőltetés kerülésével kell pihentetni a gyógyuláshoz. A választott lábon üvegszilánkok hagynak maradandó nyomot, térd felett pár hüvelykkel. A számos horzsolás megfelelő kezeléssel hamar, nyom nélkül elmúlik. @Aaron Young: pár órán belüli felépülés várható a sisak által tompított agyrázkódásból. A zuhanás után lábadba álló vasbeton háló szálak a combi artéria közelsége miatt azonnali műtétet igényelnek. A kórházban töltött idő a várhatóan 2 hét, amit további 3 hétnyi pihenés követ a teljes felépüléséhez. A zuhanás után mellkasra gördülő törmelék léprepedést okoz. A kórházi ellátás során eltávolítják a szervet. A kötelezően benntöltendő idő 3 hét, a további fizikai megerőltetést kerülni kell távozás után. A várható élettartam 10-15 évvel csökken.
A sérülések a részvétel hosszát, a távollét jelzések figyelembe vételével lettek megadva.