HomeHome  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share|

Alaskan Way Viaduct

Ugrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next
avatar
Admin

Karakterkép :
Reagok száma : 706
Avataron : Coleman, J. / Wood, C.
I. :
II. :
III. :
Elõtörténet : Államtörténet
Foglalkozás : Adminisztrátor
Kor : 168
Pillanatkép :
Idézet : Hello Seattle, I am a mountaineer In the hills and highlands I fall asleep in hospital parking lots
Keresem :
• Seattle lakosait
• Tacoma lakosait


Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Alaskan Way Viaduct
Szer. Aug. 29, 2018 9:37 am


Vissza az elejére Go down
avatar
Új regisztrált

Karakterkép :
Reagok száma : 28
Avataron : Coleman, J. / Wood, C.
I. :
II. :
III. :
Elõtörténet : Fantasyland
Foglalkozás : Történetszövõ
Kor : 168
Pillanatkép :
Idézet : Never give up. Dare to dream. Dare to believe.

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Alaskan Way Viaduct
Szomb. Nov. 10, 2018 7:47 pm


Baleset a viadukton - nyitó

Újabb tipikus nap Seattle-ben. Az eget szürke felhőréteg borítja, az aktuális páratartalom 87%, a levegő hőmérséklete 5°C fok, szélcsend van. Az előrejelzések szerint nem kell esőre számítani. A helyi rádióadók felváltva játsszák az aktuális slágereket, az egyiken épp figyelmeztetik az autósokat a hétvégi forgalomra, aminek ti is a részesei vagytok.
Az alsó szinten, a Railroad felé tartó sávban egy olajszállító kamion halad. A sofőr régóta dolgozik a társaságnál, több, mint tizenkét éve megbízható munkavállalóként van jegyezve, de az elmúlt két évi üzemorvosi vizsgálaton nem vett részt és ez nem tűnt fel a HR-osztályon. Fred Gibbson 57 éves, egy feleség és három gyermek várta otthon vacsorára SeaTac városában. Keveset mozog, sokat eszik, derekas termettel rendelkező családfő, aki a munkája és családja támogatása mellett olykor a szomszédot is áthívja vendégségbe. Szerény megélhetésű, egy jó, de nem egészséges szívvel rendelkező ember, magas koleszterin szinttel.
Fáradtan nyúl oldalra a mellette lévő ülésen lévő, megkezdett szendvicséért, amikor éles fájdalom nyilall a mellkasának bal oldalába. A történések hamar fordulatot vesznek. Az útszakasz egyenes, Fred igyekszik a rohamosan rosszabbodó állapota ellenére a kezét a kormányon tartani, aminek későn tulajdonítana jelentőséget. Nem húzódik félre, rövidesen bekövetkezik a baj és a katasztrófa kezdetét veszi.
A kamion mögött haladók látják valami nem stimmel. A sebesség nő. Az irány fokozatosan, jobbra kezd húzni. Az előtte haladó ingerült dudálásba kezd, jelezve, hogy lassítson a tempóján, a sebességhatáron túl jár.
Az események megváltoznak. A nagy sebességgel, nagy tömeggel rendelkező jármű az eddiginél is jobban oldalra húz, levisz egy utcai jelzőlámpát, ami csikorogva repül egyenest a mögötte haladók elé és ezt követi egy újabb, majd egy újabb világításért felelős is. A kamion az út szélére sodródik, az agy csak azt fogja fel legközelebb, amikor a hang kíséri a jelenetet és becsapódik a viadukt betonoszlopába, az első szint alatt parkoló autók egy részét maga alá gyűrve. A sofőr azonnal életét veszti, a teste olyan mértékben roncsolódik később nem tudják beazonosítani a helyszínelők. A szerkezet a megrendül, a felsőbb szinteken tökéletesen érezhető a baj megtörténésének pillanatában. Az első emelet egy részét tönkreteszi, a jármű vezetői részének tetejét leveszi a vasbeton. Fémesen csikordul a henger, amiben a szállítmányt van.
A forgalom megáll. Rengeteg autó ütközik egymásnak, beindulnak, sorra harsognak a riasztók, a torlódások keletkeznek, aminek okát a hátrébb lévő tömeg egyelőre fel sem foghat.

@Jackie Collins, 2. szint
Megérzed a hirtelen becsapódást, az autó végigvezeti a kormányom tartott kezedig. A megrekkenés, ami a hátulsó ülésen bekötött gyermek miatt aggodalmat ébreszthet benned a következő pillanatban szintet lép. Az előtted lévő gépjárművek váratlanul megállnak. A reakciód a fékezést látva sem lehet elég gyors, egyenesen beleszaladsz a fekete Sedan hátuljába. A biztonsági öv, amennyiben be volt kötve fájdalmasan tart a helyeden. Meghúzódik a nyakad, miközben a sírás keservesebbé, hangosabbá válik. Szerencsére a rögzítés megfelelő volt, Jake a helyén van, csak a mellé rakott csomag verődött neki, ami mostanra a földön hever. Össze-vissza. Egy narancs az ölében ragadt. Éreztél egy ütődést a fejed hátulján, talán, lehet ez volt az. Egy hamar elhaló, majd’ süket dudaszóra élesebb sírásba kezd. **

@Ryan Woodrow és @Nellie Tamblyn, 1. szint
A baj hangjai előbb jutnak el hozzátok, a tudatotokig viszont nem előbb a megdobósnál. A négykerék meghajtású jármű megugrik, mintha előttetek nem messze valami alulról próbált volna lukat ütni a betonba. Hátulról dudálást is hallani. Ryan törött orrának kellemetlen érzéssel jár, amiért a feje erősebben ütközik a támlának, Nellie begipszelt kezének valamivel rosszabbal, ahogy a könyöke nekicsapódik az ajtónak. Könnybe lábasztja a szemed.
A forgalom se perc alatt megtorpan, ti is ütköztök. Elölről és hátulról egyaránt, majd a balesetből feleszmélve a szélen ülő egyikőtök láthatja, hogy talán kettővel előttetek az egyik autó egészen felment a szalagkorlátra.. Kisodorta azt, a súlypontja még az emeleten tartja, de valami más sem stimmel vele.

@Joachim Sievers, 1. szint
A mentőautóban egy férfi utazik veled, aki épp arról kérdez a Safeco Field stadion átnevezéséről mit gondolsz, amikor megrázkódik a gépjármű és hirtelen megállásra kényszerül. Hátulról koccanást, dudaszót hallani, vélhetően a mögöttetek haladó nektek ment. A műszerek hangosan verődnek a falnak, amik oda vannak rögzítve és egy doboz a földön köt ki. Akárcsak te, ha nem kapaszkodtál meg még idejében az ágyon fektedben. Ha ültél, akkor szintén. A mentős kolléga reflexei jól működtek, megtámaszkodott a mellett lévő ülésben.
Ha a hátsó ablakon kitekintesz, az ajtó még pont kinyitható a belétek ment taxi nem túl magas orrának köszönhetően.

@Aria C. Martell, 1. szint
A robaj hangja, majd a sikertelen fékezésé. Felráz a hátsó ülésen a megállás, amire az indiai káromkodás alapján a sofőr sem számított. A kapaszkodás közben szándékosan vagy véletlen nyomott rá a dudára, lényegtelen is. Nagyot ráz az autó és ha nem kötötted be magad, amire a vezető nem hívta fel a figyelmed, akkor nekicsapódtál a két teret elválasztó műanyag falnak. Beverted a fejed. Más esetben az öv okoz fájdalmat, beléd rekeszti a levegőt. Jelentős lendülettel mentetek neki egy mentőautó hátuljának. Ha az ajtókilincsnél lévő kapaszkodóba próbáltál biztos pontra lelni, akkor a csuklód megrándult. Nem tudtál időben megfelelően ráfogni.

@Megan Brooks-Harper, 2. szint
A sors iróniája, hogy a vacakoló váltóba próbálsz életet verni, amikor minden elkezdődik. Beakadt. Ahogyan a forgalom is a következő másodpercben, amit egy erős rengés előz meg, ami felfut a karodban és mire feltekintesz már egyből meg kell állnod. Ha időben sikerül teljesen a gázra lépned sem úszod meg ütközés nélkül, a mögötted lévő nem tudta időben megtenni ugyanezt. Ha volt valami a műszerfaladon vagy az üléseken az biztosan a földön végezte, felborult és ha nem tartottad erősen a hátad, előfordulhatott, hogy beverted a homlokod a kormányba. **

@Heather Brooks, 2. szint
Foltos épp a válladhoz dugja az orrát, hogy szemmel tartsa a kilátást. Attól függően az anyós ülésen ült, akkor az oldalsót. Ha hátul, akkor az elől lévő panoráma érdekelte hangos szimatolások közepette. Elégedett vakkantása megakad, visszatartja és a következő másodpercben érthetőbbé válik miért. Mindenki megáll. A féklámpa röviden ég előtted. Te sem tudod elkerülni ne kenődjön fel a jármű orra egy másikéra, amiben mintha valami röpködött volna a hirtelen megállás következtében. A kutya szerencsétlenül érkezik, körmével véletlenül a kezedbe kap. Felmosódik a műszerfalra, ha elől volt. A nyakadba borul, ha hátul és nem teszi kényelmessé az egyébként is fájdalmas érzést, ahogy a mellkasoddal a kormánykeréknek nyomódtál. Megakad az oxigéned egy momentumra. **

@Sunshine Chamberlain, 1. szint
Újabb sms-t kaptál. Miután előveszed a telefont vagy megtekinted a műszerfalra rögzített mobil képernyőjén a szöveges üzenetet, rá két másodperccel később, mintha csak egy film jelenetében lennél: megakasztja benned a levegőt a becsapódás ereje. A telefont kiejted a kezedből, levered a helyéről. A csuklód rossz tartás miatt megfájdul, a lábaddal nem tudod biztosan elérni a féket és megtolod az előtted megálló jármű farát. Eszedbe juthat mindez nem a véletlen műve, a pillanat túl hatásvadász volt ahhoz, hogy ne. Körbetekintve, feleszmélve a nem várt eseményekből viszont egész más látképet kapsz. Baleset történt. Valaki a szélre sodródott.

A felmentőcsapat egyik tagjaként érkezel @Aaron Young. Hét perccel a kamion betonoszlopnak ütközése után. A riadóztatás sürgető volt, keserű feszültséggel teli, ahogy a rádiókban beszámoltak a részletekről. Beszakadt a viadukt szerkezete. Kritikus állapotok uralkodnak, amiken a katasztrófavédők segítségével kell úrrá lennetek.
Nem a szabad víz felől közelítitek meg a baleset ekkorra hangossá váló helyszínét, hanem az épületek felől. Füstöt láttok, halljátok a rengeteg autóriasztót, amik kánonban szólnak az emberi morajlással egyetemben. A tűzoltóautók létráit kell használjátok, másznotok kell, hogy a kritikus területekhez hozzáférjetek. Az egységedet egyelőre a legfelső szinttel bízzák meg, ahol a megtört, alábukó beton számos járművet egymásba sodort.
//Az időbeli eltolódást két kör múlva szintbe hozzuk és egy jelent játszol a többiekkel!//

**************************
A reagolási határidő 2018.11.17., szombat, 14:00 óra. Aki nem tud addig írni mindenképpen ELŐRE jelezze, különben kimarad a körből. Két kihagyás után automatikus kizárással kell számolni.

Reag végén található jelek értelmezése:
** Dobj a kockával, hogy az esetlegesen kinyíló légzsák rövid idejű eszméletvesztést okoz-e.
A légzsák kinyílása mindenkinél egyéni döntésre van bízva, de mérlegeljünk: kötelező szabványkiegészítőről van szó!

Emerald City


Jackie :: Dwayne
Vissza az elejére Go down
avatar
Média- és művészet

Karakterkép :
Reagok száma : 6
Avataron : Marina Laswick
I. :
II. :
III. :
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : blogger
Kor : 25
Tartózkodási hely : seattle-i lakos

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Alaskan Way Viaduct
Vas. Nov. 11, 2018 2:23 pm

Az üzenetek egyre csak gyűlnek és én nem tudok ellenük mit csinálni, még mindig naponta háromszor kapom őket, de mellé még ott vannak az emailok is, amiket szintén nem tudok letiltani, mert mindig másik emailcímről kapom őket. Próbálom figyelmen kívül hagyni őket, vagy automatikusan törölni, de nem megy, mindig elolvasom, mert valahol mélyen a rettegés mellett hajt a kíváncsiság, hátha egyszer elárulja magát. Tudni szeretném miért csinálja ezt és miért éppen engem követ és figyel a legnagyobb titokban.
Régebben mindig biciklivel vagy gyalog, esetleg tömegközlekedéssel közlekedtem a városon belül, pár napja azonban ismét elővettem az autómat, mert az biztonságosabbnak tűnik, legalábbis egyelőre. Az út forgalmas én pedig már kissé elszoktam a vezetéstől, ezért nagyon figyelek, mindenre, ami körülöttem van, lámpák, gyalogosok, biciklisek és ami legfontosabb, a közlekedési táblák. Tudom, merre kell mennem, hiszen már jó párszor voltam Rubyéknál, mégis bekapcsoltam a GPS-t, hogy biztosan ne rontsak el egyetlen kereszteződést sem. Igyekeznem kell, kissé késésben vagyok, megígértem, hogy időben oda érek hozzájuk, hogy a gyerekekre tudjak felügyelni, mert Ő és Ira mennek valahova, dolgozni, szórakozni, vagy csak egyszerűen vásárolni nem tudom, csak az a lényeg, hogy nekem mennem kell. Türelmetlenül dobolok a kormányom, amiért nem tudok abban a tempóban menni, amiben szeretnék ráadásul egy hídon vagyok, így kerülni sem tudok semerre sem. Idióta GPS, ha tudom, hogy itt ez lesz másfele megyek, de már késő, vissza sem tudok fordulni.
A telefonom jelez, majd megjelenik egy üzenet a képernyőn, a szívem hevesebben kezd el verni, amint odanyúlok, hogy megnézzem ki írta és elolvashassam azt. Ő az, pedig most nem is lett volna szabad írnia, még nincs itt az idő!
Csak egy pillanat volt az egész, amíg nem figyeltem és máris bekövetkezett a baj, a biztonsági öv megtart, de nem kapok tőle levegőt egy pillanatig. A telefonom valahogy a padlón köt ki, a csuklóm sajog, mert ahogy próbáltam elkapni a készüléket beütöttem. Miért álltak meg az előttem lévők? Igaz az én hibám, mert nem az utat néztem, de ez akkor sem lehet igaz. A kocsimmal belementem az előttem lévőbe, az utánam lévő úgy tűnik figyelt és nem jött belém. Megpróbálom kicsatolni a biztonsági övemet, majd kiszállni a kocsiból. Nem kezdem el keresni a telefonomat, biztosan becsúszott az ülés vagy a pedálok alá és ripityára tört a kijelzője.
A kocsik úgy állnak egymás mögött, mint az óvodások a tornasorban, szorosan és egymás kezét fogva, bár nem mindenki illik bele a sorba, valaki oldalra sodródott. A csuklómat magamhoz szorítva indulok el, hátha valakinek nagyobb baja lett, mint nekem és tudok segíteni valahogy.
Vissza az elejére Go down
avatar
Polgárság

Karakterkép :
Reagok száma : 13
Avataron : Taron Egerton
I. :
II. :
III. :
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : Tűzoltó
Kor : 25
Pillanatkép :
Idézet : Every word has consequences. Every silence, too.
Tartózkodási hely : seattle-i lakos

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Alaskan Way Viaduct
Vas. Nov. 11, 2018 11:57 pm
Baleset a viadukton
Vannak napok, mikor annyira sok a meló, hogy a műszak utolsó egy órájára mindenki összetett kezekkel imádkozik, ne szólaljon meg az az átkozott jelzőhang, és menjünk már haza pihenni, aztán húsz perc elteltével csak elkezd búgni, és vannak azok, mint a mai, amikor órák óta meresztjük a seggünket az állomáson, de az égvilágon nem történik semmi. Bizonyos ideig képes vagyok lekötni magamat, ám előbb-utóbb előbuggyannak a hátam közepére sem kívánt gondolatok, márpedig többek között ezért is álltam tűzoltónak. Itt az esetek többségében nincsen idő a magánéleten és a múlton rágódni, cselekedni kell minél gyorsabban. Az eluralkodó káosz kitölti az ember egészét.
Ehelyett most a tv előtt ücsörgök, és a körmömet rágva meredek a vibráló képernyőre, ahol Tom és Jerry legújabb kalandjai pörögnek. Asszem, őszintén szólva mostanra már csak ide-oda futkározó, színes szemcséket látok.
Éppen tervezném átkapcsolni valami kevésbé agyrohasztó adóra a mellettem ücsörgő hadnagy méltatlankodása ellenére, amikor megszólal a megváltás hangja. Riadóztattak minket.
- Figyelem! Tizenkettes és huszonhármas tűzoltó induljanak, Alaskan Way Viadukt. Kamion csapódott a tartóoszlopnak a Railroad felé tartó sávnál, tömegkarambol mindkét szinten - hallatszik a rövid utasítás, amire ha nem is kitörő örömmel, ám titkolt izgatottsággal ugrik fel mindenki, hogy minél előbb magunkra öltve a felszerelést, kocsiba pattanjunk és szirénázva meginduljunk az eset helyszíne felé.
A rádión folyamatosan érkeznek a részletek a körülbelül hét perce történt eseményekről, és faxon is megkapjuk a pontos utasításokat. A kezdeti lelkesedés pillanatról pillanatra kezdi elhagyni a jármű légterét, ugyanis hamar kiderül, hogy nem egy „szimpla” helyzettel állunk szemben. A viadukt szerkezete megrongálódott, esély van az adott szakasz teljes beomlására, ami nem lenne akkora probléma, ha a két szinten nem rostokolna jelenleg több száz jármű.
- Nesztek, egész napos kárpótlás - morran fel a hadnagy a megérkezést követően. Valamit még motyog az orra alatt, azonban jobban leköt a látvány és az a hatalmas káosz, amihez foghatót még sosem tapasztaltam, sem a munkám előtt, sem utána.
- Oké, a huszonhármas létrával megy fel a második szintre felmérni a terepet! - hallatszik az utasítás, csakhogy meg sem tudok moccanni. A füst jelenlétéhez hozzászoktam, de ez az óriási zsivaj, az autók riasztói, és a kamion a tartóoszlopnál… Kétségbeesett kiáltások, a gyerekek keserves sírása… Görcsbe rándul a gyomrom. - Young, mondom a huszonhármas, létrával fel! A füleden ülsz, fiam?! Mozdulj! - a fülem mellől felharsanó öblös hang kizökkent a dermedtségből, és bár továbbra sem tudom megemészteni a szituációt, amibe csöppentem, valahol el kell kezdeni. Odafent a segítségünkre várnak, szóval szedd össze magadat, ember.
A tűzoltóautót irányba fordítják, majd elkezdik felengedni a létrát. A többiekkel egyetemben felmászok a jármű tetejére, és mihelyst az út biztosítva, megindulok a jó pár méter magasan nyugvó szintre. Szerencsére a tériszony nem fenyeget, de a kamion felülnézetből sem fest túl jól, ahogyan az első szinti tömegkarambol sem. A járni és szabadulni képes emberek kétségbeesetten kiabálnak felénk segítségért, ám nem állhatunk meg értük. Előre látom, hogy priorizálni kell majd, amihez bevallom, rohadtul nincsen gyomrom.
Vissza az elejére Go down
avatar
Oktatás

Karakterkép :
Reagok száma : 8
Avataron : Magdalena Zalejska
I. :
II. :
III. :
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : Tanuló
Kor : 21
Pillanatkép :
Tartózkodási hely : seattle-i lakos

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Alaskan Way Viaduct
Hétf. Nov. 12, 2018 1:28 pm
Érdekes élmény volt a mai napi beszélgetés Mrs. Benson-nal. Kissé furcsán érzem magam utána, de ugyanakkor meg is könnyebbültem kissé. Jó egy kicsit beszélgetni valakivel, olyannal, aki nem csak hasznot akar húzni belőlem. Legalább is remélem nem így van. Vannak olyan részletek az életemben, amiket elrejtettem jó mélyre a szívemben és az agyamban is. Ezekről még Mrs. Benson-nak sem mondok el semmit.
Azt hiszem jobb ha fogok egy taxit, hogy hazajussak. A nevelő anyám biztosan elfelejtett utánam jönni, vagy sok dolga akadt. Mindegy. Egyedül is hazatudok menni azt hiszem. Próbálom nyugtatgatni magamat, hogy nem lesz semmi baj, más is jár taxival nagyon sok felé. Én is nyugodtan mehetek vele.
Rögtön fel is nyújtom a kezem, amint észreveszek egy közeledő taxit. Csak ezután kezdek bele gondolni abba, hogy mi is történhetne. Nem tudom az utóbbi időben nem igen gondolkodtam hasonló dolgokon, azt hittem ezek az előérzeteim már elmúltak, de valahogy most mégis előjöttek.
A taxi megáll. Huh. Most már nincs visszaút. Félve nyitom meg az ajtaját, egy külföldi taxi sofőr ül benne, aki szerencsére tud angolul így nem kell sokat magyaráznom hova szeretnék eljutni. Bepattanok a leghátsó ülésre és folyamatosan az ablakon kezdek el kibámulni, mintha kiutat keresnék ha valami baj lenne.
A Viaducton haladunk, hatalmas forgalom van. Folyton meg kell állni percekre. Seattle már csak ilyen forgalmas és túl zsúfolt. Végre elindultunk és ahhoz képest jócskán gyorsan haladunk.
Elkalandoznak a gondolataim, amikor hirtelen egy hatalmas csattanást hallok a lehúzott ablakomból. Hallom a fék csikorgást és a sofőr káromkodását valami fura nyelven. Érzem hatalmasat rándul az autó. Megpróbálok megkapaszkodni az ülés fölötti kapaszkodóban, de erre borzalmas csattanással neki megyünk az előttünk levőnek. Azt hiszem.  Nagy rándulás következtében neki csapódom az elválasztó falnak, durván beverve a fejem.
Pillanatnyi eszmélet vesztés után térek magamhoz. A bal csuklom és a fejem iszonyatosan sajog. A kocsi dudája hangosan szól. Én a földön vagyok a lábtörlőn.
- Áu. - szisszenek a fejemhez kapva épp kezemmel. Mikor leveszem azt homlokomról és ránézek, tiszta piros. Reszketni kezd minden porcikám. Istenem! Fogalmam sincs mi van velem, de érzem majd meg fulladok. Nem kapok levegőt. Potyognak a könnyeim. Jaj ne. Azt hiszem rám tört a pánik. Egyre hevesebben kezdem venni a levegőt, szívverésem is ultra sebességű kezd lenni. Pulzusom az egekben van. A kocsi dudája és más dudák is idegesítően hangosan szólnak. Felpillantok és látom a taxi sofőr meg se mozdul. Fogalmam sincs, hogyan de kinyitottam a kocsi ajtaját és kimásztam rajta. Levegő! Levegő! Nem kapok levegőt. Zokogok mint egy kisgyerek, akinek éppen elvették a játékszerét. Reszketve nézek körbe, felfordulás. Mintha egy katasztrófa filmben lennék. Mindenütt összement, felborult és kigyulladt autók. Az emberek sikítanak és üvöltenek, a gyermekek hangosan sírnak. Mindenhol sebesültek és véres emberek. A csuklom még mindig iszonyatosan sajog, ahogy a fejem is. Ráadásul az utóbbi még vérzik is, ami lefolyik az arcomon.
Menten elájulok, érzem, hogy mindjárt kimegy a lábam alól a talaj. Egyre sűrűbben kapkodom a levegőt. Lekucorodom reszketve az autó mellé, magam elé meredek. Nem akarom hallani! Nem! Bármennyire is fáj a csuklom kezeimmel megpróbálom bedugni a fülemet, hogy ne halljam ezt a szörnyű zsivajt, ami itt van. Miközben folyamatosan magam elé meredve a cipőmet bámulom.
Vissza az elejére Go down
avatar
Polgárság

Karakterkép :
Reagok száma : 38
Avataron : Candice Rene King
I. :
II. :
III. :
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : Régiségbolt-tulajdonos
Kor : 27
Pillanatkép :
Idézet : Kiért hazudik egy nő? Néha önmagáért, rendszerint a férfiért, akit szeret, de a gyerekéért mindig.
Tartózkodási hely : seattle-i lakos

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Alaskan Way Viaduct
Hétf. Nov. 12, 2018 6:37 pm
Nem mutattam megbánást azért, hogy betörtem az orrát. Magának köszönhette, mert nem tudott lakatott tenni a szájára, nálam pedig betelt a pohár. Igaz, azt az antik tárgyat igazán sajnáltam, de őt? Már csak az kéne! Szenvedjen, megérdemli! Az úton se sokat szóltam hozzá, inkább csak próbáltam túlélni azt, hogy egy levegőt kell szívnom vele, mert képtelen egyedül intézkedni a lányok ügyében, pedig ő akarta egyedül nevelni őket. Akkor meg? A világért se ismertem volna be, hogy még ha tahómódon is viselkedett, attól még jól esett, hogy gondolt rám és úgy érezte inkább együtt kellene bemennünk hozzájuk.
- Hallgass már el!! – mordultam fel, amikor továbbra se akart lakatot tenni a szájára. Tűntetőleg meg még a zenét is benyomtam, hogy végre felfogja nem akarok beszélni vele. Most biztosan nem. Sőt, ha kellett akkor még harcot is vívtam azért, hogy szóljon a rádió, vagy éppen melyik adót is hallgassuk, mintha gyerekek lennénk. Kész szerencse, hogy senki se hallhatta vagy láthatta azt az állapotot, ami ebben az autóban uralkodott, mint valami puskaporoshordó. Nem szólaltam meg, még akkor se, ha nehéz volt megállnom. Csak bámultam ki az ablakon egészen addig a pillanatig, amíg meg nem láttam azt, hogy előttünk hirtelen megállnak.
- Ryaaaan!!! – fogalmam sincs, hogy ordítottam vagy inkább kétségbeesettnek tűnt abban a pillanatban a hangom. Mintha nem is tőlem származott volna, de már mindegy volt, mert hamarosan koccantunk, mire fájdalmasan nyögtem fel. – Bakter!! – automatikusan jött ez a szó a csúnyabeszéd helyett. Megszoktam már, hogy a lányok közelében nem beszélhetek úgy, így mindig ezt mondtam. És ha azt hittem ennyi volt, pár másodperccel később jött az újabb koccanás, amikor hátulról jöttek belénk és azzal a lendülettel a kezemet újra beütöttem. Újabb fájdalmas nyöszörgés tört a felszínre. Az újabb ütközésnek köszönhetően még a szemem is könnyes lett.  – Ez is a te hibád!!! – pedig nem volt, de egyszerűbb volt ezt mondani, mint logikusan gondolkodni. Az ép kezemmel próbáltam a biztonsági övet kikapcsolni, de nem mozdult. Csak az ülésbe préselt egyre jobban. Pánik egyre inkább kezdett eluralkodott rajtam és úgy éreztem szép lassan nem marad semennyi levegő se tüdőmben… Egyre idegesebben kattogtattam azt a sz*rt, de meg se mozdult. Idegesen próbáltam feszegetni, de inkább csak még jobban mellkasomba nyomódott, mintha ez lehetséges lenne. – Ryan… - nyöszörögtem egyre inkább pánikba esve. Soha nem terített le még egyetlen egy pánik se, de éreztem, ahogyan remegni kezdek és egyre jobban fájt a mellkasom is. Biztosan nem így volt, de mégis úgy éreztem, mintha présbe kerültem volna. Aztán megláttam… megláttam az autót a híd szélén… - Őket.. – ennyi nyöszörögtem egyre rémültebben, miközben az ujjam nem akart levándorolni a „csatról”, hogy szabaduljak. Amikor megláttam, hogy mire készül, akkor még inkább megijedtem. Mi lesz, ha meglöknek minket újra? Mi lesz, ha megcsúszik a keze? Eszemet se tudom, mikor fohászkodtam az égiekhez legutóbb, de most megtettem és aggódva vesztem el a pillantásában. Amint szabadultam már löktem is ki az ajtót, hogy utána térdre érkezve, tenyéren támaszkodva kapkodjak újra levegő után, mint valami idióta. – Csak menj... – próbáltam elhessegetni, ha odajött, majd pár perccel később, amikor úgy éreztem, hogy képes vagyok rá, akkor felálltam és lassan indultam el a baleset felé, de még mindig szinte remegő lábakkal, hogy megálljak mellette, a közelében. Nem értettem, hogy a pánik miként is uralkodhatott el ennyire a semmiből felbukkanva.
Vissza az elejére Go down
avatar
Oktatás

Karakterkép :
Reagok száma : 30
Avataron : Paul Wesley
I. : Lizzie és Prue
II. : Lizzie és Prue
III. :
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : úszásoktató
Kor : 29
Pillanatkép :
Idézet : ... a világ nem csak fekete és fehér, és egy ember lelkének sötétsége mögött komoly érzelmek és fájdalmak húzódhatnak...
Tartózkodási hely : seattle-i lakos

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Alaskan Way Viaduct
Hétf. Nov. 12, 2018 11:30 pm
Mintha ez a nap nem lett volna már így is gyönyörű. Az még hagyján, hogy a múltkori találkozónk hideg zuhanyként ért, vagyis, főleg az, hogy Nell nem csak hogy kiszabadult a börtönből, de ráadásként titokban látogatta is az ikreket...! És hogy Nell erről nem szólt, oké, ja, persze, hiszen mit is vártam volna tőle?! Na de hogy már a lányaim is hazudnak?! Jó, nem hazudtak, csak elhallgatták, hogy találkoztak az anyjukkal, na de hát, akkor is...!
Aztán a veszekedésünk... Hazudnék, ha azt mondanám, hogy engem nem zaklatott fel, úgy... kb. minden elhangzott szó, az ő részéről főleg, de azért néha én is elvetettem a sulykot, tudom, igen, mert bántani akartam... Nagyon akartam... és hát sikerült is, amit valahol egy icipicit talán... de csak TALÁN bánok is, de... de akkor is megérdemelte, és jólesett kimondani a dolgokat!
Szóval, ezek után kész örömmámor fogott el, mikor ma azzal hívtak fel a suliból, hogy az én két jó gyerekem... igen, az én két angyali lányom bizony verekedett az iskolában! Jó, állítólag azt mondták, azért, mert a fiú, aki az ellenfelük volt, meghúzta Prue haját, és ellopta Lizzie tolltartóját... és ők úgy gondolták, megtorlásként az lesz a jó megoldás, ha Lizzie lefogja a fiút, Prue pedig orrba vágja... Amire persze valahol mélyen még én azt is mondtam volna, hogy helyesen tették, na de... ahhh.... most mégsem mondhatom azt, az ég szerelmére, felelős szülőt kell alakítanom, és az nem mondhatja, hogy jól teszik, ha verekszenek... ráadásul ketten mennek egy ellen... habár a kölyök megérdemelte a büntetést, na de azért ne így!
És meggyőződésem volt, hogy ez Nellie hatása... Első dolgom pedig, ahogy letettük a telefont a tanárnővel, az volt, hogy elkanyarodtam Nellie üzletéhez, ami épp a közelben volt, és persze beolvastam neki, hogy a börtön után már nem csak hazugságra, de verekedésre is buzdítja a lányainkat? Hol lesz ennek a vége?! Hol lesz a vége a rossz hatásnak, amit a lányainkra tesz?
És hát, igen, így visszagondolva, talán megérdemeltem, hogy hozzám vágta azt a... azt az izét... nem is tudom mi repült, de hogy elég kemény volt, az biztos, na de, az azért már túlzás volt részemről is, hogy orrba vágva eltörte az orrom, merthogy ez lett a dolog vége. Persze, nem mintha ez volna a legrosszabb, ami eddigi életemben történt velem. Még csak nem is ez az első törött csontom, úgyhogy... túlélem, orvosnak sem látnám értelmét, sem ezelőtt, sem ezután, pusztán emiatt. Mindenesetre, azért bosszantott, hogy még neki állt feljebb, mikor ilyen hatással van a gyerekeinkre...! Ő! Nem én! Ő!
Ezek után kész csoda volt, hogy egy kocsiban tudtunk ülni egymás mellett. Sőt, nem csak ezek, de úgy minden más után is... S hogy miért is kerültünk egyazon gépjárműbe? Hát... gondoltam, gipszes kézzel ne vezessen, jó lenne élve odaérni mindkettőnknek, hogy elsimítsuk a dolgokat a lányok kapcsán... még ha ezt neki nem is fejtettem ki. De tényleg a lányokról volt szó. A suli nem értékelte az akciójukat. A srác tetteit sem, állítólag, de a lányainkét sem. És a lányok megijedtek, hogy bajban vannak... és igen, a tanárnő felhívta a figyelmem rá, hogy Prue nagyon szeretné, ha az anyukája is ott volna velünk... Szóval, részben a dühöm vitt Nellie-hez, de részben az, hogy Prue kedvéért... azt akartam, hogy jöjjön ő is, és intézzük ezt el együtt. Értük.
Persze, ezt azért igyekeztem szóban és gondolatban is elnyomni a háttérbe. Inkább őrizgettem a mérgem, és a kocsiban is végig azt mondogattam, hogy mindez Nellie sara. Az ő rossz hatása. Nehogy elfelejtsem... én, vagy esetleg ő. Fejtegettem a véleményem, igyekezve felpiszkálni őt. Nem hagyva ki azt sem, hogy ugye a rossz vér... ami az apjától ered, és Nellie-ben is megvan, sajnos úgy tűnik némi rossz hatást tett a lányainkra is... még ha angyalok is, van bennük egy kis ördög is.
Ez addig ment, míg Nellie rám nem ripakodott, és be nem kapcsolta a rádiót.
- Hé, nem otthon vagy! - ellenkeztem, és csak azért is átnyomtam a zenebonáját egy másik adóra, ahol híreket mondtak. Persze, ő nem adta magát ilyen könnyen, így a végén konkrét kis háború alakult ki, hogy mit is hallgatunk. Ennek eredményeként igazából végülis semmit nem hallgattunk, mert csak részleteket csíphettünk el mindkét adón. De igazából nem is azért nyomkodtam, hogy a híreket hallhassam, csak... hát, azt nem akartam, hogy ő győzzön. Már éppen ráförmedtem volna, hogy szerintem ezt be kéne fejeznünk, mert nemsoká ott leszünk, és nem kéne a lányok előtt műsorozni... (mellékes volt, hogy én csináltam a műsor nagyját...) De csak addig jutottam, hogy felé fordultam, és kinyitottam a szám, mert ekkor egyszerre több minden is történt, melyek elfeledtették velem, mit akartam eredetileg.
Épp csak megéreztem, hogy valami dob a kocsin egyet... mintha kicsivel előrébb megütődött volna a talaj valamiként alulról, vagy ilyesmi, méghozzá elég erősen... s ezzel egy időben Nellie felkiáltott, hangja kétségbeesetten csengett, előttünk-mögöttünk dudaszó és elölről koccanások hangja csendült, mi is nekicsúsztunk aztán az előttünk haladó kocsinak, és éreztem mint ütődnek nekünk hátulról is pár pillanat múltán, mielőtt minden megállt, köztük mi is. A zökkenés hatására a fejem ütközött az ülésem fejrészével, ami nem igazán keltett kellemes érzéseket bennem, fájó orrom érezte meg leginkább az eseményt, mire felszisszentem, és egy másodpercre lehunytam szemem, de Nellie hangjára ismételten reá kaptam pillantásom. Szavaira ráncba szaladt a homlokom. Még hogy az én hibám(?)... persze, én csinálok itt tömeges koccanást, hogyne...
De akkor is, a kis hang megszólalt bennem, ahogy nyöszörgését hallottam. Már éppen felé nyúltam volna, de még idejében visszafogtam magam. Visszahúztam a kezem, és kikapcsolva az övem, körbepillantottam. Szemem sarkából láttam, hogy Nell is az öve csatja felé nyúlt. Előbb hátranéztem, a kocsik sorban csúsztak egymásnak, még mindig dudáltak, voltak, akik kiabáltak is, pánikoló, rémült, illetve, értetlen arcok bukkantak elő mindenfelől. Én erre nem terveztem időt fecsérelni, helyette az előttünk sorakozókra fordítottam pillantásom egy futó pillanatra. Arra is sor állt, és láttam, hogy előttünk kicsivel, egy kocsi egészen felment a szalagkorlátra, sőt, részben a levegőben lógott, mert a korlátot kivitte a helyéről. És eszembe ötlött az ütődés alulról... ami kb. ott lehetett(?)... s ami minket is megdobott, tehát őket még erősebben érinthette, de innét nem láttam mi lehetett az lentről. Bármi is volt... igen nagy ereje volt.
Ekkor fordultam vissza Nellie-hez, pont, miként nevem újra kimondta, és ekkor láttam meg, hogy még mindig bekötve ül, s arcára volt írva, hogy bepánikolt.
- Hé... - kezdtem automatikusan, szelíd hangon, miközben egész testemmel felé fordultam, és megérintettem ép csuklóját egy pillanatra, hogy megpróbáljam megnyugtatni, miközben másik kezem a nyakánál megfogta övének pántját, és odébb húzta, hogy ne fogja le őt egészen az erős anyag. - Hé, nyugi - mondtam, és elhúztam kezét a kapcsolótól, amit folyamatosan nyomogatott. Megpróbáltam én is kikapcsolni az övet, de a csat beragadt, hiába próbáltam, nem tudtam kioldani, így hagytam is végül.
Szuper... - gondoltam magamban.
Feszülten babráltam a pánttal, még ha én nem is készültem bepánikolni a helyzet hatására, volt azért, ami valahogy aggasztott... Nem is az, hogy belénk jöttek, vagy hogy mi másba belementünk, még a lógó kocsi is másodlagos volt, de valami ezeken túl piszkálta az érzékeimet. Rossz előérzetem volt. Valami... éreztem, hogy nem stimmel. Talán a köröttünk felcsendülő pánik/izgalom/feszültség/aggodalom hangjai okozhatták, nem is tudom...
Amellett persze, hogy ideglelésem volt a balesetektől, mióta egyszer én is összetörtem magam. De azért vigasztalt, hogy most kocsiban ültem, nem pedig a motorom alatt feküdtem. Szóval, én nem fogok bepánikolni!
- Nyugi, kitalálok valamit. Ne pánikolj, kiszabadítlak! - szóltam rá Nellie-re, próbálva a lehető leghatározottabbnak lenni. Tapasztalatom szerint, ugyebár... a tutujgatás nem mindenkinek segít, aztán meg... ugye, attól is ideglelésem lett volna, ha nekiállok őt most itt tutujgatni... Nem. Csak arról volt szó, hogy örültem volna, ha nem akarja megfojtani magát a biztonsági övvel, mert pánikrohamot kap itt nekem...
Ekkor villant be valami. Miközben ő is felfedezte a kicsúszott autót, és tovább próbálta pánikszerűen kikapcsolni az övet magának, én elhajoltam mellette, és a hátsóülésről előrehalásztam a dzsekimet, aminek belső zsebéből kikotortam egy zsebkést. (Ne firtassuk, miért hordok ugye magammal kést...)
- Nyugi! - ismételtem meg újra, bár láttam szemén, ahogy feléje közelítettem a késsel, hogy lepereg róla minden szavam... De nem akartam húzni az időt. Szóval nem kértem az engedélyét, csak szépen elkezdtem erős mozdulatokkal elvágdosni a szíjat. Közben fél szemem őt leste. Azt hiszem, ha lett volna szabad kezem, most talán még meg is szorítottam volna kicsit a kezét, de... amint erre ráeszméltem, elkaptam róla pillantásom, és a pengét fixíroztam, amivel dolgoztam. Pár pillanat... ami kínzóan hosszúnak tűnt, így hozzá hajolva... de végül az öv megadta magát, engedett, és Nellie kiszabadult!
A "köszönöm" persze kimaradt, de ezúttal jótékonyan szemet hunytam felette, hisz úgy menekült, hogy szinte szó szerint kiesett a kocsiból, úgyhogy összecsuktam és zsebre vágtam sietve a kést, aztán mire ő levegőhöz jutott, én is kiszálltam, és átmászva a motorháztetőn, féltérdre ereszkedtem előtte. Másokkal egyelőre nem törődtem.
- Jól vagy? - érintettem meg a vállát, és meg akartam fogni a kezét, hogy felsegítsem, de ő elhajtott. Ekkor jöttem rá, hogy nem kell ezt tennem... hiszen nem szorul rám, sem most, sem soha, és én sem akarok neki segíteni, hisz az ég szerelmére, gyűlölöm! Kiszedtem a kocsiból, ő már megvan, a térdepléstől tán csak nem kap újabb rohamot, és talán akadnak, akiknek nagyobb szükségük van a segítségre... meg esetleg hálásabbak is érte.
- Oké - hagytam hát rá, és felálltam, talán kicsit sértettebben, mint akartam, aztán nem is haboztam, már meg is fordultam, és igyekeztem eljutni a kisodródott autóig, a dudaszó, kiabálás, s a kialakuló fejetlenség közepette. Csak ekkor mértem fel igazából mi is van körülöttünk. Az rögtön leesett, hogy valami gebasz, miközben a kisodródott jármű felé haladtam. És a gebasz a hangokból és látottakból ítélve alulról jött. És ez valamiként... pánikmentesen ugyan, de mindenképp aggodalommal töltött el. Mert nincs szárnyam, és magasan vagyunk. Ilyen az emberi természet.
A kocsi és a híd szélének megközelítésével viszont meg is torpantam. Meredtem a járműre, és azon kattogott elmém, akarom-e tudni, mi folyik itt pontosan? S ha segíteni akarok, jó-e az, ha tudom, vagy az a jobb, ha nem?
Végül csak megadtam magam a vágynak, és a szélhez húzódva lepillantottam a mélybe. Ekkor éreztem meg Nellie jelenlétét is a közelemben, s mintha csak egy beépített érzékelő jelezné hogy a közelben van, automatikusan visszapillantottam reá.
Vissza az elejére Go down
avatar
Oktatás

Karakterkép :
Reagok száma : 8
Avataron : Sean O' Donnell
I. :
II. :
III. :
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : Foglalkozás
Kor : 15
Pillanatkép :

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Alaskan Way Viaduct
Kedd Nov. 13, 2018 4:58 pm
Átszállítás. Kevés férőhely. A további ápolásomat a Seattlei kórházban folytatják és ott ismét megkeres az ottani helyi rendőrség. Miért nem hagynak már békén? Gyászolok a fene egye meg! Senkit sem érdekel a dolog? De a férfi a parkban… áh mindegy is Joachim felejtsd el….nem tudta mit beszél. Tuti nem tudta. De anya gyilkosa szabadon van még. Vele mit akarnak kezdeni??
A mentőautó gyorsan halad, elől vannak ketten, velem egy férfi utazik hátul. Szanitéc, a vérnyomásomat ellenőrzi, meg hasonlók, közben magyaráz a baseball pályáról, hogy mennyire fantasztikus, meg hogy mennyit halottam róla. Eltereli a figyelmem, ez természetes munkakör náluk...
- 517 millió dollár van benne, ha nem több. Szerintem azt a pénzt dobhatták volna az árva gyerekek gondozására is… - ez csak az én szerény véleményem persze, hiszen én annyira nem vagyok nagy sport rajongó. De nem is baj, ha a városnak van egy sportlétesítménye, egy sportolásra alkalmas helye… ráadásul 360 ember keze munkája van benne... 1998-ban épült. Ha jól halottam persze…
De aztán mindez nem is olyan fontos, az események felgyorsulnak, más szökken a dolgok elejébe. A kocsi hirtelen fékezni kezd, majd egy csattanás és minden borul, még jó magam is lekerülök a hordágyról. Egy pár dolog is körém kerül a kosi aljára, doboz is pár kötszerrel. Faja lesz ez így. Nem elég, hogy a karom megsérült, még megduplázódik a balszerencse rá. Felszisszenek, elharapom a ki kívánkozó szitokszókat. Akad pár a nyelvem hegyén az tuti. Hallom a velem utazó férfi hangját, kérdéseket tesz fel, de a külvilág hangja kissé elnyomja ezt. Pedig őt is hallom… a kérdéseit, mim fáj, mennyire vertem be a fejem, ha lehet, akkor ne mocorogjak, lehet szerencsétlenül estem, megvizsgálna és majd utána kideríti mi történik errefelé. A sofőr is érdeklődik felénk, pár szót váltanak, valahogy nem tudok rájuk figyelni…jobban leköt valami más…
- Jól vagyok…azt hiszem… mi történik? - emelem fel a fejem az ajtó irányába, majd kíváncsiságtól vezérelve az ajtóhoz kúszok, hogy két mozdulattal feltárjam azt. Egy taxi… és a további torlódás… de mi volt ez a rengés? És az egész hídon megállt a forgalom? Mi a fene…
Vissza az elejére Go down
avatar
Polgárság

Karakterkép :
Reagok száma : 24
Avataron : Amanda Seyfried
I. :
II. :
III. :
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : Autószerelő
Kor : 31
Pillanatkép :
Idézet : I'm more than just a pretty face.
Tartózkodási hely : tacoma-i lakos

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Alaskan Way Viaduct
Pént. Nov. 16, 2018 11:51 pm
Nagyon szerettem vezetni és nem is voltam amolyan "tipikus női sofőr" az utakon. Persze amikor a gyerekek velem voltak, akkor azért odafigyeltem mindig, hiszen az ő biztonságukért nem számított az előttem totyorgó, vagy az a néhány percnyi plusz, ami a sebességhatár betartása végett csapódott hozzá a  menetidőhöz. Ez persze nyilván nem azt jelenti, hogy amikor a gyerekek nincsenek az autóban, akkor őrült módjára száguldozom, de tény és való, hogy szedtem már össze néhány gyorshajtásért kiosztott csekket. Pontosan emiatt nem szerettem a dugókat, amikor túl sok autó haladt a sávokban és semerre sem lehetett előzni. Vagy amikor az előttem haladó éppen csak egy kicsivel ment lassabban, mint ami nekem kényelmes lett volna. Borzasztó dolgok az ilyenek, de senkit nem igazán érdekel és az autóban elhangzó káromkodások sem jutnak el annak a füléig, akinek címzem őket.
Ezúttal egészen nyugodt voltam a volán mögött, gondolataimba merülve, már-már gépiesen lépegettem a gázról a fékre és fordítva, a rutin mozgatta lábaimat és a kezeimet. Éppen ezért lepődtem meg annyira, amikor a váltás közben a váltó karja vacakolni kezdett és nem működött úgy, ahogyan azt megszoktam. Nem meglepő, elég régi autó már, még apától kaptam és azóta is elég szépen volt használva. Pláne, mióta februárban összetörtük a másik autót, ezzel járunk mindenhova, amíg nem sikerül annyit összespórolni, hogy be tudjuk újítani egy másikra.
Szebbnél szebb szavak közepette próbálom betenni a megfelelő sebességbe, közben persze azért az útra is figyelve, csakhogy bárhogyan próbálkozom, a kar bizony beakadt. A legnagyobb bosszúságomra. Pillanatokon belül azonban már nem a váltó fog érdekelni, hanem a forgalom megváltozó üteme és az a furcsa rengés, ami felszalad a karomban. Nem is tudom hirtelen hova tenni, első blikkre az ugrik be, hogy totál bekrepált az autó és innen nem megyek ezzel tovább, de aztán hirtelen megáll előttem a forgalom. A fékre taposok, a gyomrom a torkomba ugrik a riadalomtól, érzem, hogy az autó orra nekikoccan az előttem lévő autónak, ám abban a pillanatban, hogy a megkönnyebbülés szétáradna bennem, hátulról belém szaladnak és nagyot ugrik az autó. Az anyósülésen lévő táskám azzal a lendülettel borul le és mivel nem volt behúzva, tartalma is kipotyog. Érzem, ahogyan a biztonsági öv belém mar, a lendület engem is előre visz, roppant mód kellemetlen érzés. Pánikolni azonban időm sincs, mert a légzsák az arcomba robban, méghozzá olyan erővel, hogy minden elsötétül. Újra megtörténik ez az egész, újra autóbaleset és ezúttal Emmett nincs itt, ezúttal teljesen egyedül vagyok. Ezzel a borzasztó érzéssel, a pánik éledő morzsáival a torkomban szippant be az eszméletlenség.
Vissza az elejére Go down
avatar
Média- és művészet

Karakterkép :
Reagok száma : 57
Avataron : Sandra Kubicka
I. :
II. : Foltos
III. :
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : újságíró
Kor : 26
Pillanatkép :
Idézet : “Be who you are and say what you feel, because those who mind don’t matter and those who matter don’t mind.”
Tartózkodási hely : seattle-i lakos

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Alaskan Way Viaduct
Szomb. Nov. 17, 2018 12:20 pm
Az életem mostanában olyan, mint egy hullámvasút, sosem volt kiegyensúlyozott, de az utóbbi hónapokban még zavarosabb, mint eddig valaha. Azt hiszem kezdem megérteni, hogy a szülőknek nevezett biológia létrehozóim mit érezhettek, amikor sorra követték el a hibáikat, ami rendszerint rajtunk csattant. Egyik pillanatban boldog vagyok, azt érzem, hogy semmi nem ronthatja el a boldogságomat, a másikban viszont megint történik valami ami megrémít és kizökkent a rózsaszín álomvilágból. Még mindig kapok zaklató leveleket, a bátyámon kívül senkinek nem meséltem az esetről és őszintén, már azt is bánom, hogy neki elmondtam. Soha nem volt viharoktól mentes a kapcsolatunk, de azóta szinte nem is beszélünk egymással, nem keres én pedig nem akarom keresni, mert nem szeretnék púp lenni a hátán. Hiányzik, és szeretném elmondani neki, de félek, hogy csak még rosszabb lesz a helyzet, hiszen ha látni szeretne akkor megkeresett volna nem?
Talán a kelleténél kissé gyorsabban vezetek, megbeszélt találkozom van a főnökömmel, aki ismét rám szeretne sózni valamilyen munkát, valószínűleg olyat, ami engem kevésbé érdekel, de szerinte az olvasóknak érdekes. Hát jó, megírok még egy idióta cikket a semmiről. Foltos izgatottan csahol mellettem, az anyós ülésen, amikor egyedül utazok mindig a mellettem lévő helyet foglalja el, szeret kibámulni az ablakon és néha megugatni a mellettünk elhaladó autókat. A kutya irányába pillantok, amikor orrát és puha tappancsait a vállamhoz nyomja, hogy kibámulhasson az ablakon, egyik kezemmel elengedem a kormánykereket, hogy megsimogassam a buksiját. Öröme alábbhagy, visszafordulok a kormány irányába és érthetővé válik minden. A fékpedálra taposok, de a sebesség és a késői mozdulatok miatt már nem tudom megállítani az autómat, az előttem álló másik járműnek csapódik. A becsapódás következtében foltos a műszerfalnak csapódik és körmével végigszántja a karomat, érzem a belém hasító fájdalmat és hallom a kutyám fájdalmas vakkantását. Időm azonban nincs arra, hogy felfogjam mi is történik ebben a pillanatban, a kormány fájdalmasan fúródik mellkasomba, érzem, hogy nem jut oxigén a tüdőmbe. Bepánikolni viszont nincs időm, mert az előbukkanó légzsák egyenesen az arcomba robban, ebben a pillanatban már nem érzek fájdalmat, nem érzékelem a külvilágot, minden elsötétül előttem.
Vissza az elejére Go down
avatar
Polgárság

Karakterkép :
Reagok száma : 46
Avataron : Jenna Coleman
I. : Ron
II. : kids
III. :
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : Tűzoltó
Kor : 30
Pillanatkép :
Idézet : I'm not broken just a bit cracked. Life has given me a lot of shit and that's been hard to handle.
Tartózkodási hely : seattle-i lakos
Keresem : best friend

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Alaskan Way Viaduct
Vas. Nov. 18, 2018 11:27 am
Nem szeretek errefelé hazavezetni, mert sokkal forgalmasabb, a több időről nem is beszélve, de a megszokott úton forgalom elterelésbe futottam. Maradt hát ez az alternatíva, aminek következtében már mostanra vagy fél órával megnyúlt az utazásra szánt idő. Tudom, alapból ez nem lenne sok, ha nem volna az alig két hónapos kis matricám, akinek viszont létszükséglet, hogy minden időben történjen a napjaiban, ezt figyelembe véve pedig egy harminc perces csúszás igen jelentős. Basszus.
Hogy valamivel könnyebbé tegyem mindkettőnk számára az utazás unalmas és elnyúlt perceit vagy huszadjára kezdek bele megint a Twinkle, twinkle éneklésébe, ami a gyereket valamiért megnyugtatja, engem viszont abba az állapotba kerget, amivel a legtöbb kisgyerekes egy ponton szembesül; már a zuhany alatt is ezt dúdolgatom olykor, bőven azután, hogy a lurkó(k) már az igazak álmát alusszák. Ráadásul gyakran fel se tűnik.
A hátsóülés fejtámlájára felszerelt tükör segítségével a visszapillantóba nézve látom, hogy a dalolászás kezdi elveszíteni varázserejét, a gyerek meg feladni a visszafogottságát és egy ponton olyan lendülettel löki ki a cumit a szájából, hogy az irigylésre méltó ívben repül majd koppan az ablaküvegen, végül valahová lepottyan és elgurul, valószínűleg úgy, hogy hetekig nem fogom megtalálni.
- Semmi ba.. – kezdenék a csitításba, megfeledkezve a kicsi csillagos dalocskáról, amikor a szót belém rekeszti a karomba felfutó remegés a kormányról. A rossz érzés azonnal elfog, ez biztosan semmi jót nem jelent és habár beletaposok a fékbe abban a pillanatban, ahogy realizálom az előttem hirtelen megálló autókat, egyszerűen csak tudom, hogy neki fogok menni.
Jake..
A csattanás nagyobb, mint amire a szekundum tört része alatt valaha is felkészülhettem volna. A biztonsági öv erősen váj a bőrömbe a ruha anyagán keresztül is, a nyakamba fájdalom nyilall, valami a fejemnek ütődik azon túl, hogy lendület visszacsapódása miatt a fejtámlába is beverem az üstököm és szinte fel sem fogom teljesen, hogy mi történik, amikor hangosan robban ki a légzsák. Az utolsó gondolatom a fiamért való aggodalom, aztán megszűnik a világ körülöttem.

Nagyon fáj a fejem. Ez az első, ami tudatosul bennem, majd a keserves gyereksírás mögöttem és hangos dudaszó, amit több jármű is prezentál egyszerre. A hangok közül az előbbi az, ami rögtön magamhoz térít. Szinte pánik szerűen fordulok hátrafelé, nem törődve azzal, hogy a nyakam fájdalmasan jelzi, mennyire ellenére van a meggondolatlan, leginkább ösztönös mozdulat.
- Jake? – hiába voltam megannyiszor életveszélyes szituációban korábban a munkám miatt, ilyet még sosem éltem át; a hangomban tömény rettegés ül meg.  A biztonsági övet remegő kézzel csatolom ki. A motorból füstcsík száll felfelé, ez pedig semmi jónak sem az előjele. Kiszállok a járműből és futva kerülöm meg azt, hogy a Jake felőli ajtót kinyissam és kiszedjem a még mindig üvöltő gyereket az ülésből és a lehető legmesszebb, a felüljáró széléhez, korlátjához igyekszem vele, hogy ellenőrizzem nem esett-e baja. Csak ezután veszem elő a telefonomat, hogy tárcsázzam a segélyhívót. Lehet, talán biztos is, hogy már más is megtette, de nem érdekel.


Vissza az elejére Go down
avatar
Új regisztrált

Karakterkép :
Reagok száma : 28
Avataron : Coleman, J. / Wood, C.
I. :
II. :
III. :
Elõtörténet : Fantasyland
Foglalkozás : Történetszövõ
Kor : 168
Pillanatkép :
Idézet : Never give up. Dare to dream. Dare to believe.

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Alaskan Way Viaduct
Hétf. Nov. 19, 2018 5:25 pm


Baleset a viadukton, 2. kör

F. Parker a túloldalon lévő irodaházak egyikében dolgozik. A cégnél, ahol dolgozik többen is beteget jelentettek a hét elején és a megnövekedett feladatmennyisége miatt nem tudta időben kivenni az ebédszünetét. Fáradtan tapasztalta az autójában hagyta a felesége által becsomagolt, tegnapi pulykát. Kávéra, levegőre és egy cigire volt szüksége, amíg lerohant érte. Majd túlórázik felkiáltással, ha kiszalad a húsz percéből. Egyik kezében a kávé, a másikban a gyújtója van, amikor zöldre vált a gyalogátkelő lámpája és azon igyekszik meggyújtsa a szájában egyensúlyozott szálat. Telefonhívása érkezik ez idő alatt. Környezetével keveset foglalkozik, a saját kihívásaival törődik, mint például a kocsijához érve a slusszkulcs előhalászása anélkül bármit is leejtsen a kezéből. A kávét felrakja az autó tetejére, az aznapi stressztől idegesen túrja a zsebeit a kulcsért és bosszankodva tapasztalja kilukadt a zakójának belső zsebe: lecsúszott a szabás aljára. Elfordulva káromkodik egyet, gyorsan elköszön és bontaná a vonalat, miközben le akarná szedni magáról a ruhadarabot.
F. Parker nem vette észre háttal állva a közeledő kamiont. Esélye sem volt félreugrani előle.

1. szint
Az irodaházak felőli sávban a Toyotát vezető nő a kevés tapasztalata miatt elvesztette az irányítást az autója felett az érezhető robaj pillanatában és félrehúzott, áthajtott a szemben haladó sávba. A korláthoz kifutó, ezüstszínű autó egyik kereke a levegőben forog, az előtte lévő, bordó színűnek az elejébe siklott bele a Toyota. A cselekmény menete levezethető: a Toyota balról meglökte az ezüstszínűt, aminek a kilendülő farát akarta elkerülni a rosszul járt kocsi vezetője a kormány oldalra rántásával és ennek, valamint a mögötte későn lefékező jármű belehajtásának következményeként került jelenlegi helyzetébe. Ketten ülnek az autóban. Egy középkorú férfi és egy fiatalabb hölgy, vonásai alapján a lánya. A motor hangosan jár, tolatni próbál a férfi, hiába nincs helye vagy lehetősége ahhoz
Zűrzavar alakult ki. A felháborodott tömeg egyelőre halkabban zsibong. A beindult riasztók hangjai jórészt elnyomják. Nincs pánikhangulat. Még az alsó szinten sem, ahova letekintve egyértelművé válik mi okozta az alattomosan súlyosabbá váló problémát, amiről idefentről egyelőre senkinek sincs sejtése. Az embereknek nem volt még idejük teljes mértékben felfogni a történéseket. A forgalom bedugult, az autók egymásnak ütköztek, egy enyhébb, komoly sérülésekkel nem járó tömegbaleset részeseivé váltatok mindannyian.

@Ryan Woodrow és @Nellie Tamblyn
Az autóból kiszállva Nellie törött kezében a fájdalom még egy-két percig fog pulzálni, mielőtt olyan zsibbadássá alakul, amiről könnyen meg feledkezni. Kellemetlen mindkettő részére a bekötött sérüléseitek miatt a mögöttetek sorra megtörténő ütközések által keltett rezgés, ami a műszerfalhoz vagy az ajtóhoz érve a tagjaitokba fut. Kellemetlen, nem fájdalmas. Felüdülés kiszállni a torlódó látvány ellenére. A sáv széléhez közelítve már komolyabb baleset látképe tárul elétek. Autótörmelékek, odébb az elsodort villanyoszlopok darabjai. Az egyik beleállt egy szélvédőbe. A vezetői oldal felől. Hogy mit szállított az első szintbe is belerohanó kamion azt nem tudjátok innen megmondani. Az olaj szaga halványan kezd beleszökni a levegőbe és mivel fogalmatok sincs mit kellene kiszimatolni, ezért, ha bajt is hisztek mögötte, azt a lent nagyobb mértékben uralkodó káosznak, rombolásnak tudjátok be.

@Joachim Sievers
Pár másodperce van a mentős munkatársnak, hogy belekezdjen a városra milyen pozitív hatásokkal van egy ekkora komplexum, amikor megtörténik a baleset. Érezhetően tövig nyomta a féket a sofőr, hangos rázkódással jár és fájdalmas borulással. A veled utazó férfi először téged ellenőriz, segít visszaülni a hordágyra, miután elvégzi az ellenőrzést, meggyőződik róla komoly baj nem történt, a pupilláid normális méretűek, reagálnak a szemed előtt elhúzott zseblámpa fényére. A sofőr a kérdésedre röviden összegzi a hirtelen megállás okát.
- Előttünk baleset történt, az egyik autó majdnem kiszaladt a korláton, sorozatos torlódás alakult ki ezen az útszakaszon. Nem tudunk kerülni. – a veled lévő férfi feláll a helyéről és kíváncsian tekint előre, hogy a saját szemével is lássa mi történt, de érzékeli a felkelésed. Automatikusan lép és visszatart az esetleges kiszállástól.
- Kérlek ülj vissza a helyedre. Srácok! Én kiszállok, megnézem kell-e segítség valahol. Figyeljétek Joachim-ra. – eléd lép, finoman jelzi lépj vissza a hordágy irányába és utána kiszáll a mentőből, gyorsan lecsúszik a taxi motorházának tetején. Az ajtó általa elérhető szárnyát behajtja előtted. A másik felől az elől helyet foglaló kolléga érkezik hozzád.

@Sunshine Chamberlain és @Aria C. Martell
Az indiai sofőr a káromkodás után elhallgat. A légzsák automatikusan kinyílt és olyan erővel robbant be, hogy eszméletét vesztette ennek következtében. A fejed lüktet, de mindössze egy puklit érzel az ütődés helyénél. A fejbőrödet szerencsére nem sértette fel a váratlan megállás. Kótyagosnak érzed magad az első pillanatokban, utána eszmélsz fel arra mi történt és szállsz ki.
Sunshine a csuklódba nyilalló fájdalom szerencsére az autóból kiszállva ezertűnyi zsibbadásba hajlik át és fokozatosan múlik, de ha megpróbálnád teljesen behajlítani vagy a karod visszaejteni a föld felé, az egyelőre kellemetlen érzéssel fog járni. Ahogy előre haladsz észreveszed a taxit, ami mellé Aria guggolt le. Szemmel láthatóan nincs jól: a sárga mázú ajtónak támaszkodik guggolás közben és éledő pánik jelei olvashatóak le róla a sírás mellett.
// reagolási sorrend: Aria, Sunshine //

2. szint
Zűrzavar alakult ki. A felháborodott tömeg egyelőre halkabban zsibong. A beindult riasztók hangjai jórészt elnyomják. Nincs pánikhangulat. Még az alsó szinten sem, ahova letekintve egyértelművé válik mi okozta az alattomosan súlyosabbá váló problémát, amiről idefentről egyelőre senkinek sincs sejtése. Az embereknek nem volt még idejük teljes mértékben felfogni a történéseket. A forgalom bedugult, az autók egymásnak ütköztek, egy enyhébb, komoly sérülésekkel nem járó tömegbaleset részeseivé váltatok mindannyian. Pár méterrel előrébb egy autó orra türemkedik ki az első szinten, ami arra utal nagyobb balszerencse sorozata indult el eggyel alattatok.

@Jackie Collins
Közel két percre vesztetted el az eszméleted a légzsák működésbe lépésének következtében. A nyakad a forduláskor meghúzódik, a koponyád hátulsó részébe fut az erős fájdalom, ami a behúzására késztet. Az autó megkerülése mászást igényel, felgyűrődött motorháztetőn keresztül, ami a tiedéhez hasonlóan nincsen túl jó állapotban az ütközés jóvoltából. A gyermek keservesen sírdogál és az ajtó kinyitása után nehéz megmondani az aggodalom miatt hihetnéd, hogy homlokán halovány színű púp keletkezett a pattanó gyümölcstől vagy valóban így van. Odakint az elégedetlenség hangjait hallod, egyelőre nem egy készülődő katasztrófáét, akkora méretet még nem öltött a szituáció. A beléd ment autó Heather-é volt, akit a szintén aktiválódott légzsák miatt nem ismertél fel. A vonalat az első próbálkozásnál nem veszik fel, túl sok a foglalt operátor a központ, de ha még egyszer megpróbálod már sikerül. Egy férfi beleszól a telefonba.
- 911. Milyen vészhelyzetben kér segítséget?

@Megan Brooks-Harper
Ég, zsibbad a mellkasod, ahogy szép lassan visszanyered az eszméleted körülbelül a becsapódástól számítva két perc múltán. A hirtelen légszomj belevág a tudatodba, de ha nagy levegőt veszel egyből a fájdalom adja a tudtodra: ez nem volt jó ötlet. Ez az érzés, pedig a meghúzódott nyakadhoz is kapcsolódik. Kellemetlenül nyilall feléd a figyelmeztetés, ne nagyon forgasd jobbra a fejed. Ha kiszállsz és körbenézel esetleg mi történt, láthatod a közvetlenül előtted lévő autóból felszálló füstöt. Ha pedig hátra, ismerős lehet a hárommal mögötted lévő autó és kiszúrhatod a sógornőidet.

@Heather Brooks
Nem sokkal azután térsz magadhoz Heather, hogy Jackie sikeresen átment a túloldalra és már a gyermeket szedi ki az üléséből. Nem lesz időd realizálni, nem fogod látni. Az arcodat szűkölve nyalogató Foltosra ébredsz fel, ő köt le, így csak percekkel később fogod esetleg észrevenni, miközben már telefonál, ha idő közben kiszálltál az autóból. A fejed tompán sajog, amin nem segít a szemmel láthatóan jól lévő kutyád aggódó fel-felvakkantása sem. Érzed, muszáj mély levegővételeket venned, de eszedbe jut az intő fájdalom hatására, hogy nem kevéssé verted be a mellkasod. Csak óvatosan. A kormány egy részének lenyomata lilává avanzsálta a bőröd a kulcscsontodnál.

@Aaron Young
A helyszínre érve, a létrán felfelé haladva láthatjátok, hogy az alsó szint felől lángok törnek fel az olajszállító kamion becsapódási helyénél, ami tőletek nagyjából harminc méterre található. A közvetlen közelében egy másik egység igyekszik az oltási és mentési feladatok ellátásán a katasztrófavédelmisek segítségével. A füst sűrűn, feketén száll fel.
A második szint egy pontja bedőlt a tartóoszlop környékén. A szakadék közelében lévő autók több emberrel együtt lezuhant a lentebb lévőre és egymásra halmozódva nyúlnak fel a ti magasságotokba, miközben a tűz egyre jobban felkapaszkodik rajta. Mint egy neki kialakított hídon. A járművek rendezetlenül állnak a be nem húzott kézifékek miatt és eltorlaszolják a menekülő utat az emberek elől. Ahogy megindulsz feléjük a kettővel odébb lévő Ford-ban egy embert veszel észre. A fejét beverte, vékony vércsík húzódik az arcának bal felén. Eszméletlen, de életben van.
// Az időbeli eltolódást a következő körben szintbe hozzuk és egy jelent játszol a többiekkel! //

**************************
A reagolási határidő 2018.11.24., szombat, 20:00 óra. Aki nem tud addig írni mindenképpen ELŐRE jelezze, különben kimarad a körből. Két kihagyás után automatikus kizárással kell számolni.

Reag végén található jelek értelmezése:
Az első reagot beillesztő játékos kérem dobjon a következőre: mikor éri el a tartályból szivárgó olaj az égő csikket?
1-3 – öt perc múlva
4-5 – három perc múlva
6 – két percen belül


Emerald City


Jackie :: Dwayne
Vissza az elejére Go down
avatar
Polgárság

Karakterkép :
Reagok száma : 13
Avataron : Taron Egerton
I. :
II. :
III. :
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : Tűzoltó
Kor : 25
Pillanatkép :
Idézet : Every word has consequences. Every silence, too.
Tartózkodási hely : seattle-i lakos

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Alaskan Way Viaduct
Hétf. Nov. 19, 2018 8:32 pm
Baleset a viadukton
Felfelé haladva a figyelmemet igyekszem a daru fémes koppanásain tartani, amint felváltva dobbannak rajta a lábaink. Kénytelen vagyok valamire fókuszálni, mert ha engedem, hogy az emberek zúgolódásaiból, az autók riasztóiból és a szirénázó mentőegységekből álló hangzavar felülkerekedjen a tudatomon, akkor annyit fognak érni velem a segítségre várók, mint egy darab büdös zoknival. Szóval próbálok kikapcsolni, és rendszerezni az agyamban, mivel kezdjem, ha végre felértünk. A hadnagy úgyis eligazít, viszont a megadott irányt és parancsot követően annyi minden borulhat, hogy néha csak öröm nézni. Egy ilyen volumenű katasztrófa esetében elképzelhetetlennek tartom, ne kerüljünk olyan helyzetbe, ahol a saját döntéseink a mérvadóak, tehát jobb előre mérlegelni. Például egy lángoló motorháztető elsőbbséget fog élvezni bármelyik kocsiban ragadt embernél…
Mélyet szippantva a hűvös, párás levegőből, ösztönösen elpillantok oldalra a kamion felé, és ekkor lobbannak fel az első lángok a közelében. Na baszki… Egy momentumra megtorpanok a haladásban, mert a tűz sebtében terjed, ráadásul sűrű, fekete füsttel ég. Ez rohadtul nem jelent jót.
- Minden egységnek figyelem. A kamion olajszállító, a szállítmány szivárog és begyulladt. Akit csak lehet, tereljenek mihamarabb tovább a becsapódás helyszínétől - Francba!
Ha az adrenalin eddig nem áradt szét bennem, most szempillantás alatt lüktet végig a testemen. A lépteink meggyorsulnak, és ezúttal akkor sem állok meg, amikor a második szint magasságába érve elénk tárul a beomlott rész baljóslatú látványa, melyen magabiztosan kapaszkodnak fel a narancsos lángnyelvek. Ez most valami vicc?
- Young, ti hárman menjetek a Railroad felé és kezdjétek meg az evakuálást! - int felénk a hadnagy, nekem pedig több sem kell, sietős léptekkel lódulok meg az autók között. Sokan kiszálltak a járműveikből, ám egyesek odabent várnak, biztos, ami biztos alapon. Bekopogtatok az ablakokon.
- Szálljanak ki és induljanak el visszafelé! Nem biztonságos a terület! - figyelmeztetem őket, de nem jutok messzire, ugyanis a harmadik kopogtatásnál nem rebben felém egyetlen szempár sem. A bent ülő ember eszméletlenül és vércsíkkal az arcán hever. A mellkasa emelkedik, szerencsére életben van.
Oké, lássunk neki. Ismét megkopogtatom az ablakot, majd megkísérlem kinyitni a kocsi ajtaját.
- Uram, ébredjen! - kiáltok rá, hátha ez elegendő inger az eszmélete visszanyeréséhez. Közben, ha sikerül kinyitnom az ajtót, megpróbálom kihúzni az üléséből, viszont ha beragadt, kénytelen vagyok erősítést kérni.
Vissza az elejére Go down
avatar
Polgárság

Karakterkép :
Reagok száma : 38
Avataron : Candice Rene King
I. :
II. :
III. :
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : Régiségbolt-tulajdonos
Kor : 27
Pillanatkép :
Idézet : Kiért hazudik egy nő? Néha önmagáért, rendszerint a férfiért, akit szeret, de a gyerekéért mindig.
Tartózkodási hely : seattle-i lakos

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Alaskan Way Viaduct
Csüt. Nov. 22, 2018 8:26 pm
Nagyon nem így kellett volna történnie, mintha csak a balszerencse üldözne a közelében mostanság. Azt hittem attól netán észhez tér, hogy esélyesen eltörtem az orrát, de eléggé úgy tűnt, mintha meg se kottyant volna neki. Vajon fájt neki legalább annyira a koccanások okozta lökés, mint nekem? Soha nem kívántam senki szenvedését, de most részben még is azt akartam, hogy fájjon neki, mintha azt visszaadhatná neki az iskola előtt történteket pedig közelében se volt. Sőt, szinte kínszenvedés volt egylégtérben lennem vele. Fájdalmas nyögés hagyta el a számat, ahogyan beütöttem az ütközések következtében a gipszelt kezemet, mert a fájdalom túlzott erővel hasított bele.
Lassan kászálódtam ki a kocsiból és sok mindenre számítottam, de arra pont nem, hogy ilyet fog tőlem kérdezni. Dühösen néztem rá és még ha első pillanatokban sikerült is lenyelnem a békát és azt mondani, hogy inkább nézze meg azt, hogy mások miként is vannak, attól még végül elpattant valami és megszólaltam rövid időn belül, míg hallótávolságban volt. – Egyáltalán minek kérdezed, ha nem is érdekel? Nem te mondtad legutóbb, hogy semmi se vagyok már számodra, csak a gyerekeid anyja és ennyi? – néztem rá csöppet se kedvesen, miközben elindultam én is. Biztos voltam benne, hogy valamit vissza fog szólni, de nem is érdekelt. Pukkadjon meg. Legközelebb se ülök kocsiba vele, mert vagy ő, vagy én vonzom a bajt, ha mi összetalálkozunk. Meghalni meg nagyon nincs kedvem, mert netán legközelebb nem lesz ekkora mákunk, hogy ennyire sértetlenek maradunk. A kezem még mindig zsibbadt, de szép lassan az elém tárulólátvány elvonta róla a figyelmemet. Nagyot nyeltem, ahogyan minden egyes lépéssel egyre inkább kibontakozott a baleset. Pár lépést követően egyszerűen lefagytam és megálltam; ösztönösen a mellettem elhaladó Ryan kezét is elkaptam, mielőtt túlzottan is hősködni akarna, szükségem volt egy támaszra azokban a pillanatokban.
- Hogy történhetett ez? – hülye kérdés, de a sokktól hirtelen nem bírtam értelmesebb dolgot kinyögni. – Szerinted… szerinted? – él még?  pillantottam a villanyoszlop által felszúrt autóra, mert nem voltam benne biztos, hogy képes lennék befogadni még azt a látványt is. Elég volt a törmelékeket, a zavarodott embereket látni, akik hasonló tanácstalanságban tengődhettek, mint mi. Azt mondanám, hogy tanácstalanság, sokk és ijedtség volt jellemző a körülöttünk lévőkre, de ez mind csak tipp volt és egy dolog volt biztos, hogy rám ez mind igaz. Sietve húztam el végül a kezemet, amikor rájöttem mit is tettem. Megköszörültem a torkomat. – Segíthetnénk… - kiken? Fogalmam sincs, csak ideje lenne tenni valamit, miközben olyan érzésem volt, hogy a káosz egyre nagyobb lesz...
Vissza az elejére Go down
avatar
Polgárság

Karakterkép :
Reagok száma : 24
Avataron : Amanda Seyfried
I. :
II. :
III. :
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : Autószerelő
Kor : 31
Pillanatkép :
Idézet : I'm more than just a pretty face.
Tartózkodási hely : tacoma-i lakos

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Alaskan Way Viaduct
Pént. Nov. 23, 2018 8:51 am
Tompa morajlásként kúszik elmémbe a kinti zsivaj, mintha víz alatt volnék és csak távolról, tompítva hallanék mindent. Háttérbe szorul azonban mindez, ahogyan szépen lassan tudatomhoz térek és megérzem az égő, zsibbadó érzést a mellkasomban. Egy pillanat tört része alatt sikerül realizálnom, mi is történ, újult erővel csap belém a felismerés, hirtelen kapnék levegő után, mintha csak most sikerült volna a víz alól a felszínre buknom, de olyan erővel vág belém a fájdalom, hogy aprót nyögve süppedek vissza az ülésbe, automatikusan kapva két kezemet a mellkasomhoz. A vállamban lüktető kellemetlen érzés is szép lassan kúszik elmémbe és hiába nem kéne, azért próbálkozom; óvatosan igyekszem jobbra fordítani a fejemet, de nem jutok sokáig a mozdulattal, mert fájdalmasan tiltakoznak az izmaim.
A homlokom ráncolva sóhajtok, kicsatolom a biztonsági övemet és próbálok úgy körbenézni, hogy derékból forogjak, ne pedig csak a nyakam tekergessem. A telefonomat muszáj vagyok megszerezni, ha segítséget akarok hívni, bár bízom benne, nem nekem támadt egyedül ilyen gondolatom. A jobb kezemre támaszkodva próbálok lehajolni az anyósüléshez, hogy a táskám lábtörlőre borult tartalmából legalább a telefonomat elő tudjam halászni. Csak eztán szállok ki az autóból, hogy végre szemügyre tudjam venni, mégis mi történt körülöttem.
Nagyobb baleset. Nincs pánikhangulat, csak az a kellemetlen feszültség a levegőben, ami az enyhén sérülésekkel járó balesetekkor szokott lenni. Óvatosan nézek körbe, van-e súlyosabb sérült, de az út közepén mégsem maradhatok. Már éppen indulnék, amikor sikerül kiszúrni egy ismerős autót, sőt közvetlenül mögötte még egyet. Ráncba szalad a homlokom, mert ennyire kicsi nem lehet a világ és máris bosszankodom amiatt, miért nem egy kávézóban sikerült összefutunk az ilyen borzalmas körülmények helyett...
Heathert egyelőre sehol sem látom, valószínűleg az autóban ragadt, néhány lépést az autók felé megtéve az azonban egyértelművé válik, hogy Jackie autója üres. Ha Heather autójához is sikerül közelebb érnem és még benne ül, akkor eltökélt szándékom, hogy segítsek neki, legalább az autóból való kikászálódásban és elhagyni a területet. Bár jó kérdés, hogy innen mégis merre menekülhetnénk, de nagyon bízom benne, hogy ez egy szimpla tömegkarambol és nem válik ennél rosszabbra a helyzet.
Vissza az elejére Go down
avatar
Oktatás

Karakterkép :
Reagok száma : 30
Avataron : Paul Wesley
I. : Lizzie és Prue
II. : Lizzie és Prue
III. :
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : úszásoktató
Kor : 29
Pillanatkép :
Idézet : ... a világ nem csak fekete és fehér, és egy ember lelkének sötétsége mögött komoly érzelmek és fájdalmak húzódhatnak...
Tartózkodási hely : seattle-i lakos

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Alaskan Way Viaduct
Pént. Nov. 23, 2018 6:19 pm
Az orrom kellemetlen lüktetése lefoglalta tudatom egy részét, amint Nellie kiszabadításán ügyködtem, talán emiatt nem gondoltam arra, hogy "mi a pokolért is segítek én neki?"... Tulajdonképpen azóta fájt, hogy eltörte, szóval a kellemetlenség érzetét már csak "jó barátként" üdvözöltem, mindamellett, hogy maga a fájdalom is... nos, igen, kevéssé vágott földhöz, mint talán mással tette volna, már csak azért is, mert éreztem már rosszabbat. Például, ez feleannyira sem fájt, mint mikor fogott egy légkalapácsot, és darabokra szedte vele a szívemet. Csak úgy mellékesen.
Mikor végül kiszálltunk, s ő nem kért a segítségemből, ahhoz, hogy lábra álljon, úgy terveztem, ott is hagyom őt. Bár nem értettem, minek játssza a nagylányt, mikor én jófejül akartam segíteni, és láthatóan rosszul érintette a baleset... de ráhagytam, hadd csinálja. Nem gondoltam, hogy még tovább folytatja...
- Pontosan. A gyerekeim anyja. És nincs kedvem azt magyarázni majd később a gyerekeimnek, hogy anyunak baja esett, mert otthagytam sokkos állapotban egy tömegbaleset kellős közepén. De ha már úgyis ragaszkodsz hozzá... - tártam szét mentemben kezeimet, és vissza sem néztem rá, le sem lassítottam, csak emelt hangon szóltam vissza neki. Nem erőszak az alap emberi törődés, nem muszáj nekem azt csinálnom vele. Még egy baleset idején sem. Ha nem akarja...
Mindenki szövegelt. Abból, amit kiértettem néhány ember beszédéből, az jött le, hogy sokaknak inkább az autójuk miatt fáj a fejük, nem az érdekli őket, mi miatt koccantak. Engem ellenben ez érdekelt. Emlékeztem a remegésre, amit a kocsiban éreztem, és tudni akartam, mi történt.
És mikor lepillantottam a talajszintre, hát... amit láttam, nem tetszett. Egy kamion...
Ahogy kicsit jobban is körül akartam kémlelni, akkor éreztem meg Nellie kezét a kezemen, és az érzés olyan volt, mintha villám csapott volna belém. Reá kaptam tekintetemet, és meg akartam kérdezni, ezt meg miért csinálja... de aztán valahogy mégsem kérdeztem... Hisz talán, csak a sokk... mint mikor én őt hallucináltam. Igen. Csak az lehet.
Így inkább kérdésére adtam csak választ.
- Meg kellene néznem. - Direkt mondtam így. Mert sejtettem, hogy ő nem fogja.
Pár pillanat múltán elengedte a kezem, én pedig úgy tettem, mintha meg sem történt volna az iménti dolog. Mindkettőnk kedvéért, de... főleg magamért.
- Én megnézem. Te maradj itt. Ha bármi van, fuss az ellenkező irányba. - Talán undokul hangzott, de igazából kivételesen nem annak szántam. Komolyan mondtam. Ha bármi adódna, legalább egy szülője maradjon a lányoknak, szóval legyen kedves húzni a nyúlcipőt.
Ezt gondoltam, miközben elkezdtem megközelíteni a kocsit.
Vissza az elejére Go down
avatar
Oktatás

Karakterkép :
Reagok száma : 8
Avataron : Magdalena Zalejska
I. :
II. :
III. :
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : Tanuló
Kor : 21
Pillanatkép :
Tartózkodási hely : seattle-i lakos

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Alaskan Way Viaduct
Pént. Nov. 23, 2018 9:47 pm
Miközben az autó előtt ücsörgök, kezem a fejem, ami még mindig kissé lüktet, lassan felfogom, hogy nem is olyan nagy az az ütés, mint amilyenre én gondoltam. A vörös folt csupán a ketchup nyoma, amit útközben vettem volt. Egy aprócska pukli csak a fejemen csupán.
Lassan kezd derengni a dolog, amit a pánik miatta és valószínű a kótyagosság miatta felejtettem el. A taxis hirtelen fékezni kezdet, a kocsi ide oda dőlt. Ez több, mint valószínű, hogy valami baleset lehetett. nem tudom milyenek azok, de az az érzés, amit akkor éreztem az lehetett. Minden jel arra mutat.
Aztán talán neki mentünk valaminek, mert a sofőr előre dőlt és a duda hangosan szólni kezdet. Akkor ütöttem be  a fejemet és a csuklómat is. A sokk, miatt úgy éreztem nagyobb a gond, mint az valójában volt.
A duda viszont csak a fejemben szólhatott tovább, mert e légzsák kijött és elhallgattatta. Ekkor szálltam ki én az autóból. Most pedig itt ülök.
Még bele gondolva is a rémület ráz ki, összeszorul a szívem. Mért pont én keveredtem ilyen helyzetbe? Miért velem történik ez? A könnyeim még mindig potyognak és levegőt is alig kapok, pedig nem akadályozza semmi sem. Olyan, mintha nyomná valami a tüdőmet. Térdem felhúzom mellkasom elé és átkarolom.  Szememmel a körben uralkodó káoszt pásztázom és egy kicsit sem tölt el nyugalommal ez az egész.
Mindenhonnan sikoltozó emberek hangja hallatszik. Mindenki fút az életéért, csak én ülök itt, mint egy elhagyatott gyermek. A lábaim, mintha nem akarnának engedelmeskedni nekem. Gyökeret vertek. Az agyam is teljesen leblokkolt, arra próbálok koncentrálni leginkább, hogy ne törjön rám az a kínzó pánik. De nem megy. Nem akar semmi sem engedelmeskedni nekem.
Mikor végre kis erőt veszek magamon, hogy felnézzek, észre veszek valamit. Pontosabban a távolban egy szőke lányt vélek felfedezni. Éppen felém tart. A szívem hevesebben ver, mint valaha. A pániktól is de viszont a várakozástól is, hogy valaki segíthet nekem.
Életemben nem kértem segítséget még senkitől se. De most úgy éreztem muszáj. Nagyon muszáj. Másképp nem juthatok ki innen. Másképp nem menekülhetek meg. Halk hangot adtam ki magamból, amit reméltem, hogy meghall.
- Segíts!
Vissza az elejére Go down
avatar
Oktatás

Karakterkép :
Reagok száma : 8
Avataron : Sean O' Donnell
I. :
II. :
III. :
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : Foglalkozás
Kor : 15
Pillanatkép :

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Alaskan Way Viaduct
Szomb. Nov. 24, 2018 1:24 pm
Úgy örültem volna, ha nem kerülök még ennél is nagyobb slamasztikába. Erre de, tessék, autó torlódás féle baleset és kitudja mi van előttünk! Nem akartam ebbe belesétálni, de ha már itt vagyok, hát túlélem. A velem utazó mentős segít rajtam, ellenőríz és mivel mindent rendben talált, így visszatér a munkáját ellátni. És közben megtudom, hogy mi is történt, elől több mindent látnak, mint én itt hátul. Szóval jó hogy akadnak szem és fültanúk. Mondjuk annyira nem is akarok sietni… főleg nem újabb kórházba… bár így is oda tartok, tartottam, mégsem egy veszélyes verzió miatt.
Menni akarok, sok mindent látni és segítséget nyújtani. Csak(szerintem) ez az egy mentősautó és mentősei vannak itt, csak ők hárman segíthetnek. De még ők is kevesek lehetnek ehhez az egész nagyhoz. Segítséget hívni? Talán már későn érkezne… tehát kicsit segítenem kell... de úgysem fogják hagyni… de már fel sem engednek kelni. Vissza tart az egész felkeléses dologtól a velem egy térben utazó. Mire bármit is mondanék, megelőz. Csak figyelek, kissé talán morcosabbra sikerült, de megértem őket. Felelősséggel tartoznak. Mentősök. Nem egy ekkora horderejű dologhoz képezték ki őket, ám ahol kell ott segítenek. Figyelem, ahogy lelép és helyébe egy másik fickó lép mellém.
Egyedül nem fog neki sikerülni…
-És csak hagyja, hogy egyedül cselekedjen? És ha nagyobb a baj? – kérdések záporoznak, miközben a másik felé pillantok és akarom, vagy sem, ösztönösen a taxi felé indulok.
- Megleszek… segítsenek…erre esküdtek fel, nem? - halkan beszélek, bár az is lehet, hogy mindez eltörpül a külső hangoktól. Duda, sziréna és sikolyok… nem bírom ezt így egy helyben végig ülni…
Aztán eszembe jut egy korábbi dolog, nemrég mondta…kiszaladt az autó a korláton… nem fognak segíteni neki. Mindenki azon lesz, hogy kimeneküljön a veszélyzónából. Nincs jelenleg bennem félsz, fűt az adrenalin, az eddig halottak és az eddig történtek miatt.
Tenni kell valamit. Tudok segíteni, akár egy kézzel is ha kell. Tettre kész vagyok, de mi van…nem nincs semmi ami vissza tart.
Meglépem hát a dolgokat, a kétszárnyú ajtó ismét felnyílik, ezúttal általam, nem számít a másik mentőstiszt, csak én vagyok, meg a baj… segíteni kell a bajba kerülteknek.  Akik mozogni bírnak, azok már meglépték a félelmeiket, van aki menekül és van aki segít a másiknak. Kinek segítsek? Kinek tudok… amúgy még nem láttam ekkora balesetet… szóval egyben hajt a kíváncsiságom is. Meg ki vagyok én, hogy bárkinek is szót fogadjak? De... mit tudnék én tenni? Segítek... valakinek... a mentősautó végén tekintek körbe, a taxinál a lány... sokkot kaphatott.
- Azt hiszem... itt több segítség kell... - pillantok vissza a mögöttem helyezkedő tagra. Jelenleg amit tenni tudok, az az hogy nem keveredek ennél nagyobb bajba... pedig sok mindent tehetnék...nem?
Vissza az elejére Go down
avatar
Polgárság

Karakterkép :
Reagok száma : 46
Avataron : Jenna Coleman
I. : Ron
II. : kids
III. :
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : Tűzoltó
Kor : 30
Pillanatkép :
Idézet : I'm not broken just a bit cracked. Life has given me a lot of shit and that's been hard to handle.
Tartózkodási hely : seattle-i lakos
Keresem : best friend

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Alaskan Way Viaduct
Szomb. Nov. 24, 2018 4:29 pm
A járműveikből előbotorkálókat éppen annyira nem figyelem meg, mint amennyire a hangulatukat sem. Kizárólag csak a hátul üvöltő gyerekem és az ő biztonsága, ami elsődlegesen érdekel, addig egészen biztosan, amíg nem sikerül meggyőződni arról, hogy jól van. A fájdalmat ugyan érzékelem, a nyakam meghúzódott, a fájdalom pedig kéretlenül nyilall bele plusz ráadásként pedig még a koponyám hátulsó felébe is és így szinte reflexszerűen kénytelen vagyok felhagyni az ösztönös hátrafelé forgolódással. Legalábbis addig, míg ki nem oldom a biztonsági övet és törzsből nem sikerül a gyerek irányába tekeredni. Kiszállok, hogy az autót megkerülve a lehető leggyorsabban tudjam a fiamat kiszedni a hátsóüléshez rögzített hordozóból. Emiatt és azért is, mert kénytelen vagyok átmászni a mögöttem lévő kocsi motorháztetején, nem igazán figyelem meg, ki ülhet benne. Kellemetlen a fémborításra való feltornázkodás a nyakam húzódása miatt, de összességében nem sokban akadályoz. Kicsatolom a biztonsági övet és csatot és magamhoz ölelem a kicsit. - Nincsen semmi baj, anya itt van.. – csitítom az apróságot, egyelőre kevesebb, mint több sikerrel. Szorosan tartva igyekszem vele az útkorlátjáig és csak ott nézem meg tüzetesebben Jake-t. A homlokán mintha lenne valami, de most még lehet korai megmondani; valóban megütötte az a rohadt narancs – biztos nem veszek többet – vagy sem.
Az ujjaim még mindig remegnek, amikor a 911-et tárcsázom. Újrahívom azután, hogy az első próbálkozás sikertelen volt. Alapból ez talán jó jel, valószínű az itt történtek miatt lehetnek túlterheltek a vonalak..
- Tömegkarambol történt az Alaskan Way Viaducton. Több jármű is egymásba rohant, a baleset előtt pedig az egész viadukt megremegett valamitől. – hadarom el gyorsan a leglényegesebbeket és azt, amit egyáltalán tudok a pár perce történtekről. Ilyen esetekben – főleg, mert se a fiam, se én nem vagyunk egyelőre közvetlen életveszélyben – nem sűrítem bele egy levegővételbe, hogy konkrétan velünk mi van. Tömegbaleset, katasztrófa, mindegy minek nevezzük, rengeteg tűzoltó, katasztrófavédő, rendőr, mentő fog perceken belül kiérkezni és rangsorolni protokoll szerint.
Ha még szükséges bármire válaszolnom, megteszem, de ahogy a végére érek a diszpécserrel folytatott beszélgetésnek, azonnal Ron számát keresem ki és őt próbálom meg elérni, így lemaradok a sógornőm felbukkanásáról egyelőre.


Vissza az elejére Go down
avatar
Média- és művészet

Karakterkép :
Reagok száma : 57
Avataron : Sandra Kubicka
I. :
II. : Foltos
III. :
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : újságíró
Kor : 26
Pillanatkép :
Idézet : “Be who you are and say what you feel, because those who mind don’t matter and those who matter don’t mind.”
Tartózkodási hely : seattle-i lakos

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Alaskan Way Viaduct
Szomb. Nov. 24, 2018 6:08 pm
Foltos apró vakkanásaira, nyüszítésére és csupasz bőröm nyaldosó nyelvére nyitom ki újra a szemem. Kell néhány másodperc amíg realizálom ismét, hogy mi is történik körülöttem. Baleset. Hallom az autók riasztórendszerének zaját, hallom ahogy néhány autó töretlenül dudál valahol a hátam mögött. A félelem szinte leblokkolja a testem, legszívesebben messzire rohannék, de ahhoz most sem erőm sem pedig bátorságom. Még teljesen sikerült felfognom és megértenem, hogy éppen egy tömegkarambol kellős közepén vagyok. Kicsatolom a biztonsági övem és remegő kézzel fogom az ölembe kutyámat, akinek látszólag semmi baja nincs. Óvatosan simogatom meg fülének tövét, így próbálom lenyugtatni őt is és saját magam is. Lehunyom a szemem, mintha azzal meg tudnám szüntetni a fejemben gyötrő tompa fájdalmat. Érzem, hogy friss levegőre van szükségem, ki kell szállnom az autóból, mert attól rettegek, hogy a pánik elhatalmasodik rajtam. Mielőtt azonban bármit is tehetnék sógornőm arca jelenik meg előttem. Értetlenül pislogok. Miért pont itt kellett találkoznunk?
- Meghan?! Jól vagy? A gyerekek is itt vannak? Emmett? támadom le azonnal kérdéseimmel.
Remegő kézzel nyitom ki az autó ajtaját és kiszállva belőle, hátammal a járműnek támaszkodom. Mély levegőt veszek, ami hatására éles fájdalom járja át a mellkasom körüli részét testemnek. Tekintetem végigjáratom saját magamon így figyelmem nem kerüli el a kulcscsontom keletkezett lila folt, magamban azért hálát adok a sorsnak, hogy ennél nagyobb sérülést nem szereztem. Körbenézek az úton, látom a kétségbeesett embereket, a feltorlódott és összetört autókat. Figyelmem leköti a kezemben mocorgó kutya és sógornőm, így egyelőre még nem látom Jackie és kisfia párosát.
- Mi okozta a balesetet? kérdezem, még mindig az autónak támaszkova. Talán okos dolog lenne mentőt hívni és elhagyni a helyszínt, de mintha földbe gyökerezett volna a lábam, a sokk és félelem egyvelege még mindig megbénít.
Vissza az elejére Go down
avatar
Média- és művészet

Karakterkép :
Reagok száma : 6
Avataron : Marina Laswick
I. :
II. :
III. :
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : blogger
Kor : 25
Tartózkodási hely : seattle-i lakos

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Alaskan Way Viaduct
Vas. Nov. 25, 2018 6:02 pm

Az agyam szépen fokozatosan fogadja be a képet ami elém tárul. Minden részlet lassan tisztává válik, ez olyasmi lehet, mint amikor az ember először néz pornót, nem hiszi el, hogy mit lát, de aztán a részletek egyre csak kitisztulnak és a végére minden értelmet nyer. Most is valami ilyesmi történik velem, és próbálom kitalálni azt, hogy kinek is tudok segíteni, hiszen nekem csak a csuklóm sajog, biztosan más sokkal rosszabbul járt, mint én. A taxi félre sodródott, talán ezért, talán csak a feltűnő sárga színe miatt döntök úgy, hogy oda megyek, és megnézem mi a helyzet a sofőrrel és ha van, akkor az utasával.
Ahogy megyek, magam mellé ejtem a kezem, de rögtön vissza is kapom a mellkasomhoz, mert még mindig nem az igazi. Nem tudom, hogy így hogy fogok bárkit is kirángatni a kocsiból, fél kézzel, de azt mondják az adrenalin csodákra képes, az ereimben pedig most tonna számra cikázik ez a hormon.
Ahogy közeledek a kocsihoz, meglátok egy hosszú hajú lányt, aki szemmel láthatóan sokkos állapotban van, vagy legalább ahhoz nagyon közel. Felém fordítja a fejét és ez már jó jel, ez azt jelenti, hogy nem esett teljesen katatón állapotba és felfogja azt, hogy mi történik körülötte. Még szerencse, mert így talán nem kell használnom a fájós karomat és felpofozni őt ebből az állapotból. A filmekben mindig ezt a technikát szokták alkalmazni, vagy szépen lassan elkezdenek beszélni a sokkos állapotban lévővel, de nekem az utóbbihoz most nincs időm és az nem is mindig szokott beválni, ezért végső esetben marad majd az első opció.
- Tudsz járni? Gondolom igen, mert valahogy kijutottál a kocsiból. - kérdezem majd végig nézek rajta, nem tűnik úgy, hogy súlyos sérülései lennének. A sofőr ajtajához megyek és benézek. A szemem elé tárul, hogy eszméletét vesztette. A lehúzott ablakon keresztül benyúlok és ellenőrzöm a pulzusát, még érezni a lüktetést.
- Gyere segíts valahogy ki kéne őt innen szedni. - szólok a lánynak, aki remélhetően már magához tért valamelyest. Ha nem, akkor kénytelen leszek bevetni az első ötletemet.
Vissza az elejére Go down
avatar
Új regisztrált

Karakterkép :
Reagok száma : 28
Avataron : Coleman, J. / Wood, C.
I. :
II. :
III. :
Elõtörténet : Fantasyland
Foglalkozás : Történetszövõ
Kor : 168
Pillanatkép :
Idézet : Never give up. Dare to dream. Dare to believe.

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Alaskan Way Viaduct
Kedd Nov. 27, 2018 5:02 pm


Baleset a viadukton, 3. kör

1. szint
@Ryan Woodrow és @Nellie Tamblyn
Ahogy Ryan megindul a kisodródott autó felé, kiszáll a közvetlenül mögötte lévő jármű tulajdonosa: kitántorog a beltérből. A tartása, ahogy próbál megállni a lábain egyértelművé teszik ő nem úszta meg olyan könnyen a koccanást. A berobbanó légzsák eltalálta a fejét, a kóválygós állapota erre enged következtetni távolról. Közelebb lépve a látvány is alátámasztja mindezt. Az anyós ülésen, a ti oldalatokon egy nő fekszik eszméletlenül. A sofőr felőli részen sem sült be a biztonsági funkció. A férfi nehezen marad meg a lábán és látszólag fikarcnyit sem törődik az esettel, ösztönösen, hirtelen indul meg, hogy a túloldalról vélhetően kiszedje utastársát, amihez át kell másznia a járműnek kétségbeesetten tolatni próbáló Toyotán.. Nincs magánál, nincs egészen, nem gondol bele a tettének milyen következménye lesz, mielőtt odaérhetne a segítség. A hátulról érkező Uram! kiáltás nem állítja meg.
A súly, amivel rátámaszkodik a kocsi farára az átmászáshoz súlyosbítja a helyzetet. Hiába kerül hátra a súlypont, a kényes egyensúly miatt megnövelt tömeg előre húz és az első kerék, ami még a betont érte megcsúszik olyannyira, hogy az alváz koppanása legyen a következő, amire felfigyelnek a közvetlen környezetükben lévők. A látvány sikoltásokat eredményez. Az odabent ragadtaktól és a kívülről szemléktől. A közelbe ért mentősön látni, hogy segíteni szeretne, az agya is a hogyan?-on kattog ahogy próbálja felmérni a lecsúszott autó körülményeit.. A meggondolatlan cselekedet csak ronthat a helyzeten.

@Joachim Sievers, @Sunshine Chamberlain és @Aria C. Martell
A mentőjárműt elhagyó kolléga előre megy Ryan-ék irányába és a tántorgó ember látványára kiereszti a hangját: Uram!
A hátra siető férfin látszik, hogy a neki szegezett kérdésben lévő igazságot nem hagyja figyelmen kívül és tisztában van vele. A kezét mégis felemeli egy pillanatra a továbbhaladás akadályoztatása miatt, miután ismét kinyílt a hátsó ajtó szárnya. Egy másodpercre még szüksége van a gondolatai rendezéséhez.
- Rendben. Megyek, teszem a dolgom, de itt maradsz a közelben és nem csinálsz semmi megerőltetőt, megbeszéltük? Roger itt marad segítségnek, ideiglenes állomásként, ha kell bárkit ellát vagy bárkihez kimegy. Ugye Rog? – utolsó szavait az elől lévőhöz intézi, aki válaszul csak kettőt dörrent az elválasztó falon pontosan címszóval. Joachim beleegyezése után fog kiszállni, hogy a taxi vezetőjét ellenőrző Sunshine mellett érkezzen a földre a motorháztetőről lecsúszva. A kezét röviden feltartja.
- Erős a pulzusa? – a sárgára mázolt orra nem roncsolódott túlzott mértékben, a kinyílt légzsák miatt bekövetkezett eszméletvesztés nem az első eset és nem is a legvészesebb, amivel a kérdésével akarja rávezetni a másikat. - Egyelőre nincs nagy baj, amiért kapkodni kell. – néz körbe jelzésértékűen és noha a háttérben két-három sikoltás hallatszik, igyekszik higgadtan folytatni a mondanivalóját, elérni rá összpontosítsanak, ne a máshol történtekre. - Ha elvesztette az eszméletét jobb, ha az autóban marad és nem idekint támasztja neki az autónak vagy fekteti a földre. Ha gondolja finoman megpróbálhatja felébreszteni.. – Ariára vetődik a tekintete, ha még ül, akkor leguggol vele szemben, ha áll csak elémegy. Észrevette a rajta uralkodó zaklatottságot.
- Jól van hölgyem? Megsérült, furcsán érzi magát? Amennyiben nem érez fizikai fájdalmat, kérem próbáljon megnyugodni. A hatóságok rövidesen intézkedni fognak. – hátranéz a srácra, Sunshine-ra, majd ismét a lányra. - Kereshetnek biztonságosabb helyszínt, az autójuk, esetleges vallomásuk miatt később felveszik önökkel a kapcsolatot a rendőrségtől. Jelenleg nem kötelességük maradni, ha fenyegetve érzik magukat. A fiatal emberrel együtt. Ha segíteni akarnak az egyetlen, amit meg tudnak tenni az a többi embertársuk figyelmeztetése ugyanerre: a nyugalmuk megőrzésére, a pánikmentes távozásra. Ha valahol probléma van, segítség kell, itt vagyunk mi. – civiltől nem kérhet semmit, nem utasíthatja semmire őket, csak emlékeztetheti. Ugyanez igaz arra, hogy figyelmeztetés ellenében, amennyiben segíteni akarnak, azt elfogadhatja, ha nem lépnek át az ő hatáskörébe.

2. szint
@Jackie Collins
A törődésre valamivel halkabbá válik a gyereksírás, de a telefonálások megkísérlése alatt újra és újra nagyobb hangerővel kezd bele Jake. A kis pukli valóban ott van a fején. A hirtelen megállás és a gyümölcs által okozott fájdalom nem hagyja nyugodni.
- Köszönjük hölgyem! Megkaptuk a bejelentést. A hatóságok már úton vannak, rövidesen megkezdik az intézkedéseket. Ön.. Önök jól vannak? Amennyiben igen, megkérem hagyják el a viaduktot és keressenek biztonságos helyet maguknak. – a sírás miatt javította ki magát, érezhetően bizonytalan a személyek számát illetően. Ha további kérdések, mondani-, kiegészítenivaló nem érkezik rövidesen bontja a vonalat a megnövekedett hívások számára hivatkozva, miközben egy kutya rohan el melletted a nemrég hallott kiáltások irányába. Igen, kétséget kizáróan a baleseti bejelentések miatt volt terhelt imént a rendszer. A második telefont viszont hosszú kicsengés után sem veszi fel a hívott, szolgálatot teljesítő fél. A végén hangpostára kapcsol a készülék.
@Megan Brooks-Harper és @Heather Brooks
Az autóból kiszállva Megan az, aki a nyakát leszámítva legjobban érzi magát. Más fájdalmat vagy rossz érzést nem tapasztal és egyelőre továbbiakat sem Heather-rel ellentétben, aki észreveszi a színeváltó foltot magán. A kutya az ismerős láttán, szagának hatására lelkesebbé válik és gazdája karjaiban folytatott nyugtalan mozgolódása élénkebb lesz, ami egészen addig fokozódik, hogy kitör az őt tartó fogásból. Kissé szerencsétlenül ér földet, de láthatóan nem foglalkoztatja a pillanatnyi kinyúlása, egyből az ismerős lábán ágaskodik feljebb aktív szimatolás közepette. Nem megy sehová, mígnem rövidesen a lentről felhallatszódó sikoltások meg nem bolygatják a nyugalmát. Vakkant egyet és úgy hirtelen mozdul, hogy az autó alatt átmászva a túloldalra kezdjen loholásba mindenféle intő vagy visszahívó szó ellenére, annak hangerejétől függetlenül. Ugyanazon az oldalon, amelyiken Jackie is tartózkodik.

//Cselekvésre mindannyiótoknak két perce van IC idő szerint.//

Meginog alattatok a viadukt, ahogy az első emelet betonja első ízben csak megtörik a tartószerkezettel együtt az oszlop vonalában. Törmelék omlik le, fedetlenné válik a vastagon körbeölelt vas, ami a felette lévő szintet tartja. A rajta keletkezett repedés hangosan fut fel és még annál is hangosabban adja meg magát az út. Por keletkezik, kisebb kődarabok hullanak alá és megállíthatatlanul zúg le a korláton túlfutó Toyota a katasztrófa kezdetének első, valóságos jeleként, egyben katalizátoraként. A zuhanás szikrákat fakaszt. Pillanatokon belül hőség, narancssárga lángnyelvek fognak feltörni a széleken, amit fekete, sűrű füst fog követni. Rögtön ezután érkezik az első megingásnál is erősebb rezzenés, ami végighasít az út szerkezetén, mindannyiótokat csontig ráz ahogy az oszlop összeomlik, az alátámasztás hiánya, pedig beszakítja mindkét emelet egységét két-két méternyi távolságban. A maradéknak csak idő kérdése mikor dől be egészen a rajta levő tömegtől..
Egyikőtök sincs ebben a veszélyzónában. Az ott tartózkodók kiáltásai, hirtelen halálának hangja viszont átfolyik rajtatok, amivel egy időben:
Az első szinten tartózkodók a lezúgó törmelékek, a füst, a tőlük pár méternyire felcsapó tűz, a megdőlt talapzat, a feléjük dominómintára meginduló, egymásba torlódó autók következményeivel néznek szembe.
A második szinten tartózkodók a füst, a megdőlt talapzat, a feléjük dominómintára meginduló, egymásba torlódó autók következményeivel néznek szembe.
**************************
A reagolási határidő 2018.12.02., vasárnap, 17:00 óra. Aki nem tud addig írni mindenképpen ELŐRE jelezze, különben kimarad a körből. Két kihagyás után automatikus kizárással kell számolni.

Fontos: @Aaron Young külön mesélőit kap, miután a második szinten tartózkodók megírták a reagjaikat. Ne hagyjátok sokáig unatkozni.. evil laugh

Mindenkit megkérek, hogy dobjon két darab dobókockával, aminek eredménye a következő mesélői körnél fog jelentőséggel bírni.

A kiküldött üzenetet figyelmesen olvassátok el!

Emerald City


Jackie :: Dwayne
Vissza az elejére Go down
avatar
Polgárság

Karakterkép :
Reagok száma : 24
Avataron : Amanda Seyfried
I. :
II. :
III. :
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : Autószerelő
Kor : 31
Pillanatkép :
Idézet : I'm more than just a pretty face.
Tartózkodási hely : tacoma-i lakos

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Alaskan Way Viaduct
Kedd Nov. 27, 2018 10:23 pm
Első pillantásból ítélve Heathernek nincsen komolyabb sérülése, vagy ha van is, nem látszik. Én jelenleg már annak is baromira örülök, hogy egyáltalán tudatánál van. Az autóból kizuhanó Foltost csak egy homlokráncolással veszem tudomásul és az, hogy a lábamon ugrál felfelé, jelenleg csak idegesít. Lábam óvatos mozdulatával próbálom arrébb hessenteni, a sógornőm ebben a helyzetben sokkal inkább foglalkoztat.
- Heather! Ki tudsz szállni? Megsérültél? - kérdezéssel igyekszem kideríteni, van-e olyan sérülése, amit nem láthatok, tud-e egyáltalán mozogni, mert ha nem, akkor leszünk csak igazán pácban. Amíg Heather kikászálódik, én a telefonomért nyúlok és elérkezettnek látom az időt, hogy megpróbáljam elérni a férjemet. A telefont a fülemhez szorítva igyekszem az autóból kikászálódónak, megpróbálva könnyebbé tenni a mozdulatot, persze csak akkor, ha egyáltalán igényli és szüksége van rá.
A lentről felszűrődő sikoltások megrémisztenek és kérdőn nézek sógornőmre, mintha csak abban bíznék, ő nem hallott semmit, szimplán csak én képzelődöm. Valamiért egyre erősebbé válik bennem a késztetés, hogy minél gyorsabban húzzunk el innen a fenébe, a nagy riadalom közepette még azt sem vettem észre, hogy Foltos kereket oldott.
Meginog alattunk a föld. Újabb sikoltások. Ezek azonban sokkal vészjóslóbbak, súlyosak és fájdalmasak, mintha egy pillanat alatt megváltozott volna a légkör. Nem csupán egy szerencsétlen, több embert érintő összekoccanásról van szó. Valami történt odalent, valami szörnyű dolog. A gondolattól megroggyannak a lábaim, úgy kell megkapaszkodjak Heather autójában, miközben elejtem a telefonom. Mély levegőt követően sikerül visszanyernem az egyensúlyom és a lélekjelenlétem egy aprócska morzsáját, ám ahogyan hajolnék le a telefonomért, újabb rengés fut végig, szinte hallom, ahogyan a fogaim összekoccannak és alig kapom fel a telefonom a földről, mintha egy katasztrófa kellős közepében találnám magam.
- Indulunk kell! - szorítok rá Heather felkarjára, talán a kelleténél picit erősebben is. Félek, tagadni, rejtegetni sem próbálom. Újból egy katasztrófa kellős közepén találom magam és félek, ezúttal nem leszek olyan szerencsés, mint anno a plázában. Ezúttal nem fogom megúszni néhány karcolással, mint legutóbb az autóbalesetkor. És Emmett sincs itt mellettem. Egyik énem megkönnyebbül, hogy legalább lesz valaki a gyerekek mellett, a másikon viszont éledő pánik kezd úrrá lenni, mert fogalmam sincsen, egyedül hogyan keveredek ki ebből.
Nem vagyok egyedül.
- Hagyd a kutyát, induljunk! - erélyesen szólok rá és magam is meglepődöm, honnan a hangomban ülő határozottság. Elég a megdőlt talapzat, a meginduló autók, nem ácsoroghatunk itt tovább. El sem eresztem a sógornőmet, úgy húzom magam után, megpróbálva kijutni a szélre, Jackie felé. Újabb villámként hasít belém a riadalom, ahogyan egyértelművé válik, kit is látok.
- Jackie! - szívből remélem, hogy káprázik a szemem és nem Jake-et látom a karjaiban…


// @Heather Brooks; @Jackie Collins
Dobás: 4, 4 //


A hozzászólást Megan Brooks-Harper összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Nov. 28, 2018 11:04 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
avatar
Polgárság

Karakterkép :
Reagok száma : 46
Avataron : Jenna Coleman
I. : Ron
II. : kids
III. :
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : Tűzoltó
Kor : 30
Pillanatkép :
Idézet : I'm not broken just a bit cracked. Life has given me a lot of shit and that's been hard to handle.
Tartózkodási hely : seattle-i lakos
Keresem : best friend

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Alaskan Way Viaduct
Szer. Nov. 28, 2018 8:55 pm
A fiam csitulása nem sokban nyugtat meg. Mondjuk, ha ugyanúgy ordítana, mint eddig is, azzal is ugyanígy lennék.. Nem tetszik a dudor a fején és az sem, hogy egyáltalán odakerült. Akármennyire sem az én hibám az ütközés vagy az addig vezető események sora, akkor is felelősnek érzem magam és a bűntudat már most mardos; mit tehettem volna másképpen, hogy ezt elkerüljem?! A tudatos felem tisztában van azzal, ez mennyire abszurd, csakhogy a tudatos felem éppenséggel feladta az utóbbi időben a megbízható szolgálatot..
A segélyhívónak eldarálom, amit éppen tapasztaltam, nem többet és nem is kevesebbet, mert tisztában vagyok azzal, hogy ilyenkor mennyire fontos nem pocsékolni az idejüket. - Jól. A fiam csak két hónapos, a fejét megütötte ütközéskor egy repülő narancs a kocsiban, de azt hiszem jól van. – nem vagyok orvos és hiába a tapasztalat és a lehúzott évek száma, a saját gyerek kérdése tényleg más; iszonyatosan aggósom érte és érzem, hogy jóval szarabbul megy tárgyilagosnak és higgadtnak maradni, mint bármely más esetben lenne.
A tanácsot megfogadom vagy legalábbis szándékomban áll, amikor bontjuk a vonalat a diszpécserrel. Utána Ront próbálom meg elérni, inkább kevesebb, mint több sikerrel. Ilyenkor utálom, hogy nem olyan a munkája, ami mellett hívásokat tudna fogadni, hiába értem az okát annak, hogy miért van ez.. A felbukkanó kutyának nem sok jelentőséget tulajdonítok, igazából akárhonnan is idekerülhetett és egyáltalán nem is ismerős.
Jake-t próbálom megnyugtatni, amennyire csak lehetséges és minden figyelmem ráirányul jó ideig. Mármint viszonylagosan jó ideig, amikor is megint megremeg az átkozott betontenger alattunk. A hangokból ítélve valahol beomlott egy része a szerkezetnek; legalábbis eléggé nehéz másra gondolni. Füst jelenik meg és tekintve, hogy a vízszinttől erőteljesen távolodik az alattunk lévő út szintje, nem meglepő az egymásba jobban tolakodó autók látványa, de ettől még nem lesz kevésbé ijesztő mindaz, ami történik. ..és nem, egyáltalán nem magamért aggódom elsősorban.
Ismerős hangokra leszek figyelmes, amelyek úgy tolakszanak a hallójárataimba, ahogy nem igazán számítok rájuk; Meg felszólítására, a nevem említésére és hangjára leszek figyelmes. Felkapom a fejem és úgy próbálom megtalálni a hang forrását végig abban reménykedve, nagyon tévedek és, hogy a zűrzavarban csak félrehallottam valamit, de valójában nincs itt, igaából még Seattle közelében sem. Nem szabadna itt lennie..
- Megan?! – fordulok arra, amerről a megszólítást véltem, igazából még mindig abban bízva, hogy csak tévedés az egész. Azt csak később veszem észre, hogy a sógornője, Heather társaságában van.
Jake-t még mindig magamhoz szorítva tartom és elindulok feléjük. - Jól vagytok? El kell hagynunk a viaduktot, most! – egyben hadarom el a mondanivalómat. Találnunk kell egy gyalogos lejáratot, lehetőleg minél előbb.

//Kocka eredménye: 3,5 katt
@Megan Brooks-Harper ; @Heather Brooks //


Vissza az elejére Go down
avatar
Oktatás

Karakterkép :
Reagok száma : 30
Avataron : Paul Wesley
I. : Lizzie és Prue
II. : Lizzie és Prue
III. :
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : úszásoktató
Kor : 29
Pillanatkép :
Idézet : ... a világ nem csak fekete és fehér, és egy ember lelkének sötétsége mögött komoly érzelmek és fájdalmak húzódhatnak...
Tartózkodási hely : seattle-i lakos

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Alaskan Way Viaduct
Szer. Nov. 28, 2018 9:25 pm
Óvatos, de sietős léptekkel indultam meg a bajbajutottak felé, megnézni, mit tudok tenni. Ahogy megközelítettem az említett kocsikat, a hátsó egyik ajtaja kinyílt, és egy férfi tántorgott ki belőle. Látszólag nem volt jó bőrben.
- Hé, uram! Uram, maradjon ott, mindjárt megyek! - szóltam feléje, hogy felhívjam magamra a figyelmét, és rávegyem, ne kószáljon semerre, mert ilyen állapotban még a végén lesétál a semmibe... de nemigen tűnt úgy, hogy felfogja, neki szóltam. Mikor már csak a kocsi választott el minket, s arcát közelebbről láttam, meg tudtam tippelni, hogy valami... valószínűleg a légzsák, alaposan megcsaphatta, azért lehet ilyen kótyagos.  
Benéztem a mellettem levő ablakon, és egy ájult nőt láttam bent. Ki akartam nyitni az ajtót, hogy megnézzem, mi van vele, de épp csak rámarhattam a kilincsre, mikor szemem sarkából észleltem, hogy valami történik. Felnéztem, és akkor láttam meg, hogy a pasas a túloldalról megpróbál átmászni ide...
Hallottam egy kiáltást valahonnét a hátam mögül, mire ösztönösen odakaptam a fejem. Egy mentősruhában közeledő fickót szúrtam ki.
Szuper! - gondoltam magamban, hisz ő talán tud kezdeni valamit a kóválygó hapsival.
De a következő pillanatban már vissza is kaptam szemem, ahogy meghallottam a cseppet sem bizalomgerjesztő zajait ama cselekménynek, ahogy az említett férfi a kocsijának tolató Toyotán próbál meg épp átmászni, amiből pillanatok alatt meg is lett a baj...
- Basszuskulcs... - morogva káromkodtam el magam, amint az előttünk levő, kicsúszott kocsinak már az alváza koppant neki a betonnak, miután még egy kereke légi pályára állt.
Ismét a már közelünkbe ért mentősre fordítottam a szemem, és arckifejezése alapján ugyanarra gondoltunk: Mi az, amit tehetünk, anélkül, hogy még több kárt okoznánk?
De sajnos ezt már sosem fogjuk megtudni.
Ismeritek azt az érzést, mikor egy halálközeli élményt követően, kialakul bennetek egy bizonyos "hetedik érzék", s ennek köszönhetően, ha legközelebb gázos szituba kerültök, már az esemény legapróbb szellőméretű előszele is, amire más a füle botját se mozdítaná, nektek az összes szál szőrt felállítja a hátatokon?
Hát, én ismerem. És kib*szottul rühellem... mert olyankor mindig eszembe szokott jutni, hogy ezen a napon is rohadtul kár volt kikelni az ágyból. Sokkal okosabb lett volna otthon maradni, és jól betépni... De mivel azt nem lehet, mi történt? Hát felkeltem, eljöttem otthonról, és lám, most itt vagyok egy olyan szituban, amibe baromira beledögölhetek...
Ezt éreztem, mikor a következő pillanatban... ismét megremegett a lábam alatt a talaj...
Rendkívül szar dolog, ha nem csak hallja, de viszonylagos közelségből láthatja is az ember, miként közeledik felé az "özönvíz". Persze, csak képletesen, mert itt nem vízről volt szó. De... mikor az ember egy betonhídon áll, és hallja, mint kezd el törni a beton... na, az azért eléggé hasonló érzetű szituációnak felel meg.
A repedések futni kezdtek, egyre feljebb, por szállt, törmelékek hullottak, de ezt még képes voltam "nyugis" szemmel követni. Valahogy nem kattant a kapcsoló, hogy elfussak... Nem. Még tettem is egy lépést a kilógó kocsi felé, hátha...
De amikor az megbillent, és lezuhant, mint egy rohadt súlyos tollpihe, azzal a fejembe villanó kérdéssel fordultam vissza sietve a másik irányba, hogy "Hol van Nellie?", és reméltem, hogy a válasz az lesz, hogy rohadtul nincs már itt, és elhúzott az ellenkező irányba, ahogy kértem.
Előbb hallottam és éreztem, sem mint láttam volna a fellobbanó tüzet... főleg, mert nem néztem hátra. Nellie-t kereste szemem. Majd megéreztem, az egész testemen végigfutó remegést, és jött a borzongató hang, miként a beton törik.
Nekem pedig bevillant az a nő. Aki a tántorgó pasas kocsijában, az anyósülésen hevert eszméletlenül. Rögtön visszafordultam, hogy visszasiessek a kocsihoz, melytől eltávolodtam az imént, és megpróbáljam kiszedni onnét azt a nőt, s magammal vinni... Nem törődve vele, hogy talán eszelős hülyeség abba az irányba menni...



//Dobókocka: 3, 1 //
Vissza az elejére Go down


Ajánlott tartalom
 



 

Tárgy: Re: Alaskan Way Viaduct
Vissza az elejére Go down
Alaskan Way Viaduct
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 3 oldalUgrás a következő oldalra : 1, 2, 3  Next

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Emerald City :: Seattle & Tacoma, WA :: 
Seattle
 :: 
Város
 :: 
Belváros
-
Ugrás: