HomeHome  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share|

Alaskan Way Viaduct

avatar
Admin

Karakterkép :
Reagok száma : 691
Avataron : Coleman, J. / Wood, C.
I. :
II. :
III. :
Elõtörténet : Államtörténet
Foglalkozás : Adminisztrátor
Kor : 168
Pillanatkép :
Idézet : Hello Seattle, I am a mountaineer In the hills and highlands I fall asleep in hospital parking lots
Keresem :
• Seattle lakosait
• Tacoma lakosait


Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Alaskan Way Viaduct
Szer. Aug. 29, 2018 9:37 am


Vissza az elejére Go down
avatar
Új regisztrált

Karakterkép :
Reagok száma : 15
Avataron : Coleman, J. / Wood, C.
I. :
II. :
III. :
Elõtörténet : Fantasyland
Foglalkozás : Történetszövõ
Kor : 168
Pillanatkép :
Idézet : Never give up. Dare to dream. Dare to believe.

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Alaskan Way Viaduct
Szomb. Nov. 10, 2018 7:47 pm


Baleset a viadukton - nyitó

Újabb tipikus nap Seattle-ben. Az eget szürke felhőréteg borítja, az aktuális páratartalom 87%, a levegő hőmérséklete 5°C fok, szélcsend van. Az előrejelzések szerint nem kell esőre számítani. A helyi rádióadók felváltva játsszák az aktuális slágereket, az egyiken épp figyelmeztetik az autósokat a hétvégi forgalomra, aminek ti is a részesei vagytok.
Az alsó szinten, a Railroad felé tartó sávban egy olajszállító kamion halad. A sofőr régóta dolgozik a társaságnál, több, mint tizenkét éve megbízható munkavállalóként van jegyezve, de az elmúlt két évi üzemorvosi vizsgálaton nem vett részt és ez nem tűnt fel a HR-osztályon. Fred Gibbson 57 éves, egy feleség és három gyermek várta otthon vacsorára SeaTac városában. Keveset mozog, sokat eszik, derekas termettel rendelkező családfő, aki a munkája és családja támogatása mellett olykor a szomszédot is áthívja vendégségbe. Szerény megélhetésű, egy jó, de nem egészséges szívvel rendelkező ember, magas koleszterin szinttel.
Fáradtan nyúl oldalra a mellette lévő ülésen lévő, megkezdett szendvicséért, amikor éles fájdalom nyilall a mellkasának bal oldalába. A történések hamar fordulatot vesznek. Az útszakasz egyenes, Fred igyekszik a rohamosan rosszabbodó állapota ellenére a kezét a kormányon tartani, aminek későn tulajdonítana jelentőséget. Nem húzódik félre, rövidesen bekövetkezik a baj és a katasztrófa kezdetét veszi.
A kamion mögött haladók látják valami nem stimmel. A sebesség nő. Az irány fokozatosan, jobbra kezd húzni. Az előtte haladó ingerült dudálásba kezd, jelezve, hogy lassítson a tempóján, a sebességhatáron túl jár.
Az események megváltoznak. A nagy sebességgel, nagy tömeggel rendelkező jármű az eddiginél is jobban oldalra húz, levisz egy utcai jelzőlámpát, ami csikorogva repül egyenest a mögötte haladók elé és ezt követi egy újabb, majd egy újabb világításért felelős is. A kamion az út szélére sodródik, az agy csak azt fogja fel legközelebb, amikor a hang kíséri a jelenetet és becsapódik a viadukt betonoszlopába, az első szint alatt parkoló autók egy részét maga alá gyűrve. A sofőr azonnal életét veszti, a teste olyan mértékben roncsolódik később nem tudják beazonosítani a helyszínelők. A szerkezet a megrendül, a felsőbb szinteken tökéletesen érezhető a baj megtörténésének pillanatában. Az első emelet egy részét tönkreteszi, a jármű vezetői részének tetejét leveszi a vasbeton. Fémesen csikordul a henger, amiben a szállítmányt van.
A forgalom megáll. Rengeteg autó ütközik egymásnak, beindulnak, sorra harsognak a riasztók, a torlódások keletkeznek, aminek okát a hátrébb lévő tömeg egyelőre fel sem foghat.

@Jackie Collins, 2. szint
Megérzed a hirtelen becsapódást, az autó végigvezeti a kormányom tartott kezedig. A megrekkenés, ami a hátulsó ülésen bekötött gyermek miatt aggodalmat ébreszthet benned a következő pillanatban szintet lép. Az előtted lévő gépjárművek váratlanul megállnak. A reakciód a fékezést látva sem lehet elég gyors, egyenesen beleszaladsz a fekete Sedan hátuljába. A biztonsági öv, amennyiben be volt kötve fájdalmasan tart a helyeden. Meghúzódik a nyakad, miközben a sírás keservesebbé, hangosabbá válik. Szerencsére a rögzítés megfelelő volt, Jake a helyén van, csak a mellé rakott csomag verődött neki, ami mostanra a földön hever. Össze-vissza. Egy narancs az ölében ragadt. Éreztél egy ütődést a fejed hátulján, talán, lehet ez volt az. Egy hamar elhaló, majd’ süket dudaszóra élesebb sírásba kezd. **

@Ryan Woodrow és @Nellie Tamblyn, 1. szint
A baj hangjai előbb jutnak el hozzátok, a tudatotokig viszont nem előbb a megdobósnál. A négykerék meghajtású jármű megugrik, mintha előttetek nem messze valami alulról próbált volna lukat ütni a betonba. Hátulról dudálást is hallani. Ryan törött orrának kellemetlen érzéssel jár, amiért a feje erősebben ütközik a támlának, Nellie begipszelt kezének valamivel rosszabbal, ahogy a könyöke nekicsapódik az ajtónak. Könnybe lábasztja a szemed.
A forgalom se perc alatt megtorpan, ti is ütköztök. Elölről és hátulról egyaránt, majd a balesetből feleszmélve a szélen ülő egyikőtök láthatja, hogy talán kettővel előttetek az egyik autó egészen felment a szalagkorlátra.. Kisodorta azt, a súlypontja még az emeleten tartja, de valami más sem stimmel vele.

@Joachim Sievers, 1. szint
A mentőautóban egy férfi utazik veled, aki épp arról kérdez a Safeco Field stadion átnevezéséről mit gondolsz, amikor megrázkódik a gépjármű és hirtelen megállásra kényszerül. Hátulról koccanást, dudaszót hallani, vélhetően a mögöttetek haladó nektek ment. A műszerek hangosan verődnek a falnak, amik oda vannak rögzítve és egy doboz a földön köt ki. Akárcsak te, ha nem kapaszkodtál meg még idejében az ágyon fektedben. Ha ültél, akkor szintén. A mentős kolléga reflexei jól működtek, megtámaszkodott a mellett lévő ülésben.
Ha a hátsó ablakon kitekintesz, az ajtó még pont kinyitható a belétek ment taxi nem túl magas orrának köszönhetően.

@Aria C. Martell, 1. szint
A robaj hangja, majd a sikertelen fékezésé. Felráz a hátsó ülésen a megállás, amire az indiai káromkodás alapján a sofőr sem számított. A kapaszkodás közben szándékosan vagy véletlen nyomott rá a dudára, lényegtelen is. Nagyot ráz az autó és ha nem kötötted be magad, amire a vezető nem hívta fel a figyelmed, akkor nekicsapódtál a két teret elválasztó műanyag falnak. Beverted a fejed. Más esetben az öv okoz fájdalmat, beléd rekeszti a levegőt. Jelentős lendülettel mentetek neki egy mentőautó hátuljának. Ha az ajtókilincsnél lévő kapaszkodóba próbáltál biztos pontra lelni, akkor a csuklód megrándult. Nem tudtál időben megfelelően ráfogni.

@Megan Brooks-Harper, 2. szint
A sors iróniája, hogy a vacakoló váltóba próbálsz életet verni, amikor minden elkezdődik. Beakadt. Ahogyan a forgalom is a következő másodpercben, amit egy erős rengés előz meg, ami felfut a karodban és mire feltekintesz már egyből meg kell állnod. Ha időben sikerül teljesen a gázra lépned sem úszod meg ütközés nélkül, a mögötted lévő nem tudta időben megtenni ugyanezt. Ha volt valami a műszerfaladon vagy az üléseken az biztosan a földön végezte, felborult és ha nem tartottad erősen a hátad, előfordulhatott, hogy beverted a homlokod a kormányba. **

@Heather Brooks, 2. szint
Foltos épp a válladhoz dugja az orrát, hogy szemmel tartsa a kilátást. Attól függően az anyós ülésen ült, akkor az oldalsót. Ha hátul, akkor az elől lévő panoráma érdekelte hangos szimatolások közepette. Elégedett vakkantása megakad, visszatartja és a következő másodpercben érthetőbbé válik miért. Mindenki megáll. A féklámpa röviden ég előtted. Te sem tudod elkerülni ne kenődjön fel a jármű orra egy másikéra, amiben mintha valami röpködött volna a hirtelen megállás következtében. A kutya szerencsétlenül érkezik, körmével véletlenül a kezedbe kap. Felmosódik a műszerfalra, ha elől volt. A nyakadba borul, ha hátul és nem teszi kényelmessé az egyébként is fájdalmas érzést, ahogy a mellkasoddal a kormánykeréknek nyomódtál. Megakad az oxigéned egy momentumra. **

@Sunshine Chamberlain, 1. szint
Újabb sms-t kaptál. Miután előveszed a telefont vagy megtekinted a műszerfalra rögzített mobil képernyőjén a szöveges üzenetet, rá két másodperccel később, mintha csak egy film jelenetében lennél: megakasztja benned a levegőt a becsapódás ereje. A telefont kiejted a kezedből, levered a helyéről. A csuklód rossz tartás miatt megfájdul, a lábaddal nem tudod biztosan elérni a féket és megtolod az előtted megálló jármű farát. Eszedbe juthat mindez nem a véletlen műve, a pillanat túl hatásvadász volt ahhoz, hogy ne. Körbetekintve, feleszmélve a nem várt eseményekből viszont egész más látképet kapsz. Baleset történt. Valaki a szélre sodródott.

A felmentőcsapat egyik tagjaként érkezel @Aaron Young. Hét perccel a kamion betonoszlopnak ütközése után. A riadóztatás sürgető volt, keserű feszültséggel teli, ahogy a rádiókban beszámoltak a részletekről. Beszakadt a viadukt szerkezete. Kritikus állapotok uralkodnak, amiken a katasztrófavédők segítségével kell úrrá lennetek.
Nem a szabad víz felől közelítitek meg a baleset ekkorra hangossá váló helyszínét, hanem az épületek felől. Füstöt láttok, halljátok a rengeteg autóriasztót, amik kánonban szólnak az emberi morajlással egyetemben. A tűzoltóautók létráit kell használjátok, másznotok kell, hogy a kritikus területekhez hozzáférjetek. Az egységedet egyelőre a legfelső szinttel bízzák meg, ahol a megtört, alábukó beton számos járművet egymásba sodort.
//Az időbeli eltolódást két kör múlva szintbe hozzuk és egy jelent játszol a többiekkel!//

**************************
A reagolási határidő 2018.11.17., szombat, 14:00 óra. Aki nem tud addig írni mindenképpen ELŐRE jelezze, különben kimarad a körből. Két kihagyás után automatikus kizárással kell számolni.

Reag végén található jelek értelmezése:
** Dobj a kockával, hogy az esetlegesen kinyíló légzsák rövid idejű eszméletvesztést okoz-e.
A légzsák kinyílása mindenkinél egyéni döntésre van bízva, de mérlegeljünk: kötelező szabványkiegészítőről van szó!

Emerald City


Jackie :: Dwayne
Vissza az elejére Go down
avatar
Média- és művészet

Karakterkép :
Reagok száma : 4
Avataron : Marina Laswick
I. :
II. :
III. :
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : blogger
Kor : 24
Tartózkodási hely : seattle-i lakos

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Alaskan Way Viaduct
Vas. Nov. 11, 2018 2:23 pm

Az üzenetek egyre csak gyűlnek és én nem tudok ellenük mit csinálni, még mindig naponta háromszor kapom őket, de mellé még ott vannak az emailok is, amiket szintén nem tudok letiltani, mert mindig másik emailcímről kapom őket. Próbálom figyelmen kívül hagyni őket, vagy automatikusan törölni, de nem megy, mindig elolvasom, mert valahol mélyen a rettegés mellett hajt a kíváncsiság, hátha egyszer elárulja magát. Tudni szeretném miért csinálja ezt és miért éppen engem követ és figyel a legnagyobb titokban.
Régebben mindig biciklivel vagy gyalog, esetleg tömegközlekedéssel közlekedtem a városon belül, pár napja azonban ismét elővettem az autómat, mert az biztonságosabbnak tűnik, legalábbis egyelőre. Az út forgalmas én pedig már kissé elszoktam a vezetéstől, ezért nagyon figyelek, mindenre, ami körülöttem van, lámpák, gyalogosok, biciklisek és ami legfontosabb, a közlekedési táblák. Tudom, merre kell mennem, hiszen már jó párszor voltam Rubyéknál, mégis bekapcsoltam a GPS-t, hogy biztosan ne rontsak el egyetlen kereszteződést sem. Igyekeznem kell, kissé késésben vagyok, megígértem, hogy időben oda érek hozzájuk, hogy a gyerekekre tudjak felügyelni, mert Ő és Ira mennek valahova, dolgozni, szórakozni, vagy csak egyszerűen vásárolni nem tudom, csak az a lényeg, hogy nekem mennem kell. Türelmetlenül dobolok a kormányom, amiért nem tudok abban a tempóban menni, amiben szeretnék ráadásul egy hídon vagyok, így kerülni sem tudok semerre sem. Idióta GPS, ha tudom, hogy itt ez lesz másfele megyek, de már késő, vissza sem tudok fordulni.
A telefonom jelez, majd megjelenik egy üzenet a képernyőn, a szívem hevesebben kezd el verni, amint odanyúlok, hogy megnézzem ki írta és elolvashassam azt. Ő az, pedig most nem is lett volna szabad írnia, még nincs itt az idő!
Csak egy pillanat volt az egész, amíg nem figyeltem és máris bekövetkezett a baj, a biztonsági öv megtart, de nem kapok tőle levegőt egy pillanatig. A telefonom valahogy a padlón köt ki, a csuklóm sajog, mert ahogy próbáltam elkapni a készüléket beütöttem. Miért álltak meg az előttem lévők? Igaz az én hibám, mert nem az utat néztem, de ez akkor sem lehet igaz. A kocsimmal belementem az előttem lévőbe, az utánam lévő úgy tűnik figyelt és nem jött belém. Megpróbálom kicsatolni a biztonsági övemet, majd kiszállni a kocsiból. Nem kezdem el keresni a telefonomat, biztosan becsúszott az ülés vagy a pedálok alá és ripityára tört a kijelzője.
A kocsik úgy állnak egymás mögött, mint az óvodások a tornasorban, szorosan és egymás kezét fogva, bár nem mindenki illik bele a sorba, valaki oldalra sodródott. A csuklómat magamhoz szorítva indulok el, hátha valakinek nagyobb baja lett, mint nekem és tudok segíteni valahogy.
Vissza az elejére Go down
avatar
Polgárság

Karakterkép :
Reagok száma : 4
Avataron : Taron Egerton
I. :
II. :
III. :
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : Tűzoltó
Kor : 25
Pillanatkép :
Idézet : Every word has consequences. Every silence, too.
Tartózkodási hely : seattle-i lakos

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Alaskan Way Viaduct
Vas. Nov. 11, 2018 11:57 pm
Baleset a viadukton
Vannak napok, mikor annyira sok a meló, hogy a műszak utolsó egy órájára mindenki összetett kezekkel imádkozik, ne szólaljon meg az az átkozott jelzőhang, és menjünk már haza pihenni, aztán húsz perc elteltével csak elkezd búgni, és vannak azok, mint a mai, amikor órák óta meresztjük a seggünket az állomáson, de az égvilágon nem történik semmi. Bizonyos ideig képes vagyok lekötni magamat, ám előbb-utóbb előbuggyannak a hátam közepére sem kívánt gondolatok, márpedig többek között ezért is álltam tűzoltónak. Itt az esetek többségében nincsen idő a magánéleten és a múlton rágódni, cselekedni kell minél gyorsabban. Az eluralkodó káosz kitölti az ember egészét.
Ehelyett most a tv előtt ücsörgök, és a körmömet rágva meredek a vibráló képernyőre, ahol Tom és Jerry legújabb kalandjai pörögnek. Asszem, őszintén szólva mostanra már csak ide-oda futkározó, színes szemcséket látok.
Éppen tervezném átkapcsolni valami kevésbé agyrohasztó adóra a mellettem ücsörgő hadnagy méltatlankodása ellenére, amikor megszólal a megváltás hangja. Riadóztattak minket.
- Figyelem! Tizenkettes és huszonhármas tűzoltó induljanak, Alaskan Way Viadukt. Kamion csapódott a tartóoszlopnak a Railroad felé tartó sávnál, tömegkarambol mindkét szinten - hallatszik a rövid utasítás, amire ha nem is kitörő örömmel, ám titkolt izgatottsággal ugrik fel mindenki, hogy minél előbb magunkra öltve a felszerelést, kocsiba pattanjunk és szirénázva meginduljunk az eset helyszíne felé.
A rádión folyamatosan érkeznek a részletek a körülbelül hét perce történt eseményekről, és faxon is megkapjuk a pontos utasításokat. A kezdeti lelkesedés pillanatról pillanatra kezdi elhagyni a jármű légterét, ugyanis hamar kiderül, hogy nem egy „szimpla” helyzettel állunk szemben. A viadukt szerkezete megrongálódott, esély van az adott szakasz teljes beomlására, ami nem lenne akkora probléma, ha a két szinten nem rostokolna jelenleg több száz jármű.
- Nesztek, egész napos kárpótlás - morran fel a hadnagy a megérkezést követően. Valamit még motyog az orra alatt, azonban jobban leköt a látvány és az a hatalmas káosz, amihez foghatót még sosem tapasztaltam, sem a munkám előtt, sem utána.
- Oké, a huszonhármas létrával megy fel a második szintre felmérni a terepet! - hallatszik az utasítás, csakhogy meg sem tudok moccanni. A füst jelenlétéhez hozzászoktam, de ez az óriási zsivaj, az autók riasztói, és a kamion a tartóoszlopnál… Kétségbeesett kiáltások, a gyerekek keserves sírása… Görcsbe rándul a gyomrom. - Young, mondom a huszonhármas, létrával fel! A füleden ülsz, fiam?! Mozdulj! - a fülem mellől felharsanó öblös hang kizökkent a dermedtségből, és bár továbbra sem tudom megemészteni a szituációt, amibe csöppentem, valahol el kell kezdeni. Odafent a segítségünkre várnak, szóval szedd össze magadat, ember.
A tűzoltóautót irányba fordítják, majd elkezdik felengedni a létrát. A többiekkel egyetemben felmászok a jármű tetejére, és mihelyst az út biztosítva, megindulok a jó pár méter magasan nyugvó szintre. Szerencsére a tériszony nem fenyeget, de a kamion felülnézetből sem fest túl jól, ahogyan az első szinti tömegkarambol sem. A járni és szabadulni képes emberek kétségbeesetten kiabálnak felénk segítségért, ám nem állhatunk meg értük. Előre látom, hogy priorizálni kell majd, amihez bevallom, rohadtul nincsen gyomrom.
Vissza az elejére Go down
avatar
Oktatás

Karakterkép :
Reagok száma : 4
Avataron : Magdalena Zalejska
I. :
II. :
III. :
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : Tanuló
Kor : 21
Pillanatkép :
Tartózkodási hely : seattle-i lakos

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Alaskan Way Viaduct
Hétf. Nov. 12, 2018 1:28 pm
Érdekes élmény volt a mai napi beszélgetés Mrs. Benson-nal. Kissé furcsán érzem magam utána, de ugyanakkor meg is könnyebbültem kissé. Jó egy kicsit beszélgetni valakivel, olyannal, aki nem csak hasznot akar húzni belőlem. Legalább is remélem nem így van. Vannak olyan részletek az életemben, amiket elrejtettem jó mélyre a szívemben és az agyamban is. Ezekről még Mrs. Benson-nak sem mondok el semmit.
Azt hiszem jobb ha fogok egy taxit, hogy hazajussak. A nevelő anyám biztosan elfelejtett utánam jönni, vagy sok dolga akadt. Mindegy. Egyedül is hazatudok menni azt hiszem. Próbálom nyugtatgatni magamat, hogy nem lesz semmi baj, más is jár taxival nagyon sok felé. Én is nyugodtan mehetek vele.
Rögtön fel is nyújtom a kezem, amint észreveszek egy közeledő taxit. Csak ezután kezdek bele gondolni abba, hogy mi is történhetne. Nem tudom az utóbbi időben nem igen gondolkodtam hasonló dolgokon, azt hittem ezek az előérzeteim már elmúltak, de valahogy most mégis előjöttek.
A taxi megáll. Huh. Most már nincs visszaút. Félve nyitom meg az ajtaját, egy külföldi taxi sofőr ül benne, aki szerencsére tud angolul így nem kell sokat magyaráznom hova szeretnék eljutni. Bepattanok a leghátsó ülésre és folyamatosan az ablakon kezdek el kibámulni, mintha kiutat keresnék ha valami baj lenne.
A Viaducton haladunk, hatalmas forgalom van. Folyton meg kell állni percekre. Seattle már csak ilyen forgalmas és túl zsúfolt. Végre elindultunk és ahhoz képest jócskán gyorsan haladunk.
Elkalandoznak a gondolataim, amikor hirtelen egy hatalmas csattanást hallok a lehúzott ablakomból. Hallom a fék csikorgást és a sofőr káromkodását valami fura nyelven. Érzem hatalmasat rándul az autó. Megpróbálok megkapaszkodni az ülés fölötti kapaszkodóban, de erre borzalmas csattanással neki megyünk az előttünk levőnek. Azt hiszem.  Nagy rándulás következtében neki csapódom az elválasztó falnak, durván beverve a fejem.
Pillanatnyi eszmélet vesztés után térek magamhoz. A bal csuklom és a fejem iszonyatosan sajog. A kocsi dudája hangosan szól. Én a földön vagyok a lábtörlőn.
- Áu. - szisszenek a fejemhez kapva épp kezemmel. Mikor leveszem azt homlokomról és ránézek, tiszta piros. Reszketni kezd minden porcikám. Istenem! Fogalmam sincs mi van velem, de érzem majd meg fulladok. Nem kapok levegőt. Potyognak a könnyeim. Jaj ne. Azt hiszem rám tört a pánik. Egyre hevesebben kezdem venni a levegőt, szívverésem is ultra sebességű kezd lenni. Pulzusom az egekben van. A kocsi dudája és más dudák is idegesítően hangosan szólnak. Felpillantok és látom a taxi sofőr meg se mozdul. Fogalmam sincs, hogyan de kinyitottam a kocsi ajtaját és kimásztam rajta. Levegő! Levegő! Nem kapok levegőt. Zokogok mint egy kisgyerek, akinek éppen elvették a játékszerét. Reszketve nézek körbe, felfordulás. Mintha egy katasztrófa filmben lennék. Mindenütt összement, felborult és kigyulladt autók. Az emberek sikítanak és üvöltenek, a gyermekek hangosan sírnak. Mindenhol sebesültek és véres emberek. A csuklom még mindig iszonyatosan sajog, ahogy a fejem is. Ráadásul az utóbbi még vérzik is, ami lefolyik az arcomon.
Menten elájulok, érzem, hogy mindjárt kimegy a lábam alól a talaj. Egyre sűrűbben kapkodom a levegőt. Lekucorodom reszketve az autó mellé, magam elé meredek. Nem akarom hallani! Nem! Bármennyire is fáj a csuklom kezeimmel megpróbálom bedugni a fülemet, hogy ne halljam ezt a szörnyű zsivajt, ami itt van. Miközben folyamatosan magam elé meredve a cipőmet bámulom.
Vissza az elejére Go down
avatar
Polgárság

Karakterkép :
Reagok száma : 29
Avataron : Candice Rene King
I. :
II. :
III. :
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : Régiségbolt-tulajdonos
Kor : 27
Pillanatkép :
Idézet : Kiért hazudik egy nő? Néha önmagáért, rendszerint a férfiért, akit szeret, de a gyerekéért mindig.
Tartózkodási hely : seattle-i lakos

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Alaskan Way Viaduct
Hétf. Nov. 12, 2018 6:37 pm
Nem mutattam megbánást azért, hogy betörtem az orrát. Magának köszönhette, mert nem tudott lakatott tenni a szájára, nálam pedig betelt a pohár. Igaz, azt az antik tárgyat igazán sajnáltam, de őt? Már csak az kéne! Szenvedjen, megérdemli! Az úton se sokat szóltam hozzá, inkább csak próbáltam túlélni azt, hogy egy levegőt kell szívnom vele, mert képtelen egyedül intézkedni a lányok ügyében, pedig ő akarta egyedül nevelni őket. Akkor meg? A világért se ismertem volna be, hogy még ha tahómódon is viselkedett, attól még jól esett, hogy gondolt rám és úgy érezte inkább együtt kellene bemennünk hozzájuk.
- Hallgass már el!! – mordultam fel, amikor továbbra se akart lakatot tenni a szájára. Tűntetőleg meg még a zenét is benyomtam, hogy végre felfogja nem akarok beszélni vele. Most biztosan nem. Sőt, ha kellett akkor még harcot is vívtam azért, hogy szóljon a rádió, vagy éppen melyik adót is hallgassuk, mintha gyerekek lennénk. Kész szerencse, hogy senki se hallhatta vagy láthatta azt az állapotot, ami ebben az autóban uralkodott, mint valami puskaporoshordó. Nem szólaltam meg, még akkor se, ha nehéz volt megállnom. Csak bámultam ki az ablakon egészen addig a pillanatig, amíg meg nem láttam azt, hogy előttünk hirtelen megállnak.
- Ryaaaan!!! – fogalmam sincs, hogy ordítottam vagy inkább kétségbeesettnek tűnt abban a pillanatban a hangom. Mintha nem is tőlem származott volna, de már mindegy volt, mert hamarosan koccantunk, mire fájdalmasan nyögtem fel. – Bakter!! – automatikusan jött ez a szó a csúnyabeszéd helyett. Megszoktam már, hogy a lányok közelében nem beszélhetek úgy, így mindig ezt mondtam. És ha azt hittem ennyi volt, pár másodperccel később jött az újabb koccanás, amikor hátulról jöttek belénk és azzal a lendülettel a kezemet újra beütöttem. Újabb fájdalmas nyöszörgés tört a felszínre. Az újabb ütközésnek köszönhetően még a szemem is könnyes lett.  – Ez is a te hibád!!! – pedig nem volt, de egyszerűbb volt ezt mondani, mint logikusan gondolkodni. Az ép kezemmel próbáltam a biztonsági övet kikapcsolni, de nem mozdult. Csak az ülésbe préselt egyre jobban. Pánik egyre inkább kezdett eluralkodott rajtam és úgy éreztem szép lassan nem marad semennyi levegő se tüdőmben… Egyre idegesebben kattogtattam azt a sz*rt, de meg se mozdult. Idegesen próbáltam feszegetni, de inkább csak még jobban mellkasomba nyomódott, mintha ez lehetséges lenne. – Ryan… - nyöszörögtem egyre inkább pánikba esve. Soha nem terített le még egyetlen egy pánik se, de éreztem, ahogyan remegni kezdek és egyre jobban fájt a mellkasom is. Biztosan nem így volt, de mégis úgy éreztem, mintha présbe kerültem volna. Aztán megláttam… megláttam az autót a híd szélén… - Őket.. – ennyi nyöszörögtem egyre rémültebben, miközben az ujjam nem akart levándorolni a „csatról”, hogy szabaduljak. Amikor megláttam, hogy mire készül, akkor még inkább megijedtem. Mi lesz, ha meglöknek minket újra? Mi lesz, ha megcsúszik a keze? Eszemet se tudom, mikor fohászkodtam az égiekhez legutóbb, de most megtettem és aggódva vesztem el a pillantásában. Amint szabadultam már löktem is ki az ajtót, hogy utána térdre érkezve, tenyéren támaszkodva kapkodjak újra levegő után, mint valami idióta. – Csak menj... – próbáltam elhessegetni, ha odajött, majd pár perccel később, amikor úgy éreztem, hogy képes vagyok rá, akkor felálltam és lassan indultam el a baleset felé, de még mindig szinte remegő lábakkal, hogy megálljak mellette, a közelében. Nem értettem, hogy a pánik miként is uralkodhatott el ennyire a semmiből felbukkanva.
Vissza az elejére Go down
avatar
Oktatás

Karakterkép :
Reagok száma : 21
Avataron : Paul Wesley
I. : Lizzie és Prue
II. : Lizzie és Prue
III. : Lizzie és Prue
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : úszásoktató
Kor : 29
Pillanatkép :
Idézet : "Onnan tudtam, szeretlek, hogy elkezdtem kifogásokat gyártani, amiért fájdalmat okoztál."
Tartózkodási hely : seattle-i lakos

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Alaskan Way Viaduct
Hétf. Nov. 12, 2018 11:30 pm
Mintha ez a nap nem lett volna már így is gyönyörű. Az még hagyján, hogy a múltkori találkozónk hideg zuhanyként ért, vagyis, főleg az, hogy Nell nem csak hogy kiszabadult a börtönből, de ráadásként titokban látogatta is az ikreket...! És hogy Nell erről nem szólt, oké, ja, persze, hiszen mit is vártam volna tőle?! Na de hogy már a lányaim is hazudnak?! Jó, nem hazudtak, csak elhallgatták, hogy találkoztak az anyjukkal, na de hát, akkor is...!
Aztán a veszekedésünk... Hazudnék, ha azt mondanám, hogy engem nem zaklatott fel, úgy... kb. minden elhangzott szó, az ő részéről főleg, de azért néha én is elvetettem a sulykot, tudom, igen, mert bántani akartam... Nagyon akartam... és hát sikerült is, amit valahol egy icipicit talán... de csak TALÁN bánok is, de... de akkor is megérdemelte, és jólesett kimondani a dolgokat!
Szóval, ezek után kész örömmámor fogott el, mikor ma azzal hívtak fel a suliból, hogy az én két jó gyerekem... igen, az én két angyali lányom bizony verekedett az iskolában! Jó, állítólag azt mondták, azért, mert a fiú, aki az ellenfelük volt, meghúzta Prue haját, és ellopta Lizzie tolltartóját... és ők úgy gondolták, megtorlásként az lesz a jó megoldás, ha Lizzie lefogja a fiút, Prue pedig orrba vágja... Amire persze valahol mélyen még én azt is mondtam volna, hogy helyesen tették, na de... ahhh.... most mégsem mondhatom azt, az ég szerelmére, felelős szülőt kell alakítanom, és az nem mondhatja, hogy jól teszik, ha verekszenek... ráadásul ketten mennek egy ellen... habár a kölyök megérdemelte a büntetést, na de azért ne így!
És meggyőződésem volt, hogy ez Nellie hatása... Első dolgom pedig, ahogy letettük a telefont a tanárnővel, az volt, hogy elkanyarodtam Nellie üzletéhez, ami épp a közelben volt, és persze beolvastam neki, hogy a börtön után már nem csak hazugságra, de verekedésre is buzdítja a lányainkat? Hol lesz ennek a vége?! Hol lesz a vége a rossz hatásnak, amit a lányainkra tesz?
És hát, igen, így visszagondolva, talán megérdemeltem, hogy hozzám vágta azt a... azt az izét... nem is tudom mi repült, de hogy elég kemény volt, az biztos, na de, az azért már túlzás volt részemről is, hogy orrba vágva eltörte az orrom, merthogy ez lett a dolog vége. Persze, nem mintha ez volna a legrosszabb, ami eddigi életemben történt velem. Még csak nem is ez az első törött csontom, úgyhogy... túlélem, orvosnak sem látnám értelmét, sem ezelőtt, sem ezután, pusztán emiatt. Mindenesetre, azért bosszantott, hogy még neki állt feljebb, mikor ilyen hatással van a gyerekeinkre...! Ő! Nem én! Ő!
Ezek után kész csoda volt, hogy egy kocsiban tudtunk ülni egymás mellett. Sőt, nem csak ezek, de úgy minden más után is... S hogy miért is kerültünk egyazon gépjárműbe? Hát... gondoltam, gipszes kézzel ne vezessen, jó lenne élve odaérni mindkettőnknek, hogy elsimítsuk a dolgokat a lányok kapcsán... még ha ezt neki nem is fejtettem ki. De tényleg a lányokról volt szó. A suli nem értékelte az akciójukat. A srác tetteit sem, állítólag, de a lányainkét sem. És a lányok megijedtek, hogy bajban vannak... és igen, a tanárnő felhívta a figyelmem rá, hogy Prue nagyon szeretné, ha az anyukája is ott volna velünk... Szóval, részben a dühöm vitt Nellie-hez, de részben az, hogy Prue kedvéért... azt akartam, hogy jöjjön ő is, és intézzük ezt el együtt. Értük.
Persze, ezt azért igyekeztem szóban és gondolatban is elnyomni a háttérbe. Inkább őrizgettem a mérgem, és a kocsiban is végig azt mondogattam, hogy mindez Nellie sara. Az ő rossz hatása. Nehogy elfelejtsem... én, vagy esetleg ő. Fejtegettem a véleményem, igyekezve felpiszkálni őt. Nem hagyva ki azt sem, hogy ugye a rossz vér... ami az apjától ered, és Nellie-ben is megvan, sajnos úgy tűnik némi rossz hatást tett a lányainkra is... még ha angyalok is, van bennük egy kis ördög is.
Ez addig ment, míg Nellie rám nem ripakodott, és be nem kapcsolta a rádiót.
- Hé, nem otthon vagy! - ellenkeztem, és csak azért is átnyomtam a zenebonáját egy másik adóra, ahol híreket mondtak. Persze, ő nem adta magát ilyen könnyen, így a végén konkrét kis háború alakult ki, hogy mit is hallgatunk. Ennek eredményeként igazából végülis semmit nem hallgattunk, mert csak részleteket csíphettünk el mindkét adón. De igazából nem is azért nyomkodtam, hogy a híreket hallhassam, csak... hát, azt nem akartam, hogy ő győzzön. Már éppen ráförmedtem volna, hogy szerintem ezt be kéne fejeznünk, mert nemsoká ott leszünk, és nem kéne a lányok előtt műsorozni... (mellékes volt, hogy én csináltam a műsor nagyját...) De csak addig jutottam, hogy felé fordultam, és kinyitottam a szám, mert ekkor egyszerre több minden is történt, melyek elfeledtették velem, mit akartam eredetileg.
Épp csak megéreztem, hogy valami dob a kocsin egyet... mintha kicsivel előrébb megütődött volna a talaj valamiként alulról, vagy ilyesmi, méghozzá elég erősen... s ezzel egy időben Nellie felkiáltott, hangja kétségbeesetten csengett, előttünk-mögöttünk dudaszó és elölről koccanások hangja csendült, mi is nekicsúsztunk aztán az előttünk haladó kocsinak, és éreztem mint ütődnek nekünk hátulról is pár pillanat múltán, mielőtt minden megállt, köztük mi is. A zökkenés hatására a fejem ütközött az ülésem fejrészével, ami nem igazán keltett kellemes érzéseket bennem, fájó orrom érezte meg leginkább az eseményt, mire felszisszentem, és egy másodpercre lehunytam szemem, de Nellie hangjára ismételten reá kaptam pillantásom. Szavaira ráncba szaladt a homlokom. Még hogy az én hibám(?)... persze, én csinálok itt tömeges koccanást, hogyne...
De akkor is, a kis hang megszólalt bennem, ahogy nyöszörgését hallottam. Már éppen felé nyúltam volna, de még idejében visszafogtam magam. Visszahúztam a kezem, és kikapcsolva az övem, körbepillantottam. Szemem sarkából láttam, hogy Nell is az öve csatja felé nyúlt. Előbb hátranéztem, a kocsik sorban csúsztak egymásnak, még mindig dudáltak, voltak, akik kiabáltak is, pánikoló, rémült, illetve, értetlen arcok bukkantak elő mindenfelől. Én erre nem terveztem időt fecsérelni, helyette az előttünk sorakozókra fordítottam pillantásom egy futó pillanatra. Arra is sor állt, és láttam, hogy előttünk kicsivel, egy kocsi egészen felment a szalagkorlátra, sőt, részben a levegőben lógott, mert a korlátot kivitte a helyéről. És eszembe ötlött az ütődés alulról... ami kb. ott lehetett(?)... s ami minket is megdobott, tehát őket még erősebben érinthette, de innét nem láttam mi lehetett az lentről. Bármi is volt... igen nagy ereje volt.
Ekkor fordultam vissza Nellie-hez, pont, miként nevem újra kimondta, és ekkor láttam meg, hogy még mindig bekötve ül, s arcára volt írva, hogy bepánikolt.
- Hé... - kezdtem automatikusan, szelíd hangon, miközben egész testemmel felé fordultam, és megérintettem ép csuklóját egy pillanatra, hogy megpróbáljam megnyugtatni, miközben másik kezem a nyakánál megfogta övének pántját, és odébb húzta, hogy ne fogja le őt egészen az erős anyag. - Hé, nyugi - mondtam, és elhúztam kezét a kapcsolótól, amit folyamatosan nyomogatott. Megpróbáltam én is kikapcsolni az övet, de a csat beragadt, hiába próbáltam, nem tudtam kioldani, így hagytam is végül.
Szuper... - gondoltam magamban.
Feszülten babráltam a pánttal, még ha én nem is készültem bepánikolni a helyzet hatására, volt azért, ami valahogy aggasztott... Nem is az, hogy belénk jöttek, vagy hogy mi másba belementünk, még a lógó kocsi is másodlagos volt, de valami ezeken túl piszkálta az érzékeimet. Rossz előérzetem volt. Valami... éreztem, hogy nem stimmel. Talán a köröttünk felcsendülő pánik/izgalom/feszültség/aggodalom hangjai okozhatták, nem is tudom...
Amellett persze, hogy ideglelésem volt a balesetektől, mióta egyszer én is összetörtem magam. De azért vigasztalt, hogy most kocsiban ültem, nem pedig a motorom alatt feküdtem. Szóval, én nem fogok bepánikolni!
- Nyugi, kitalálok valamit. Ne pánikolj, kiszabadítlak! - szóltam rá Nellie-re, próbálva a lehető leghatározottabbnak lenni. Tapasztalatom szerint, ugyebár... a tutujgatás nem mindenkinek segít, aztán meg... ugye, attól is ideglelésem lett volna, ha nekiállok őt most itt tutujgatni... Nem. Csak arról volt szó, hogy örültem volna, ha nem akarja megfojtani magát a biztonsági övvel, mert pánikrohamot kap itt nekem...
Ekkor villant be valami. Miközben ő is felfedezte a kicsúszott autót, és tovább próbálta pánikszerűen kikapcsolni az övet magának, én elhajoltam mellette, és a hátsóülésről előrehalásztam a dzsekimet, aminek belső zsebéből kikotortam egy zsebkést. (Ne firtassuk, miért hordok ugye magammal kést...)
- Nyugi! - ismételtem meg újra, bár láttam szemén, ahogy feléje közelítettem a késsel, hogy lepereg róla minden szavam... De nem akartam húzni az időt. Szóval nem kértem az engedélyét, csak szépen elkezdtem erős mozdulatokkal elvágdosni a szíjat. Közben fél szemem őt leste. Azt hiszem, ha lett volna szabad kezem, most talán még meg is szorítottam volna kicsit a kezét, de... amint erre ráeszméltem, elkaptam róla pillantásom, és a pengét fixíroztam, amivel dolgoztam. Pár pillanat... ami kínzóan hosszúnak tűnt, így hozzá hajolva... de végül az öv megadta magát, engedett, és Nellie kiszabadult!
A "köszönöm" persze kimaradt, de ezúttal jótékonyan szemet hunytam felette, hisz úgy menekült, hogy szinte szó szerint kiesett a kocsiból, úgyhogy összecsuktam és zsebre vágtam sietve a kést, aztán mire ő levegőhöz jutott, én is kiszálltam, és átmászva a motorháztetőn, féltérdre ereszkedtem előtte. Másokkal egyelőre nem törődtem.
- Jól vagy? - érintettem meg a vállát, és meg akartam fogni a kezét, hogy felsegítsem, de ő elhajtott. Ekkor jöttem rá, hogy nem kell ezt tennem... hiszen nem szorul rám, sem most, sem soha, és én sem akarok neki segíteni, hisz az ég szerelmére, gyűlölöm! Kiszedtem a kocsiból, ő már megvan, a térdepléstől tán csak nem kap újabb rohamot, és talán akadnak, akiknek nagyobb szükségük van a segítségre... meg esetleg hálásabbak is érte.
- Oké - hagytam hát rá, és felálltam, talán kicsit sértettebben, mint akartam, aztán nem is haboztam, már meg is fordultam, és igyekeztem eljutni a kisodródott autóig, a dudaszó, kiabálás, s a kialakuló fejetlenség közepette. Csak ekkor mértem fel igazából mi is van körülöttünk. Az rögtön leesett, hogy valami gebasz, miközben a kisodródott jármű felé haladtam. És a gebasz a hangokból és látottakból ítélve alulról jött. És ez valamiként... pánikmentesen ugyan, de mindenképp aggodalommal töltött el. Mert nincs szárnyam, és magasan vagyunk. Ilyen az emberi természet.
A kocsi és a híd szélének megközelítésével viszont meg is torpantam. Meredtem a járműre, és azon kattogott elmém, akarom-e tudni, mi folyik itt pontosan? S ha segíteni akarok, jó-e az, ha tudom, vagy az a jobb, ha nem?
Végül csak megadtam magam a vágynak, és a szélhez húzódva lepillantottam a mélybe. Ekkor éreztem meg Nellie jelenlétét is a közelemben, s mintha csak egy beépített érzékelő jelezné hogy a közelben van, automatikusan visszapillantottam reá.
Vissza az elejére Go down
avatar
Oktatás

Karakterkép :
Reagok száma : 5
Avataron : Sean O' Donnell
I. :
II. :
III. :
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : Foglalkozás
Kor : 15
Pillanatkép :

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Alaskan Way Viaduct
Kedd Nov. 13, 2018 4:58 pm
Átszállítás. Kevés férőhely. A további ápolásomat a Seattlei kórházban folytatják és ott ismét megkeres az ottani helyi rendőrség. Miért nem hagynak már békén? Gyászolok a fene egye meg! Senkit sem érdekel a dolog? De a férfi a parkban… áh mindegy is Joachim felejtsd el….nem tudta mit beszél. Tuti nem tudta. De anya gyilkosa szabadon van még. Vele mit akarnak kezdeni??
A mentőautó gyorsan halad, elől vannak ketten, velem egy férfi utazik hátul. Szanitéc, a vérnyomásomat ellenőrzi, meg hasonlók, közben magyaráz a baseball pályáról, hogy mennyire fantasztikus, meg hogy mennyit halottam róla. Eltereli a figyelmem, ez természetes munkakör náluk...
- 517 millió dollár van benne, ha nem több. Szerintem azt a pénzt dobhatták volna az árva gyerekek gondozására is… - ez csak az én szerény véleményem persze, hiszen én annyira nem vagyok nagy sport rajongó. De nem is baj, ha a városnak van egy sportlétesítménye, egy sportolásra alkalmas helye… ráadásul 360 ember keze munkája van benne... 1998-ban épült. Ha jól halottam persze…
De aztán mindez nem is olyan fontos, az események felgyorsulnak, más szökken a dolgok elejébe. A kocsi hirtelen fékezni kezd, majd egy csattanás és minden borul, még jó magam is lekerülök a hordágyról. Egy pár dolog is körém kerül a kosi aljára, doboz is pár kötszerrel. Faja lesz ez így. Nem elég, hogy a karom megsérült, még megduplázódik a balszerencse rá. Felszisszenek, elharapom a ki kívánkozó szitokszókat. Akad pár a nyelvem hegyén az tuti. Hallom a velem utazó férfi hangját, kérdéseket tesz fel, de a külvilág hangja kissé elnyomja ezt. Pedig őt is hallom… a kérdéseit, mim fáj, mennyire vertem be a fejem, ha lehet, akkor ne mocorogjak, lehet szerencsétlenül estem, megvizsgálna és majd utána kideríti mi történik errefelé. A sofőr is érdeklődik felénk, pár szót váltanak, valahogy nem tudok rájuk figyelni…jobban leköt valami más…
- Jól vagyok…azt hiszem… mi történik? - emelem fel a fejem az ajtó irányába, majd kíváncsiságtól vezérelve az ajtóhoz kúszok, hogy két mozdulattal feltárjam azt. Egy taxi… és a további torlódás… de mi volt ez a rengés? És az egész hídon megállt a forgalom? Mi a fene…
Vissza az elejére Go down
avatar
Polgárság

Karakterkép :
Reagok száma : 14
Avataron : Amanda Seyfried
I. :
II. :
III. :
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : Autószerelő
Kor : 31
Pillanatkép :
Idézet : I'm more than just a pretty face.
Tartózkodási hely : tacoma-i lakos

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Alaskan Way Viaduct
Pént. Nov. 16, 2018 11:51 pm
Nagyon szerettem vezetni és nem is voltam amolyan "tipikus női sofőr" az utakon. Persze amikor a gyerekek velem voltak, akkor azért odafigyeltem mindig, hiszen az ő biztonságukért nem számított az előttem totyorgó, vagy az a néhány percnyi plusz, ami a sebességhatár betartása végett csapódott hozzá a  menetidőhöz. Ez persze nyilván nem azt jelenti, hogy amikor a gyerekek nincsenek az autóban, akkor őrült módjára száguldozom, de tény és való, hogy szedtem már össze néhány gyorshajtásért kiosztott csekket. Pontosan emiatt nem szerettem a dugókat, amikor túl sok autó haladt a sávokban és semerre sem lehetett előzni. Vagy amikor az előttem haladó éppen csak egy kicsivel ment lassabban, mint ami nekem kényelmes lett volna. Borzasztó dolgok az ilyenek, de senkit nem igazán érdekel és az autóban elhangzó káromkodások sem jutnak el annak a füléig, akinek címzem őket.
Ezúttal egészen nyugodt voltam a volán mögött, gondolataimba merülve, már-már gépiesen lépegettem a gázról a fékre és fordítva, a rutin mozgatta lábaimat és a kezeimet. Éppen ezért lepődtem meg annyira, amikor a váltás közben a váltó karja vacakolni kezdett és nem működött úgy, ahogyan azt megszoktam. Nem meglepő, elég régi autó már, még apától kaptam és azóta is elég szépen volt használva. Pláne, mióta februárban összetörtük a másik autót, ezzel járunk mindenhova, amíg nem sikerül annyit összespórolni, hogy be tudjuk újítani egy másikra.
Szebbnél szebb szavak közepette próbálom betenni a megfelelő sebességbe, közben persze azért az útra is figyelve, csakhogy bárhogyan próbálkozom, a kar bizony beakadt. A legnagyobb bosszúságomra. Pillanatokon belül azonban már nem a váltó fog érdekelni, hanem a forgalom megváltozó üteme és az a furcsa rengés, ami felszalad a karomban. Nem is tudom hirtelen hova tenni, első blikkre az ugrik be, hogy totál bekrepált az autó és innen nem megyek ezzel tovább, de aztán hirtelen megáll előttem a forgalom. A fékre taposok, a gyomrom a torkomba ugrik a riadalomtól, érzem, hogy az autó orra nekikoccan az előttem lévő autónak, ám abban a pillanatban, hogy a megkönnyebbülés szétáradna bennem, hátulról belém szaladnak és nagyot ugrik az autó. Az anyósülésen lévő táskám azzal a lendülettel borul le és mivel nem volt behúzva, tartalma is kipotyog. Érzem, ahogyan a biztonsági öv belém mar, a lendület engem is előre visz, roppant mód kellemetlen érzés. Pánikolni azonban időm sincs, mert a légzsák az arcomba robban, méghozzá olyan erővel, hogy minden elsötétül. Újra megtörténik ez az egész, újra autóbaleset és ezúttal Emmett nincs itt, ezúttal teljesen egyedül vagyok. Ezzel a borzasztó érzéssel, a pánik éledő morzsáival a torkomban szippant be az eszméletlenség.
Vissza az elejére Go down
avatar
Média- és művészet

Karakterkép :
Reagok száma : 55
Avataron : Sandra Kubicka
I. :
II. : Foltos
III. :
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : újságíró
Kor : 26
Pillanatkép :
Idézet : “Be who you are and say what you feel, because those who mind don’t matter and those who matter don’t mind.”
Tartózkodási hely : seattle-i lakos

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Alaskan Way Viaduct
Szomb. Nov. 17, 2018 12:20 pm
Az életem mostanában olyan, mint egy hullámvasút, sosem volt kiegyensúlyozott, de az utóbbi hónapokban még zavarosabb, mint eddig valaha. Azt hiszem kezdem megérteni, hogy a szülőknek nevezett biológia létrehozóim mit érezhettek, amikor sorra követték el a hibáikat, ami rendszerint rajtunk csattant. Egyik pillanatban boldog vagyok, azt érzem, hogy semmi nem ronthatja el a boldogságomat, a másikban viszont megint történik valami ami megrémít és kizökkent a rózsaszín álomvilágból. Még mindig kapok zaklató leveleket, a bátyámon kívül senkinek nem meséltem az esetről és őszintén, már azt is bánom, hogy neki elmondtam. Soha nem volt viharoktól mentes a kapcsolatunk, de azóta szinte nem is beszélünk egymással, nem keres én pedig nem akarom keresni, mert nem szeretnék púp lenni a hátán. Hiányzik, és szeretném elmondani neki, de félek, hogy csak még rosszabb lesz a helyzet, hiszen ha látni szeretne akkor megkeresett volna nem?
Talán a kelleténél kissé gyorsabban vezetek, megbeszélt találkozom van a főnökömmel, aki ismét rám szeretne sózni valamilyen munkát, valószínűleg olyat, ami engem kevésbé érdekel, de szerinte az olvasóknak érdekes. Hát jó, megírok még egy idióta cikket a semmiről. Foltos izgatottan csahol mellettem, az anyós ülésen, amikor egyedül utazok mindig a mellettem lévő helyet foglalja el, szeret kibámulni az ablakon és néha megugatni a mellettünk elhaladó autókat. A kutya irányába pillantok, amikor orrát és puha tappancsait a vállamhoz nyomja, hogy kibámulhasson az ablakon, egyik kezemmel elengedem a kormánykereket, hogy megsimogassam a buksiját. Öröme alábbhagy, visszafordulok a kormány irányába és érthetővé válik minden. A fékpedálra taposok, de a sebesség és a késői mozdulatok miatt már nem tudom megállítani az autómat, az előttem álló másik járműnek csapódik. A becsapódás következtében foltos a műszerfalnak csapódik és körmével végigszántja a karomat, érzem a belém hasító fájdalmat és hallom a kutyám fájdalmas vakkantását. Időm azonban nincs arra, hogy felfogjam mi is történik ebben a pillanatban, a kormány fájdalmasan fúródik mellkasomba, érzem, hogy nem jut oxigén a tüdőmbe. Bepánikolni viszont nincs időm, mert az előbukkanó légzsák egyenesen az arcomba robban, ebben a pillanatban már nem érzek fájdalmat, nem érzékelem a külvilágot, minden elsötétül előttem.
Vissza az elejére Go down
avatar
Polgárság

Karakterkép :
Reagok száma : 31
Avataron : Jenna Coleman
I. : Ron
II. : kids
III. :
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : Tűzoltó
Kor : 30
Pillanatkép :
Idézet : I'm not broken just a bit cracked. Life has given me a lot of shit and that's been hard to handle.
Tartózkodási hely : seattle-i lakos
Keresem : best friend

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Alaskan Way Viaduct
Yesterday at 11:27 am
Nem szeretek errefelé hazavezetni, mert sokkal forgalmasabb, a több időről nem is beszélve, de a megszokott úton forgalom elterelésbe futottam. Maradt hát ez az alternatíva, aminek következtében már mostanra vagy fél órával megnyúlt az utazásra szánt idő. Tudom, alapból ez nem lenne sok, ha nem volna az alig két hónapos kis matricám, akinek viszont létszükséglet, hogy minden időben történjen a napjaiban, ezt figyelembe véve pedig egy harminc perces csúszás igen jelentős. Basszus.
Hogy valamivel könnyebbé tegyem mindkettőnk számára az utazás unalmas és elnyúlt perceit vagy huszadjára kezdek bele megint a Twinkle, twinkle éneklésébe, ami a gyereket valamiért megnyugtatja, engem viszont abba az állapotba kerget, amivel a legtöbb kisgyerekes egy ponton szembesül; már a zuhany alatt is ezt dúdolgatom olykor, bőven azután, hogy a lurkó(k) már az igazak álmát alusszák. Ráadásul gyakran fel se tűnik.
A hátsóülés fejtámlájára felszerelt tükör segítségével a visszapillantóba nézve látom, hogy a dalolászás kezdi elveszíteni varázserejét, a gyerek meg feladni a visszafogottságát és egy ponton olyan lendülettel löki ki a cumit a szájából, hogy az irigylésre méltó ívben repül majd koppan az ablaküvegen, végül valahová lepottyan és elgurul, valószínűleg úgy, hogy hetekig nem fogom megtalálni.
- Semmi ba.. – kezdenék a csitításba, megfeledkezve a kicsi csillagos dalocskáról, amikor a szót belém rekeszti a karomba felfutó remegés a kormányról. A rossz érzés azonnal elfog, ez biztosan semmi jót nem jelent és habár beletaposok a fékbe abban a pillanatban, ahogy realizálom az előttem hirtelen megálló autókat, egyszerűen csak tudom, hogy neki fogok menni.
Jake..
A csattanás nagyobb, mint amire a szekundum tört része alatt valaha is felkészülhettem volna. A biztonsági öv erősen váj a bőrömbe a ruha anyagán keresztül is, a nyakamba fájdalom nyilall, valami a fejemnek ütődik azon túl, hogy lendület visszacsapódása miatt a fejtámlába is beverem az üstököm és szinte fel sem fogom teljesen, hogy mi történik, amikor hangosan robban ki a légzsák. Az utolsó gondolatom a fiamért való aggodalom, aztán megszűnik a világ körülöttem.

Nagyon fáj a fejem. Ez az első, ami tudatosul bennem, majd a keserves gyereksírás mögöttem és hangos dudaszó, amit több jármű is prezentál egyszerre. A hangok közül az előbbi az, ami rögtön magamhoz térít. Szinte pánik szerűen fordulok hátrafelé, nem törődve azzal, hogy a nyakam fájdalmasan jelzi, mennyire ellenére van a meggondolatlan, leginkább ösztönös mozdulat.
- Jake? – hiába voltam megannyiszor életveszélyes szituációban korábban a munkám miatt, ilyet még sosem éltem át; a hangomban tömény rettegés ül meg.  A biztonsági övet remegő kézzel csatolom ki. A motorból füstcsík száll felfelé, ez pedig semmi jónak sem az előjele. Kiszállok a járműből és futva kerülöm meg azt, hogy a Jake felőli ajtót kinyissam és kiszedjem a még mindig üvöltő gyereket az ülésből és a lehető legmesszebb, a felüljáró széléhez, korlátjához igyekszem vele, hogy ellenőrizzem nem esett-e baja. Csak ezután veszem elő a telefonomat, hogy tárcsázzam a segélyhívót. Lehet, talán biztos is, hogy már más is megtette, de nem érdekel.


Vissza az elejére Go down


Ajánlott tartalom
 



 

Tárgy: Re: Alaskan Way Viaduct
Vissza az elejére Go down
Alaskan Way Viaduct
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal
Similar topics
-
» Great Alaskan Bush Co. (21+!)

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Emerald City :: Seattle & Tacoma, WA :: 
Seattle
 :: 
Város
 :: 
Belváros
-
Ugrás: