HomeHome  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share|

Cal Anderson Park

avatar
Admin

Karakterkép :
Reagok száma : 706
Avataron : Coleman, J. / Wood, C.
I. :
II. :
III. :
Elõtörténet : Államtörténet
Foglalkozás : Adminisztrátor
Kor : 168
Pillanatkép :
Idézet : Hello Seattle, I am a mountaineer In the hills and highlands I fall asleep in hospital parking lots
Keresem :
• Seattle lakosait
• Tacoma lakosait


Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Cal Anderson Park
Szer. Aug. 29, 2018 9:31 am
***
Vissza az elejére Go down
avatar
Felső tízezer

Karakterkép :
Reagok száma : 7
Avataron : Justin Baldoni
I. :
II. :
III. :
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : vezérigazgató
Kor : 36
Pillanatkép :
Idézet : Te meglátsz valamit, és azt kérdezed: "miért?", de én megálmodok sosem volt dolgokat, és azt mondom: "miért ne?".
Tartózkodási hely : seattle-i lakos

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Cal Anderson Park
Vas. Nov. 25, 2018 2:28 pm
(Skyler és Gaspar)


Mióta hazatértem, az időm nagyobbik részét az otthonomban töltöttem. Egyfelől, mert a doki sok pihenést írt elő, és lassú visszaszokást a normál mindennapokba. Legalább hússzor elmondta, hogy ne siessek, akkor is, mikor személyesen találkoztunk ellenőrzések alkalmával, és akkor is, mikor telefonon hívott, hogy ellenőrizzen, ugye nem erőltettem meg magam...(?) Én a nyakam mertem volna tenni rá, hogy csak azért van ez a felhajtás részéről körülöttem, mert olyan hamar faképnél hagytam, és fél, hogy utólag lesz baja belőle...
De hát... nem tudom miért gondolta, hogy én sietnék vissza a hétköznapokba... Talán... mert azt gondolta, amit sokan... hogy egy magamfajta üzletember nem ül sokáig veszteg a fenekén, hanem siet vissza az irodája négy fala közé, hogy dolgozhasson.
De én nem siettem. Tényleg nem. És nem csak azért, mert az igazgatótanács szorgalmazta a maximális orvosi hozzájárulást a visszatérésemhez... hanem mert én magam sem vágytam még vissza a munkához. Felvillanyozott, hogy Mateóval lehetek. Szerettem vele lenni. Minél többet akartam belőle. És... ellensúlyozni is akartam, hogy olyan sokáig távol voltam tőle. És éreztetni akartam vele, hogy valóban... szóval, hogy igazat mondtam, megtartom az ígéretem, vagyis nem tűnök el mellőle ismét. Azt akartam, hogy bízzon bennem. De úgy igazán.
Úgyhogy sokat voltunk együtt. Legtöbbször otthon, de mivel nekem is illett szocializálódnom is, és mozognom is, meg neki is megvoltak a maga kis barátai, alkalmanként sétálni jártunk. Vagyis, alkalmanként én jöttem már el vele, és nem a dadusra bíztam, hogy hozza el a parkba, helyette én jöttem el Mateóval.
Igaz, már hűvös idő volt, de ma legalább az eső nem esett, vagyis, ezidáig nem. A gyerekeket persze nemigen szokta hátráltatni a játékban, hogy hűvös-e az idő. Mateo ma ragaszkodott ahhoz is, hogy hozzuk a focilabdáját is, és később a barátaival focizhassanak kicsit. Habár én nem voltam benne egészen bizonyos, hogy ez a legmegfelelőbb november végi szabadtéri program nekik... de nem akartam vitába szállni fiammal, szóval úgy egyeztünk meg, hogy ha a többi szülő is rábólint, akkor mehetnek. Úgy gondoltam, ez eléggé diplomatikus megoldás.
Persze, mikor megérkeztünk a parkba, egészen pontosan a mászókákhoz, első körben szinte azonnal az én kezemben kötött ki a labda, és fiam szó nélkül hagyott ott engem, mikor kiáltva hívta egyik kis barátja a mászóka tetejéről. Mintha én és a focilabda már ott sem volnánk. Megforgattam a szemem, elvigyorodtam, és leültem egy közeli padra, magam mellé rakva a földre, a fűbe a labdát. Onnan néztem, mint mászik fel Mateo a várat formázó faépítményre, ahol két hasonló korú kisfiú várta őt, és már láttam a túloldalon is felfelé mászni egy kislányt is, akinek a másik fiú integetett hevesen.
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügy

Karakterkép :
Reagok száma : 6
Avataron : Charly Jordan
I. :
II. :
III. :
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : gyógytornász
Kor : 26
Pillanatkép :
Idézet : The most important things is to enjoy your life - to be happy. It's all that matters.

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Cal Anderson Park
Vas. Nov. 25, 2018 9:15 pm
Gyakran kijártam Samyvel a parkba, szeret ő is a gyerekkel játszani. Ennyi év alatt pedig a legtöbb szülő is ismert minket, így nem féltették tőlem a csemetéiket, ha a játszótér helyett inkább minket választottak. Mindig volt nálam labda és bumeráng is. Olyan érzésem volt, hogy a kutyám sose képes elfáradni és ezért kicsit irigyeltem. Én is eléggé örökmozgónak számítottam kiskorom óta, de azért lássuk be, hogy tőle elég messze voltam. Nem csak emiatt szerettem idejönni, hiszen akár mehettünk volna másik parkba, vagy oda, ahova futni járunk. Volt még egy ok, amiért egészen kedves lett számomra ez a hely, mert itt láthattam más gyerekeket, elképzelhettem azt, hogy a húgomnak mennyire is boldog gyerekkora lehetett volna és mennyire csodálatos nővé érett volna, ha nem születik másnak. Nem, ez nem is helyes kifejezés, mert most is csodálatos teremtés és igazán különleges, de valahogy mindig is fájt az, hogy ő nem igazán tapasztalhatja meg azt, ami másoknak annyira természetes. A szerelmet, vagy éppen azt, hogy netán milyen lehet az, amikor családunk lesz. Tudtam, hogy ez nála sokkal bonyolultabb lenne. Sietve pillantottam az órámra is, hiszen ma még hozzá is be kell néznünk. Nem lenne kötelesség, de szeretek vele lenni, még akkor is, ha nem igazán kapok tőle reakciókat. Szeretek neki mesélni és a közelében lenni. Megnyugtat és tudom, hogy számomra mindig is ő lesz az első, így ha egyszer netán elérkezne a nagy Ő, akkor se csak engem nyerne meg, hanem Lanát is.
Mire újra felpillantottam, addigra már sehol se volt az én komiszom. Kellett pár másodperc mire kiszúrtam azt, hogy miként is rohan egy békésen üldögélő férfi felé. Sietve hagytam abba az ábrándozást, hogy utána rohanjak, miközben a nevét kiáltottam, de őnagysága a fülén ült. Boldogon rohant a labdás férfi felé, hogy amikor odaért, akkor részben az ölébe ugorjon. Első mancsait a férfi kezére és lábára tette, majd fejével a labdát kezdte el piszkálni. Remek, már csak ez hiányzott. Remélem, hogy nem valami idiótát fogok ki, aki sértésnek veszi az egészet, pedig csak játszani szeretne Samy. Szeret beállni a focizok közé is, még ha ez igazán fura szokása is.
- Sajnálom! Egyszerűen csak imádja a labdákat és mivel látta, hogy maga csak ül vele, így gondolta inkább játékra hívja. – kezdtem el egyből magyarázkodni, amikor megfogtam a kutyám nyakörvét, a pórázt már korábban levettem róla, most a táskámból lógott ki az. Sietve   húztam le a kutyát a férfi öléből, miközben bocsánatkérően néztem rá. Amint viszont a pillantásunk találkozott a felismerés könnyedén rántott magával. Még egyetemista koromban dolgoztam nála asszisztensként. Kellett a pénz.
- Mr Solano tényleg sajnálom. Remélem nem kente össze, vagy nem lett komolyabb baja… – nyeltem egy nagyot, hiszen tudom, hogy mekkora ember és mennyi pénze is van. Nem szeretném, ha ebből bármiféle baj keveredne. Remélhetőleg nem utálja az ebeket se és inkább aranyosnak fogja találni. Főleg azok után, ahogyan most is nézi azt a labdát és a férfit. Komolyan, mint valami kisgyerek, aki próbálja a legédesebb nézését bevetni, de nem engedtem el a nyakörvét. Az meg hogy megismer-e még ennyi év elteltével az passz, de én legalább tudtam ki ő.
Vissza az elejére Go down
avatar
Felső tízezer

Karakterkép :
Reagok száma : 7
Avataron : Justin Baldoni
I. :
II. :
III. :
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : vezérigazgató
Kor : 36
Pillanatkép :
Idézet : Te meglátsz valamit, és azt kérdezed: "miért?", de én megálmodok sosem volt dolgokat, és azt mondom: "miért ne?".
Tartózkodási hely : seattle-i lakos

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Cal Anderson Park
Kedd Nov. 27, 2018 6:18 pm
Talán figyelmetlen voltam. Talán sokkal inkább figyeltem a mászóka tetején nevető fiamat, mint a környezetemet, s ennek tudhatnám be, hogy egyik pillanatról a másikra, hirtelen egészen váratlan módon alakultak számomra a dolgok.
Igen, váratlanul, ugyanis egyáltalán nem számítottam arra, hogy egyszer csak egy... nos, egy kutya landol majd részben az ölemben...
Meglepődtem, ez nem is kérdés, hiszen, tény, sokáig ücsörögtem a kispadon, majd ácsorogtam az oldalvonalnál is, de teljesen bizonyos lehetek benne, hogy nem lett kutyánk az elmúlt időkben, és még ha lenne is... tán csak észrevettem volna, hogy ez a jószág velünk jött-e ma a parkba, vagy sem, és egészen biztos voltam benne, hogy ilyen nem történt. Szóval ez biztosan nem az én kutyám... de akkor meg kié?
Nos, erre néhány pillanat múlva meg is kaptam a választ, amikor rájöttem, a hátam mögött kiabáló alak bizony ennek a jószágnak kiabált... s végül ő maga is mellettünk kötött ki, a kutyánál és nálam. Első pillanatban rá sem jöttem, hogy ki ő...
- Ne aggódjon, nem történt semmi baj... - Miközben eltávolította rólam a kutyát, az ifjú hölgy, laza nyugalommal sepertem le azt a kis földet és port a nadrágomról, ami rá került az állat mancsáról, miközben ha jól értem, azt próbálta velem közölni, hogy ne ücsörögjek a parkban egy labda mellett, hanem tegyek valamit, hogy az a bizonyos labda mozgásba kezdjen.
Ekkor néztem fel, és ahogy a szemeimet az éppen bocsánatot kérőre emeltem, jöttem rá, hogy ismerem ezt az arcot...
- Miss Cortez, nahát... - lepődtem meg. Ahogy a hangját hallottam, elsőre le sem esett, hogy ismerem, csak most, ahogy megláttam az arcát. Kedves és szorgalmas munkaerő volt, szóval nem kellett erőlködnöm, hogy megjegyezzem a nevét.
- Nincs semmi baj, ne aggódjon. Ez egy park, itt előfordul, hogy piszkos lesz az ember - nevettem el magam, különben is, egy kis föld miatt biztosan nem perelném be szegény kutyát. - Ha van ideje, foglaljon helyet, már, persze, ha a kis barátja megengedi - emeltem kezem a kutya felé óvatosan, s ha engedte, megsimogattam őt. Bár az imént még az ölemben volt a jószág, azért ezt még nem borítékolnám örök barátságnak. De mivel póráz és szájkosár nélkül tartózkodik egy gyerekek által kedvelt parkban, igen valószínűnek éreztem, hogy nem harapós típus. Mivel egykori alkalmazottamat felelősségteljes embernek ismertem meg, nem feltételeztem róla olyat, hogy egy kiszámíthatatlan állattal járna ilyen helyre.


A hozzászólást Gaspar Mateo Solano összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szer. Nov. 28, 2018 3:12 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügy

Karakterkép :
Reagok száma : 6
Avataron : Charly Jordan
I. :
II. :
III. :
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : gyógytornász
Kor : 26
Pillanatkép :
Idézet : The most important things is to enjoy your life - to be happy. It's all that matters.

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Cal Anderson Park
Kedd Nov. 27, 2018 6:37 pm
Reménykedtem abban, hogy netán ma hamar ráun az emberekre Samy és az általuk kapható simogatásra, de úgy éreztem, hogy ez pontosan olyan nála, mint a fáradtság. Soha nem jön el. Sőt, inkább keresi is még az emberek társaságát, vágyik a figyelmükre és szeret velük játszani. Nem is kérdés, hogy a lehető legjobban döntöttem, amikor elhatároztam, hogy akár együtt is végezhetnénk a munkámat. Igazából néha úgy éreztem, hogy neki nagyobb sikere van, mint nekem lesz valaha. Ha pedig nem vihettem magammal, akkor mindig szomorúan hajtotta le a fejét, de cserébe mindig kihoztam ide, ahogyan most is. Még a hidegidőjárás se lehetett ebben akadály.  
Nem hittem volna, hogy megint ennyire csábító lesz számára egy vadidegen labda a sajátja helyett. Igaz az nagyobb volt és feleannyira se foglalkozott vele a tulajdonosa, mint kellene. Értem én, de az nem jelenti azt, hogy más is szívesen fogadja a kritikát, hogy miért a padon ücsörög és miért nem a labdával játszik, ahogyan kell.
Kisebb kő gördült le a szívemről, amikor kedvesen válaszolt, pedig már szinte vártam, hogy hamarosan megpróbálják leordítani a fejemet és megkapom azt, hogy minek van kutyám, ha nem is figyelek rá. Igen, hasonló gyönyörűséges szavakra készültem fel, ezért is lepett meg annyira, amikor emberihangon fordult felém az akkor még idegennek hitt férfi. Ennek ellenére is sietve próbáltam meg lehámozni róla a kutyát és a lehető legkevesebb kárt tenni, mármint ami a koszolást illeti.
- Jó napot, nem hittem volna, hogy megismer. Eléggé régen volt már az, hogy Önnél dolgoztam. – sietve haraptam a nyelvemre, mielőtt még kiejteném azt, hogy mennyire is nem számítottam arra, hogy pont itt fogom meglelni őt. Valahogy soha nem néztem volna ki belőle, hogy a játszótérre jár, de vajon kivel? Csak nem az egyik az övé, vagy csak valaki másé és bevállalta, hogy vigyázz rá? Netán ez is csak üzletről szólna? Sietve szégyelltem el magam, amiért ilyen gondolataim támadtak, de szerencsére ebből semmi se ült ki az arcomra.
- Ha tehetné, akkor szerintem haza se menne addig, amíg van itt gyerek. – mosolyodtam el, majd kicsit engedtem a tartáson, hogy közelebb mehessen a hajdani főnökömhöz a kutya, miközben helyet foglaltam. Kíváncsian szimatolta meg, amint megérezte a simogatást még bátrabb lett és újra elkezdett bújni, de valójában csak a labdát akarta újfent kicsit a fejével meglökdösni.
- Hogy van? Ha jól hallottam, akkor továbbra is remek dolgokat mondanak a cégéről. – és hiába voltam roppant kíváncsi az ittléte okára, akkor se éreztem annak, hogy helyes lenne megkérdezni, hiszen mégis mi közöm lenne hozzá? Talán az, hogy hajdanán el se tudtam képzelni, hogy egyszer apa legyen? Annyira a munkájának élt… ezért volt még inkább meglepő az, hogy pont itt botlottam belé. – Gyakran jár ide? -

Vissza az elejére Go down
avatar
Felső tízezer

Karakterkép :
Reagok száma : 7
Avataron : Justin Baldoni
I. :
II. :
III. :
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : vezérigazgató
Kor : 36
Pillanatkép :
Idézet : Te meglátsz valamit, és azt kérdezed: "miért?", de én megálmodok sosem volt dolgokat, és azt mondom: "miért ne?".
Tartózkodási hely : seattle-i lakos

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Cal Anderson Park
Szer. Nov. 28, 2018 6:06 pm
Nem különösebben estem kétségbe, amiatt, hogy a kutya miatt rám kerülő piszoktól majd hogyan fogok kinézni, hiszen... ez egy park, itt az ember ugye könnyedén piszkos lehet, még akkor is, ha nem azért érkezett, hogy ő maga személyesen játsszon. Afelől sem volt kétségem, hogy ha az van a sorsomban, akkor bizony Mateo keze vastagon benne lesz, hogy én innét ne térhessek haza tisztán. Az ő ruhája sem szokta megúszni a dolgot, és mivel gyerek még, természetes, hogy lelkesen képes arról gondoskodni, hogy az enyém se ússza meg. És ezt az ritkán befolyásolja, hogy éppen hol játszunk. De ez így is van rendjén, akkor kellene aggódnom, ha már nem úgy játszana, mint bármelyik másik korabeli gyerek. Kicsi még, szóval hadd élvezze, hogy dagonyázhat a piszokban.
És hát, ez a gyerekekhez hasonlóan a kutyák kiváltsága is, sőt, nekik még jobb is a helyzetük, mert nem kell ezzel felhagyniuk, amint felnőnek. Felnőtt korukban is bátran a koszba vetődhetnek, sárban és pocsolyákban rohangálhatnak, nem kell felnőniük. Szóval, valahol még irigylésre is méltóak. Nem kell őket leszidni, mert élnek az élet adta jogukkal.
- Igaz, nem tegnap volt, de szerencsére jó a memóriám. Na és persze, a jó munkaerő könnyebben is megmarad az ember fejében. - Nem szépítettem, hiszen valóban elégedett lehettem a munkájával egykoron, és bár persze érthető okból távozott tőlünk, azért az ember mindig sajnálja, ha egy jó munkaerő hagyja ott a céget. Mindig szerettem az olyan embereket magam körül a munkában (is), akiknek nem kellett a kezét fogni, talpraesettek, találékonyak, rátermettek voltak, és persze magabiztosak. Főleg, miután magunkra maradtunk Mateóval, hiszen utána már nem csak a fél szemem volt őrajta, hanem sokkal inkább néztem mindkettővel őt. Így persze kapóra jött, hogy mindig a legjobbakkal dolgozhattam. Olyanokkal, akikben bízhattam, tudhattam, hogy jól végzik a dolgukat. Szükségem is volt erre.
De, hát persze, ezt azért nem terítettem így eléjük, elég volt azt tudniuk többségükben, hogy elvárom a jó és alapos munkát.
- Így szereti a gyerekeket? - érdeklődtem, miközben a pozitív reakciót látva már bátrabban is megsimogattam az állat fejét. - Hogy hívják? - kérdeztem, rájőve, hogy nem is tudom miként kellene emlegetnem őt. Hallottam a nő kiabálását a hátam mögött, de nem is figyeltem oda rá, pedig talán kiáltotta a kedvence nevét is.
- Oh, köszönöm. Én jól vagyok, igazán. És maga hogy van? Jól alakult a sorsa az egyetem után? - érdeklődtem, bár talán kissé túlzottan is kíváncsiskodónak tűnhettem, de igazából, érdekelt is, és megpróbáltam elterelni a kérdést magamról, nem tudtam, vajon hallotta-e mi történt velem, de nem is igazán akartam felhozni, nehogy Mateo meghallja. Próbáltam kerülni a kóma-témát a közelében. Szerettem volna inkább, ha elfelejti az esetet.
- Nem igazán. Nem olyan gyakran, mint illene - vallottam be. - És maguk? - Nem mintha szégyellném, hogy általában a dada hozza ide a fiam, akkor sem volna szégyenletes, ha a munka miatt lett volna így... vagy, úgy talán mégis, de mostanában főleg az egészségügyi okok tartottak vissza a közösségi apa-fia programoktól. Előbb a kórház, aztán a lábadozás, miután hazatértem, még először inkább csak otthon, a kertben játszottunk Mateóval. Csak mostanra bátorodtam fel, hogy eljöjjek vele.
Közben észrevettem, hogy a bújás csak csel a kutya részéről, hogy új barátom a labdához férjen, és azt bökdöshesse, lökdöshesse.
- Látom, ravasz jószág vagy - néztem összeszűkült szemekkel az állatra, aki már-már éhes szemekkel bámult fel rám. De gyaníthatóan, nem ételt várt tőlem. - Ne nézz így rám, barátocskám, rossz ajtón kopogtatsz, nem az én labdám. Próbálkozz az illetékesnél - javasoltam, és felemelve fejem megkerestem tekintetemmel fiamat a mászókán. Épp a mellette nevető kislány fülébe sutyorgott valamit.
- Mateo! Gyere egy kicsit! - kiáltottam oda neki, mire felkapta a fejét, és mikor intettem, hogy jöjjön, odaszólt a barátainak, majd sietve lemászott a mászókáról, és hozzánk futott.
- Apa, ugye még nem megyünk haza?! - kérdezte, és bár első pillanatban még esdeklőn meredt rám, de aztán észlelte az idegen hölgyet mellettem, a kutyáról nem is beszélve, aki előttünk állt, és arca máris felderült, szemei csillogni kezdtek. Ő nem gondolta meg kétszer, de még talán egyszer sem, hogy megsimogassa-e a jószágot. Azonnal dögönyözni kezdte.
- Miss Cortez, ő a kisfiam, Mateo, aki elfelejtett köszönni - mutattam be őt, miközben szóvá tettem azért, hogy az illem kissé lemaradt a kutya láttán. Erre fiam barátságosan rávigyorgott a mellettem ülőre, ezzel le is tudva a köszöntést, amin már csak a fejemet csóváltam, és a szemeim forgattam.
- Mateo, ő egy régi ismerősöm a munkából, a neve Miss Cortez, és ő pedig a kutyája, aki imádja a labdádat. Ha Miss Cortez megengedi, van kedvetek labdázni vele? - kérdeztem, és fejemmel a barátai felé intettem, akik közül kettő kíváncsian figyelt bennünket. Bizonyára ők is azon morfondírozhattak, vajon azért hívtam-e Mateót, mert haza akarom máris vinni.
- Igen! - kiáltotta rögtön Mateo, és már kapta is fel a földről a labdát, majd boci szemekkel kezdett a padtársamra bámulni, engedélyére várva a kutyáját illetően.
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügy

Karakterkép :
Reagok száma : 6
Avataron : Charly Jordan
I. :
II. :
III. :
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : gyógytornász
Kor : 26
Pillanatkép :
Idézet : The most important things is to enjoy your life - to be happy. It's all that matters.

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Cal Anderson Park
Szomb. Dec. 08, 2018 11:20 am
- Köszönöm, igazán kedves. – nem szégyen megköszönni, ha dicséretet kapunk. Most pedig részben ez történt, még akkor is, ha nem tudtam igazán mit kezdeni vele, mert annyira meglepett. Egyébként is azt hinné az ember, hogy a hozzáhasonló fontos embereknek nem számít az, hogy kit hogyan is hívnak nála. Egyedül az üzlettel foglalkozik, az alkalmazottakkal nem annyira, ezért is volt ez merőben újdonság számomra, hogy  emlékezett rám.
- Igen, nagyon. Ezért is dolgozik velem az intézetben vagy olykor a kórházban is. – elmosolyodom és megsimogatom én is őt, hiszen pontosan úgy néz ránk, mint aki érti, hogy ő a téma. – Samy. – felelek sietve, ha nem kérdezi, akkor esélyesen soha nem is mondtam volna a nevét. Nem direktből, egyszerűen csak elfelejtettem közölni, hogy ki is az, aki ennyire barátkozni szeretne vele és kíváncsi.
- Ennek igazán örülök. Jól vagyok köszönöm, most kezdtem el igazán bontogatni a szárnyaimat a sok tanulást követően. – nincs ebben semmi titkolni való. Sokan tanulnak még ennyiidősen, ahogyan még később is. Nem hiszem, hogy ebből bármi gond lenne. Az újabb kérdése viszont kicsit kellemetlenül érint. Nem szeretek a szüleim haláláról beszélni, de hazudni se. – Viszonylag jól. Vannak álmok, amik teljesültek és akadnak olyanok is, amik már soha nem fognak. – nem fog soha megtörténni, hogy lássák miként is diplomáztam le. Miként is tartok fent egy lakást teljesen önállóan, miként is állok helyt munkában és ha egyszer netán nekem is családom lenne, akkor milyen anya is válna belőlem. Ez pedig újra és újra szomorúsággal tölt el, de itt van nekem a húgom. Így szerencsére nem maradtam teljesen egyedül a balesetet követően.
- Mint illene? – meglepetten csendül a hangom, hiszen fogalmam sem volt arról, hogy van egy fia. Az emberek szeretnek kiülni a parkba is, vagy csak ismerős gyerekét elhozni, ha úgy van. – Mi egészen gyakran. Pár naponta biztosan. – rántom meg a vállaimat könnyedén, hiszen ebben nincs semmi titok. Mi szeretünk idejárni és a szülők se bánják. Legalább kapnak még pár perc nyugalmat, amíg a kutyámmal vannak a gyerekeik. Megbíznak bennem, ez sokat jelent számomra.
- Csak annyira, mint a legtöbb ember, hogy elérje amiatt szeretne. Gyere ide Samy, az nem a tiéd. Itt van a tiéd. – halásztam elő a kabátzsebemből az ő jóval kisebb labdáját, de most csak ezt hoztuk. Ezzel kell beérnie, nem veheti el másnak a labdáját. Az nem lenne szép dolog, mielőtt pedig eldobhatnám a labdát neki, vagy megpróbálhatnám elterelni a gondolatait megszólal. Meglepetten fordulok a játszógyerekek felé, hogy vajon kinek is szólhatott. Amikor viszont közeledni kezd, akkor egyre inkább felismerem benne az apja vonásait, vagyis gondolom, hiszen annyira hasonlítanak egymásra. Eddig hogy nem tűnt fel?
- Örülök a találkozásnak, de inkább Skyler vagy csak szimplán Sky. – nyújtottam felé a kezemet, ha elfogadta, akkor kicsit megráztam, ahogyan illik, majd elengedtem a kezét. A hajdani főnökömre néztem, arcomról könnyedén leolvashatta, hogy nincs semmi baj. Gyerekeknél gyakran megesik, hogy nem köszönnek, mert más jobban érdekli őket.
Elmosolyodtam ismételten, amikor megláttam a bocinézését. Sietve bólintottam, majd a kutyámhoz hajoltam és a fülébe suttogtam, hogy csak okosan, majd végül elengedtem. Jó ideig figyeltem, hogy tényleg tud-e viselkedni és figyel-e a gyerekekre, de szerencsére igen, most se vette el az eszét a játéköröme és a labda iránti szenvedélye.
- Igazán nagyszerű fiúnak tűnik, biztosan szerencsés, hogy ilyen fia van. – pillantottam végül a padon ülő férfira. – Ön nem szokott csatlakozni hozzájuk? – érdeklődtem kíváncsian, hiszen sokszor a szülők is beállnak, főleg az apukák, ha fociról van szó.
Vissza az elejére Go down
avatar
Felső tízezer

Karakterkép :
Reagok száma : 7
Avataron : Justin Baldoni
I. :
II. :
III. :
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : vezérigazgató
Kor : 36
Pillanatkép :
Idézet : Te meglátsz valamit, és azt kérdezed: "miért?", de én megálmodok sosem volt dolgokat, és azt mondom: "miért ne?".
Tartózkodási hely : seattle-i lakos

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Cal Anderson Park
Csüt. Jan. 03, 2019 7:03 pm
Egy mosollyal nyugtáztam szavait. Hiszen ez szerintem teljesen normális emberi gesztus. Emlékszünk azokra, akik segítik az életünk, a munkánk, szóval... nem is igazán köszönetre érdemes a jelenség. Legalábbis én így véltem.
- Szia Samy! - üdvözöltem a négylábút, miután már a nevéről is értesültem. - Nos tehát, ezek szerint Samy nem csak az életben, de a munkában is társ. Ez szép. A páciensek bizonyára élvezik a társaságát. Az állatok remek terápiás segítségnek bizonyulnak sok esetben, legalábbis, amennyire én azt tudhatom, hisz nem vagyok szakmabeli - mosolyogtam rá Miss Cortezre, s közben eszembe villant, hogy talán mi is alkalmazhattuk volna anno. Lehet hogy nekem és Mateónak is jót tett volna. Bár nem tudom, vajon az efféle terápia a gyász esetén is működőképes-e, habár... azt mondják, az állatok az érzelmekre is remekül hatnak. Mondjuk nem biztos, hogy egy 1 éves és egy állat gondozását egyszerre elbírtam volna egykor, épp eleget gyötrődtem mire Mateo ellátásába beleszoktam, nem még hogyha lett volna mellettünk egy kutya is például. Lehet hogy szegény állat néhány hét után világgá ment volna.
- Előbb-utóbb az is meghozza gyümölcsét. A tanulás dicséretes dolog - feleltem helyeslőn. Visszagondolva, én egyaránt szerettem és gyűlöltem az egyetemista éveimet. Szerettem, mert szerettem amit tanultam, gyűlöltem, mert egyetemista éveim alatt árvultam el egészen. De a feleségem még velem volt, és ez azért megkönnyítette azt az időszakot is némileg. Persze egyetemista éveimre így is rányomta bélyegét a veszteség. De hát, a tanulás sosem ér véget, nekem sem lett vége az egyetem után, sőt, állítom, utána még sokkal többet tanultam, mint az iskolapadban. Főleg az elmúlt néhány évben.
- Nos, azt hiszem, ismerem az érzést - bólintottam lassan, ahogy visszagondoltam, régi önmagamra, és az álmokra, melyeket elindultam valóra váltani egykor. Vannak dolgok, amik bejöttek, vannak amik már sosem fognak, és vannak amik még kétségesek. Az élet ugyebár kiszámíthatatlan. A kihívások, melyek utunkba akadnak, néha meglepőek... meglepőbbek, mint amikre számítottunk. De így is igyekszünk helytállni. Azt mindig is bánni fogom, hogy a szüleim nem ismerhetik meg Mateót, s hogy Juliana sem láthatja felnőni a fiát. De hálás vagyok a sorsnak Mateóért, Selenáért, és a cégemért, amit apám hagyott rám.
- Igen. Mostanában sajnos sok olyan dolog adódott, melyek távol tartottak innen. Azelőtt ez máshogy volt. De remélem most majd visszatérhetek immár a rendes kerékvágásba - magyaráztam, bár talán meglehetősen ködösre sikeredett a magyarázat, de... nem is akartam igazából lényegesebb információkra kitérni. Tényleg reméltem, hogy úgy is lesz. Hogy már semmi nem jön majd közbe, és nem adódik újabb olyan esemény, mely miatt el kellene hanyagolnom a gyerekem, és ami miatt nem tudnám őt elhozni a parkba játszani.
- Akkor talán máskor is összefutunk majd - jegyeztem meg, ami nem kizárt, ha néhány naponta mindketten erre vetődhetünk majd a továbbiakban is, én Mateóval, ő pedig Samy társaságában, akkor akár egymásba is botolhatunk ismét. Nem is bánnám. Úgy hiszem ő bizonyára kellemesebb társaság volna ezekre az alkalmakra, mint az itt ücsörgő anyukák némelyike, akik régebben is boldogan kíséreltek meg megvigasztalni engem, a szegény özvegyet.
- Áhh, semmi baj - legyintettem gyorsan. Én nem is bánnám, hogyha Samy a labdával akarna játszani, csak azt nem tudom, Mateo hogy viselné, ha a jószág őnélküle kezdene játékba a labdájával. Egyke gyerek, megszokta már, hogy ami az övé, az az övé, és csak akkor lesz másé is, ha ő ossza meg mással is. Persze ezzel nem szokott baj lenni, szerencsére nem irigy, de azt azért néha zokon veszi, ha valamit kérdezés nélkül veszünk tőle kölcsön.
Mikor Mateo odaért hozzánk, elsőre persze kizárólag Samy élvezhette ki a teljes figyelmét, de szerencséjére azért nagy nehezen odaadta egy kezét az őt üdvözlő Skylernek, még ha igen hamar vissza is vette, és ismét a kutya simogatására fordította azt a végtagját is. Hát hogyne, egy kutya mindenek felett, miért is pocsékolná az időt bárki másra. Persze mondhatnám én, hogy erről még azért fogunk beszélni, de... úgy vélem, ebben a korban akár a falnak is beszélhetnék, azt talán előbb bírnám belátásra, hogy melyik az érdekesebb, egy ember, vagy egy kutya. A fiam biztosan a kutyát választaná.
De Skyler sem úgy festett, mint aki megsértődött emiatt, az arca legalábbis erről árulkodott. Mikor pedig rábólintott a játék lehetőségére, persze Mateónak sem kellett több noszogatás, felkapta a labdáját, és kiáltva hívta a barátait, akik összegezve a képet, hogy kutya+labda, máris otthagyták a mászókát, és egy érdekes, fociszerű macska-egér játékba kezdtek, amiben rúgni és dobni is érvényes volt a labdát, a lényeg az volt, hogy Samy ne tudja elkapni, ha pedig mégis sikerült neki, nos, egy kisebb csapat gyerkőc landolt szinte a nyakában, hogy visszaszerezzék tőle a guruló játékot.
- Nagyszerű is. Bár azt hiszem ez legkevésbé az én érdemem - viszonoztam pillantását, miközben megvontam a vállamat. Nem, nekem ebben roppant kicsi szerepem volt csak. Előbb a nejem, aztán Selena volt rá a leginkább jó hatással, én mellettük a bolond, ideges pasas voltam, vagy... esetleg még az, aki ott sem volt. Hogy Mateo minden baklövésem ellenére is olyan, amilyen... hát nem tudom hogy jött össze, de nagyon büszke vagyok rá érte, az biztos!
- Mostanában nem voltam túl nagy sportember. A kímélő életmód átka, tudja - sóhajtottam. Azt hiszem, egy kezemen meg tudtam volna számolni, a kórház óta hány alkalommal futottam. Ha Mateóval ketten játszottunk otthon, ahhoz nem kellett nekem túl sokat futnom, ha pedig mégis futottam, és elfáradtam, az udvaron senkit sem érdekelt, meddig fekszem a fűben hogy kifújjam magam. - Sajnos azt kell mondanom, kijöttem a formámból. Vissza kellene szokni bele. De azt hiszem az nem a parkban fog bekövetkezni - vallottam be, hisz még ha nem is igazán kellene, hogy érdekeljen idegenek véleménye e téren, azért az ember nem szeret mások előtt bénázni. Azt hiszem, ez egy általános érvényű dolog.
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügy

Karakterkép :
Reagok száma : 6
Avataron : Charly Jordan
I. :
II. :
III. :
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : gyógytornász
Kor : 26
Pillanatkép :
Idézet : The most important things is to enjoy your life - to be happy. It's all that matters.

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Cal Anderson Park
Pént. Jan. 04, 2019 6:35 pm
- Sokan szeretik, de akadnak olyanok is, akik félnek tőlük. Néha először meg kell barátkozniuk azzal, hogy egy kutya a segítségükre lehet. Sokszor a szülők aggódnak jobban, nem a gyerekek. Nem mindig olyan könnyű segítséget nyújtani és igen, sok esetben nagysegítség a jelenlétük. – értettem vele egyet. Sok cikket lehet találni neten is, ami ezzel foglalkozik. Nem csak olykor beteggyerekkel foglalkoztunk – ami alapból is egészen szívszorító volt -, hanem olyanokkal is, akik valami balesetben sérültek meg és szükségessé vált az, hogy gyógytornászhoz járjanak. Nem mondom, hogy a világ legjobb dolga hozzánk járni, de szerintem feleannyira se rossz, mint sokan beállítják.
- Igen, csak sokszor nem elég. – hagyom ennyiben a témát. A tanulás se volt zökkenőmentes, hiszen ott volt a tragédia, ami nem csak az én életemet változtatta meg teljesen, hanem a húgomét is. Sietve pillantottam ekkor az órámra, de szerencsére még bőven akadt időnk, hiszen általában igyekeztem mindig ugyanakkor meglátogatni őt az intézetben, ahol a lehető legjobb kezekben volt. Az ápolója javasolta ezt, hogy célszerű lenne ebbe is valami rendszert vinni. Ennek ellenére is ha tettem, akkor akár reggel is beugrottam hozzá, de nem is volt kérdés, hogy amikor szükség volt rám, akkor is képes voltam mindent hagyni a francba és a lehető leghamarabb elérni hozzá.
- Remélem a legtöbb álma teljesülni fog. Néha úgy tartják, hogy minden álom teljesül, csak nem úgy, ahogyan mi elképzeltük. – fogalmam sincs, hogy ez tényleg így van-e, de egyszer talán fény derül erre is, ahogyan a legtöbb rejtélyre. Próbáltam hinni abban, hogy tényleg minden okkal történik és ha abban a pillanatban nem is, de később megérthetjük az okát. Talán így van, talán nem. Ahhoz még aprónak éreztem magam, hogy teljesen megértsem a világ működését.
- A fia biztosan örülni fog, ha újra kijárnak ide. Olyannak tűnik, aki szeret itt lenni a barátaival. – mosolyodtam el, ahogyan feléjük pillantottam. Sok gyerek és szülő megfordul. Egyszer talán én is amiatt fogok idejönni, hogy homokvárat építsek a sajátommal… Álom, ami egyszer talán teljesül, vagy talán soha, hiszen tudtam, hogy kevés olyan ember létezne, aki képes lenne azt elfogadni, ha engem szeretni akarna, akkor a húgomat is el kell fogadnia. Nincs olyan már régóta, hogy csak én. Ketten vagyunk, soha nem tudnám magára hagyni és többé tudomást se venni a létezéséről csak azért, mert ő másabb. Szerintem pont ettől még értékesebb.
Nem bántam a kisfiú reakcióját, hiszen pontosan át tudtam érezni azt, hogy mit is érezhetett. Én is képes vagyok akár más kutyáját is megszeretgetni, ha éppen szembe sétálnak velem, vagy bent munkában is megesik, hiszen nem csak Samy az egyetlen terápiás eb. Mások is járnak hozzánk, akad olyan is, akinek a gazdája is ezzel foglalkozik, de olyan is, aki csak betanított kutya, de a gazdi teljesen másabb pályán helyezkedett el. Kutyák hamar leveszik a legtöbb embert a lábáról és olykor még a leginkább kővé dermedt szívet is képesek megolvasztani. Máskor meg őrületbe kergetik az embert, amikor nem lehet velük bírni, mert éppen olyanjuk van. Néha ő is tudott makacs lenni, de csak akkor, ha kettesben voltunk. Ilyenkor meg mindig csak ártatlan, cuki volt és olyan, akivel a legtöbb gyerek játszani akarna. Ő pedig ezt túlzottan is élvezte. A drága kis pofijára volt írva ez.
Figyeltem, ahogyan távolodnak, miután bólintottam is egyet, hiszen azért Samy megállt pár lépést követően, de biztosítottam arról, hogy menjen csak. Baj biztosan nem lesz és innen is látjuk őket, mielőtt netán még valaki el akarná őt vinni. Annál azért okosabb, de annyi rosszat hallani már. Mintha azt akarnák elérni, hogy az ember soha ne érezze magát biztonságban, erről meg máris eszembe jutott az a balsejtelem, hogy mintha valaki olykor követne. A barátaim szerint badarság, szerintem meg nem. Végül sietve hessegettem el ezeket a gondolatokat, nem akartam most ezen rágódni.
- Biztosan a maga érdeme, a legtöbb szülő nem ér rá arra, hogy a gyerekeivel foglalkozzanak, de maga most is itt ül, miközben lehet ezer egy dolga lenne. Szerintem ez nagyszerű és ennek később is meg lehet az eredménye. – úgy tartják, hogy amilyen a szülő, olyanná válik a gyerek is. Nehezen tudnám elképzelni, hogy egyszer netán vandál, vagy bármi hasonló válna ebből a fiúból. Az apja is kedves ember, legalábbis annak ismertem meg és még időt is szán a gyerekére, így a figyelmet is gondolom megkapja. A nehézségeket meg majd együtt legyőzik, vagyis remélem. Mindig szomorú hallani arról, hogy egy-egy család miként is hullik darabokra, fordítanak egymásnak hátat a családtagok.
- Kímélő életmód? – néztem rá aggódva, mert nem értettem mire gondol. Makkegészségesnek tűnt; én biztosan nem mondtam volna azt meg, hogy beteg. – Remélem semmi komolyabb és néha egy park jobb tud lenni, mint egy edzőterem. Lehet futni is, de akár a gyepen másabb tornát végezni. Szoktam látni, hogy kisebb társaságok is kijárnak tornázni ide. Friss levegő csodákra képes. – én is szerettem kocogni erre felé is. Igaz, tornázni soha nem itt tornáztam, de a futást is lehet kicsiben kezdeni. Az is sok mindenre képes megtanítani az embert. – Azt hiszem nehéz lesz őket elszakítani egymástól. – pillantottam a fiúkra és a kutyámra, akik szemmel láthatóan módfelett jóléreznék magukat. Mosolyt csaltak az én arcomra is a bohóckodásukkal. – Előre is sajnálom, ha ezek után kutyáért könyörögne a fia. Volt már rá példa… -  újra a férfi felé fordultam. Részben jó érzés, hogy ekkora hatással van a gyerekekre a kutyusom, de attól még mindig sajnáltam a szülőket. Pláne akkor, amikor egyértelmű volt, hogy nem lehet kutyájuk különféle okokból, de cserébe mindig elhoztam a terápiára a kutyámat. Legalább kicsit megszeretgethették akkor is, ha nem is volt szükség a jelenlétére.


Vissza az elejére Go down


Ajánlott tartalom
 



 

Tárgy: Re: Cal Anderson Park
Vissza az elejére Go down
Cal Anderson Park
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Emerald City :: Seattle & Tacoma, WA :: 
Seattle
 :: 
Város
-
Ugrás: