Westheimer keresztszülői ház

Lassan engedem ki a levegőt, ahogy a motortér fölé hajolok. Már fél órája szórakoztatom magam, de egyszerűen nem akar haladni a javítás. Nem vagyok az autószerelők gyöngyszeme, ezt elég sűrűn meg is erősítem. Mint például jelen pillanatban.
- A ragya enne meg! – Odavágom a csillagkulcsot, cserébe kapok olajat a ruhámra.
Megtörlöm az arcom, a pólómnak már mindegy. A keresztszüleim kéthetes nyaralásukon vannak, ilyenkor általában átkérem magam ide, mert nem csak a házra, hanem a három macskára is figyelni kell. Meg a pintyőkére, vagy hogy hívják, akit még a keresztanyám mentett, túl sikeresen. Nem tudta visszavadítani, így inkább megtartotta.
Már előre tudom, hogy morogni fog a tönkretett fűért, máshová nem tudom beparkolni a kocsit, ha javítani akarom.
- Na jól van – fújtatok egyet, és a farzsebemből kiveszem a mobilt, és hamarosan búgó géphang jelzi a hívást.
- Szia! Az istennek sem tudom összerakni a járgányt – márpedig este tépés lesz. – Mennyire van időd? Nyanyáéknál vagyok.
Nyanya. Nem értettem sosem, hogy egy olyan értelmes nő, mint a keresztanyám, hogyan fogadta el ezt a jelzőt.
- Sör is van – dobom be a végszót.
Bárki, aki most látna a kórházból, már ezeken a mondatokon fennakadna. Ott egészen másmilyen vagyok. Erről az oldalamról nem tudnak, mint ahogy a bandában meg azt nem tudják, mivel foglalkozom civilként. Hogy meddig tudom ennyire külön kezelni a két világot, nem tudom, azon dolgozom, hogy minél tovább.

A kölyök suliban, az asszony a kisebbel meg ruhát vásárol, mert kinőtte az összes vackát. Utóbbi tevékenységhez rám ugyan nincs szükség, kurvára nem alélok el a gyerek szarságoktól. Megígértem, hogy lenyírom a kibaszott füvet, amíg odavannak, meg felszerelem a polcokat Connor szobájába, amiket még a múlt héten szereztünk be. Beszarás, elsős a kis szaros, de már annyi faszság kell neki a suliba, hogy nincs hová elpakolni rendesen.
A polcok a helyükön, a fűnyírás végét intézem, amikor a telefon megszólal. Leállítom a masina motorját, kihalászom a készüléket a farzsebemből. A hívó fél nevét kijelezve kicsit meglepődök, de gondolom pár másodpercen belül úgyis kiderül, mi a faszért hív.
- Hey, mondjad. – dörmögök a készülékbe és amint megosztja hiányom okát, egy vigyor nyúlik a fejemre.
- Remélem nem barmoltad szét teljesen. Befejezem a fűnyírást és megyek. – az ingyen sört hülye lennék visszautasítani meg hát.. mondjuk úgy, az emberek összerakásában valószínűleg több tapasztalattal rendelkezik, mint az autók esetében. Bízom abban, hogy kurvára lerakta, ami a kezében volt és nem kell azt is rendbe hoznom, amit javítás címszó alatt eddig elért.
Újra indítom a nyírómasinát, húsz perc alatt befejezem a megígért melót, aztán dobok egy üzenetet Megnek arról, hogy hová megyek és minek. A kocsim még mindig tropa, a biztosító még mindig kurvára nem fizetett ki egy kanyi centet sem, a másik autó meg az asszonynál van, így jobb híján gyalog eszi át a belem az adott címre.
- Mennyire barmoltad szét? – lépek a járgány mellé és a kezem nyújtom felé üdvözlés gyanánt. Az olajfoltokból ítélve nem sok jóra tippelek. Ha elfogadja, megrázom a mancsát, aztán végigdörgölöm az állam. Lehajítom a farmerdzsekit és feltűröm az ingujjakat a karomon. - Alapvetően mi volt a baja, ami miatt neki estél? – támaszkodok meg a fémen és igyekszem felmérni, mégis mekkora a szar, amit helyre kell rángatni.
- Ezzel este versenyezni akarsz? – fordítom oldalra, felé az üstökömet, mert sejtésem szerint nem véletlenül jött rá éppen most a szerelhetnék.

Felveszi, az már fél siker. A kérdésre vigyorral vakarom meg az állam.
- Mihez képest?
Azt nem emlegetem fel sűrűn, mikor belerúgtam a kocsi tárcsájába, elkeseredésemben. Akkor minden összejött, és éppen nem ment az egyben maradás. A tárcsa maradt, az ujjaim meg... azóta mérsékelten fejezem ki az elegemvan de rohadtul érzésemet.
- Király. Majd jössz, csá.
Jön, ez a lényeg, túlköszönni meg nem szokásom. Elveszti az értékét. A sör bejött.
Viszont nem hagyja nyugodni a kíváncsiságom, mi az istentől fullad be a motor pár perc után.
Megkönnyebbülten lélegzek fel, mikor megpillantom a távolban az alakját. Ekkor esik le, gyalog jött. Betolok egy faceplamot magamnak, mert már megint elfelejtettem, kocsi most neki is nuku.
- Eeee.. nem eléggé. Nem biztos, hogy jót tett neki a talalkozás - mutatom fel a szerszámot, amit megküldtem a motortérbe.
- Pár napja elkezdett rángatni, tegnap megnéztem, utána stimm. Ma lerohadt velem a sarkon pár méter után.
- Hja. Pete kiherél, ha nem megyek. Nagy tétben fogadott rám, és hiába ugattam neki, nem biztos, hogy elmegyek - leszarom a nevezési dïjat, ha nincs kocsi, akkor nincs -, még csak kocsit sem pakolna a seggem alá.. ldjam meg én az ő nyűgét. Többek között ezért is csökkentettem a részvételeket.
- Legszívesebben a slamában hagynám - a stílusa bicskanyitogató, és nem mindig tisztességes. Nade a gorillái... inkább kocsiban préselődöm össze.
- Te nem jössz bőgetni?
Mert megint kiesett s fejemből a szitu.
- Beindítani se megy már, belefulladt a lébe.
Kicsit sokat toltam neki. Hiába, ez a része nem megy nekem. Emmettre tekintek.