Nellie lakása

(Nellie és Ryan)



Mikor az élet falat állít eléd, hozz egy létrát, és mássz át, vagy hozz egy barátot, és egyiktek tartson bakot, másiktok meg húzza fel a barátját, s ha ezek közül egyik sem megy, hát hozz egy kalapácsot, és addig üsd a falat, míg leomlik az utadból...
Ez még rendben is volt, de én úgy éreztem, mintha az én tagjaimat ütnék kalapáccsal, ezzel ösztönözve, arra, hogy haladjak az úton. Habár... bármilyen nehézkes is volt, úgy tettem. Igen, nagyon nehéz volt elhinnem azt... hogy Nellie nem akarja elválasztani tőlem az ikreket. Hogy nem megy el velük, nem tűnik el, akár a napkeltében vagy a naplementében, vagy ilyesmi.
Féltem tőle. Akármilyen ostobán és gyáván is hangozzék, féltem ettől a nőtől... mindamellett, hogy dühös voltam, csalódott, féltem is... mert senki élő ember nem üthetett volna akkorát rajtam, mint ő, ha akart volna... és ezt a hatalmat én adtam a kezébe.
Mikor már a taxiban ültünk, miután összeszedtünk pár holmit a lakásban, és üggyel-bajjal elhagytuk, s kocsiba szálltunk, gondolkodtam. Főleg, mert ki akartam találni, hogyan tudnám kevésbé... hát... hogy tudnám kellőképpen elfedni ellenérzéseimet, hogy úgy mondjam. A lányok miatt, meg mert... mert nem akartam hogy meggondolja magát, hogy mégis meg akarjon lépni, de azt sem akartam volna kockáztatni, hogy a mi viselkedésünk miatt aztán egy harmadik fél vegye el mindkettőnktől a gyerekeinket. Még ha olyan is lesz vele egy fedél alatt élni, mintha a fogamat húznák... mindet egyszerre... a fogaimra kevésbé van szükségem, mint a lányaimra, tehát ha ez az ára, akkor muszáj...!
Úgyhogy gondolkodtam... de gondolataimba minduntalan a korábbi beszélgetésünk darabjai kúsztak be. Nem csak azon méláztam el, mikor az egymástól kapott boldogságunk jött szóba... amiből tudom, több volt, mint kettő, igen, emlékszem, de... én magam akkor is úgy éreztem, csak ez a kettő volt elég erős és nagy dolog, ahhoz, hogy tiszta maradhasson, a többit... mintha egy fekete lepel választotta volna el tőlem... a kábulat ködében ugyan elhomályosult egykor ez a fátyol, de azt már nem hívhattam segítségül... Pont e kettő miatt. A lányok miatt meg kellett tisztítanom az elmém...
Ezzel pedig át is billentünk a megbocsátás témaköréhez, én és nyughatatlan elmém... Nellie azt mondta, magamnak kellene elsőként megbocsátanom, és... szembenézni a hibáimmal. De hát, ez már megvolt... tudom miket tettem, hogy elcsesztem, hogy kettőnk közül én kezdtem... tudom. Csak erről nem olyan könnyű ővele beszélni, mert attól, hogy tudom, én milyen barom voltam, miként hibáztam, még... még nem tudom hogyan bocsáthatnám meg, amit ő tett velünk. Hiszen ő is elhagyott engem, feleletül a tetteimre, de már akkor is rém rossz ötlet volt a lelépés, most kész katasztrófa volna... bármelyikünknek is, mert mindkettőnknek mások a legfontosabbak, és miattuk ez teljességgel lehetetlen, hacsak nem akarunk nekik is kárt okozni. Azt meg nem akarunk...
Amikor a szerelemről kérdezett, elsőre nem esett le, hogy érti... utóbb esett le, akkor nem is feleltem, csak megingattam a fejem, de most, amikor a taxiban ültünk, elmormogtam egy feleletem, mintha csak épp most zajlana a beszélgetés, és most kérdezte volna meg:
- A lányokon kívül nincs már más élő, akit szeretni tudnék. - Oda sem néztem, az ablakon bámultam kifelé, azt sem tudtam, figyel-e rám, meghallja-e amit mondok, vagy tudja-e hová kötni, hogy miért mondom... csak egyszerűen kicsúszott a számon.
A gondolataim is hamar tovaszökkentek, mintha ott sem lettek volna a témánál.
Ingattam a fejemet. Mintha csak magamnak felelnék. Igen, újra akarom kezdeni, és nem, nem akarom újrakezdeni, ez a két állítás mindenre igaz velünk kapcsolatban. Mikor azt kérdezte, újra akarom-e kezdeni azt a témát, csak a fejem ráztam. Pedig a lelkem mélyén akartam. Rá akartam kiáltani, dühös akartam lenni, amiért hazudtak nekem mind a hárman. Ismét. Közben nem akartam, mert féltem, elszelel... amit ugyancsak akartam is ismét, meg nem is... hogy ő eltűnjön, igen is, nem is, de hogy a lányok... azt soha többé! Nem volt hát más, mit tehettem volna, csak a fejem ráztam...
El akartam hinni, hogy ő nem akarja már. Nem akar vitázni, veszekedni, és elvenni a lányokat, tönkretenni mindezt, engem... próbáltam elhinni, de nehéz volt... nagyon nehéz. A baleset előtt sem nagyon tudtam neki hinni, de azóta... nem is tudom, talán a dokinak igaza volt, amikor azt mondta, tapasztalhatok magamon változásokat, míg meg nem gyógyulok... Tapasztaltam. Beszélgettem Nellie-vel, ez elég nagy változás... hinni akartam neki, talán ez is... de még nehezebb volt, mint előtte... pedig közben könnyebb is... Talán ez is mind a baleset bűne volt, talán mind... ez a hajlandóságszerűség, a kompromisszumok eltűnnek nyomtalanul, amikor majd meggyógyulok, és ismét csak a düh marad majd... Nem tudtam mire készüljek... és ez sem könnyített a dolgon... ezen sem, a többin sem... megrémisztett, hogy még annyira sem voltam ura önmagamnak, mint általában, mióta ez a nő az életem része... és míg nem volt aztán az... és mióta újra az...
Ezért is örültem, hogy Nell belement az alkuba, bíztam benne, hátha ez a kis menekülőút Svájccal, a kulcsszó, segíthet rajtunk, olyankor, amikor az érzéseim vagy az elmém nem úgy működnek, mint azt én szeretném, illetve, ha elvesztem az irányítást és az egyik átveszi az uralmat, és hát tényleg ott volt az én gonosz verzióm is, ami boldogan lökte volna földre Nellt, és taposta volna meg, ki tudja mi módon... Szóval ebben reméltem menedéket...
A saját holmimat egyébként végül inkább én csomagoltam el a lakásban. Mondtam Nellie-nek, hogy nem biztos, hogy ő szeretné pakolászni az én alsógatyáimat... Persze igazából nem azokról volt szó, csak... volt pár holmim, amiket nem akartam, hogy lásson. Ezért inkább én dobáltam össze üggyel-bajjal néhány holmit egy sporttáskába, ruhákkal temetve be mindazt, amit nem akartam a szeme elé tárni.
Aztán útnak indultunk...

***

A lányok megszeppentek, amikor megpillantottak. Nehéz volna eldöntenem, mi lehetett a főbb oka ennek, az állapotom/látványom, vagy inkább az, hogy együtt látnak az anyjukkal és itt náluk látnak engem...?
Az mindenesetre nagyon jólesett, amikor félve ugyan, de megöleltek engem. Rögtön az érdekelte őket, hogy nagyon fájnak-e a sebeim, és hogy anyu odaadta-e nekem a rajzaikat? Mit is mondhattam volna, természetesen nem mást, mint hogy nem fáj nagyon semmim, és hogy igen, megkaptam a rajzaikat, természetesen, és imádtam őket, mely utóbbiak tökéletesen igazak is voltak, ami a rajzaikat illette. És egyébként... mintha máris kevésbé fájt volna minden, ahogy megláttam és megölelhettem őket... Ettől újra igaziak voltak, nem csak álmok... A gyerek gyógyír (sok)mindenre.
Igaz, azt nem egészen volt könnyű megmagyarázni nekik, hogy apu és anyu nem laknak együtt, csak... csak most egy kicsit, míg apu és anyu meggyógyulnak. Kérdésükre, hogy azután mi lesz... hiába szerettem volna, én nem tudtam felelni...
Az este már ennél könnyebb és nehezebb feladatokat is tartogatott számunkra. A lányok ragaszkodtak ahhoz, hogy én fektessem le őket, hogy én mondjak esti mesét, méghozzá a "Rajzos könyvből". Én ugyan nem ragaszkodtam volna hozzá, nem akarva kockáztatni, hogy felizgassuk vele Nellie fantáziáját/érdeklődését/kíváncsiságát, de... a gyerekeink persze épp olyan makacsok, mint mi ketten együttvéve, szóval természetesen elérték, amit akartak. A dolog vége az lett, hogy bár nagy nehezen, de leheveredtünk mindhárman egyikük ágyára, sűrű figyelmeztetések közepette, hogy szigorúan tilos megrúgni apu fájós lábát, mert akkor apu biztos hogy sírni fog... és fellapoztuk hárman együtt a füzetet, hogy a lányok választhassanak, melyik oldalról szeretnének mesét.
Végül azt szúrták ki, amelyiken egy nőalak látszott deréktól lefelé, mellette egy éppen csak járni megtanult gyermek lépegetett, fogták egymás kezét, és a szemlélőnek hátukat mutatva haladtak előre az ismeretlenbe... Ebben a mesében szerepelt az Óperenciás tenger, amin túlra menekült egy anyuka, szeretett gyermekével, maga mögött hagyva gonosz és szomorú dolgokat, hogy biztonságban élhessenek, míg meg nem halnak, miután megéltek sok-sok mindent odahaza. Volt a történetben egy sárkány, akinek volt egy lánya, és volt egy fiú, aki szerelmes volt ebbe a lányba, és bár nem lehettek volna együtt, de gyermekük született, hiába a sárkány minden ellenkezése, és mikor a helyzet nagyon veszélyesre fordult, a fiú hátramaradt megharcolni a sárkánnyal, míg a lány a gyermekével messzi vidékekre menekült, hogy megóvja szerelmük gyümölcsét. A történet vége az lett, hogy a lány és a gyermek éltek, boldogan, háborítatlanul, s a fiú sorsáról sosem szereztek tudomást, aki hősi halált halt a sárkánnyal vívott csatában.
Eleinte persze még át lehetett ejteni a lányokat, de egy idő után azért kisakkozták, hogy ezek a mesék erősen átköltve, és kedvükre valóvá téve, de rólunk szólnak valamelyest... Azt legtöbbször cenzúráztam, miként is születtek a mesék, az igazságot vagy annak egy verzióját kapták esetleg. Azt nem mondtam nekik, hogy ebből sok mese drogtól beállva született, hallucinációk közepette... ahhoz még azért tényleg kicsik lettek volna.
Ma viszont nem értünk a mese végére... Nem tudom melyikünk bóbiskolt el előbb hármunk közül, azt hiszem ők... talán épp a békés szuszogásuk volt az, ami engem is... részint egy felszínes és zavaros álomba lökött, ami bár cseppet sem volt mély, azért arra elég volt, hogy szemeim ideiglenesen összezárja.

Fogalmam sem volt arról, hogy miként is fog menni ez az „együttélés” közöttünk. Próbáltam úgy felfogni, mintha csak lakótársak lennénk átmenetileg, olyan lakótársak, akiknek van két gyönyörű lánya és egy múltjuk, ami túlzottan is kihat a jelenükre. Szerencsére az első pár napot túléltük nagyobb veszekedések nélkül, igazából nem is kaptunk össze. Merőben új volt, de örültem, hogy így alakult. Néha én altattam a lányokat, de sokkal inkább Ryanre volt jellemző. Őt kérték a lányok és a meséit. Egy részemnek ez rosszul esett, hogy ki lettem zárva, másrészt meg örültem, hogy ennyire rövid idő alatt, míg én távolvoltam sikerült összeszokniuk. A lányok olykor hívtak, de elég volt csak Ryanre néznem, hogy tudjam inkább ki kell hátrálnom a dologból. Mindig sikerült hihető magyarázatot kitalálnom. Ma is a munkámmal foglalkoztam, néztem a rendeléseket, az árubeszállítást, miközben a házra csend borult. Csak a kutya szuszogott mellettem a kanapén. Lassan felálltam és elindultam a fürdő felé, hogy rendbe szedjem magam, miután rájöttem mennyire is elszaladt az idő.
Nem siettem el, hiszen nem tartottam attól, hogy netán valaki rám nyitna. Volt egy olyan tippem, hogy a lányok szobájában mindenki bealudt. Miután végeztem a fürdéssel és belebújtam a pizsamámba, ami egy topból és rövid nadrágból állt elindultam újra a konyhafelé, hogy rendbe rakjam. Amikor viszont Ryan még mindig nem került elő, akkor végül úgy gondoltam ideje rájuk néznem. Reménykedtem, hogy tényleg csak ő is elaludt, nem pedig nagyobb baja lett. Az ajtó résnyire nyitva volt, így óvatosan nyitottam nagyobbra és elmosolyodtam, ahogyan őket fürkésztem az ajtóból. A szívembe a boldogság mellé kisebb fájdalom is keveredett, hiszen ráébredtem, hogy mennyi mindentől fosztottam meg őket, de nem csak őket, hanem magamat is. Sietve ráztam meg a fejemet és töröltem le a könnyeimet, hogy Ryan takarójával térjek vissza. Egy kézzel ügyeskedtem rá. A kislámpát lekapcsoltam miután a lányoknak a fejére nyomtam egy-egy puszit is. Elvettem a könyvet és már majdnem az éjjeliszekrényen felejtettem, amikor a nyitott könyvben megpillantottam egy rajzot. Végül inkább csak a lámpát oltottam le, én pedig azzal együtt távoztam.
Hosszú percekig viaskodtam magammal, néha a könyvért nyúltam, néha meg inkább visszaraktam a dohányzóasztalra. De aztán győzött a kíváncsiság. Lassan kezdtem el nézegetni. Egy-egy vonalon az ujjamat is végighúztam, mintha csak életre keltek volna a rajzok. Nem kellett hallanom azokat a történeteket, amiket a lányoknak mesélt. A képek meséltek maguktól is számomra. Lehet mást, mint amiket az alkotónak, de attól még meséltek. Minél többet láttam, annál inkább kezdett a torkomban gombóc nőni és idővel a könnyeim is megeredtek. Abba kellett volna hagynom, de én látni akartam a többit is. Mintha csak önmagamat akarnám kínozni vele. Az se tűnt fel, hogy valaki időközben egyre közelebb jött, vagy fürkészett engem. Teljesen magába szippantottak a rajzok, annyira éltek. Az érzések, amiket előcsalt a nézőjéből. Nos, talán csak a legnagyobb művészeknek sikerülhet.

Arra nyitottam ki a szememet, hogy sötét van. Ziháltam. Álmomban egy rossz érzés kerített hatalmába... de ahogy megébredtem, és a sötétben éreztem a testemhez simuló kicsiny gyerektesteket, megnyugodtam. Csak álom volt... a lányok itt vannak, nincs semmi baj!
Nagy levegőt vettem, s letöröltem némi izzadtságot az arcomról. Még egy nagy levegő... és odahajolva egy-egy puszit adtam az arcukra, majd lassan, óvatosan, hogy őket fel ne ébresszem, és hogy én magammal se babráljak ki, lecsúsztam az ágyról, és kissé nehézkesen, de talpra álltam. Közben azon agyaltam, mikor is takaróztunk be... a takarómmal. De nem tudtam összerakni a pillanatot, ezért inkább úgy határoztam, hagyom a dolgot... biztos én aludtam el előbb, és a lányok voltak... csak rosszul emlékszem...
Lassú, óvatos léptekkel indultam el kifelé a szobából, mankóimra támaszkodva, hogy ne csapjak nagy zajt. Mikor már kinn voltam, az ajtót is hangtalanul csuktam be magam mögött. Azt már begyakoroltam az elmúlt hetekben, hogy a gyerekfül... MINDENT meghall. A legkisebb padlódeszka által kiadott nyikorgást is. Igaz, hogy gipsszel nehezebb volt a feladat, mint amúgy, de... megoldottam, hisz muszáj volt, ha nem akartam elölről kezdeni az esti programot.
Az ideiglenes hálószobám felé akartam indulni habozás nélkül, azt gondolva, hogy Nellie vagy dolgozik még, vagy csak... nem kéne erőltetni a szükségesnél sűrűbb kommunikálást... Ez a békeszerűségünk érdekében is hasznos volt, meg azért is, mert minél kevesebbet lát, annál kevesebb esélye van rájönni, mit is érzek igazából legbelül... de aztán hallottam valamit.
Nem is tudnám megmondani mi volt az, talán csak én képzeltem oda, de... a hang arra késztetett, hogy őt keressem a szememmel, és ahogy elkezdtem, meglehetősen hamar rá is találtam. Ott volt, ahol számítottam rá, a kanapén, de... ahogy közelebb mentem, láttam, hogy egészen biztosan nem a munkájával van elfoglalva... mert a munkájához egészen biztosan nem kell a rajzfüzetem... a lányokkal közös mesekönyvünk...
Nyeltem egyet, de a torkom kiszáradt. Hirtelenjében olyasmi érzés fogott el, mintha rohamos tempóval kezdett volna el csökkenni a hőmérséklet a helyiségben.
- Te mit csinálsz...? - A hangom még saját magam számára is idegenül csengett. Mellette álltam meg, talán két lépésnyire csak... jól láttam arcán a könnyeket, kezében a gyűjteményt... és szívem szerint kikaptam volna a kezéből, de nem tudtam megmozdulni, akárhogy is szerettem volna. Mintha... ez valami olyasmi érzés volt bennem, ami visszatartott... mintha repedne alattam a jég. Esküszöm, még a recsegés-ropogást is hallottam, és úgy éreztem, ha csak megrezdülök... máris betörne alattam, és elszabadulna a Pokol... én pedig megfulladnék benne.
- Szeretném visszakapni... azt ott. - Nem mozdultam, hangom is fojtott volt, csupán szemem villant rá a könyvre. Nem is tudom, talán próbáltam abba a valószínűtlen reménybe kapaszkodni, hogy ha nem nevezem nevén a dolgot, majd nem kérdez rá, és nekem sem igazat mondanom, sem hazudnom nem kell róla, sem arról, amik benne vannak... Csak vissza akartam kapni, nem akartam, hogy nála legyen...

Pontosan tudtam azt, hogy nem lenne szabad elvennem azt a füzetet, nem lenne szabad belenéznem, de ahogyan ott hevert nyitottam az ágyon egyszerűen nem tudtam otthagyni. Elsőre csak meg akartam menteni tőlük, mielőtt netán ráfekszenek, összegyűrik miközben összebújva alszanak, de egyetlen gyors pillantás elegendő volt ahhoz, hogy ne tudjam lerakni, hanem a kezemben maradjon. Az első pár oldal után abba kellett volna hagynom, nem lett volna szabad tovább néznem, de egyszerűen nem ment. Tudtam, hogy a tilosban járok, de még az se számított. Ahogyan az se, hogy milyen hullámvasúthoz vezetett az érzelmeim terén az, hogy egyre inkább elmerültem a rajzok között. Biztos voltam abban is, ha beszélni tudnának, akkor még fájdalmasabb meséket mondanának a papírra vetetett alakok, mint amilyet nekem meséltek némán, minden egyes szó nélkül. Mintha a legtöbb vonalban benne lett volna egy fajta fájdalom, remény és vágy, ami soha nem teljesülhetett, vagy legalább sok-sok évvel később. Ha eddig nem éreztem magam már elég ramatyul, akkor most már még inkább elsüppedtem abban a fájdalomban, amit okoztam neki és magamnak is azon a napon, amikor hazudtam neki. Amikor azt mondtam, hogy megöltem a gyerekünket, majd magára hagytam. Fájt, hogy elhitte tényleg képes voltam rá. Egy pillanatig abban a pillanatban úgy éreztem, hogy talán soha nem is ismert igazán, s emiatt még inkább magam mögött akartam hagyni azt a vidéket.
Ijedten rezdültem össze, amikor meghallottam a hangját. Az se tűnt fel, hogy mikor jelent meg, vagy mióta állhatott ott és figyelt. Sietve töröltem le a könnyeimet az arcomról, majd megköszörültem a torkomat. – Sajnálom, én nem akartam… - szólaltam meg még mindig ijedten, mintha attól tartanék, hogy mindjárt nekem esik. Nem akartam veszekedni vele, lehet nem beszéltünk mostanság túlzottan sokat, hogy a viszonylagos béke fennmaradhasson, de az is igaz volt, hogy utáltam vele veszekedni. Olyankor mindig úgy éreztem, mintha egy részemet szakítanák ki belőlem. Minden egyes veszekedés csak egy apró darabot kitépett belőlem. – Csak nem akartam, hogy baja essen miután elaludtatok. Nem akartam belelesni, de az a rajz… - nem tudom kimondani. Én lennék? Én, ő és a gyerek, ahogyan elképzelte egykoron? Képtelen vagyok kimondani, csak nyitva lerakom a dohányzóasztalra közénk.
- Mikor készítetted ezeket? – kérdeztem meg végül, ahogyan a füzetről rásiklott a pillantásom és hirtelen még az is eltörpült az egész mellett, hogy nagyon nem kéne állnia. Sokkal inkább pihennie kellene, az orvosok is megmondták. Mielőtt viszont nyelvemre haraphattam volna még egy kérdés kiszaladt a számon. – Miért? – miért rajzolta ezeket? Miért okozott magának még több fájdalmat? Vagy miért mutatta meg a lányoknak? Miért nem szóltak ezekről? És még ezernyi „miért” kérdést fel tudtam volna sorakoztatni.

Szemem sarkából ugyan érzékeltem, hogy megremeg, de az agyam blokkolta a jelenséget. Mintha minden másra homály ereszkedett volna abban a percben, én... csak a füzetemet tudtam élesen kivenni.
Ugyan hallottam szabadkozását, ám aligha értettem a dolgot... nem akarta... Próbáltam elképzelni, hogy a füzet az ágyról, tőlünk felemelkedett a levegőbe, és kilebegett ide hozzá, és a kezébe szállt...
Ekkor esett le, ő lehetett, aki betakart bennünket... vagyis a szobában járt, tehát... látta azt, és ő hozta ki magával, és...
Megráztam a fejem, hogy ne folytassa. Azt hiszem, bár nem tudatos mozdulat volt, csak... úgy érzékeltem, mozog a fejem, szóval gondolom megráztam a fejemet... mindenesetre nem akartam hallani a kifogást... úgysem hittem el, hogy nem akarta...
Svájcra próbáltam gondolni. Bár, csak a füzet érdekelt, agyam egy része azon járt, mi a fenét tudna felidézni Svájcról, hogy mielőtt időt kérek, hátha sikerül magamban letudni a dolgot... nem mintha tudatos énem ebben partner lett volna, az ki volt akadva... mint amikor lefagy egy számítógép, és a programok pörögnének tovább, csak nem tudnak róla, hogy hiába.
Szemem követte a könyvet, amint letette... Láttam a képet, amelyiknél nyitva volt az oldal, rólunk... Óvatosan, mankómat szorítva, hogy ne jöjjön rá, mennyire remeg a kezem, közelebb léptem, hogy felvegyem az asztalról, de ahogy érte nyúltam volna, akkor jöttem rá, nem tudom úgy felvenni sem, hogy ne lássa, mennyire remegnek ujjaim. Először haboztam is, visszahúztam kezem, újra a mankót szorítottam vele, és nem néztem Nellie-re. Esküszöm, éreztem, ahogy belül remeg a gyomrom, míg körülötte minden más lefagyott...
Végül, mély lélegzetet vettem, és bízva benne, hogy ha elég gyorsan csinálom, nem veszi észre, hogy remegek, a könyvért kaptam, s felemeltem... de izzadt ujjaim közül szinte rögtön ki is csúszott, aztán már lassított felvételként bámulhattam, hogy miként zuhan vissza az asztalra...
A legnagyobb baj még nem is ez lett volna, habár ezzel is sokat elárultam, úgy véltem, hanem hogy egy másik oldalon nyílt ki a füzet, és ezen az oldalon egy egész alakos rajz volt látható, Nellie-ről és rólam, én öltönyben, ő esküvői ruhában, egy oltár előtt, kézen fogva...
E-percben nem kívántam sokat, csupán annyit, hogy nyíljon meg alattam a föld...
Lehajoltam, és miközben éreztem, hogy égnek a füleim, véletlenül sem pillantottam feléje, csak összecsaptam a gyűjteményt, és miközben felemelve magamhoz fogtam, úgy szorítottam, hogy az ujjaim is belefehéredtek.
Meglepődtem. Hogy mikor készítettem ezeket...? Első pillanataimban levegőt vennem sem volt egyszerű, most meg... nagyokat pislogva próbáltam megtalálni a saját nyelvem. Mondjuk, ha rögtön tudtam is volna, hogy hol van, akkor sem biztos, hogy tudtam volna rögtön felelni is, mert nem tudtam, hová legyek ebben az egész helyzetben... dühös voltam, és zavart, és pánikban voltam, és... és... és nem akartam itt lenni... főleg nem megbeszélni vele... el akartam felejteni azt is, hogy látta...
- Tavaly... - Ennyit böktem ki egyszer csak... magamat is meglepve, hogy kijött. Nagyot nyeltem. Lélekben két kézzel kellett magam visszafognom, hogy ne történjen valami nagyon rossz... hogy... én ne tegyek olyat, amiért a lányok biztosan felébrednének, és megijednének tőlem... és az még csak a jéghegy csúcsa lenne...
A válaszom tulajdonképpen igaz is volt. Vagyis... volt benne igazság is. A sok rajz közül, éppenséggel voltak, amik tavaly készültek... igaz, volt olyan is, ami idén, volt, ami két éve, volt, ami öt éve, volt, ami aznap, mikor lelépett, volt, ami az azelőtti napon, volt, ami akkor, amikor először beálltam, volt, ami akkor, amikor utoljára, volt, ami a balesetem környékén, volt, ami az elvonón, volt, ami a múlthéten... de... volt olyan is, amiről magam sem tudtam mikor csináltam, mert annyira nem voltam toppon, mikor készült, szóval... sok mindent tudtam volna neki mondani, sok válaszom lehetett volna erre a kérdésre, csak hát... közben ott volt bennem az is, hogy sokat ezek közül nem akartam hogy tudjon. Ez meg csak úgy kijött... nem kért engedélyt, hát már kinn volt, szóval... gondoltam, hátha megelégszik vele.
- Miért?! - Úgy leheltem szinte csak ezt a kérdést vissza neki, hang nemigen volt benne. Nekem sem volt túl sok, egyfelől, másfelől viszont... egyszerűen nem tudtam értelmezni a miértjét az ő miértjének... Hogy érti, hogy miért? Mintha az agyam nem volna képes értelmezni... mi az, amit nem ért ebben... mi az, ami kérdéses, mi nem érthető rajtuk, ha már megnézte őket, amit nem akartam... hogyan jön ide a kérdés, mire nem jött rá még?! Egyszerűen nem értettem... így is féltem, hogy túl sokat is tudott meg belőlük, vagy hiszi, hogy tudott meg belőlük...
- Hát... nem világos...? - értetlenül néztem jobbra-balra, néha futólag őrá... Kicsit az időt is húztam... gondolván, ha tényleg... van még bármi is amit nem ért, amire nem jött rá... én nem akarok azokról beszélni... hogy miért, hogy hogyan, hogy miként... én... úgy éreztem, előbb vágnám le a saját lábam, de ezekről nem is bírnék és nem is akarnék vele beszélni... De különben is, szerintem érthetőek voltak... bár... talán csak nekem... nem tudom... hisz volt olyan is köztük, amit még én sem igazán akartam megérteni...

Figyeltem a mozdulatát, minden rezdülését, miközben vártam. Tudnom kellett, hogy miért született meg ez a kép és miért rajzolt le minket, ha annyira csak rosszat jelentek az életében. Azt pedig könnyedén elengedtem, hogy netalán nem hiszi el azt, hogy tényleg csak véletlennek volt köszönhető az, hogy a kezembe került a „könyv”. Nem terveztem elvenni, egyszerűen csak a kíváncsiság győzött és az, hogy az oldal, ahol nyitva túlzottan is vonzott. Mintha csak valami bűvkörbe kerültem volna, amiből nem tudtam szabadulni. Az se kerülte el a figyelmemet, hogy miként nyúlt  a könyvért remegő kézzel, de nem szólaltam meg. Csak ültem ott jobbomon a kutyával, aki kíváncsian fürkészett minket, mintha azon morfondírozna, hogy az a jobb, ha marad, vagy ha inkább máshol keres magának helyet és magunkra hagy.
Ahogyan az asztalra visszazuhant a könyv, miután mégis megpróbálta sietve elvenni automatikusan oda kaptam a fejemet, majd lefagytam. Eddig nem jutottam el, de könnyedén felismertem az alakokat. A torkomban növekvő gombóc egyre nagyobb lett, nagyot nyeltem és sietve fordítottam el a fejemet, mintha maga a kép túlzottan is vakító lenne, vagy csak szimplán megégetne. Régebben én is eljátszadoztam a gondolattal, hogy vajon milyen lett volna az esküvőnk, de aztán elhaltak ezek az álmok, amióta meg újra találkoztunk, azóta meg még messzebbre kerültek.
- Tavaly? Azok után, hogy megtudtad vannak lányaid, hogy én itt vagyok? – kérdeztem meg egy keserű nevetés közepette, mert ezt nehezen tudtam elhinni. Legszívesebben elvettem volna a könyvet és az orra alá dugtam volna újra azt az oldalt, ahol az előbb véletlen kinyílt a könyv miután leejtette. – Tényleg azt hiszed, hogy annyira szőke vagyok, hogy elhiggyem mindezek után rajzoltál le minket úgy, mintha éppen az esküvőnk lenne? – esélyesen hallgatnom kellett volna, lenyelnem a dolgokat, de nem ment. Még akkor se, ha a hangom továbbra is egészen csendesen csendült, mert nem akartam a lányokat felzaklatni. Ezért nem mutatta meg ezt? Ezért hagyta azt, hogy csak a lányok lássák, mert kiakadnék? Még szép, hogy kiakadtam, hiszen könnyedén felismerhető volt az arcunk a rajzokon, a lányok is biztosan tudták, hogy minket rajzolt le az apjuk, de vajon ők ezt miként élik meg? Örömmel hallgatják a meséket, efelől kétségem sincs, de vajon közben reménykednek, hogy apa még mindig szereti anyát és ez egyszer valóság lesz?  S ez volt az, ami igazán dühített, hogy esélyesen hiúábrándokkal áltatja a lányainkat!
- Nem, nem világos. Gyerünk, mond csak el! Tudomásom szerint én vagyok az utolsó ember, akit szívesen látnál, erre meg… - böktem a könyv felé, hiszen tényleg nem értettem semmit se. S hirtelen úgy éreztem, hogy legszívesebben borral enyhíteném a bennem lakozó káoszt, de most nem tehettem meg. Szükségem volt a józanságomra. Szükségem volt arra, hogy uralkodni tudjak az érzéseimen, mielőtt netán újabb vita robbanna ki. – Miért csinálod ezt Ryan? – csendült szomorúan a hangom, vagyis sokkal inkább úgy, mint az elejtett préda hangja lenne. Még él, de ki tudja, hogy meddig és miként. Nem értettem, hogy miért csinálta ezt. Miért kínozza önmagát, miért ad olyan dolgokra reményt a lányoknak, amik esélyesen soha nem fognak megtörténni? Nem hiszem el, hogy ő nem tudja mindezt, hogy hiába mesének adja elől, attól még a lányoknak reményt ad vele…

Sűrűn pislogva szegeztem a szemeimet a padlóra, ahogy visszakérdezett. Igen, túlontúl átlátszó volt a válasz, utóbb magam is rájöttem... csak magamnak ártottam vele... vagyis, azzal, hogy csupán töredéket adtam... ezzel csak magam alatt vágtam a fát. De lehet már nem is vágtam, már talán rég kidőlt...
Erről árulkodott az is, ahogy arról a bizonyos képről kérdezett. Újra csak nyeltem egyet, a földet fixírozva, ujjaim közt a könyvet szorítva. Próbáltam rábírni elmém, tegyen valamit... meneküljön, vagy feleljen, csak valamit csináljon, de mintha megnyomták volna az irányítópulton a "Lassítás" gombot, egyszerűen hiába éreztem úgy, hogy mondanom/tennem kéne valamit, a testem nem tett úgy...
Lefagytam. Csak álltam ott, lestem a szőnyeget a talpam alatt, a gipszet a lábamon, a gipszből kikandikáló lábujjamat, bármit, csak ŐT ne kelljen... Agyamban valami beteg, fura helyzet indult el, mintha ketten ültek volna egy asztal két végén belőlem, és azon civakodtak volna, melyikük üljön az irányítópulthoz, mint abban a hülye mesében... én meg közben csak... csak álltam lefagyva, irányítás híján... Az egyik fél beszélni akart, a másik lelépni... vagy veszekedni, de beszélni semmiképp...
A maradék gógyim meg csak a sérült lábamban pulzáló lüktetésre figyelt...
De amikor a nevem hallottam, feltekintettem. Nem is tudom miért... csak felnéztem. Nem tudom melyik fél miatt, vagy hogyan, vagy egyáltalán minek... csak felnéztem.
Kinyitottam a szám, hogy mondjak tán valamit, de nem jött össze. Becsuktam a szám. Nekifutottam újra. Kinyitottam, és mérgesen akartam belekezdeni valamibe, de az sem sikerült... mintha az agyam félúton meggondolta volna magát, és csak egy nyögés jött ki a számon... Újra becsuktam.
Ezt még kétszer megismételtem. Úgy festhettem legalábbis, mint akinek teljesen elment az esze, vagy minimum épp agyvérzése van...
- Azt... azt a képet nem tavaly csináltam. Azt még... azelőtt csináltam, hogy elmentél volna. Mielőtt elhagytál. - Éreztem a nyomást a mellkasomban, fájdalmat éreztem, de mégsem hagytam abba... most már, hogy valahogy sikerült elkezdenem, már ki akart jönni, hiába hogy én nem akartam. - Emlékszel, amikor elmondtad hogy terhes vagy? És hogy akkor este éjszakába nyúlóan dörömböltem az ajtótokon, hogy beszéljük meg az elvetetést, meg az egész dolgunkat? - Kis szünetet tartottam, de csak épp egy levegővételnyit. A torkom száraz volt, akár a sivatag. - Apád elvitetett, és egy cellában ültem reggelig. Akkor rajzoltam azt a képet. Azt reméltem, van még időm helyrehozni... - Hangom megremegett a végére. - De mire visszaértem hozzátok, elmentél az orvoshoz, utána meg... mondtad, amit mondtál. - Nagyon próbáltam észben tartani, hogy a lányok benn alszanak a szobájukban, és nincs bajuk... mégis könnybe lábadt a szemem, és ökölbe szorult a kezem. E-percben még kicsit örültem is, hogy van két mankóm, amikre támaszkodhatok.
- Néhány rajz rólad... rólunk, meg másokról, és helyekről, azelőtt készült, hogy elmentél... de a legtöbb utána az évek során. Sokszor... ha magam alatt voltam, vagy ha nem voltam önmagam... - Próbáltam úgy fogalmazni, hogy ne legyen egyértelmű, hogy miként is készültek igazából. Miként, és miért.
- Azért rajzoltam őket, mert... mert a szavak... - De elhallgattam. Hogyan mondjam el azt, hogy anno, mikor még együtt voltunk, akkor a trükkök és tervek miatt, a titkaim miatt nem beszélhettem nyíltan minden érzésemről, és kellett valami, amiben őszinte lehetek? Vagy hogyan mondjam azt, hogy miután elment, elvitt mindent az életemből, amiért még élni akartam... és fájt érezni, így betéptem és úgy rajzoltam ki az érzéseimet, hogy nem... haltam bele...? Nem mintha ettől jobb lett volna, csak elviselhetőbb lett... túlélhetőbb... és a rajzok megmaradtak... és aztán már szükségem volt rájuk... Hogy mondjam azt, hogy miután összetörtem magam, miután az elvonón kötöttem ki, kellett a felépüléshez, aztán meg ahhoz, hogy emlékezzek, miért akarok tiszta maradni, és miért akarok bosszút állni rajta, és az apján...? Aztán meg, mikor idejöttem, és kiderült hogy vannak a lányok, és itt van ő, és... kiderült minden... hogy mondjam azt, hogy a lányok megtalálták pakoláskor véletlenül, és rácuppantak, aztán már muszáj volt róla mesélni, meg aztán már csak ezeket a meséket akarták, kettőnkről, rólunk, rólam, a múltról, álmokról... Hogyan mondhatnám ezt el neki...?! Hogyan?!
Megráztam végül a fejem. Gondolataim elé álltam lélekben, hogy ne törhessenek ki. Túl gyorsan ugráltak az agyamban, meg kellett valahogy állítanom őket...
- Nem akarok veszekedni - leheltem, és újra felemeltem fejem, Nellie-re néztem. - Elégedj meg azzal... hogy rajzoltam őket, mert... kellettek. Szükségem volt rájuk. Néhány frissebb, néhány régi... párról én se emlékszem mikori... de van, ami tényleg tavalyi... - mondtam végül, és tényleg... tényleg nagyon-nagyon szerettem volna, ha nem haragszik meg, és nem... nem kezdünk el veszekedni ezen... A rajzokon ne. Csak azok maradtak nekem utána, nem akarok róluk vitát.

Szerettem volna megszólalni, de egyszerűen nem ment. Nem tudtam, hogy mi mást kérdezhetnék még azon kívül, amik elsőként buktak a felszínre. Még az se tudott meghatni, hogy ő miként kerülte a pillantásomat, vagy éppen miként akart valamit mondani, de aztán inkább meggondolta magát és a hallgatás győzött. Türelmesen vártam arra, hogy végre mondjon valamit, mert hiába állt be életem talán egyik legkínosabb csöndje, akkor is csak ültem ott, mint valami szobor. Egy szobor, akit erre a kanapéra szántak, arcomra pedig zavarodottság, tanácstalanság és fájdalom ült ki. Ezeket könnyedén leolvashatta volna bárki. Amikor a befogadott kutyus az ölembe hajtotta végül a fejét, akkor automatikusan kezdtem el simogatni. Annyira megszokott mozdulat volt már. Másrészről pedig segített kicsit megnyugodni.
- Soha nem mutattad meg. Miért nem? Már akkor se bíztál bennem? – kérdeztem meg elcsukló hangon, hiszen korábban se láttam ezt a füzetet. Ha láttam is, hogy rajzol, akkor is mindig elég ügyes volt ahhoz, hogy elrejtse előlem a végeredményt. Képtelen voltam megszerezni tőle a füzetet. – Nem, erről fogalmam sem volt. Szerinted, ha tudtam volna, hogy mi történt, akkor is ezeket a lépéseket tettem volna meg? Akkor se mentem volna be hozzád a rendőrségre? – kérdeztem meg szomorúan, mert ezt valahogy mindenki elfelejtette említeni. Azon az estén kiszöktem otthonról is, majd egyszerűen csak sétálni mentem. Szükségem volt arra, hogy egyedül legyek és átgondoljam a dolgokat. Csak azt tudtam, hogy amikor kerestem őt, akkor sehol se találtam, mintha a föld nyelte volna el. Csoda, hogy végül abba az irányba sodort az élet? – Mert azt hittem, hogy eltűntél azon az estén! - sok évig hallgattam róla, de most mégis kiszaladt a titkom az ajkaim között. Meg kellett volna könnyebbülnöm, de egyszerűen nem jött el a várva várt érzés. Ugyanúgy összepréselt belülről valami és leginkább az fájt, hogy már akkoriban is milyen ügyesen megszervezett mindent apám, mintha csak egy remek bűvész lett volna. S még az se érdekelte, hogy mi lesz az unokáival, vagy a lánya szíve miként törik darabokra. – Aztán megjelentél ott  és nem tudtam mit mondhatnék. Nem akartam, hogy csak a gyerek miatt maradj velem… - lesütöm a pillantásomat, miközben idegesen túrok szőke tincseimbe. Elfordítom a pillantásomat és az ablakon át kémlelem az elém táruló látványt. Lassan fújom ki a levegőt. Nem így kellett volna lennie, nagyon nem. De már nem lehet kiradírozni, nem mehetek vissza, hogy akkori énemnek azt mondjam inkább hallgasson a szívére, mintsem bármi másra.
- Nem voltál önmagad? Mit csináltál Ryan? – aggódva csendül a hangom és őt fürkészem újra. Tudnom kell, hogy miket tett. Még akkor is, ha részben tudom, hiszen álmában elmesélte nekem. A lábamat lassan felhúzom és még az se érdekel ez most mennyire nem tetszik az ebnek. A lábamat átkulcsolom a kezeimmel és úgy pillantok rá, mintha így bármi is könnyebb lenne. Mintha csak egy falat emelnék közénk, hogy ne sérülhessek meg még inkább, de már elkéstem.
- Mert nem tudtad ki mondani a dolgokat, nem erről lenne szó? – hosszabb hallgatás után szólaltam csak meg, mintha csak a helyes szavakat kutatnám, pedig egyszerűen csak nem tudtam mit is kéne mondanom. Nem volt fair. Nagyon nem volt az, hogy ennyi év után és ilyen módon kellett rábukkannom ezekre a rajzokra. Ha talán egykoron megmutatja, akkor lehet másképpen alakultak volna a dolgok, magam sem tudom.
Szavaira megrázom a fejemet és a következő pillanatban már talpon vagyok. Legszívesebben megráznám őt, de ehelyett inkább csak az ablakhoz sétálok. Figyelem a békés tájat, a kihalt utcát, majd az égre emelem a pillantásomat, mielőtt még megszólalnék. – Én se akarok veszekedni, de ne kérd azt, hogy ennyivel elégedjek meg. Túl sokszor elégedtem már meg féligazságokkal. Tudni akarom az igazat. Nem adhatsz a lányoknak reményt, miközben minden egyes porcikáddal szinte gyűlölsz. Próbáltam abban hinni, hogy tényleg közelengedtél egykoron, de most még itt van ez is. – böktem a füzet felé. – Nem csinálhatok úgy, mintha soha nem láttam volna és nem lettek volna rám hatással. Meddig akarod még állandóan rám csapni a falaidat? – kérdeztem meg szomorúan és elveszetten. A szememből pedig könnyedén kiolvashatta, hogy mennyire is fáj az, hogy állandóan falakba ütközöm. Szükségem volt valami támaszra, kapaszkodóra. S talán végre itt lett volna az ideje annak, hogy vége legyenek a titkoknak és őszintén beszéljük.

Zavar. Tanácstalanság. Félelem. Idegesség. Düh. Vágy.
Annyi minden volt bennem, ott pulzált mind a fejemben, a mellkasomban... minden egyes idegszálam, izmom... feszült, zsibbadt, lefagyott... semmi nem működött rendesen, minden akadt, megállt, lefagyott... mintha egy olyan számítógép lettem volna, amibe épp most vágtak bele egy fejszét...
Mindennel baj volt...
Nem!
Mégsem...
VELEM volt baj. Bennem... az egész helyzet olyan irányba kezdett el menni, amire egyáltalán nem voltam felkészülve, és... és valahogy az a zavaró, érthetetlen érzés pulzált bennem, hogy ilyen beszélgetést már folytattam egyszer... mikor minden összezavarodott bennem... nem az uszodában, és nem is a suli előtt, nem a lakásomon...
Az ágyamban... álmomban... önmagammal... és ez az egész nagyon... nagyon olyan érzés volt, mint az...
A rajzfüzet kihullott ujjaim közül, és a földre esett. Kezeim remegtek, és jéghidegek voltak... Vagy csak én fáztam...?
- Először nem. Senkiben nem bíztam. - Hangom idegen volt, s mintha víz alól hallottam volna önmagamat. - Az elején. Utána meg... nem tudom. Részben, egy időben a titkok miatt. Mert túl sok kérdést vetett volna fel némelyik kép. A rajzaim soha... nem hazudnak. De én neked hazudtam. Utána... nem tudom... meg akartam tartani magamnak. Ez csak az enyém volt, és... nem szennyezte hazugság. Szégyelltem magam érte, apám nem arra nevelt. Ebben próbáltam... valahogy az maradni, akit ő nevelt, és nem az, akivé a halálával váltam. Úgy gondoltam szégyellne. De a füzetben az élt tovább, aki az ő fia volt. És azt nem akartam elveszíteni... - Ahogy beszéltem, hangom egyre halkabb lett. Egy idő után észre sem vettem, hogy még beszélek. Mintha csak belső monológként szólt volna önmagamnak a dolog... s ahogy kimondtam, úgy jöttem rá én is azzal egy időben a dolog igazságára. Hogy őszintébben feleltem, mint azt vártam volna... És nem is jöttem rá abban a pillanatban, hogy ezt bizony Nellie is hallja.
Mikor mégis ráeszméltem, el is szégyelltem ismét magam, és elhallgattam. De ezzel együtt ő tovább is beszélt.
Meglepődtem. És megrendültem...
- Őszintén? Meggyőződésem volt, hogy végig ott voltál a közelben az ajtó körül, és hallottál-, tudtál mindent, csak... túlságosan is haragudtál, vagy utáltál, vagy... csak nem érdekelt... már nem is tudom melyiket éreztem jobban. Ki voltam akadva... Másnap még apáddal is összeverekedtünk... vagyis... jó, ez nem egészen így volt. Mielőtt utánad mentem az orvoshoz, én húztam be neki, bele is rúgtam, olyan dühös voltam rá, mikor vigyorogva közölte velem, hogy elmentél elintéztetni a bajt, amit okoztam nektek... - Szemeim összeszorítottam egy pillanatra. Az emlékek... fájtak. Akkor kezdődött minden... a düh... ahogy Nell apja kárörvendett szenvedésemen, ahogy Nell azt mondta, megölte a kicsit, és aztán eltűnt... Annyira dühös voltam... és annyira dühös is maradtam, nagyon sokáig... Csak akkor nem éreztem a dühöt, ha be voltam állva, és aztán... a drog elszállt, én meg idejöttem és... kiderült, hogy amiért dühös voltam... meg sem történt...
Felpattantak szemeim. Elszörnyedtem... Úgy néztem rá, mintha most látnám legelőször az évek elmúltával...
- Azt mondod... ha megtaláltál volna... más lett volna? - A torkom még mindig olyan száraz volt, mint egy sivatag, komolyan fájt minden szó, amit kiejtettem. És akkor a gondolatról ne is beszéljünk, hogy ha nem kerüljük el egymást, még akár... talán... máshogy is alakulhattak volna a dolgok... köztünk, meg a lányokkal...
Csak azt nem értettem, szívem miért érez... miért érzi úgy, hogy örültem volna, ha másként lett volna... hogy még most is örülnék, ha másként alakultak volna a dolgaink...?! Hiszen én már nem szeretem Nellie-t...
- A gyerek nélkül is veled akartam lenni. - Halkan beszéltem, de most legalább rá néztem, miközben ezt mondtam. Az igazán ijesztő az volt, hogy ezt még azt hiszem sosem mondtam ki... nem is tudtam volna... én csak... rájöttem... hirtelen... hogy nem csak azért voltam dühös rá, mert azt hittem, megölte a gyereket, de azért is, mert ő elment... mert nem adott rá lehetőséget, hogy újrakezdjük, hogy jóvátegyem, hogy megpróbáljuk helyrehozni... pedig akartam volna... és ezért rá is dühös voltam, meg magamra is az érzésért... pedig ki sem mondtam.
- Az abortusz után... mikor azt hittem, megvolt... még mindig kerestelek... és apád nevetve közölte velem, hogy elmentél. Azt hiszem, életében nem szórakozott olyan jól, mint aznap, mikor látott megtörni. Legyőzte apámat... És legyőzött engem... Ő nyert. Azt hittem csak a gyerek miatt, de nem... nem csak azért... - Mélyen, reszketegen sóhajtottam fel. Hangom elárulta megtörtségem. Fájt. Nem csak a vereség... hanem főleg az, hogy azzal a vereséggel a családomat... az esélyt a családra, azt vesztettem el. És ez olyan fura érzés volt... mintha most jönnék rá erre először, pedig tudtam hogy nem... biztosan nem. Tudtam már ezt, tudnom kellett, csak... kizártam... hogy akarom... akartam őt.
Felelni nem akartam neki. Nem akartam elmondani, hogy drogfüggő lettem. Tudom, a lépcsőkhöz tartozik, hogy beismerem a hibáimat, és én be is ismerem, hogy az lettem, de... nem neki. Nem Nellie-nek. Nem tehetem...
Megingattam lassan a fejemet. Elfordítottam pillantásom, inkább a kutyáját fürkésztem. Az eb nem igazán volt odáig értem. Tény, nem értek a kutyákhoz, de fogalmam sincs, mit csinálok rosszul... bár állítólag a kutya okos állat, gondolom, lehet érzi, hogy a gazdájával és velem nincs minden rendben.
- Rossz dolgot. - Valamit csak mondanom kellett, és gondoltam, hogy ez válasz is, meg nem is... aztán valahogy mégis... nem tudom, folytattam. - Olyasmit, ami miatt a lányaink is szégyellhetnének engem. Olyasmit, amiért apám is szégyellne, meg anyám is, és... még talán te is. Olyasmit, ami miatt sokkal könnyebb volna eltiltanod a lányoktól, ha ismét összevesznénk. Olyasmit, ami miatt nem is hibáztatnálak, ha megtennéd, mert megérdemelném. Olyan hülye voltam... - Sietve hallgattam el. Emlékeztetnem kellett magamat, hogy NEM mondhatom el neki... nem szabad, nem tehetem...
Emlékeztettem magam, hogy ha ma még visszajutok a szobámba, felhívjam a mentoromat. Bár ő továbbra is Kanadában élt, azért telefonon tartottuk a kapcsolatot. Néha nagyon is szükségem volt rá, főleg mostanában... és nem csak azért, mert a baleset óta nem jártam gyűlésen, de... azért is, mert a sérülések okozta fájdalom, és az emlékek, a megváltozott helyzet köztem és Nellie közt, köztem és a lányok közt... meg minden... sok változás volt ez. Felfokozott helyzet, sok érzelem, inger... meg minden. És a csábítás lépten-nyomon megtámadott, és erős volt... én pedig féltem, hogy erősebb, mint én.
Bár amióta ideköltöztem, eljártam egy helyi anonim csoportba foglalkozásokra, de a mentoromat megtartottam. Állítólag nem az a lényeg, hogy közel legyünk egymáshoz, hanem hogy a kommunikáció megmaradjon köztünk. A baleset óta pedig még az elvártnál is alaposabb voltam e-téren... a fájdalom, Nellie, és a lányok miatt. Mert sem lebukni előttük... sem visszaesni nem akartam. Nem tehettem ezt velük... muszáj voltam erősnek lenni.
Meglepődtem... de lassan bólintottam, hogy de, körül-belül erről volt szó.
- Most sem tudom... - tettem még hozzá. Így is van, nem tudom. Nem merem, nem akarom... Akkor is, és most is, a titkok, a rejtegetnivalók... amik nem bukhatnak felszínre, az mind... mind elnémít. Rajzolni sokkal könnyebb. És bár érezni úgy érzem, biztonságosabb is, de... ez persze már nem olyan igaz, mint rég... Nellie elől anno sokkal könnyebb volt ezt elrejteni, mint most előle és főként a lányok elől.
Amikor megmozdult, azt hittem a szobát akarja elhagyni, de nem így lett. Ahogy az ablakhoz sétált, figyeltem karcsú alakját... Csúnya hazugság lett volna azt mondanom, hogy nem volt rám hatással... Mindig is megigézett, olyan gyönyörű volt... ám nem szabadott engednem elkalandozni a gondolataimat. Nem szabadott VOLNA hagynom, hogy érzéseket keltsen bennem... mégis kiváltott belőlem dolgokat... olyasmiket, amiket nem hittem volna, hogy még ki tud...
De amikor megszólalt, szavai el is fújtak minden egyéb gondolatot, ott álltam, akár mint akit most öntöttek nyakon egy vödör hideg vízzel.
- Nem gyűlöl minden egyes porcikám... - próbáltam közbeszólni, de ő mondta tovább, és én nem erőltettem, elhallgattam... őt hallgattam. Pedig menekülnöm kellett volna, futni, ahogy az az egy jó lábam még bírta volna a dolgot...
De odagyökereztem...
- A... falaimon... belülre akarsz kerülni? - gondolataim szédítő sebességgel, nyakukat törve próbálták kikanalazni a lényeget, abból, amit mondott, és ők valamiért ezt... úgy értelmezték, hogy Nellie még... még el tudná képzelni hogy ő és én... és valahonnan előkerült bennem néhány elvetemült gondolatfoszlány, amik... vevők lettek volna az ötletre. Ők lehettek azok is, akik az előbb elbűvölődtek a látványától, azok is, akik az imént még azon merengtek, hogy rég mennyire szerettem őt, és hogy a dühön túl is akartam őt, és hogy ma még... még talán ma sem tűnt el mindez nyomtalanul, hiába, hogy már lehetetlen... de fogalmam sem volt, azok honnan a fenéből kerültek elő, és hol voltak eddig... miért jöttek most...?!
Aztán nagyot nyeltem. Az egyik pillanatban még a fal két pontja közt cikázott pillantásom, melyeket véletlenszerűen választottam ki, mintha csak tekintetem a gondolataim cikázását próbálta volna követni. Kerestem az okát, a gyökerét annak a gondolatfoszlánynak, hogy Nellie és én... hogy egyáltalán, mit keres bennem még ilyen gondolat...?! Nem értettem magamat, belezavarodtam a múlt, s a jelen... sok fura gondolatába és érzésébe...
De utána, ahogy ezen járt az eszem, egyszerre csak... mintha... nem tudom, megint lefagyott a rendszer... Azt vettem észre, hogy ujjaim mankóimra szorulnak, és lassan közelebb mentem Nellie-hez... Olyan közel, hogy végül már közvetlen előtte álltam. Éreztem a teste melegét.
Lassan fújtam ki a levegőt. Felrémlett bennem az emlék, miként zuhant a karjaimba az iskola előtt... és az milyen érzés volt... Nem tudom miért ásta elő agyam az emléket... talán ezzel akarta magyarázni azt, hogy idejöttem... hogy jobbomat felemelve megérintettem Nell arcát.
- Szerettelek. Egykor. - Tekintetem fátyolos volt, de arcát fürkésztem. Olyan puha, olyan ismerős volt a bőre. - És amikor a balesetünk volt a viadukton... nagyon féltem, hogy meghalsz a karjaim közt. Vagy hogy egyáltalán meghalsz. - Ahogy kimondtam, ez számomra is teljesen új infó volt... azok a pillanatok is zavarosak és hézagosak voltak... nem tudtam, ez most honnét jött, csak jött. - És most... - Gondolataim megrekedtek. Mintha torlasz támadt volna az agyamban. Nem tudtam mit mondjak, csak bámultam őt vagy egy bő percen át... míg visszacsengtek korábbi szavai gondolataimból... és rájöttem, ha nem tudok valamit kimondani, meg kellene mutatnom, mint egykor a rajzokat talán kellett volna...
Nem igazán tudtam magam követni, megindokolni még kevésbé, csak az járt az eszemben, hogy meg akarom neki mutatni, hogy nem gyűlöli őt minden porcikám, és... bár ez engem lepett meg leginkább... mégis úgy éreztem, szükség van erre, és meg is kellene tudnom tenni...
Nem gondolkoztam, a rendszer még mindig úgyis szinte teljesen működésképtelen volt, még az sem jutott eszembe, hogy lehet nem is fogja hagyni a dolgot, talán előbb vág orrba, vagy rúg tökön... mindenesetre én megpróbáltam... odahajolni hozzá, és... és megcsókolni. Ha az agyam működőképes lett volna, bizonyára egyik fele minimum üvöltött volna, hogy nem szabad... a másik meg azért, hogy nem akarom... de lett volna egy középen megbújt másik kis elnyomott rész, ami azt hiszem... nagyon akarta volna ezt a csókot. Egyáltalán, megcsókolni őt, de... azt is, hogy megmutathassa, én csak azért sem... szóval, hogy igenis igaz volt, amit mondtam, régen, és most. Én igenis szerettem. És hogy bízni... igen, volt idő, amikor igenis nagyon bíztam benne. Benne, és abban, hogy van esélyünk együtt. Meg akartam mutatni, hogy egykor nagyon szerettem, és hogy... lehet, hogy ez nem is múlt még el egészen... hiába hiszi agyam és szívem nagyobbik része ezt megingathatatlanul, lehet, hogy egy-egy kisebb részüknek mégis vannak kétségeik, és talán mégis... lehet hogy még most is érzek iránta valamit (?)... Vitatkoznék magammal... de azt hiszem, még szeretem őt...