HomeHome  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share|

Ira és Ruby otthona

avatar
Admin

Karakterkép :
Reagok száma : 706
Avataron : Coleman, J. / Wood, C.
I. :
II. :
III. :
Elõtörténet : Államtörténet
Foglalkozás : Adminisztrátor
Kor : 168
Pillanatkép :
Idézet : Hello Seattle, I am a mountaineer In the hills and highlands I fall asleep in hospital parking lots
Keresem :
• Seattle lakosait
• Tacoma lakosait


Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Ira és Ruby otthona
Kedd Szept. 18, 2018 9:02 pm



Jackie :: Dwayne
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügy

Karakterkép :
Reagok száma : 14
Avataron : Justin Chambers
I. :
II. :
III. :
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : Gyermeksebész
Kor : 39
Pillanatkép :
Idézet : Az alkohol öl, butít, és nyomorba dönt! - most ez vagy nem igaz, vagy a sorrend rossz.
Tartózkodási hely : seattle-i lakos

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Ira és Ruby otthona
Kedd Okt. 09, 2018 11:18 pm
(Érzékenységtől függően, esetleg 16+...)


(Előzmény: http://emeraldcity.hungarianforum.com/t305-ruby-chamberlain#1155 )


Az órámra pillantottam, miközben összecsuktam az autósmagazin legújabb számát, és ledobtam az asztalra. Az esti műszak előtt még volt rá időm hogy esetleg kicsit... - és itt meg is szakadt a tervezgetés. Ahogy Ruby szavait meghallottam, rögtön felkaptam a fejem, és esküszöm éreztem a romlott citrom ízét a számban, amit az én... "majdnem anyósom" kiváltott az emberből, amikor megjelent a képben... Vagy ez csak nálam tünet rá? Ki tudja... Mindenesetre, hiába is akartam volna elleplezni a véleményem, azt illetően, hogy mit hallottam, kedves Rubym persze levágta a dolgot, és mire magyarázatba kezdtem volna, a kezembe nyomta a lányunkat.
- Szia, Tina cica! - vigyorogtam a kis csajra, de arcomra is fagyott a mosoly, ahogy elért engem is a szag... Vajon én vagyok elfogult, vagy Juan anno tényleg nem durrantott ekkorákat?!
Szívesen ellentámadásba lendültem volna, mert hát... Tina lány, én meg férfi vagyok, ez így csalás... de erősen úgy éreztem Ruby viselkedéséből, hogy mindegy mit teszek vagy mondok, én vagyok most a vert sereg... már rám lőcsölte a bűzös munkát... így kénytelen-kelletlen végül megadtam magamat a gondolatnak, hogy ezt nem úszom meg.
- Látod, Cicamica, el vagyunk árulva, apára maradtál - hajoltam le lányomhoz, és pusziltam meg a homlokát, amit ő nyekeregve fogadott. Néha tényleg pont olyan fejeket vágott, és olyan hangokat is adott ki, mint egy rajzfilmmacska, ezért is neveztem őt így. A magam részéről inkább választottam volna ezerszer is inkább a fürdetést Juannal, vagy azt, hogy Rubyt pelenkázzam 90 éves korunkban, de... mindegy, így jártunk.
Sértett, de azért megfűzhető lettem volna, kár, hogy még mind a két gyerek fent volt, úgy a fűzés is bajosabb... Na mindegy, így maradt nekem az, hogy pár incselkedő szó és pillantás után leshessem, ahogy Ruby csípőjét ringatva elsétál a fürdő felé...
- Szóval, utána engem is vállalsz?! - kiáltottam még utána, hátha... hiszen, már-már féltem utána számolni, hogy... Tina születése óta eltelt... mennyi idő, és azóta mi semmit... szóval hogy előtte kicsivel se, meg ugye már utána se semmit... Azóta, ha akartam valami kis törődést, hát arról kénytelen voltam magamnak kezeskedni...
Mi persze előbb végeztünk a pelenkacserével, mint ők a fürdéssel, a hangokból ítélve pedig, a fürdőben világháborús bombázás, vagy legalábbis tengeremlékezet óta a "legmonumentálisabb" kalóztámadás mehetett épp végbe, amit csak gyermekember elképzelhetett... ami azt engedte sejtetni, hogy a végére vagy Ruby is megfürdik, vagy moshatjuk fel a fürdőt, vagy mind a kettő, de hogy mindkettőt nem ússzuk meg, az 100% volt.
A gyerekszobában megbújva elhallgattam fiam visongását, amely elmerengésem épp elég volt arra, hogy lányom intézkedjen arról, hogy a nyakáig terjedően legyen bőven mit letakarítani róla... mert ugye miért is tudna fél pillanatig veszteg maradni? Nem. Fizikailag képtelenség. Gondolkoztam már rajta, hogy odaragasztom a pelenkázóhoz... de őt ismerve, akkor is megoldaná, és vagy önmagát, vagy minket, de valakit elintézné hogy takarítani kelljen.
De végül én nyertem. A gyerek is tiszta lett, én se lettem leművelve, és inget sem kellett váltanom, mire végül visszatérhettem a nappaliba. Némileg kivételes esetnek minősült, hogy üres volt... Brix és Prix a konyhában hevertek, Tex meg a fürdő küszöbén feküdt, és leste hogy mi megy odabent.
Nem maradtam viszont túl sokáig magam, hamarosan megérkezett kedvesem, miután tett egy kitérőt ő is a gyerekszobába, és ágyba juttatta fiúnkat, gondolom megvolt a szokásos jó éjt puszi Tinának is, ahogy az lenni szokott, és utána jött ide vissza. Persze, nem hagyhattam szó nélkül, hogy némileg több víz került rá, mint amennyi a fürdetőre indokolt lett volna... jó, ez ugye magyarázható olyankor, ha az ember kutyát vagy kisgyereket fürdet. De akkor is, azért én jól mulattam.
Arról nem is beszélve, hogy amíg mulattam, próbálhattam elvonni a figyelmem... arról, mennyire dögös, vizes felsőben...
Áhh, miket beszélek, esélyem nem volt minderről elvonni a figyelmem, kétségtelenül hatott rám, amit láttam, hiszen alapból is bomba alakja volt, de amikor gyerek volt a háznál, s ennek megfelelően témában állt a szoptatás... apám, idióta ember lehetett volna csak, aki erre nem indult volna be, ha látja!
Nem is haboztam, nem bírtam megállni, hogy ne vonjam a karjaim közé, mikor elég közel került. De lehet, hogy hiba volt, mert ahogy megérintettem, az egész csak még "rosszabb" lett.
- Hogy? - némileg zavartan pislogtam rá, mikor megkérdezte, mikor kell indulnom. Esküszöm, nekem már rég kiment a fejemből a kórház... és hogy én ma még dolgozni megyek. Ki tudna ilyenekre gondolni, amikor ŐT így látja...?!
Megláttam a szemeiben... tudta mi jár a fejemben... jó, így belegondolva végülis, logikus is volt, az lett volna furcsa, ha nem észleli, hisz szinte az ölemben volt, úgy öleltem magamhoz...
- Azt hiszem... annyi időnk még bőven van, ha benne vagy - feleltem ajkaira, melyek hirtelen valahogy olyan közel keveredtek hozzám, hogy beszéd közben súrolták őket az enyémek.
És ha nem ellenkezett, én azonnal fogtam is őt, és lovaglóülésben az ölembe vontam, hogy két lába a derekam két oldalán kapjon helyet, s közben hajába túrva húztam le magamhoz, hogy ajkaim az övéire ragadhassanak. A "ragadni" helyes megfogalmazás is volt, tekintve, hogy nem hagytam levegőhöz jutni, de engem sem érdekelt vajon belefulladok-e a csókunkba. Az lett volna csak az igazán szép halál.
Az egyik kezem a pillanat tört része alatt megtalálta az utat a vizes felsője alá, míg a másik a fenekére siklott. Csupasz, nedves bőrét megérezve egy az egyben végigfutott rajtam a hideg, de abszolúte jó értelemben!
- Megőrülök tőled... - villant szemem egy pillanatra szemébe, ahogy elszakadtam ajkaitól, de meg sem várva hogy felel-e bármit, egy mozdulattal húztam le róla a pólóját, aztán újra lecsaptam rá, csókkal véve el a legapróbb esélyét is a megállításomra... Attól tartottam, vészesen közel voltunk ahhoz a ponthoz, ahol már nem állíthat meg még a jó Isten sem, úgyhogy ha lett volna idegszálam, ami nem Ruby testét simogatta épp végig fizikai és lelki síkon is, akkor az azért fohászkodott volna, hogy csak MOST ne szóljon közbe egyik gyerek se! Bármikor máskor, de most ne!
És azt hiszem ez lehetett az a nagyon rossz gondolat... az a nagyon rossz... amire az a nagyon-nagyon-nagyon tudatalatti tudatom gondolt... mert az az átkozott kihívta ellenünk a sorsot...
Legalábbis nekem ez villant be, amikor tudatom peremén valahol nagyon nehezen felfogtam... hogy kopognak... hogy valami átkozott istenverése... valami elképesztően rosszkor jövő valaki... épp most talált ide... és most vágyik a mi társaságunkra... épp most...! Most!
- Mmmm... nem vagyunk itt... egyetértesz? - villant szemem Rubyra ravaszul, és suttogtam rá ajkaira, rátéve együtt az övére és az enyémre is a mutatóujjam, jelezve, hogy tudunk mi olyan csendben lenni, mint akik itthon sincsenek. És már tettem is volna vissza a kezem arra a testrészére, ahol az imént is volt, amikor... újra kopogtak...
Sóhaj szakadt fel belőlem, és egy rosszalló morgás, de egy tapodtat sem moccantam, és a nőmet sem terveztem kiereszteni a karjaim közül!
- Nem vagyunk itthon! Bárki is az, zavarjon később! - szóltam emelt hangon, hogy akárki is ácsorog odakinn, biztosan meghallja a dolgot, és a mondat végére már újra csókra akartam hívni kedvesemet, de egy újabb, ezúttal türelmetlenebb kopogtatás épp közénk mászott...
- Nem érünk rá, épp elkárhozunk! - Drukkoltam, hátha valami kései hittérítő az, és ezután háborogva elmenekül a ház környékéről is... De természetesen erről szó sem lehetett, és ezt egy újabb sietős kopogás jelezte...
Lemondóan nyögtem fel, és néztem Rubyra, hogy ő vajon mit szól ehhez.
- Elásom a kertben, jó? Lehet, hogy dugni utána már nem fogunk, de legalább nem jön vissza mire hazaérek reggel, mit szólsz? - vigyorogtam reménykedve, bár azért a végén lehajtottam fejemet szerelmem melleire, és átöleltem a derekát, hátha... ha pár pillanatig nem teszünk semmit, majd elmegy, bárki is az odakinn... hadd menjek el utána én is... mielőtt elmennék dolgozni.
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügy

Karakterkép :
Reagok száma : 14
Avataron : Camilla Luddington
I. :
II. :
III. :
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : baleseti sebész
Kor : 35
Pillanatkép :
Idézet : I want to be the first thing you touch in the morning and the last thing you taste at night.
Tartózkodási hely : seattle-i lakos

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Ira és Ruby otthona
Szer. Okt. 10, 2018 10:28 am
(Érzékenységtől függően, esetleg 16+...)

Az este pontosan olyan káoszos tudott lenni, mint a reggelek. Főleg, amikor valahova menni kell, mert olyankor ki kell imádkozni az egyik gyereket az ágyból, majd reggelit adni neki, aztán jöhet az öltözködés és közben a kisebbet is el kell látni. Az este pedig teljesen hasonló volt, csak kicsit másabb sorrendben. Először jött az etetés, majd a tisztálkodás, utána meg imádkozd be a nagyobbik gyereket az ágyba, mert ő már nagyfiú és még nem akar aludni. Nem volt mindig könnyű, de egy pillanatra úgy éreztem, hogy még ez a fennforgás is szinte minimálisnak mondható ahhoz képest, hogy anyám említés mekkora bombának számított. Legalábbis Életem arckifejezése eléggé beszédes volt és mintha még kicsit a hangulat is megváltozott volna.
Sejtettem, hogy nem fog repesni az örömtől, ha rájön, hogy milyen „csomagot” is hagytam rá, de tényleg eléggé fancsali volt az arckifejezése. Meg ma azt se hagyhattam, hogy a fiunkkal eljátsszál az időt. Neki dolgozni kell menni, Juannak pedig reggel fel kell kelnie, mert a városba kell mennünk egy-két dolog miatt. Nem aludhat délig megint, mert nem bírtak magukkal, mint nyáron tették olykor. Imádom őket, de attól még néha úgy érzem, hogy nem is kettő, hanem három gyerekem van, hiszen Irát se kell olykor félteni, hogy gyerekes módon tudjon viselkedni. Na meg, azt se bántam volna, ha legalább egy kis időt kettesben is eltölthetnénk.
Csípős megjegyzésem viszont most se maradhatott el, ahogyan a puszi se, majd pedig jött az újabb incselkedés, ahogy a megszokottnál kicsit jobban ringattam a csípőmet, miközben visszamentem a kádban pancsoló fiacskámhoz.
- Szóval, ezek szerint még mindig jobb lennék, mintha magadnak kéne? Majd meglátom, hogy rendelkezem e megfelelő kézbesítéssel, hogy leápolhassalak. – persze, hogy nem gondoltam komolyan, de hülye se voltam, tudtam, hogy hiányzom neki. Régóta nem keveredtünk már igazán közel egymáshoz. Ott volt a szülés előtti időszak, most meg már eltelt Tina születése óta 7-8 hét is. Őszintén szólva néha igazán csodáltam az önuralmát, hogy nem siettetett, hanem inkább kivárt, kitartott és megoldotta maga a dolgot.
- Anyaaa, gyere te is!! – nyújtotta felém a karját a fiacskám, amikor visszaértem a fürdőbe, mire én csak elmosolyodtam és aprócska tenyereibe nyomtam egy-egy puszit.
- Majd máskor kicsim, ma csak kiscsatákat vívhatunk meg. Holnap fel kell kelned. – nyomtam puszit pisze orrocskájára, mire ő viszonzásképpen telibe lefröcskölt, egyszer, majd kétszer, mire én játékosan felsikítottam.  
- Deee most már vizes vagy és… - befejezni nem tudta, mert egyre jobban csiklandozni kezdtem, meg vízzel fröcsköltem le őt. Ő pedig válaszul édesen kuncogott, mert jött a „Jajj, anya neeeee!” különféle változatai. Rövid időre még a játékai is előkerültek, amikor pedig kiemeltem a kádból, akkor persze, hogy telibe hozzám bújt, hogy még jobban összevizezzen, majd hatalmas szemeivel nézzem fel rám, hogy ő ártatlan. Sietve csavartam bele a törölközőjébe, majd miután sikerült pizsamába bújtatni és betakarni jöhetett is a meseolvasás. Minden este olvastam nekik, ha pedig volt lehetőség, akkor Ira mesélt nekik, én pedig ugyanúgy beültem a gyerekszobába, hogy együtt legyünk. Mielőtt pedig elindultam volna megkeresni a morgós medvémet, hogy mennyire is békélt meg a hallottakkal, azelőtt még mind a két angyalkám bucijára nyomtam egy-egy jó éjt puszit, illetve a takarókat is megigazítottam rajtuk.
Mosolyogva ingattam a fejemet, amikor meghallottam a megjegyzését, majd lepillantottam a fehér pólómra, amit a fiunk remekül intézett el. A pillantása eléggé beszédes volt és elegendő volt ahhoz is, hogy a vágy szép lassan ébredezni kezdjen. Vágytam rá úgy, ahogyan ő is rám. Túlzottan is hiányzott már a gyengédsége ilyen téren.
Lassan sétáltam közelebb hozzá, a pillantásomat egy másodpercre se fordítottam el tőle. Igaz, egy kicsit azért füleltem, hogy tényleg alszanak-e  gyerekek, mert valljuk be eléggé fura helyzet alakulna ki, ha egyszer csak Juan jelenne meg a nappaliban, hogy nem tud aludni. Ez a „gond” ilyenkor, ha már gyerekek is vannak a házban, hogy az ember próbál óvatosabb lenni, de akadnak olyan pillanatok, amikor a józan ész fölé kerekednek az érzések, vágyak.
A zavaradottsága megmosolyogtatott, miközben már az ölében foglaltam helyet. Kezemmel gyengéden simítottam végig az arcán és kisebb erőfeszítésre volt szükségem, hogy ne őrült módjára próbáljam megszabadítani a felsőjétől. Főleg azok után, hogy olykor megesett, hogy álmomban is „megkísértett” az elmúlt időszakban.
- Komolyan mondod ezt? Úgy nézek ki, mint akinek bármi kifogása lenne? – néztem rá meglepetten, mert lassan kezdtem úgy érezni, ha még tovább szövegel, akkor most én leszek a „rosszabbik” fél, aki a tettek mezejére lép. Pláne, hogy ajka szinte súrolta az enyémet miközben beszéltünk, a keze csípőmön pihent, a vágya pedig egészen érezhető volt, ahogyan ölében foglaltam helyet. Hevesen és szenvedélyesen viszonoztam a csókját. Kicsit talán mohon is, mert túlzottan is hiányzott, miközben ujjammal gyengéden simítottam végi tarkója vonalán, a másik kezemmel pedig mellkasán indultam egyre lejjebb, hogy utána sietve szabadítsam meg az felsőjétől. Ezt követően ugyanolyan hevességgel tapadtam ajkára, amint megéreztem az érintését a felsőm alatt kéjes sóhajt suttogtam csókunkba.
Könnyedén hagytam, hogy a felsőmtől megszabadítson, mielőtt viszont felelhettem volna, hogy inkább ne beszéljen, csak cselekedjen újra megcsókolt, ezzel pedig könnyedén belém fojtotta a szavakat. Nekem pedig nem kellett több biztatás se ahhoz, hogy egészen pimaszul kezemmel kigomboljam a nadrágját, majd kezem alsója alá csúsztassam és kényeztetni kezdjem. Egy-egy halk nyögés, testem rezdülései pedig egészen beszédesek voltak, hogy mennyire is kedvemre való azt, amit velem tesz.
S már éppen kicsit délebbre invitáltam volna a kezét, ha nem előzött meg benne magától, amikor is hirtelen kopogásra lettem figyelmes. Fogalmam sincs, hogy mióta kopoghatott, mennyi időbe is telt, mire a mámoros ködön át eljutott elmémig.
- Tökéletesen megfelel. – suttogtam ajkaira, cinkosság pedig ott volt az én pillantásomban és már majdnem újra elkezdtem a kényeztetését, amikor megint dörömbölni kezdtek az ajtón. Bosszúsan sóhajtottam egyet, de már majdnem éppen kértem volna, hogy inkább hagyjuk figyelmen kívül, majd visszajön később az illető, amikor Ira megszólalt.
- Nem bírtad volna megállni? – kérdeztem meg kicsit bosszankodva, amikor ezzel gyönyörűen lebuktatott minket, hiszen a nappaliban is csak félhomály uralkodott, sokkal hangulatosabb volt így az egész. Már éppen viszonoznám a csókot, amikor újra kopogtatott a rohadtul rosszul betoppanó idegen. Komolyan, nem tudott volna egy óra múlva jönni? Miért pont most kell?
Tudtam jól, hogy nem komolyan mondja, de azért jelenleg nem is tűnt rossz ötletnek. Ő mellemre hajtotta a fejét, én pedig a gerince vonalán simítottam végig, majd tarkójára tévedtek az ujjaim. – Vagy mi lenne, ha inkább az első javaslatodat követnénk és úgy tennénk, mintha itt se lennénk? – suttogtam neki édesen, kérlelően. – Hol is tartottunk? – s azzal a lendülettel kezem újra férfiasságára siklott, hogy megpróbáljam visszaédesgetni magamhoz, hogy ne engedje elszállni a pillanatot, mert ha most hagy lógva akkor…. úgy éreztem akkor ott fogok „belepusztulni”. Ahhoz túlzottan is beindított, ha pedig volt esélyem, akkor nyakához hajoltam, hogy édes csókokkal halmozzam el, mielőtt újra megcsókolnám. Csak arra nem számítottam, hogy hamarosan egy nagy puffanás fogja megtörni az újraébredező varázst és szentségelés, amihez anyám hangja társul.
- Istenem! Uram, Isten! Uram, Teremtőm! Krisztusom! – hallottam anyám rémült hangját, miután egy kisebb sikoltás is elhagyta a száját. – Azt eddig is tudtam, hogy ez a ház maga a romlás, de hogy már bordélyházra hasonlóan viselkedtek! – ciccegett is a szavai mellé, amivel még inkább ki akarta fejezni, hogy mennyire is rosszallónak találja az egészet, amibe csöppent.
- Anya?! Te hogy? Miként? – hirtelen csak ennyit bírtam habogni, miközben a kezemet magam elé emeltem és próbáltam őt fürkészni, de továbbra se álltam fel az öléből. Talán így jobb, hiszen azért látható hatása volt a drágámon is a lopott perceknek…
- Már ezt is elfelejtetted, hogy kulcsot adtál nekem? – vonta fel kérdőn a szemöldökét, majd sóhajtott egyet lemondóan. – Isten, irgalmazzon nektek! Igazán magatokra kaphatnátok már valamit. Komolyan, ezt tanítottam én neked lányom?! És ha a gyereketek toppan be? – legyintett bosszúsan, majd kihúzta magát, mint mindig tette. Mintha a méltóságát akarná ezáltal visszanyerni. – A konyhában megvárlak titeket. – azzal a lendülettel elindult a konyha felé, de egy pillanatra még visszanézet. – Csináljak kávét nektek is? – tündérien csendült a hangja, mire csak bosszúsan néztem rá.
- Anya…. – morogtam az orrom alatt, majd amikor távozott, akkor fejemet Ira vállára hajtottam és hozzábújtam.
- Nem lehetne, hogy ma be se mész? Ne hagyj itt magával az ördöggel, mert a végén máglyán éget el. – próbáltam kicsit viccel elütni a kialakult kínosnak is mondható helyzetet. Az meg reméltem, hogy nem lettem a kelleténél is még vörösebb, hiszen azért basszus a saját anyám kapott rajta. Még ha nem is vagyok már tini, ez akkor is merőben groteszk volt és zavarba ejtő számomra.  Kész szerencse, hogy nem pár perccel később toppant be. – Légysziiiii… - duruzsoltam a fülébe, mint egy szírén, miközben úgy bújtam és „doromboltam” neki, mint egy macska. Még akkor is, ha tudtam legalább még egy óránk, de lehet kettő is van addig, mire indulnia kéne, de azt tuti nem hagynám neki, hogy hamarabb elszeleljen a váratlan vendégünk miatt.
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügy

Karakterkép :
Reagok száma : 14
Avataron : Justin Chambers
I. :
II. :
III. :
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : Gyermeksebész
Kor : 39
Pillanatkép :
Idézet : Az alkohol öl, butít, és nyomorba dönt! - most ez vagy nem igaz, vagy a sorrend rossz.
Tartózkodási hely : seattle-i lakos

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Ira és Ruby otthona
Vas. Okt. 14, 2018 5:31 pm
(Érzékenységtől függően, esetleg 16+...)



Nem könnyű apának lenni. És társnak sem könnyű lenni. De az ember igyekszik mindkettőt jól csinálni. Azt nem állítom, hogy mindig mindent jól csinálok, de az biztos, hogy mindig igyekszem. Igyekszem azt tenni, ami nekik a legjobb. És ami ha lehet, mindenkinek jó.
De az anyósom jöveteléhez jó képet vágni, na az nincs az elvégzendők listáján. Eltűrni, viszonylagos visszafogottságban, hogy jön, rontja itt a levegőt, kritizálja az életünk, minket, és mindent amit és ahogyan teszünk, mindezt viszonylagos csendben tűrni már magában is túl nagy szívesség... na, nem is az ő lelki nyugalmáért teszem, csak azért, hogy Rubyt ne húzzam fel direktbe. Nem állítanám, hogy félek az asszonytól, de... szeretem mikor nem akar kirúgni a saját ágyamból. És ehhez mély sajnálatomra és nemtetszésemre... néha kussban kell maradni. Sajnos ez van. És hát, a kölykök sem élveznék, ha apu némely megnyilvánulásai után kihajítaná a nagyit az ablakon...
Úgyhogy most sem mondhattam, hogy ha választhatnék egy 4-es erősségű tornádó és az anyósom közt, az előbbit választanám... Mondjuk, azért sem, mert Ruby nem is hagyta. Az hagyján, hogy rám lőcsölte a pelenkázást, de hogy az eszem is felpiszkálta...
Ezek után nem is hihette, hogy intézetlenül hagyom a dolgokat... mármint, ami kettőnket illeti. Egy ilyen után? Az ember nem megy simán tovább!
Így, miután a gyerekek ágyba kerültek, és mi magunk maradtunk, mikor ő visszatért hozzám, ráadásképpen vizesen... már nem is igen lehetett menekvése!
- A te bűnöd, elveszed az eszem - védekeztem, mikor mosolygott zavaromon. De mit lehetne tenni, ha egyszer tényleg lehetetlen, hogy az ember ne úgy érezzen, ha látja őt, hogy rögtön meg is kívánja! Egész Amerikában nem volt még egy olyan nő, mint az enyém!
- Biztosra megyek - feleltem, habár le sem tagadhattam volna, hogy ha ő nem segít ki szorult helyzetemből, akkor meg kell oldanom magamnak, de hogy valakinek intézkednie kell, az egészen bizonyos... ehhez nem fért kétség. De kérdés sem lehetett, persze, jobban örülnék az ő közbenjárásának, mert erről is, mint sok egyébről, elmondható volt, hogy igen, meg tudom oldani nélküle is, mégis sokkal jobb, ha ő csinálja, de minimum részt vesz benne.
Szerencsémre, nem volt ellenvetése, sőt, ez finom megfogalmazása annak, hogy benne volt a dologban, elvégre, épp olyan hévvel, ha nem nagyobbal vetette rám magát, mint én őrá. Épp oly hevesen és forrón lángolt karjaimban, ahogy bennem is tombolt a vágy, mintha Smaug lehelt volna ránk izzó leheletével!
Szinte lekapta rólam a pólóm, s az már repült is, ki tudja hol állt meg, de nem is érdekelt senkit. Keze siklott bőrömön fel s alá, és ha létezik díj az önuralomért, kérem a címemre kézbesíteni, mert nagyon megérdemlem!
Miután az ő pólója is messzi földre távozott, és a szemem mohón villant, a testére vetett egyetlen pillantástól is, kezem vándorútja folytatódott, és nagyot kellett nyelnem, miként megéreztem kutató kezeit a nadrágomon, illetve pillanatokkal később alatta. Nem hiába sebész a szentem, ügyes kis keze van! Csókjaimmal elindultam ajkaitól lefelé, az álla vonalán át, le a nyakára, éreztem, hogyan lüktet szíve, vére a bőre alatt az ereiben csak úgy száguldott. Kissé meg is szívtam édes bőrét, mielőtt továbbhaladtam volna lefelé, a kulcscsontjára, de csak átutazóban, hogy kebleiig eljuthassak.
Csak az már nem adatott meg nekem... ahogy kezem sem ért messzebb a combjánál, ahová valamikor menet közben levándorolt... a Pokolba a kopogtatóval...
Persze megpróbáltunk "nem itthon lenni", de az illető hallhatóan igen kitartó volt, ami engem személy szerint kezdett egyre jobban bosszantani, habár, persze nem kellett volna Rubynak nagyon erőlködnie, hogy rövid úton elvegye ismét az eszem, és figyelmem 110%-ban az övé legyen... de így is, másodjára már nem állhattam meg szó nélkül ezt az aljas szabotálást, mikor nekem épp dolgom van!
- Hátha veszi a lapot - válaszoltam mentegetőzve, és szépen kitartóan elkezdtem volna újra utamat a célom felé a lábain, vagyis azok között, illetve, szájának feltérképezését, de...
Persze, könnyebb lett volna kimenni és ráordítani az illetőre, hogy húzzon el innét, de marha gyorsan, viszont ahhoz meg kellett volna bontani jelenlegi elhelyezkedésünket, amihez meg piszkosul nem fűlött volna a fogam. Végre újra a célegyenes közelébe férkőzhettem, biztos, hogy nem kívántam elereszteni a közelemből Rubyt, még a végén meggondolná magát...
- Kérlek, én már itt sem vagyok! - nyögtem, mert ahányszor a gerincemhez ért, az őrületbe tudott vele kergetni... ha pedig tájékán végighúzta ujjait, olyan érzés volt, mintha egész testem minden idegszála vigyázzba vágta volna magát!
- Hát, valahol ott, hogy... - de nem is akartam befejezni, mert újra a kezébe vette... nos, engem és az irányítást is, és még mielőtt bárki közbeszólhatott volna, az én kezem is végre célba ért, és mondhatnánk úgy is, elérte végre a Paradicsomot, vagy a Jóreménység fokát, nevezzük bárhogy, a célom!
Csak hát... a medve nem jutott be a barlangjába...
Én Istenemre mondom, nem akartam meghallani, de... DE ha az ember az anyósa hangját hallja, amikor a párja az ölében épp... na, szóval sok egyéb hangot sokkal szívesebben hallottam volna, EZ a hang nem volt a vágyottak listáján, nagyon nem!
Szemem rögtön Tom és Jerry üzemmódban kezdett kitágulni, miközben elvettem szemem Rubyról, és az ajtó felé kaptam a tekintetem, hogy biztos jól hallottam-e...
Jól hallottam...
- Mi a jó büdös...?! - szerettem volna megtudni, vagy... nem is, jobban belegondolva, érdekelte volna a francot, hogy mit keres itt, csak ment volna végre el! - Ha kívánja, én fizetek magának, csak menjen már innét! - Nem tudtam megállni, hogy ne vágjam a fejéhez, mert még ha el is tekintettem volna attól, hogy épp MOST(!), de hogy még neki áll feljebb?!
Én ugyan nem kezdtem magam takargatni, én vagyok itthon... mégis csak az én házam, nem az övé, itt ÉN vagyok itthon, meg Ruby és a gyerekek, még a kutyák is inkább, de biztos hogy nem Ő, szóval ha a nappalimban akarok együtt lenni a barátnőmmel, akkor itt leszek vele együtt! Hogy a fenében gondolja, hogy ehhez bármi köze van?!
De, persze azt megértettem, hogy Ruby kínosan érzi magát, és rögtön el akarta magát takarni az anyja elől... De mivel a pólója már rég nem volt a közelünkben, illetve... vizesen tán csak még rosszabbul járna ha felvenné, a kanapé végében hagyott vékony pokrócért nyúltam, és az orrom alatt morogva adtam kedvesem kezébe, hogy eltakarhassa magát, ha szeretné.
- Te komolyan kulcsot adtál neki?! - Ezúttal is nagyot nyeltem, miként morgolódva igyekeztem nem csúnyábban tessékelni ki a helyiségből "szeretett" anyósomat. De e percben épp azt próbáltam megemészteni, hogy Ruby kulcsot adott neki, úgy, hogy nekem nem szólt! Az anyósom szó szerint a legrosszabbkor törhetett ránk, mert Ő kulcsot adott neki?! Ez komoly?! Még hagyján, hogy nem kérdezett meg, de hogy nem is szólt! Komolyan?!
De közben fél füllel még "kedves" anyósom szavait is hallottam... mondjuk, lehet mindkettőnknek egészségesebb lett volna nem meghallanom őt.
- Igazán magunkra kapnánk már valamit, ha méltóztatna magunkra hagyni. És a gyerekem magával ellentétben ott van, ahol ilyenkor lennie kell. Az ágyában - indulatosan pislogtam fel a nőre, hátha veszi a lapot, hogy engem nem érdekel, ha az álló szerszámomra kíváncsi, de jó volna, ha nem kínozná Rubyt és elfordulna, vagy legalább nem bámulna bennünket ilyen ábrázattal, DE a legjobb az lett volna mégis csak, ha elhúz, nem csak a szobából, de a házból is!
Vetettem oda neki egy amolyan "Na végre!"-szerű pillantást, mikor kijelentette, hogy a konyhában lesz... már csak azt reméltem, hogy kávéfőzés közben éri valami kis baleset, minimum a küszöbbe rúg, vagy a kutyák felfalják elevenen... bár minden valószínűség szerint úgysem lesz ekkora mázlim...
- Kösz, én már felébredtem - vetettem még utána, hátha... aztán ahogy Ruby hozzám bújt, átöleltem őt, és megcsókoltam a haját, miközben vigasztalón simítottam végig a hátán.
- Vagy gyere velem, most, amíg nem figyel, megszökhetünk, elbújunk valamelyik orvosi szobában, és a srácokat itt hagyjuk anyádra, hátha ők és a kutyák együttes erővel elüldözik reggelre, és visszakapjuk az otthonunkat - ajánlottam fel egy másik lehetőséget... végülis, mamika tuti nem miattam jött, Rubyt már piszkálta eleget ebben a három percben, úgyhogy most már unokázhat kicsit. Az meg megy nélkülünk is. Mi nem kellünk ide, és úgy legalább nem tudja reggelig nyolcmilliószor elmondani mennyire is fertő, az, ahogy mi élünk és viselkedünk...
- De a zuhany alatt is elbújhatunk, amíg a kávéval van elfoglalva, hátha oda nincs kulcsa... - vetettem fel a javaslatot, miközben combja vonalán végigsikló ujjhegyemmel egy időben, újra a nyakára kezdtem el csókokat hinteni, csak apró, finom, ingerlő "épp hogy csak" érintésekkel, hogy borzoljam az idegeit. Tudom, az iménti varázst már Superman sem érhetné utol, az már elszelelt, de talán... még volna esélyünk újat teremteni...
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügy

Karakterkép :
Reagok száma : 14
Avataron : Camilla Luddington
I. :
II. :
III. :
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : baleseti sebész
Kor : 35
Pillanatkép :
Idézet : I want to be the first thing you touch in the morning and the last thing you taste at night.
Tartózkodási hely : seattle-i lakos

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Ira és Ruby otthona
Vas. Okt. 14, 2018 7:34 pm
(Érzékenységtől függően, esetleg 16+...)


- Lehet, de ezt valahogy sose gyónnám meg. Imádom, hogy még mindig ilyen hatással vagyok rád. -  suttogtam a fülébe ravaszul, miközben ujjammal arcán simítottam végig, majd arcának élére nyomtam egy-két csókot, ahogyan álla felé közelítettem ajkaimmal. Végül mosolyogva néztem le rá, miközben már ölében foglaltam helyet.
- Túl sok a beszéd édes… - de inkább esélyt se adva arra, hogy tovább pazarolja most felesleges dolgokra a száját inkább megcsókoltam őt. Most nem a beszédnek volt itt az ideje, hanem a tetteké. Nem kizárt, hogy kicsit megártott a terhesség utolsószakasza, hiszen a hormonoknak köszönhetően azért voltak merész álmaim. Komolyan, lehet egyes szakértők azt mondták volna, hogy teljesen normálisak voltak azok az álmok, de inkább megtartottam magamnak és senkinek se beszéltem róla.  Még a végén azt mondanák, hogy ez olyan, mint egy drogosnak az elvonás tünetei, pedig ez nem olyan volt.  Egyszerűen csak hiányzott és nem mindig volt kellemes csak annyival beérni, hogy megcsókol, magához ölel.
Ezt pedig most igyekeztem a tudtára is adni, hogy mennyire is hiányzott már ilyen téren kezdve a csókkal, majd a felsőjét lehámozva róla az apró érintéseken át. Az önuralom minden egyes perccel egyre inkább kezdett kiszállni belőlem, de mégis igyekeztem azon lenni, hogy ne tűnjek túlzottan sürgetőnek.
Miután lekerült rólam is a felső a pillantásával pillanatok alatt falt fel centiről centire, mire én csak az alsó ajkamba haraptam és úgy fürkésztem őt. Mohon és vággyal fűszerezett pillantással mértem őt végig, az elém táruló látványt. Majd ahogyan az ő keze is vándorútra indult, úgy az én kezem is egyre lejjebb siklott a testén, míg nem egészen lentre nem tévedt, hogy még több örömet szerezzek neki. Ajkainak „lenyomata” szinte már égették bőrömet és egyre inkább növelték a vágyaimat iránta. Egyre inkább a varázsa alá vont, erről a sóhajok és apró nyögések tökéletesen árulkodtak. Nem voltam rest soha se ilyen téren kifejezni azt, hogy mennyire is képes megőrjíteni és ahogyan keze egyre inkább a combomon elindult felfelé úgy vált még szaporábbá a szívverésem, de aztán hirtelen minden abbamaradt. Mintha csak hirtelen elszakadt volna a filmtekercs a film legjobb részénél, csak ez még rosszabb volt.
Nem értettem, hogy ki lehet ilyenkor, mert biztosan nem cukorért jöttek, vagy ha igen, akkor lehet két percen belül inkább ellenséget szerzünk a szomszédságban, mert az orrára csapom az illetőnek az ajtót, ha nem fejezi be azt az istenverte ajtón való dörömbölést...
- Úgy néz ki eléggé kitartó, mint egy szerető… - morogtam az orrom alatt és egyre inkább  elgondolkoztam azon amit mondott. Ássuk el, ha már ilyen szépen próbálja tönkre tenni az esténket. Másoknak egy randevú jelentené a tökéletes estét, számomra ez jelentette volna, ha újra kettesben lehetnék az imádott férfival és újra érezhetném szerelmét testünk egybeolvadásában is.
Huncut mosoly jelent meg az arcomon, ahogyan arcára is kiült, hogy milyen hatással is van rá az érintésem…. majd pedig igyekeztem visszaédesgetni minél inkább magamhoz és ösztönözni arra, hogy ő is térjen vissza a korábbi cselekedeteihez, mert túlzottan is megvesztem azért, hogy érezhessen az érintését, azt ahogyan újra….  de szinte még gondolatban se tudtam megfogalmazni, mert máris olyan hangot hallottam meg, amit szerintem még rémálmaimba se álmodnék bele. Főleg nem egy ilyen helyzethez.
Erre szokás azt mondani, hogy a valóság borzalmasabb, mint egy rémálom….
Nem tudtam volna megmondani, hogy nekem okozott-e nagyobb sokkot anyám megjelenése, vagy inkább életem párjának. De esélyesen hasonlóan meredhettünk a nappali ajtajában álló nőre.
- Büdös? Azok szerintem inkább a kutyáitok lesznek, vagy a ki nem vitt pelusok. – felelte tündérien csicsergő hangon az anyám, amitől még inkább úgy éreztem, hogy mentem eldobom az agyam. Ha nem tudom, hogy nem iszik, akkor biztosan erre gyanakodtam volna. Egyáltalán minek jött ide az éjszaka közepén? Egyáltalán miért nem szólt előre? Csak nem otthon történt valami? És még ilyenkor is képes vagyok aggódni érte, megáll az eszem! Legszívesebben kizárnám a házból, hogy jöjjön vissza úgy két óra múlva, most nem érünk rá… de bármennyire is csábító eme gondolat, attól még nem tehetem meg…
Köszönömöt tátogtam  a páromnak, amikor a kezembe adta a pokrócot, majd sietve csavartam magam köré, mert hát nem sok minden takart el és hiába az anyám, attól még számomra eléggé zavarba ejtő volt az egész. Nem csak a kialakult helyzet miatt, hanem amúgy is. Nem vagyok már 5 éves gyerkőc.
- Annak már jó ideje! Ő volt itthon Juannal, mert be kellett mennem valami eset miatt a kórházba. De anya, azt hittem már rég visszaadtad! Te komolyan elraktad?! – néztem rá döbbentem, mert ezt nem hiszem el. Az ember egyszer ad kulcsot, de akkor is úgy néz ki, hogy más annak veszi, hogy akkor örökre az övé lehet. Pedig csak arra a napra szólt, de mivel másnak nem kellett kulcsot adnom, így nem is kerestem a pótkulcsunkat, hogy merre lehet. És remek, most még Ira is rám lesz kibukva?! Pazar lett az este és hirtelen amennyi ihletem volt az egész gyengédséghez, most már ez leredukálódott zéróra.
- Nem tudtam, hogy azt vissza kéne adnom, mert sajnálod tőlem, hogy láthassam az unokáimat. – adta elő máris az áldozatot. Lehet ez bejön másokkal szemben, de én már elég ideje ismerem ahhoz, hogy ne tudjon meghatni. Pláne ne ebben a helyzetben.
- Anyaaa… - csendült a hangom pontosan azzal a hangerővel és olyan hanglejtéssel, amitől még Juan is egyből szót fogad. Sőt, még Ira is, mert annyira megijedt tőle, hogy mindjárt kitör a vulkán vagy a szélvihar, mert annyira rosszat tettek. Nem csak dühösen néztem az anyámat, hanem inkább kicsit megvetően is, hogy inkább most hallgasson el!
És bármennyire is sikerült megörökölnöm tőle ezt a stílust, hogy képes legyek egyetlen egy szóval akár másokat a kispadra ültetni pontosan addig tartott, míg az általa léhűtőnek nem nevezett férfi meg nem szólalt. Legszívesebben a kezemet Ira szájára tapasztottam volna, de ismertem annyira, hogy semmit se érnék el vele és pont arra vágytam legkevésbé, hogy a végén a kellemesnek indult estéből nem csak hogy borzalmas váljon, de még mi is összekapjunk anyám miatt.
- Látom a jómódért magának se kell a szomszédba mennie. Szegény anyja! De legalább már tudom, hogy miért kanászodott el a lányom. Nem is értem, hogy adhattál ennyire lejjebb a színv…. – de ekkor telt be nekem is a pohár. Hogy van mersze újra ilyen megjegyzéseket tenni, mintha ilyenkor totálisan kifordulna önmagából és az úrihölgy jellem semmisé válna.
- Elég! Még egy szót szólsz és esküszöm, hogy két perc múlva egy taxiban fogsz ülni, aztán old meg magadnak, hogy hol is alszol! – egyre ingerültebbé váltam én is, mert nem fogom hagyni még több negatívjelzővel illesse a gyerekeim apját, azt a férfit, akiért meg is halnék, mert számomra ő a tökéletes. Hibáival együtt szeretem, ahogyan ő is engem. S ha anyám ezt képtelen megérteni, akkor nem érdekel, de tartsa meg magának a véleményét, mert nem az ő házában vagyunk, hogy elkelljen tűrnöm az ilyen megjegyzéseket.
Szerencsére ez megtette a hatását és hamarosan már a konyha felé vette az irányt. Mert lehet tényleg megtettem volna, hogy kirakom az utcára, aztán csináljon azt, amit akar. Elég volt, mert az egy dolog, hogy telibe elb*szta az estémet….esténket, de akkor legalább válogassa meg azt, amit mond…
Sietve fúrtam magam kedvesem ölelésébe anyám távozását követően. Próbáltam megnyugodni és lehiggadni, mielőtt még nagyobb lenne a baj az egész váratlan helyzetből. Apával már régebb óta nem beszélek, anyával meg… Nos, mondjuk azt, hogy nem felhőtlen a viszonyunk, de a gyerekek miatt igyekszem, viszont úgy érzem, hogy ő néha meg se próbál esélyt adni az unokái apjának, hogy bizonyítsa egyáltalán nincs igaza. Jól választottam, a lehető legjobban, de ő ezt valamiért képtelen észrevenni… ez pedig túlzottan is fáj…
Alig hallhatóan elnevettem magam és megráztam a fejemet nemlegesen. – Imádlak, de akkor már inkább egy hotel és lehetnék a szeretőd is…. – az első szót teljesen komolyan mondtam, hiszen mindig is tudta, vagyis az esetek többségében miként nevettessen meg akkor is, amikor a hangulatom valahol a béka segge alatt található meg. A többi részével meg inkább a hangulatot próbáltam oldani. – Tudod jól, hogy Juan mennyire imádja a nagyit. Ki fog ugrani megint a bőréből, ha megtudja itt van. Azt hiszem hozzájuk jobban ért, mint hozzám, vagy hozzád. Sajnálom, hogy… - túlzottan is sok mindent sajnáltam a korábbi dolgokból. Nem ezt érdemli Ira és remélhetőleg ma estére ennyi elég volt anyámnak is a kedvesebb énjéből, mert nem fogom hagyni még egy illetlen szóval illesse őt. Engem elmondhatnak aminek akar, de őt nem….
- Bármennyire is imádnám, ha te lennél ma estére az orvosom, azt hiszem nekem ez már nem fog menni…. még ha bele is pusztulok reggelre…– pontosan olyat fejet vágtam mellé, mint egy kisgyerek, aki nem kapta meg azt az ajándékot, amit szeretett volna. Majd újra megcsókoltam és felálltam az öléből. Hiába volt kínszenvedés, akkor se lett volna hangulatom már befejezni azt, amit elkezdtünk, ahhoz túlzottan is tökéletesen vitte véghez anyám a tervét. Lassan indultam el a szobánk felé, hogy szerezzek valami ruhát, de előtte még visszafordultam kedvesemhez. – Ne maradj el túl sokáig… - kérlelően csendült a hangom, mert nem volt kérdéses számomra, hogy neki több időre lesz szüksége. Sietve bújtam bele egy melegítőnadrágba és egy pólóba, majd hogy még inkább lehiggadhassak bementem a gyerekekhez is. Megigazítottam a takarójukat újra, majd puszit nyomtam a fejükre, a lámpát leoltottam, elindultam a konyha felé.
- Minek is köszönhetjük a látogatásodat? Tudomásom szerint csak egy hét múlva kellett volna érkezned és nem is szóltál. – dőltem neki a pultnak, hogy onnan fürkésszem a kávét szürcsölgető anyámat. Próbáltam rájönni, hogy mit is keres itt, de legfőképpen miért is van nagyobb bőröndje a kelleténél…
- Felkértek egy munkára, hogy szervezzek meg valamit és gondoltam akkor már megleplek titeket. – komolyan gondolta. Tényleg azt hitte, hogy csakúgy beállíthat ide? Tudom, most született pár hete meg a lányunk, de akkor is, egy család vagyunk. Megvannak a szokásaink, nem rondíthat csak úgy bele.
- Mehettél volna szállodába is, ha már elfelejtettél szólni. – hűvösen csendült a hangom, miközben töltöttem magamnak teát. És már éppen odainvitáltam volna magamhoz az éppen konyhába tévedő házurát, amikor is anyám újra megszólalt, aminek hatására a bögre kicsúszott kezemből.
- Tudom, de szerettem volna megragadni az alkalmat, hogy 1,5 hétig az unokáimmal legyek. Nem nagyszerű?! Végre több időt tölthetek Juannal, meg Sunshine-t is meglátogathatom és megismerhetem a kislányt is. – tényleg örömtelin csendült a hangja, de én csak azt visszhangoztam hangosan, hogy 1,5 hét… Komolyan, mit vétettem én az égiek szemében, hogy ha nem is bottal vernek, de az anyámmal biztosan…. Arról meg fogalmam sem volt, hogy valójában amikor szólt, akkor Juan garázdálkodott a telefonommal...
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügy

Karakterkép :
Reagok száma : 14
Avataron : Justin Chambers
I. :
II. :
III. :
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : Gyermeksebész
Kor : 39
Pillanatkép :
Idézet : Az alkohol öl, butít, és nyomorba dönt! - most ez vagy nem igaz, vagy a sorrend rossz.
Tartózkodási hely : seattle-i lakos

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Ira és Ruby otthona
Hétf. Okt. 15, 2018 5:28 pm
Pedig olyan jó kis estének indult. A fiam tisztességben megfürdött, nem rohanta körbe a lakást meztelenül, vizesen-habosan, visítva, nem jött ki fektetés után még ötször hogy éhes, szomjas, unatkozik, nem álmos, túl sötét van, vagy akármi más kifogással, és kész csoda, de még kicsi lányom se sivalkodta fel a házat, azzal, hogy valami nem tetszik neki... és még Rubynak is lett volna hangulata! Erre ki ront bele az egész szép estébe?! Persze hogy az anyósom... Mintha az említése nem lett volna eleve elég savanyú szőlő, még akkor EZ is...
Így belegondolva, inkább keltem volna fel, mentem volna ki, és ástam volna el még az elején a kertben, mielőtt ránk tört volna, és Ruby megtudta, hogy az anyja az... akkor még tán bele is ment volna...
Ehelyett... a célegyenesben frontálisan ütközött az autónk egy szemből érkező tehervonattal... egy számunkra igencsak terhes vonattal...
Úgy néztem Rubyra, hogy na, ő dobja ki, vagy én...?
- A kutyáimat szívesebben látom a házban mint magát, de még a büdös pelenkákon is elgondolkozom... őszintén billeg a mérleg - vetettem oda, cseppet sem szívélyes hangnemben. Őszintén reméltem, átérzi, legalább részben, hogy mennyire is nem kívánt a jelenléte... és nem csak az éppen adott percre és helyzetre gondolok, hanem úgy egyáltalán... bármikor és itt a mi környékünkön.
Én azért szemtelenül lestem mint takarózik be kedvesem... mondjuk, még mindig jobban értékeltem volna, ha ő fedetlen marad, az anyja meg elkotródik valami igen távoli helyre, mondjuk... például Atlantiszba, ahol remélhetőleg felfalná valami mélységi szörnyeteg, vagy csak simán lent rekedne, és végre teljesen megszabadulnánk tőle...!
- Szép. Esküszöm, megcsinálom számzárasra az ajtókat, aztán azon jöjjön be ha tud - morgolódtam mérgelődve, mert valahogy nem volt kedvem anyós előtt leszúrni Rubyt, hogy mi a fenéért nem a gyerekcsősz vigyázott Juanra, miért az anyja?! Vagy hozta volna be a bölcsibe, vagy tök mindegy, ha meg már mindenképp az anyja vigyázott a fiamra, miért kellett ottfelejteni azt a tetves kulcsot nála...
- Kapott róluk fényképet, ossza be... - vontam fel a szemöldököm. Bakker, a saját lánya nem érdekli ennyire, mint az én kölykeim. Miért nem tud ez is olyan lenni, mint az apósom? Nem jön, nem ír, nem hív, nem zargat bennünket. Teljesen jó! Ilyen kéne nekem anyósban is! Miért nem kaphattam egy ilyet? Miért jár minden jó nőhöz egy teljesen nem normális anyós is?! Ez valami gyári szabályzat?
Komolyan, már fejben el is végeztem, reggel ha jövök haza, veszek új zárakat, és lecserélem, mert kinéztem a nőből, hogy minimum három másolatot csinált már a kulcsunkból, biztos, ami biztos... Szóval hazajövök, lecserélem a zárakat, és biztosra megyek, legalább két zár lesz a bejáraton, hogy ha legközelebb akarok valamit a páromtól, minimum mindkettőt bezárhassam, de még tán valamivel torlaszt is emelek, mert ennek a vén szipirtyónak esküszöm ajtón keresztül is szúrnak a szemei, ha nem kapásból ölnek.
Azért az némileg vigasztalt, hogy Ruby sem hagyta magát, és ő sem örült jobban anyuci megjelenésének, de a magyarázatával sem volt jobban kibékülve ő sem. Legalább azt érzékelhettem belőle, ahogy beszélt vele, hogy nem, nem szánta szándékosan oda azt a tetves kulcsot, még ha ez amúgy nem is vigasztalt az elszúrt esténkért, de... legalább azt tudatta, hogy egy csapatban bosszankodunk. Amitől én azért némileg csak jobban éreztem magam... még ha láttam is rajta, hogy azzal nem egészen ért egyet... na jó, inkább aggasztom/idegesítem azzal, amiket mondok, de akkor sem állhattam meg szó nélkül amit ez a házsártos vén boszorkány a MI otthonunkban megengedett magának, ráadásként úgy, hogy senki nem hívta, ÉS nem engedte be! Ezt azért csak nem hagyhattam csendben, azt pedig főleg nem, amiként az életünket és minket kívánt a sárba döngölni!
És legalább ettől, hogy megpróbáltam mamikát helyretenni, kicsit jobb lett nekem. Reméltem, hogy ezt Ruby is belátja. Hogy az anyját nem csak nem hívtuk, de épp nem is látjuk szívesen, de ha már mégis itt van... hát legalább tenné magát takarékra, elvégre ő tört ránk!
Azt ugyan igazán értékeltem, hogy szerelmem a védelmemre kelt, de amikor anyámat említette a vén sárkány, betelt a pohár... közel voltam hozzá, hogy ráordítsak, s csak Rubyra és a srácokra való tekintettel nem tettem... bár vennem kellett ehhez pár mély lélegzetet... s csak kedvesem után szólaltam meg... erősen fojtott hangon, hogy kordában tudjam magamat tartani.
- És ha már itt tartunk, maga az én anyám cipőtalpáig sem ér fel, úgyhogy azt ajánlom, moderálja magát, mielőtt folytatná! Ez az én házam, nem a magáé! Ha nem tetszik ami itt van, tűnjön haza! Esküszöm, nem fogunk megsértődni, ha egy darabig nem látjuk viszont!
Én ugyan nem ragaszkodtam volna ahhoz, hogy akár ma, akár bármikor máskor itt aludjon. Csak Ruby miatt tűrtem meg. Szerintem a srácok meglettek volna nélküle, de tudom, hogy Rubynak fontos a családja... csak ezért nem keltem fel, és löktem ki a boszit az ajtón. Habár erős késztetést éreztem az ügyben... de a biztonság kedvéért inkább Rubyn tartottam a kezeim, hogy ezzel is fékezzem magamat. Bizonyos mértékig... De egyébként jól is esett, nem csak érinteni őt, de anyóspajtás előtt főleg. Ha neki "szegénynek" már olyan rossz a házasélete, hogy a mi "nem házas házaséletünkre" kíváncsi, hát uccu neki, jó szórakozást! Egy gonosz pillanatra felmerült bennem, hogy felveszem és elküldöm neki karácsonyra, merő szeretetből... és hát, még meg is tenném, ha nem tudnám, hogy Ruby kiadná érte az utamat.
Amint a vén boszorkány úri dáma módjára elillegette magát a nappaliból, egy bő pillanatig tényleg vártam, hátha a szép kis házőrzőim elintézik helyettem a banyát, de... sajnos túl jól voltak nevelve... még a vén házi démonunkat sem bántják...
- Van egy ötletem, karácsonykor bosszúból felpakolunk és titokban leutazunk anyámhoz Mexikóba, anyádnak meg küldünk onnan egy képeslapot, de nem kapja meg a címet, nehogy utánunk jöjjön oda is, mit szólsz? - javasoltam egy szerintem meglehetősen kellemes karácsonyi programlehetőséget, amivel maximálisan elérhetnénk, hogy a házisárkány ne törjön ránk az unoka-kifogással... És legalább az én anyám sem tenne nekem telefonban szemrehányást, hogy sosem látja az unokáit (hozzáteszem, ő ennek ellenére sem kerekedik fel és tör ránk hirtelen, este, szó nélkül, de ha még meg is akarna lepni minket és eljönne se törné ránk az ajtót, meg állna neki kioktatni, hogyan kell tisztességesen élni!)
Elvigyorodtam. Na jó... ha imád, akkor nem ásom el most rögtön az anyját, de... csak ezért!
- Hát, ha gondolod, én máris foglalok egy szobát, és... - ugrattam... vagy mégse(?), miközben úgy tettem, mint aki máris a telefonját keresi, hogy lefoglalhasson egy búvóhelyet éjszakára. Nekem oly mindegy volt hol lesz az enyém, csak az enyém legyen! Most vagy akármikor a közeljövőben...
Na jó, nem, valószínűsítettem, hogy ma már biztos nem lesz az enyém... de hát, reménykedni azért szabad.
- Csak vigyázz, mert ha anyád meghallja hogy a szeretőm vagy, a végén szenteltvizet locsol ránk álmunkban, hogy megtisztuljunk, és majd hallgathatjuk, hogy elégünk a Pokolban, meg biztos azért nem veszlek el, mert van máshol feleségem... - szenvedő arcot vágtam, úgy sóhajtottam fel. Na, csak attól mentsen meg az ég! Ez a nő így sem komplett, hát még ha a fejébe venné, hogy ennél is nagyobb bűnben élünk... Így se lehet elviselni!
- Ő az egyetlen a Walters-családban, az hétszentség, mert Tina még nem megbízható tanú, te nem vagy a nevemen, én meg... na, azt inkább hagyjuk - ingattam a fejemet, mert jobb volt nem feszegetni, hangosan se szeretem jobban a nőt, mint gondolatban.
- Ne sajnáld, kicsim, nem te tehetsz róla, hogy az anyád ilyen... nehéz eset - igyekeztem kimondottan finoman fogalmazni, de nem azért mert bántam volna ha az illető hallja magáról a véleményemet, hanem kizárólag Ruby miatt! Tény, hogy nem vagyok egy nagy emberbarát, de Ruby anyja... tőle ötször előbb kinyílik a bicska a zsebemben, mint bárki mástól. Előbb, mint a saját apámtól, aki legalább azt a szívességet megtette, hogy nem keresett soha életemben!
- Mmmm.... - gyötrődve fúrtam az arcom kedvesem nyakába, és egy lemondó sóhajjal vettem tudomásul, még ha nehezen is, hogy... ma se jött össze... mert még ha el se kezdtük volna, hagyján, de így felhúzva... áhhh... az a vén banya biztosan a CIA-nál kapott kiképzést, hogy hogyan kell az embereket megkínozni. - Holnap egy újabb próba? - kérdeztem reménykedve, mikor egy csókot kaptam, és nézhettem, hogyan száll re rólam Ruby. Tuti hogy az anyja nem lép le holnap estig, de reménykednem csak szabad... ha másban nem, legalább abban, hogy holnap már nem törne ránk... itt, vagy a hálóban, vagy akárhol, de nem tenné meg. Esetleg...
Egy grimasszal feleltem, miközben követtem őt szememmel, csak azért is... Naná, kellek én oda, hogy engem szapuljon az öreglány... Ha sokáig maradnak kettesben, még a végén valami bogarat ültetne Ruby fülébe, hogy vagy vegyem el, vagy elhagy. Még csak az kéne... Az öreglány nagyon hatásosan tudja kavarni azt a bizonyosat, hogy borulna egyszer a fejére.
Még egy végső lemondó és meggyötört sóhajt kiengedtem magamból, aztán én is felkerekedtem. Első utam a fürdőbe vitt, hogy rendbe szedjem magam, vegyek egy viszonylag gyorsnak nevezhető zuhanyt... azután egy szál törölközőben továbbcsoszogtam a hálónk felé (remélve, hogy a vén banya meglát és megáll a szíve). Menet közben hallottam Ruby neszezését a gyerekszobában, amin az orrom alatt csak mosolyogtam, persze, hisz ők a leghatásosabb nyugtató, és kedélyjavító.
Felöltöztem, farmer, póló, és mezítláb kezdtem el a konyha felé csattogni, menet közben már hallottam foszlányokat a beszélgetésükből, de nemigen figyeltem még oda... pedig lehet jobban jártam volna, mert így rosszabb volt arra belépni közéjük, hogy...
- Hol akar maga lenni másfél hétig?! - meredtem a nőre olyan ábrázattal, mintha most vágott volna a képembe egy izzó vasalót, vagy épp dugott volna le a torkomon egy égő fáklyát... nem tudom melyik fáj jobban, de hogy versenyképesek lettek volna mindketten, arra, hogy olyanok legyenek, amit én éreztem, az teljesen biztos volt!
Pillantásom Rubyra kaptam, hogy erről ugye ő is most hall először?! És hogy ezt ugye ő sem gondolja komolyan?! És ő sem megy bele, mert hogy én ezzel a hárpiával nem lakok együtt másfél hétig az teljesen biztos, olyan biztos, mint hogy a konyhánkban álltam!
- Őszintén reménykedem, hogy foglalt magának hotelszobát erre az időszakra! - mondtam szigorúan. Ruby mellé sétáltam, és próbáltam elsőre még csendben, pusztán szemekkel érzékeltetni vele, hogy vagy az anyja megy hotelbe, vagy én maradok a kórházban, amíg itt van, mert én ezzel a... lénnyel... két napot se bírok ki csendben, nem még másfél hetet! Oké, a srácokhoz meg Rubyhoz hazajönnék minden nap, de vagy a mamika alszik itt vagy én... és ezt is a családom érdekében, mert ha maradnék... hát nem mondhatnám egyáltalán biztosra, hogy az idő leteltével volna még olyan szülője Rubynak, aki szóba áll velünk...
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügy

Karakterkép :
Reagok száma : 14
Avataron : Camilla Luddington
I. :
II. :
III. :
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : baleseti sebész
Kor : 35
Pillanatkép :
Idézet : I want to be the first thing you touch in the morning and the last thing you taste at night.
Tartózkodási hely : seattle-i lakos

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Ira és Ruby otthona
Hétf. Okt. 15, 2018 8:06 pm
Igyekeztem minden erőmmel a lehetőségekhez mérten figyelmen kívül hagyni a fejem fölött repkedő kedvesebbnél kedvesebb megjegyzéseket, amiket egymással kapcsolatban mondtak, de olykor igazán nehéz volt megállni, hogy ne szóljak közbe… az arcomra kiülő grimaszok viszont akkor is beszéltek, amikor egyetlen egy szót se ejtettem ki. Legszívesebben elmenekültem volna ebből a kezdetleges háborús helyzetből, ami egyre inkább kezdett kialakulni. Miért nem lehet az időben visszarepülni? Menekültem volna a pár perccel korábbi hangulatba. Abba a fülledt és vágyakkal teli világba, ami körbelengett minket, ami megtöltötte a nappalit is, ahogyan egyre kevesebb ruhamaradt rajtunk és egyre inkább teret nyert magának a szenvedély. De mintha igaz se lett volna, csak egy újabb kínzó álom lenne, legalábbis a kialakult helyzetben egészen úgy éreztem.
Láttam, hogy miként fürkészett a kedvesem és én is jobban örültem volna annak, ha inkább a maradék ruha lekerült volna rólam, róla,  nem pedig azon kellett volna fáradoznom, hogy miként is takargassam magam az anyám előtt, mert ő úgy gondolta megjelenik a semmiből. Bármit megadtam volna azért, ha lett volna lehetőségem, hogy kicsivel később toppanjon be. Akkor, ha már a szenvedély teljesen kibontakozott és már csak az utóhatása leng körbe minket. Lehet akkor mi se lettünk volna ennyire harapósak, vagy hát… Ira biztosan hasonlóan reagált volna, de esélyesen én könnyebben lenyeltem volna anyám lehengerlő stílusát, amivel minden egyes alkalommal megajándékozott.
- Ha magán múlna, akkor az unokáimat se láthatnám! – éreztem, hogy anyám dühében ott lappang a fájdalom és a félelem is. Nem voltam vak, pontosan tudtam, ha nem is ért egyet azzal az életstílussal, amit élünk, attól még az unokáit nagyon is szereti. És bármit megtenne értük, efelől kétségem se volt és ezt az engem ölelő férfinak is pontosan tudnia kellett… tudnia, hogy soha nem akarna ártani nekik, csak a javukat akarja…
Amikor meghallottam a fényképes megjegyzést, akkor hirtelen meg se tudnám mondani, hogy kire néztem csúnyábban, anyámra, hogy meg se szólaljon, vagy a páromra, hogy ezt nem kellett volna. Mintha hirtelen tényleg én lennék a választófal, aki azért létezik, hogy nehogy egymás torkának essenek és vérengzés legyen a vége. Nem volt kellemes szerep, főleg nem ilyen helyzetben és ilyen eseményeket követően belecsöppenni.  Pláne, amikor még nekem is nehezen ment a megértés és a kedvesség anyám irányába. Miért nem tudják egymást kedvelni egy kicsit? Soha nem mondtam ki, de mindig is reméltem, hogy egyszer lesz olyan pillanat, amikor az anyám adna egy esélyt neki, illetve fordítva. Ha nem az ellenséget, a rosszat látnák egymásban, mert mind a kettő nagyszerű ember a maga módján és a maga démonjaival, stílusával, hibáival egyetemben, de azok. Szeretem őket, még ha nem is mindig egyszerű.
Kezemet Ira karjára tettem óvatosan és kérlelően néztem rá, hogy ne adjon ki mindent magából, amit most érez. Tudom, hogy legszívesebben üvöltene, tombolna és teljesen meg lenne a joga hozzá, de a gyerekek is alszanak. Elég most az anyámmal megbirkózni, nem kell mellé két huncutka is. Főleg, ha ma már ennyire könnyedén elaludtak. Gyengéden cirógattam a karját, mintha így akarnám megnyugtatni és csendesen hallgattam végig a visszavágását, mert ez az ő csatájuk volt. Én csak tompitani tudtam a dolgokon, de megakadályozni a katasztrófát teljesen nem.
Sietve emeltem fel a kezemet, amikor az anyám szóra nyitotta volna a száját.
- Mi lenne, ha mindenki megpróbálna lehiggadni, mielőtt még több ostoba dolgot vágunk egymás fejéhez? Kérlek, anya, csak menj a konyhába, oda indultál alapból is. – tudtam, hogy nem akart anyám se semmi rosszat mondani, de ahogyan mindenkit képes magával ragadni a pillanat heve, úgy őt is. Ahogyan azt is tudom, hogy hiába mondtam el ezerszer, hogy én se akarok férjhez menni, mert boldog vagyok így is, nem kell ehhez papír. Ő akkor is azt hiszi, hogy csak azért mondom ezt, mert Ira nem akarja az egészet és ezért persze így láthatatlanban is családját hibáztatja….  Komolyan, még hogy a korral bölcsebbekké válunk. Azt hiszem ez nem minden területre igaz.
Meglepetten pislogtam az ötletet hallva és egy pillanatra elgondolkoztam azon is, hogy mennyire gondolja komolyan. – Ha a bosszú szót elhagyod a mondandóból, akkor egészen tetszik, de mi lenne, ha inkább ő jönne ide? Több időt is tölthetne a gyerekkel és a húgomnak se kellene egyedül töltenie az ünnepeket. – dobtam be egy újabb bombát, ötletet. Részletkérdés, hogy jelenleg ezt minek is fogja venni életem párja. Pláne, mert tudtam, hogy a szüleim olyankor megannyi partit tartanak olyankor és maximum egy nap lenne jó számukra, de akkor is inkább azt várnák el, hogy mi menjünk oda. De őszintén hirtelen már azt se bánnám, ha anyám is megjelenne, legalább megismerné Ira mamáját is és rájönne, hogy csodálatos nő nevelte fel az én csodálatos páromat. Nála jobb társat nem kívánhatna nekem, ahogyan az unokáinak se jobb apát.
Vigyorát látva elmosolyodtam és játékosan megböktem az orrát, mielőtt a homlokomat az övének támasztottam volna.
- A végén még miattam nem érnél be dolgozni és kétségbeesnének. Vagy tényleg itt mernéd hagyni anyámra a házat és a gyerekeket? – vontam fel kérdőn a szemöldökömet, miközben tarkóját simogattam és nem úgy festettem, mint aki annyira sietve akarna távozni az öléből, öleléséből.
Egyre szélesebb mosollyal hallgattam a kibontakozó dolgokat, mert azért volt benne olyan dolog, amit simán kinéznék anyámból, vagy kicsit másképpen, de nem állna tőle annyira messze.
- Aztán meg kiderülne, hogy valamelyik közkedvelt tévésorozatát rólunk mintázták. – kuncogtam el magam, mert azért én se könnyítettem meg mindig Ira dolgát. Nehezen tudnám elhinni, hogy egy ilyen bajos csaj mellé még egy feleséget is akarna magának. Pláne, amikor majdnem sikeresen kicsináltam magam, mert úgy összetörtem magam hajdanán. Néha még mindig hiányzik a sebesség, a motor búgása, de már családom van és nem hagyhatom őket magukra. Már nem csak magamért tartozom felelősséggel. – Lehet már így is komplett misét mondatott értünk. – tettem még hozzá teljesen komolytalanul, de szerintem mind a ketten kinéznünk volna belőle, hogy képes erre is.
- Minden rendben lesz, ahogyan mindig… - próbáltam csitítani őt és még egy gyors csókot is adtam neki, hogy megpróbáljam kicsit elvonni a figyelmét a kellemetlen gondolatoktól, amiket anyám megjelenése váltott ki belőle.
- Legalább már nem kérdéses, hogy kire is ütöttem, amikor én érdemlem ki ezt a jelzőt… - huncutság csillant a szemeimben, mosolyom pedig elárult, hogy csak játszadozom vele és a nem létező bajuszát húzgálom ilyenkor, de nahh a múltban azért párszor én is megkaptam ezt a jelzőt. Nem tehetek róla, de remélhetőleg még mindig nem vagyok annyira klinikaieset, mint olykor az anyám tud az lenni.
- Ha nem leszel hullafáradt, mire hazaérsz…elküldöm őket addigra sétálni és miénk lenne az egész lakás. Mit gondolsz? – nem is tűnt annyira rossz ötletnek. Ha kiderül, hogy anyám minek köszönhetően is toppant be ennyire váratlanul, akkor talán hasznunkra is tudom fordítani a dolgot. Ő elmegy Juannal a játszótérre, addigra meg talán Tina is jól lakik és újra aludni fog. Ha végre Fortuna a kegyeltjei közé fogad, akkor segít nekünk abban, hogy ne húzza semmi se keresztbe a számításaimat…
Hamarosan viszont inkább már el is indultam, hogy felöltözzek, megpróbáljam kicsit rendbe szedni magamat. Illetve a gyerekekhez is benéztem, hogy minden rendben van-e velük. Egyre inkább azon gondolkoztam, hogy lehet célszerűbb lenne külön szobába tenni őket, hiszen lehet most még egészen jól viselkedik Tina és nem is sír annyit, mint sok baba, de attól még idővel ez változhat. A fiúnknak pedig nyugodt éjszakákra van szüksége. Majd ezt máskor megbeszéljük, amikor kicsit nyugodtabb lesz a hangulat a házban.
Hallottam, ahogyan Ira a hálószobánk felé vette az irányt zuhanyzást követően és nehéz volt megállnom, hogy ne őt kövessem, hanem inkább a konyha felé vegyem az irányt. Ha tudtam volna, hogy a 10 csapás is semmi ahhoz képest, ami még jönni fog, akkor inkább a hálót választottam volna és jöhet akár tornádó, akkor se érdekelt volna, csak hagytam volna egy csöppnyi szenvedélyt és boldogságot az életembe beáramlani, amit anyám szélvihar módjára rombolt darabokra ma este.
- Itt, mégis hol máshol akarnék maradni? Legalább segíthetnék a háztartásban, vigyázhatnék a gyerekekre is. Több időt lehetnének az imádott nagymamával. – szemrebbenés nélkül felelt anyám két korty között. Szerintem ekkora kétségbeesés akkor se ült ki az arcomra, amikor először tudtam meg azt, hogy babánk lesz, mint ami most átsuhant az arcomon. Fogalmam sem volt, hogy ennyi időre vajon képes lennék-e elviselni őt, vagy hamarabb fojtanánk meg egymást egy kanál vízben, mert annyira másabbak lettünk az évek alatt. Bár azt nem bántam volna, ha tényleg kicsit unokázik, legalább több szabad pillanat jutott volna nekünk is… Mindenben meg kell látni a jót, nem ezt papolják állandóan az emberek?
- Foglalni, minek? Én hívtalak titeket, nem tehetek arról, hogy Juan garázdálkodik a párod telefonjával. – ekkor pedig rám emelte a tekintetét, hogy már pedig az én telefonomra gondolt, nem a családfőére. – Ő vele beszéltem és úgy volt, hogy visszahívsz. Hallottam, amikor mondtad, hogy mindjárt, majd megszakadt a hívás. Tehetek én arról, hogy a fiatok már ennyire rosszcsont? – nézett ártatlanul anyám ránk, mielőtt pedig Ira megszólhatott volna inkább a kezéért nyúltam. Nem volt ehhez elég energiám már. Lefáradtam és fogalmam sem volt arról, hogy mi lenne a legjobb. Elég volt Ira ábrázatát meglátnom, hogy tudjam ő mit szeretne, majd anyám angyalokat megszégyenítő nézését, hogy tudjam ő mit szeretne. És megint hol voltam? A két ágyú között és az volt már csak a kérdés, hogy melyik golyó fog darabokra szakítani.
- Tudod, hogy melyik szobát foglalhatod el, majd holnap megbeszéljük a többit. Csak kérlek, menj. – nagyon reméltem, hogy az anyám nem fog nekiállni újabb drámát rendezni, de szerencsére nem tette. Szimplán elköszönt, majd már ment is a bőröndjével a megszokott szoba felé. Éjszakára még se tehetem ki a szűrét. Majd mit sem törődve az összetört bögrével felültem a pultra és a felsőjénél fogva közelebb húztam a kedvesemet, majd a fejemet a mellkasának döntöttem.
- Nagyon haragszol? – néztem fel rá kérdőn, hiszen esélyesen ő ma estére se invitálta volna meg anyámat, hogy aludjon nálunk, de nekem akkor se volt szívem kidobni őt az utcára, vagy a húgomra szabadítani. Fiatal, hadd élvezze még az életet, mielőtt netán anyám áttérne arra, hogy őt is romlásba taszította ez a város. – De ha belegondolunk, hogy ennyire sokáig marad, akkor lehet több időnk jutna egymásra is. Hallottad, állítólag dolgozni jött, így itt se lenne mindig… - kezdtem boncolgatni a témát, ha pedig Ira megpróbált volna megszökni a beszélgetés elől, akkor sietve fontam köré a lábamat csapdába ejtve őt és nem hagytam azt, hogy úgy menjen dolgozni, hogy erről nem beszéltünk. Még inkább közelebb húztam magamhoz és megcsókoltam. – Nem akarom, hogy durcásan menj dolgozni. Beszéljük meg, kérlek… - főleg, mivel azt se akarom, hogy anyám miatt lássam kevesebbet, vagy netán emiatt ne akarjon itthon aludni. Mert esküszöm, akkor én szerelek zárat az ajtóra és a tudtom nélkül senki se fogja elhagyni a házat. Szükségem van rá, egyedül nem fogom kibírni és megfogadtuk, még ha nem is hagyományos módon, hogy jóban és rosszban is ki fogunk tartani egymás mellett. Eddig ki is tartottunk, akkor nehogy már anyám legyen az, aki ebbe is bele tud piszkítani. – Elhiheted, hogy én se rajongok érte, de attól még az anyám. – tettem hozzá egy újabb sóhajjal megspékelve, miközben őt fürkésztem és próbáltam rájönni, hogy mi is jár a fejében. Mire gondolhat, vagy mennyire is dühös rám, amiért marasztaltam az „ördögöt” az otthonunkban.
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügy

Karakterkép :
Reagok száma : 14
Avataron : Justin Chambers
I. :
II. :
III. :
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : Gyermeksebész
Kor : 39
Pillanatkép :
Idézet : Az alkohol öl, butít, és nyomorba dönt! - most ez vagy nem igaz, vagy a sorrend rossz.
Tartózkodási hely : seattle-i lakos

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Ira és Ruby otthona
Kedd Okt. 16, 2018 11:25 pm
- Nem hát, ha rajtam múlna! Félek is, hogy megfertőzi őket a bájos modorával és épp olyan bigottak és megkeseredettek lesznek, mint maga. De Ruby miatt, és kizárólag őmiatta, hagyom, hogy lássa őket, mert mi sokkal jobban szeretjük a gyerekeinket, mint maga a saját lányát. Viszont maga felé én éppen annyi jó szándékkal viseltetek, mint maga énfelém és a családom felé! - vetettem oda neki, s mellé igyekeztem kellőképpen éreztetni is, hogy minden egyes szavam minden egyes betűjét komolyan gondolom. A legeslegkomolyabban. Azon mondjuk csodálkoztam, hogy Ruby ezidáig nem fogta még be a szám, vagy hagyott itt bennünket lógva... de aziránt kétségem sem volt, hogy előbb-utóbb még szóvá lesz téve, hogy talán lehettem volna finomabb is... DE, én cseppet sem éreztem úgy, hogy finomkodnom kellene, egy olyan valakivel, aki semmilyen módon és mértékben nem tartja tiszteletben sem a családom, sem a gyerekeimet, sem a páromat, az életünk, az érzéseink, meg mertem volna esküdni rá, hogy alkalmanként a puszta létezésünk is böki a csőrét. Na jó, talán nem Rubyé, de az enyém és a srácoké már annál inkább. Közülünk is persze inkább az én részem fáj neki, nem is a srácok. Csak az a részük, ami nekik is belőlem van. A vén banya nyilván egy országúti sorozatgyilkost is szívesebben látott volna a lánya közelében, mint egy sehonnai orvost, de hát ez van. Nem mondom azt, hogy ezt kell szeretni, mert távolról sem kell szeretnie, sem engem, sem az életünk, semmit, de ha már idejön... akkor vagy tisztességgel viselkedik és nem szapulja a családot, vagy ne jöjjön ide! Hagyjon minket békében, mi sem fogjuk őt zaklatni azzal, hogy a társaságára vágyunk, én tuti nem, szerintem Ruby sem hiányolná annyira... azt hiányolná, amilyen anyja lehetne, de ezt a hárpiát kétlem... a gyerekek meg még kicsik hozzá, hogy épp a nagyiért verjék ki a tamtamot, vagy ha mégis megtennék, szerintem az én anyám ezerszer jobban teljesíti ezt a feladatot távolról is, mint ez a démon itt a közvetlen közelünkből...!
Néhány szúrós szó és pillantás, és részben meg is kaptam, amit hiányoltam. Ruby tekintetét, melyből sütött, hogy fogjam be... Tudom, néha szíve szerint erősen ledorombolna, azért, amiket mondok, és csak azért úsztam meg, ideiglenesen legalábbis, mert nem az anyja előtt fogja rám zúdítani, hogy a gonosz Nyugati boszorkány rákontrázhasson és örvendezhessen, amiért viszályt szított közöttünk. De hát, szegény banya nem tudja, hogy nálunk normális dolog, hogy én gyakorta olyat mondok, amiért kapok az asszonytól, de ettől nem szeretjük egymást kevésbé. Ő tudja, hogy amit gondolok és érzek, ki fogom mondani, mert nem szívügyem, hogy szeressen mindenki. És mivel patkány sem vagyok, mindenkinek a szemébe mondom, amit róla gondolok. Ez alól Ruby anyja sem kivétel. Nem vagyok akkora seggfej, hogy bemenjek a kórházba, és ott egész éjjel, az összes létező embernek, aki csak szembejön velem, elmeséljem milyen egy utálatos anyósom van nekem. Nem, egyenesen belemondom a szemébe, ne kelljen arra pazarolnia azt a maradék néhány agysejtjét, hogy azon merengjen, mit is tarthatok róla. Nem kell. Elmondom szívesen.
Különben is, az egészség egyik alapja, hogy semmit nem szabad magunkban tartani. Abból lesznek a szív- és idegbajok, legalábbis sokszor abból. Én rohadt egészséges vénember leszek, mert semmit nem tartok magamban, és mivel engem így is szeretnek a családtagjaim, amilyen vagyok, nem kell attól sem félnem, hogy egyedül végzem egy öregek otthonában, ahol a kutya se néz rám. Ruby tudja milyen vagyok, és szeret, a kölykeim pedig félig olyanok mint én, esélyük sincs megszabadulni tőlem. Anyámra ez mind szintén igaz.
Én elmondhatom magamról mindezt. "Szegény" anyósom egyedül a férjét tudta maga mellett tartani, bár őszintén, felmerült már bennem, hogy ő is csak mazochizmusból van vele, élvezi hogy egy sárkánnyal él együtt.
Ruby gesztusa segített, érintése némileg támogatta dühöm visszaszorítását, még ha kialtatni nem is tudta a tüzet... Rápillantottam, meg akartam nyugtatni, hogy nem fogok kiabálni. Nem vagyok nyugodt, de annyira józan vagyok, hogy ne szúrjak ki vele, mikor én hamarosan lelépek itthonról, disznóság volna felverni az aprónépet, és itt hagyni neki két felvert, nyűgös gyereket, meg egy kiosztott házi démont, fortyogó üsttel az agya helyén.
Habár szívem szerint belekötöttem volna Ruby megfogalmazásába, mert én rohadtul nem éreztem ostoba dolgoknak, amiket az anyjához vágtam, bár ha ragaszkodott volna hozzá, boldogan vágtam volna a szavak helyett mást is a nőhöz. De ehelyett inkább csak szúrósan néztem a szeretett nőre, felvonva a fél szemöldököm, hogy azért... érezze, ezt én nem egészen így fogalmaztam volna meg.
De ráhagytam.
Az mindenesetre sokkal kellemesebb volt mindjárt, amikor a mamika eltűnt a szemünk elől, és helyette az ölemben kuporgó nőre fordíthattam a figyelmemet.
- Úgy nevezzük, ahogy akarod, ha benne vagy - feleltem, és igyekeztem békésebb hangot megütni. Rubyért. Eltöprengtem javaslatán, de aztán csak megráztam inkább a fejemet. - Jobban örülnék, ha mi mennénk oda. Jó volna az otthoni levegő. Lazíthatnánk kicsit, távol mindentől és mindenkitől, ami és aki zavaró lehet a békénkre nézve. Anyám nem szólná le minden második mondatában az életstílusunkat, és téged sem, ha már itt tartunk, hisz imád téged. És különben, szívesen megmutatnám a gyerekeknek, honnét jöttem, a régi otthonomat. És azt se felejtsük el, hogy az otthoni téli klíma lényegesen kellemesebb, mint az itteni - tettem hozzá a végén, hogy a dolog szentimentális és érzelgős élét eltompíthassam némiképp. - És azt sem bánnám, ha a húgod is velünk tartana, ha van kedve. Anyámat is feldobná, ha egy egész terebélyes családot láthatna vendégül. - A végén elmosolyodtam, és megcirógattam Ruby állát, majd egy kis csókot nyomtam a szájára. - Te is lazíthatnál, semmi munka, csak pihenés és békés, boldog családi hangulat. Minden szúrós szempár jó messze kerülne tőlünk - böktem fejemmel a konyha irányába. Jó, nem az anyja távoltartása volt a fő szempont... vagyis, próbáltam elhitetni vele, hogy nem az a fő szempont, hogy az anyja békén hagyjon bennünket az ünnepkor... De azért erősen közrejátszott. Jó volna hazamenni. Jó volna hazavinni őket. És nem aggódni, hogy bárki elcseszheti a békés hangulatot.
Vigyorogtam, azért is, mert nem hinném, hogy nélkülem szétesik a kórház, de azért jólesett, hogy kedvesem értékeli a hasznomat, mint ember, vagy orvos... esetleg mindkettő.
- Hát... a gyerekeket állítólag szereti... - adtam futó csókot neki újból -, a házat meg tán csak nem gyújtaná fel áldozati rítusként, mint a démoni megtestesülés melegágyát... - bár elhúzott szám hagyott némi gyanút arra, hogy azért én sem egészen vagyok ebben biztos... A gyerekeket tán csak nem áldozná fel, mint az Ördög ivadékait, de a házat talán. Nem mintha annyira a szívemhez nőtt volna már, de nem vagyok én hülye, hogy csak úgy hagyjam felgyújtani a házam, mégis csak ez a családom otthona!
- Mm... szerintem jobb nekem, ha nem tudom miket néz az anyád. Még a végén ötleteim támadnának, hogyan kell eltenni a bosszantó anyóst az útból... - Persze tréfáltam, megjátszottan gonosz vigyorral beszéltem, de érezhető is volt rajta, hogy nem akarom én őt, Rubyt megbántani.
De nem, nem vagyok házasságra programozva. Mással főleg nem. Hogy egyszer majd elveszem-e Rubyt... fene tudja, még akár az is lehet, de minek nekem más nő, mikor enyém a tökéletes?
- Nem baj, jó lesz nekem a Pokolban veled, legalább ott biztos nem futunk össze anyáddal, és békességben mászhatok rád - csipkedtem meg incselkedve a combját, hogy megugrasszam kicsit.
- Tény, hogy néha nem vagy könnyű eset, édes, de... azt valahogy erősen kétlem, hogy majd 30 év múlva te is rátörsz a fiúnkra vagy a lányunkra, amikor este nem reagálnak a kopogásodra a saját házukban, mikor szó nélkül állítasz oda. Sőt, azt is kétlem, hogy szó nélkül állítasz majd oda hozzájuk, csak mert úgy gondolod, megteheted - feleltem, és hittem, hogy ez így van. Ruby nem könnyű eset, sokszor épp olyan kemény dió, mint én magam, de talán épp emiatt vagyunk olyan jó páros. Néha mind a ketten megszenvedünk a másikkal,és láss csodát, mégis szeretjük a másikat, a hibákkal együtt. Én legalábbis biztos, hogy mindenestől szeretem ezt a nőt. A hibáival, a jó tulajdonságaival, szóval... mindenestől!
- Háááát... azt, hogy az ötlet remek volna, de miben fogadunk, hogy anyád levágná, miért paterolod el itthonról? Húsz perc múltán visszajönne, és tartaná megint a gyertyát... - húztam el a szám, és magamban bosszankodtam... mert ide nekem a rozsdás bökőt, hogy így volna. És még ha én be is fejezném úgy is amit elkezdtem, szívem szerint... tartok tőle, Rubynak holnap se lenne hozzá több kedve az anyja előtt, mint most. Fájdalom, de ez van... Félek, itt már csak akkor lesz legközelebb szex, ha a vén sátánfajzat hazatakarodik.
És amikor ezt gondoltam, még nem tudtam, mennyi idő plusz önmegtartóztatást is jelent ez úgy igazából... Ha tudtam volna, megvártam volna, míg Ruby elsétál a fürdő ajtaja előtt, és berántottam volna magamhoz... oda csak nem jött volna utánunk az anyja.
De sajnos nem éltem a lehetőséggel, én hülye!
És még annyi eszem sem volt, hogy távol maradjak tőle... nem, nekem menni kellett támogatni Rubyt... vagy megvédeni... vagy fene tudja, pedig... visszasírom, még mindig jobb lett volna, ha elásom anyóspajtást odakinn!
- A mi háztartásunk teljesen rendben van, nyugodtan maradjon tőle távol - vetettem közbe, csak úgy merő hálából. De még nem volt vége... A fancsali ábrázatomon kívül próbáltam nem kommentálni az "imádott" jelzőt rá nézve...
Rubyra meredtem, próbáltam sugallni felé, hogy gondolja ezt át nagyon, mert ez nem lehet komoly!
- Az, hogy felhív minket, és nem hívjuk vissza, nem azt jelenti... - kezdtem volna, de Ruby keze megállított. Ujjaim elfehéredtek, úgy szorítottam össze őket kedvesem nyugtató érintése alatt, és roppantul... roppantul nehéz volt csukva tartani a számat. De éreztem, hogy ezt már nem bírnám halkan végigmondani, és a gyerekek itt alszanak egy köpésre... nem tehettem meg Rubyval, hogy felverem őket... de a szemeim szikrákat szórtak. Ígérték, ha még egy rossz szót szól a fiamra, azt nagyon meg fogja keserülni!
De nyeltem...
A mennyezetet kezdtem kémlelni, míg a sárkány némán távozott a köszönését követően, de mikor Ruby megszólított is vártam még vagy egy percet, mielőtt ránéztem volna. Hagytam, hadd vonjon magához, és lehunytam szemem, ahogy fejét a mellkasomon éreztem. Dereka köré fontam két karom, és a hátán kulcsoltam össze ujjaimat. Államat a feje búbjának támasztottam, de éreztem, hogy már mocorog.
- Fogok, ha hagyod neki hogy itt maradjon másfél hétig... - szűrtem feleletem a fogaim között, s éreztem magamon pillantását. Nem, dehogy haragudtam én őrá... nem... én a helyzetre haragudtam, meg az anyjára, és... áhhh... de nem, nem Rubyra.
- Mondjuk, módosítanám a javaslatom... betelefonálok, szabit veszek ki, és lemegyünk most rögtön Mexikóba, míg anyád alszik... Visszük a srácokat, és írunk SMS-t a húgodnak, hogy jöjjön utánunk... még akár apádnak is, hogy ha van kedve, szívesen látjuk, mindegy, mindenki jöhet, csak anyád ne legyen a kétszáz kilométeres körzetünkben... na, mit szólsz? - hangomból remény csendült.
Felsóhajtottam, úgy éreztem, Ruby nagyon naiv... nagyon! Lenéztem rá, ahogy rám csimpaszkodott... felsóhajtottam, ahogy megcsókolt, és bár elérte, hogy maradjak, bár menni akartam, de... nem éreztem magam engedékenyebbnek.
- Ugyan, anyád öt perce jött, és már oda egy bögre, a békénk, az esténk, a többit ne is firtassuk... és ha szól még kettőt, én esküszöm... - megráztam a fejem, és inkább nem fejeztem be. Máshogy folytattam pár másodperc csend után. - Anyádat így nem lehet elviselni, és ha ráhagyod, csak adod alá a lovat... azt hiszi jól van úgy, ahogy csinálja. Megszól minket, az anyámat, a fiamat, és szerinte ez rendben van! Ha lesz ideje megismerni Tinát, ellene is talál valamit, az tuti! Amit én mondok, azt elengedi a füle mellett. De ez így nincs jól, Ruby! Anyádat nem lehet ennyi ideig elviselni, fogalmam sincs, apád hogy csinálja... Nekem ennyi is sok volt belőle - fújtattam. Nem, nem akartam mérgelődni, főleg nem Rubyval, de... az az átkozott nyanya... ezt hozta ki az emberből, mindig! Vagy csak belőlem? Fene tudja...
Két kezem közé fogtam az arcát, és ezúttal én csókoltam meg őt. Mélyen, és hevesen, dühösen, és vágyakozva... De utána elszakítottam ajkaitól az enyémeket, és úgy néztem a szemeibe.
- Szeretlek. És nem mondom azt, hogy válassz közöttünk, mert nem akarlak ilyen helyzetbe hozni... de így, ahogy most viselkedik... nem akarom hogy itt legyen, vagy a srácokkal, nem érdekel mennyire szereti vagy nem szereti őket, vagy téged. Komolyan mondtam, még a végén rájuk ragasztja a hülyeségeit! Minket meg már épp eleget alázott, téged főleg! Beszélj vele. Holnap. Ha képes viselkedni... esetleg(!) maradhat, de... ha nem, egyikünk máshol alszik. És csak remélem, hogy engem marasztalnál, ha kellene - meredtem rá igen komolyan még egy bőre nyúlt pillanatig, de utána leoldottam derekamról a lábait, és félreléptem kissé, elkezdve összeszedni a bögredarabokat, amik az érkezésemkor keletkeztek. Nem azért, én nagyon is komolyan beszéltem, de az, hogy így fonódjon rám a teste az iméntiek után... nem bírtam volna az eszemmel, ha még sokáig ilyen közel marad hozzám, mikor ilyen eszelősen dögösen ül a pulton egyébként is! Nem, akkor inkább ráerőltetem figyelmem a szilánkokra.
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügy

Karakterkép :
Reagok száma : 14
Avataron : Camilla Luddington
I. :
II. :
III. :
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : baleseti sebész
Kor : 35
Pillanatkép :
Idézet : I want to be the first thing you touch in the morning and the last thing you taste at night.
Tartózkodási hely : seattle-i lakos

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Ira és Ruby otthona
Szer. Okt. 17, 2018 6:48 pm
-       Hogy jön maga ahhoz, megpróbáljon kioktatni? Fogalma sincs, hogy mi történt a családunk múltjában és mielőtt azt hinné, hogy megfertőzőm őket, akkor van egy hírem ahhoz nem kellek én. Mégis milyen példát látnak tőle…. – de befejezni anyám már nem tudta. Egyszerűen úgy éreztem, hogy még egy szó elhagyja valamelyikük száját, akkor én leszek az, aki egy szál plédbe burkolva, de elhagyja ezt a házat. Az se érdekel, ha emiatt utána ágyba kényszerülnék, vagy rendőrt hívnak rám és bármennyire is próbáltam visszafogni magam, egyszerűen nem ment. Valóban nem tudott minden részletet Ira a múltamról, nem meséltem neki soha, hogy miért nem áll szóba velem az apám, miként mentem velük szembe, hogy befejezzem az orvosit, hogy miként segített az, hogy a közelemben volt a párom, ahogyan most is. Hogy ott volt és megértett, segített abban, hogy valamennyire a legjobb orvosok közé tartozhassak idővel. Anyám viszont esélyesen sejtette, hogy részben ezért tudtam kitartani, mert volt kibe kapaszkodnom. Ő mindig egészen jól átlátta a dolgokat, de annál kevesebbszer öntötte ezt szavakba. Most viszont, mintha ez változott volna, ahogyan én is változtam és egyszerűen csak elordítottam magam.
-       Elég!!! – düh szétáramlott az ereimben, mintha éppen most növeszteném a tüskéket a fojtogató gaz ellen. Úgy éreztem, hogy szép lassan egyre inkább bekebelez, rám gabalyodik eme „szeretet” áradatban, ami hirtelen ellepte a házat. Szinte az összes levegő a tüdömből elillant, mint aki éppen megfulladni készül, kezem alig láthatóan remegett meg, miközben minden erőmre szükségem volt, hogy ne dobjam ki anyámat ebből a házból, hogy ne álljak fel és hagyjam a két veszett kutyára hasonlító embert egyedül, hogy csináljanak azt, amit akarnak, mert én nem akarok ennek részese lenni. Csak egy kis gyengédségre és még több szeretetre vágytam, mint ami általában jellemezte a napjainkat, de az egész gallyra ment. S attól még, hogy imádtam az anyaságot, az elemeim nekem is olykor lemerültek és szükségem volt arra, hogy Ira karjai között újra erőre kapjak, hogy csak öleljen, meghallgasson, vagy éppen őt hallgassam, de jelenleg úgy éreztem, mintha valami fagyos területre tévedtem volna és minden egyes perccel azért kellene imádkoznom, hogy ne szakadjon be alattam a fagyott tó vize. Pláne az elmúlt napokban volt igazán szükségem erre, amikor Tina se aludt jól és sokszor fel kellett kelnem hozzá, hogy a többiek ne ébredjenek fel. Volt, hogy az egyik vendégszobában szundítottam el vele… A fejemmel is csak intettem anyámnak, hogy menjen. Menjen ki a nappaliból, mielőtt még inkább megbolygat mindent. Szégyelltem magam, hogy nem bírtam magamban tartani, hogy ilyen hangerőt ütöttem meg, de leginkább azt, hogy ezt Ira előtt tettem és részben neki is szólt, mert tényleg olyanok voltak, mint két acsarkodó hiéna; annak ellenére is, hogy megértettem életem párja miért reagált így és még ha jogos is volt tőle, akkor se bírtam volna még egy szóval többet elviselni.
Sose rajongtam azért, hogy háború dúljon közöttünk, vagy akár csak a családomban. Igyekeztem arra törekedni, hogy megbeszéljük a dolgokat, még akkor is, ha olykor megesett, hogy régebben mi is egymásnak estünk, vagy netán még most is, de aztán könnyedén jött a békülés gyengéd szele, hogy újra közelebb sodorjon minket egymáshoz. Szerencsére hamarosan már csak kettesben maradunk, annak ellenére is, ha már nem is annyira kellemes a hangulat, mint azelőtt volt, mielőtt anyám beengedte magát a bejárati ajtón, de attól még hálás voltam a sorsnak, hogy kicsit hozzábújhatok és az ölelésébe fúrva próbálhatom visszanyerni a higgadtságomat. Nem volt kérdéses számomra az se, hogy Ira is hasonlóan próbál tenni, igyekszik higgadtabban beszélni velem, még annak ellenére is, hogy még mindig biztosan egészen pipa volt anyámra és talán rám is amiatt, hogy így elfeledkeztem arról a bizonyos kulcsról.
Csendesen hallgattam az ötletét, miközben őt fürkésztem. Nem csak a hanglejtése árulkodott arról, hogy mennyit is jelente számára, ha elvihetne oda minket, ha a gyerekei megtapasztalhatnánk azt, amit ő, hanem a pillantása is. Ha fontos volt számára valami, akkor a szemei is mosolyogtak, a lelkesedés pedig kiolvasható volt minden egyes pillantásából. Gyengéd csókot nyomtam nyaka vonalára, mintha így akarnám elsőre tudtára adni, hogy értem őt és tudom mennyire fontos lehet ez számára, hogy mit is jelentene számára. – Igen, anyukád jobban fogadott engem, mint az enyém téged. Ha beszéltél vele és neki se lenne más programja, illetve a kórház is elenged téged, akkor nincs ellenvetésem, vagyis csak egy. Biztos vagy abban, hogy a lányunkkal célszerű lesz már akkortájt ekkora utazást megtenni? – csendült kicsit aggódva a hangom, hiszen még csak pár hetes volt, jó nem annyira tegnap született, de attól még az anyai féltést nem tudtam elűzni a gondolataimból és ennek nem féltem hangot adni se. Még akkor se, ha én is orvos voltam. Egyszerre orvosnak és anyának lenni olykor igazán nehéz. – Ha mindent sikerült elintézni, akkor utána szólok a húgomnak is, hogy lenne e kedve, de akár mehetnénk kicsit hosszabb időre is, mit gondolsz? Régóta nem jártál már otthon, biztosan örülne édesanyád, ha nem csak pár napra ugranánk be, hanem akár egy vagy két hétre? Szerintem neked se ártana, hiányzik? – én nem bánnám, ha hosszabb ideig ott lennénk. Kicsit legalább a másik mamával is lennének, Ira végre hazamehetne és újra a családjával lehetne, miközben büszkén mesélne a fiáról és a lányáról. Ismerem már ennyire, hogy tudjam imád beszélni a gyerekeiről, én pedig imádom hallgatni azt, amilyen lelkesedés és szeretet jellemezi olyankor. Az utolsó kérdésem nem csak az édesanyjára vonatkozott, hanem a vidékre is…
Viszonoztam a csókot, miután bólintottam egyet, mert nem volt kétségem azzal kapcsolatban, hogy anyám szereti a gyerekeinket. Inkább csak az szomorított el, hogy egyszer minden félresiklott köztem és a szüleim között, s azóta se igazán tudtuk helyrehozni. Inkább mintha csak az ék egyre nagyobb lenne. Vajon, ha látná, hogy miként viselkednek a húgommal, akkor Ira elhinné, hogy ugyanarról a nőről van szó? Esélyesen nem, mert olykor még nekem is nehéz elhinnem, hogy anyám milyen gyengéd és kedves is tud lenni, de soha nem irigyeltem ezt a testvéremtől. Inkább csak örültem, hogy neki nem kell azon keresztül mennie amin nekem kellett és még mindig kell. – Sose tudhatod, hogy mi jár egy ember fejében. Meg addig nem is nagyon érdekel, hogy mit tesz, amíg te és a gyerekek itt vagytok nekem, mert addig mindenem megvan, amit csak kívánhatnék. Ti vagytok az én családom, az otthonom és nektek köszönhetően vagyok igazán boldog, meg mázlista. – hajoltam közelebb egy újabb csókért, mert sokan talán azt gondolnák, hogy ez hízelgés volt a részemről, de Ira már ismert annyira, hogy tudja ez nem erről szólt. Hanem tényleg így gondolom és számomra tényleg ők jelentenek mindent, az már mellékes, hogy merre is lakunk egészen addig, míg együtt vagyunk. Hangozzék egy bármennyire nyálasan, de számomra igazán érdekes az a szeretet, békesség ami általában uralkodik a családunkban, ahogyan a megértés is. Túlzottan is értékelem a múltam miatt; amiatt, amiben nekem kellett felnőni.
Elnevettem magam, majd homlokomat újra övének döntöttem, miközben kezemet a tarkója mögött összekulcsoltam. – Lehet, hogy nem tartanálak vissza. Főleg, ha így folytatja. – érezhette, hogy nem gondolom komolyan, inkább csak az elmúlt percek mondatják velem, meg az, hogy mennyire is sóvárogtam érte, de nem kaphattam meg. Komolyan, ez már szerintem emberkínzásnak is beillene, főleg úgy, hogy még mindig itt ültem az ölében és tisztában voltam azzal, hogy milyen hatással is vagyok rá még mindig. Annak ellenére is, hogy olykor bennem is képes a kétely felmerülni, mint minden anyában, nőben, hogy vajon a szülés után is vonzónak talál-e majd a párunk. Ostobaság vagy nem, de mindegy is, mert ez esélyesen újabb női defektek dolgok közé sorolható, ami már a puszta lényünkkel együtt jár és nem tudunk ellene tenni.
- Remélem, hogy nem kell addig várni, hogy megted… - búgtam a fülébe incselkedve, amikor pedig a combomat csipkedte, akkor ugrottam egyet és sikítottam is, majd sietve kaptam a kezemet a szám elé, hogy próbáljam kicsit visszafogni a hangomat. A másik kezemmel meg próbáltam leállítani a drágalátos páromat, hogy fejezze már be….
- Valóban nem, csak ha ég a ház és ki kell őket menteni, inkább majd rád töröm az ajtót, mert nem hallod, ha szólítalak. – mosolyom pedig egyre szélesebb lett, mintha nem egy szörnyűséges szörny tartózkodna a konyhánkban, akivel még meg kell küzdenünk ma este, de legkésőbb holnap, ha már mindenki pihent kicsit és normálisabb stílusban tudunk beszélni. Még ha játékosan is csendült, akkor is sejthette, hogy részben komolyan gondolom és tényleg reméltem, hogy még 30 év múlva is ott leszünk egymás mellett. Boldogítjuk és őrületbe kergetjük a másikat, miközben az unokákra vigyázunk. Kár ilyenen merengeni, vagy olykor eljátszadozni gondolatban? Szerintem nem, mert ez csak azt jelenti, hogy tényleg jó helyen vagyok és azokkal, akikkel a halálomig szeretnék lenni.
- Kicsit bízhatnál bennem, meg a képességeimben drágám. Emlékszel, amikor a fiadat nem tudtad egy hamar hazarángatni a játszótérről, majd a városból? – vágtam ártatlan fejet, mert szerinte ki tanította meg neki azokat a dolgokat és vette rá csellel, hogy ne jussanak haza fél óra alatt, hanem 1 óra vagy 1,5 óra legyen legalább? Legutóbb is az utóbbi lett, s mire hazaértek itt volt a kórház java, hogy megünnepeljük Ira születésnapját. Egy nő sok mindenre képes, egy anya meg pláne, ha valamit nagyon szeretne…. Pláne egy olyan virgonc gyereket nem nehéz rávenni a dolgokra, mint amilyen fiacskánk, hiszen imád a játszótéren lenni, meg a játékboltba betévedni. Még akkor is, ha tudja, hogy nem kaphat semmit se. Az apját pedig ő is könnyedén kenyérre tudja kenni, akkor vajon pont a nagyit ne tudná?
Én naiv… naiv voltam, hogy azt hittem mára vége a csatározásnak és nem fog elillanni a pár perce újra meglelt lelkibékém, de tévedtem. Hatalmasat tévedtem, mert egyik pillanatról a másikra mintha újra elindult volna a magnó, csak másabb szöveggel, de lassan lehet tényleg benevezhetnének valami versenyre, hogy ki bírja a másikat kevésbé. Vajon egyszer lesz még olyan, amikor nem akarják egymást megölni? Teljesülhet egyszer a vágyam, hogy a két család teljesen egy családdá váljon, hogy nagypapát is megismerje a lányom és a fiam? Néha úgy éreztem, hogy ez totálisan hiúábránd és soha nem fog eljönni.
- Sajnálom! Nem gondoltam volna…. – kezdett bele túlzott vérmességgel az anyám, de aztán torkán is akadtak a szavak. Én pedig ismertem már annyira, hogy ne is biztassam arra, hogy csak mondja ki, amit akart, mert nem fogja. Alapból is a bocsánatkérés nála nem volt könnyű dolog, azt hitte mindent a családjáért tesz, de közben kicsit megrekedt az időben és meg se próbálta látni, hogy az a világ már régen elmúlt, amiben ő élt… Hogy itt nem bűn házasság nélkül együtt élni valakivel, gyermeket vállalni. Mert a papírtól még szerintem senki se lett boldogabb, én legalábbis nem hittem ebben és nem is vágytam igazán fényes esküvőre. Akkor már inkább annak az árából támogatnék valami alapítványt, vagy a gyerekeimnek tenném félre. Nem kell gyűrű, eskü, papír ahhoz, hogy tudjam szeretem Irat és mellette akarom leélni a hátralévő időmet, vele akarom továbbra is azt, hogy egycsalád legyünk…örökké…
Anyám távozott, Ira a plafont bámultam, én a pulton ülve vártam arra, hogy végre nekem szentelje a figyelmét. Türelmesen kivártam, miközben közelebb invitáltam magamhoz. Jobb szerettem volna, ha engem fürkész olyan behatóan, mint a plafonnal tette. Talán akkor magától is leszakadt volna rólam a ruhám, de valahogy az este egyre kevésbé tűnt olyannak, ami visszaterelhetne minket a korábbi elfoglaltságunkhoz, amiben egyre inkább kezdtünk belefeledkezni. Elbújtam az ölelésében, miközben erős karjaival zárt közre, hogy a hátam mögött összekulcsolja. Éreztem, ahogyan állát a fejem búbjának támasztja és még jó ideig így maradtam volna, de muszáj volt ezt megbeszélnünk. Egy dologra mindig is törekedtem, hogy senki se menjen el haraggal a szívében, vagy ne feküdjön le úgy aludni. Még akkor se, ha olykor ezzel mentem az agyára, mert nem tudtam lenyugodni, míg meg nem beszéljük valamilyen módon a dolgokat.
- Szóval akkor én leszek maga az ördög, mert az anyámat nem rakom csak úgy az utcára, bármekkora szörnyeteg is? – vontam fel kérdőn a szemöldökömet, miközben a pillantásomat az övébe fúrtam. A csalódottságot meg próbáltam a lehető legjobban kiölni a hangomból, vagy azt, hogy ez valamennyire azért fáj, de esélyesen teljesen nem sikerült. Túlzottan is jól ismer már ennyi évvel a hátunk mögött.
- Önzőség lenne, ha azt mondanám, hogy én már azzal is megelégednék, ha pár órára rabolnál el? – néztem rá ártatlan arccal, miközben esélyesen sejthette, hogy miért is mondom ezt. Majd egy kisebb sóhajt követően megszólaltam. – Mintha két gyerekkel ez annyira megoldható lenne, főleg, amikor az egyik csak pár hetes. Azt hiszem ez pontosan annyira álom marad jelenleg Életem, mint az, amibe belekezdtünk… - haraptam az ajkamba, mert akaratlanul is eszembe jutott, hogy mennyire is izzott a levegő, milyen érzés volt újra hagyni, hogy a karjai között elvesszek és elvegye az eszemet teljesen.. Pláne úgy, hogy ennyire közel állt hozzám.. Mély levegő és lassan kifúj. Mantráztam magamban, miközben így is tettem, mielőtt túlzottan is olyan vizekre eveznék, amire most nem kellene.
- Ráhagyom? Tényleg úgy tűntem, mint aki ráhagyja? Ezt te se mondhatod komolyan! Egyszerűen csak elfáradtam, két gyerekkel birkóztam meg napközben, ügyeltem arra, hogy te is kipihenhesd magad estére. Aztán csak egy kis gyengédségre vágytam a napi dolgok után, azt hogy újra közel kerüljünk egymáshoz és míg te részben meg is kaptad, addig én?! Inkább hagyjuk, nincs kedvem veszekedni, de ez akkor se fair! Nem hagytam, csak már nem volt kedvem tovább folytatni ezt a vitatkozást, mert két másodperc múlva én tűntem volna el a házból! – nem túlzottan szépen, de a szavába vágva hadartam el és az arcomra volt írva, hogy kicsit megbántott azzal, amit mondott. Nem éreztem úgy, hogy anyámra hagytam volna a dolgokat, hiszen még le is ordítottam őket, még ha csak egy szóval, de attól még igazán megérthette volna, hogy mennyire nem szeretem az ilyen fajta acsarkodást a házunkban és ha ma így tudtam ennek véget vetni, akkor ezt kellett tennem. Nem kell szeretni, de attól még nem kell ilyeneket a fejemhez vágni. Kezeimet is inkább visszaejtettem magam mellé a mellkasáról és lesütöttem a pillantásomat. Nevezzen ezek után gyerekesnek is, már nem érdekelt. Pont ahhoz volt legkevésbé kedvem, hogy még vele is veszekedjek. – Tudom, hogy nem könnyű és sajnálom. Elhiheted, hogy nekem se kellemesebb azt hallgatnom, hogy mibe köt mindig bele… vagy azt, hogy milyennek is gondol, miközben hatalmasat téved… - tettem még hozzá, de már sokkal halkabban.
Nem húztam el az arcomat, amikor keze közé fogta és viszonoztam a csókot is. Kicsit hevesebben is, mintha így semmisé lehetne tenni azt a káoszt, amit anyám megjelenése okozott és a meghitt pillanatokat visszahozni ebbe az estébe. Újabb naivság a részemről, azt hiszem.
- Én is szeretlek, de most kicsit utállak is… - vallottam be morcosan, mert ennyit arról, hogy nem akarja, hogy döntenem kelljen. Bár igaz, ha kirakom anyámat valami hotelbe, akkor mivel lesz rosszabb az egész? Maximum hallgathatom még azt is, hogy már a házból is kiraktam őt és mennyire rossz vagyok, meg a saját lánya se szereti már és stb. Még eggyel több vádat kapok nem oszt, nem szoroz. – Ennyit arról, hogy nem akarod, hogy választanom kelljen és te tényleg ennyire nem tudod, hogy kit választanék? Nem véletlenül van két „zajos” csemete a házban. – néztem rá komolyan, mert lehet csak a gyerekek osztozkodnak a nevén, de attól még a szívem hozzá húz. Ő és a gyerekeink a családom, az akikre mindig számíthatok, így értelemszerű, hogy őt marasztalnám. – Próbálok vele beszélni holnap, aztán meglátjuk, hogy mi lesz, ha így megfelel. – kérlelően néztem rá, hogy ne a ma este döntsön a dologról. Ha moderálja magát az anyám, akkor maradhat, ha nem, akkor még egy pont amiért én leszek még inkább a fekete bárány a családunkban. Legalább a húgomnak nehezebb lesz beérnie ezen a képzeletbeli listán, már ha egyáltalán valaha nála elindult ez a lista a szüleim szemében, mert ebben se vagyok biztos.
Szomorú és lemondó sóhaj bukott ki ajkaim között, amikor lefejtette a lábaimat magáról és inkább a bögrének szentelte a figyelmét. Csalódott voltam, amiért még azt is érdekesebbnek találta, mint engem. Azt hiszem mára be kell érnem csokoládéval és forró, habos fürdéssel. Ennyi a mai kényeztetés számomra. Jobban örültem volna, ha inkább nekem szenteli a maradék figyelmét, amíg itthon van, végül lecsúsztam a pultról és megfogtam a kezét. – Hagyd, majd összeszedem, nem lenne célszerű, ha sérült kézzel mennél dolgozni. – reméltem, hogy nem fog akadékoskodni. Nálam nem akkora vész, ha netán elvágom a kezem. – Megpróbálsz időben hazajönni reggel és bízni a szervezőiképességemben? Vagy ne is várjalak, majd jössz valamikor? – csendült kérdőn a hangom és kicsit reménykedően is, mert ha még napokig megmarad ez a távolságtartás, akkor lehet az álmaim fognak kicsinálni, ha netán visszatérnének kísérteni, mint a terhesség utolsószakaszában tették. – Szeretlek, ez a te házad és nem az övé. Mi hozzád tartozunk, nem hozzá. – tettem még komolyan hozzá, ahogyan közelebb sétáltam a páromhoz, majd megcsókoltam. – Ezt soha ne felejtsd el és ne is gondolj olyan butaságokra, hogy helyetted mást választanék, vagyis… két embert biztosan eléd helyeznék… - hatásszünetet tartottam, miközben gyengéden simítottam végig az arcán. Reméltem, hogy leesik neki kikre is gondolok. – a gyerekeinket.  Azt hiszem most már ők lesznek mindig az elsők… - tudtam, hogy ez fordítva is így van. Amióta megérkezett a fiacskánk, majd most a lányunk… Nos, ez már csak ilyen, a gyerekek kerülnek első helyre, utána a kedvesünk, hogy mindig ott legyünk és megtegyünk mindent azért, hogy nekik a lehető legjobb legyen. Én törekedtem erre, törekedtem arra, hogy megteremtsen az otthon varázsát számukra ebben a házban is a lehető legjobb tudásom szerint, ami néha megy, néha nem, de semmi se lehet tökéletes, nemde? Akkor kevésbé értékelnék a jó dolgokat, ha soha nem történnének rossz dolgok…
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügy

Karakterkép :
Reagok száma : 14
Avataron : Justin Chambers
I. :
II. :
III. :
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : Gyermeksebész
Kor : 39
Pillanatkép :
Idézet : Az alkohol öl, butít, és nyomorba dönt! - most ez vagy nem igaz, vagy a sorrend rossz.
Tartózkodási hely : seattle-i lakos

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Ira és Ruby otthona
Csüt. Okt. 18, 2018 9:39 pm
- Maga semmi máshoz sem kell, sajnos mégis itt van! Maga is csak egy dologból tud példát mutatni, abból, hogyan tegyük pokollá a családunk életét! - És szívem szerint folytattam volna még, tudtam volna mit vágni a nő fejéhez, viszont amikor meglepetésemre Ruby kieresztette a hangját... őszintén szólva egy bő pillanatra megdermedtem, és nem is tudtam mit tegyek, köpni-nyelni nem tudtam, csak pislogtam a szeretett nőre az ölemben, és azt gondoltam... "Oh!" mert más egyszerűen... hirtelen nem maradt. Nem gondoltam... jó, azt gondoltam, hogy kapunk a szóváltásért, azt ellenben nem, hogy így együtt... ez azért mégis más volt... más, mint amit megszoktunk tőle. Vagyis, amit én megszoktam, attól biztosan, mert hogy ketten néha szót váltunk, jó, ja, de... akkor sem így, és nem is úgy, mintha túlcsordult volna egy pohár...
Ezután mégis meglepő volt, hogy a karomban keresett menedéket, még ha örültem is, és jólesett, meg elárulta, hogy talán nem énrám haragszik jobban a két vitatkozó fél közül.
- Kiakasztottunk? - kérdeztem meg végül csendesen, és végigsimítottam ujjammal az orrán engesztelőn.
Jó, ebben benne voltam én is, meg ő is, de nem akartam tovább fűteni a kazánt. Azt gondoltam, legalább mi próbáljunk meg megbékélni, egymás felé, ha már az anyja ilyen jól felépítette a nappali közepére a máglyát, amin tűzhalált halt a meghitt esténk... legalább mi ne tápláljuk tovább a tüzet. Megbeszéljük ha lehiggadunk... vagy ha hazajövök reggel, mindegy, de... nem most időszerű.
És persze azért is akartam ezt, mert tudtam, ha el akarok érni nála valamit, nem mindig az a jó, ha csak ráerőltetem az akaratom. Néha igen, néha azzal nyerem meg, mint az első randink esetében, de... néha, például amikor a hormonok ficeregnek benne, terhesség alatt-után, olyankor más úton jobb járni. Mondhatni azt is, havonta egyszer is fix. módszer, ha a lelkére próbálok hatni inkább, vagyis olyankor beszélgetni kell... még ha nem is mindig éreztem kényelmesnek, hogy ilyenekről... érzésekről beszéljek, neki azért így is könnyebb volt ilyenekről beszélnem. Attól nem kellett tartanom, hogy ő kinevet, vagy nem érti meg amit érzek. Nem éreztem azt sem, hogy elvárná, hogy mindig ilyenekről, így beszéljünk... de éreztem azt is, neki is jó volt mikor mégis így tettünk.
Elmosolyodtam, mikor megéreztem ajkait a nyakamon. Úgy éreztem ettől, hogy nyertem.
- Persze, mert anyám tudja, hogy egy angyallal élek együtt. Mi kifogása is lehetne? - kérdeztem büszkén. Toronymagasan Ruby volt anyám kedvence a barátnőim közül, amiben mondjuk, talán szerepe volt annak is, hogy ő volt az első (és utolsó), akinek gyereket csináltam, és ezután a bizonyíték is ő volt, hogy nem vagyok olyan, mint az apám, hiszen a nőt, akit teherbe ejtettem, meg is tartottam, nem húztam haza egy másik országba, hogy lerázzam a felelősségem az ügyben, és nem fizettem Rubynak, hogy csináljon a gyerekkel azt, amit akar. Tény, hogy nem is vettem el, de még ha anyám nem is bánta volna ha mégis megteszem, ő tudta, hogy nem a papír tartja a férfit a nő mellett, hanem az, ha szereti. És ő tudta és elfogadta, hogy hivatalosan és nem hivatalosan is szeretem Rubyt! Gyerekkel és gyerek nélkül is, és mindenhogy!
- Ugyan, mások is utaznak babával, és... ketten leszünk ott két gyerekre, nem egyedül maradsz rájuk, mint mikor a kórházba megyek. Ott leszek, hogy segítsek. Egyikünk az egyiket foglalja le, másikunk a másikat. És repülővel nem olyan hosszú az út, ha mázlink van, lehet tök jól ellesznek mind a ketten - vélekedtem magabiztosan. - Na meg, Juannak viszünk játékot, Tinát meg elszórakoztatjuk, ha arról van szó. És nem a világvégére akarjuk vinni őket. Meg nem is nélkülünk indulnak el a nagyvilágba. Nem lesz semmi bajuk - nyugtatgattam mosolyogva kedvesemet. Persze, meg tudtam érteni, hogy aggódik. Anno épp eleget görcsöltünk itthon is Juan miatt, és mikor Tina úton volt, őt is féltettük, épp azért, nehogy megismétlődjön a baj, még ha jó vége is lett annak is. Megkönnyebbülés volt, hogy Tina egészségesen született. De az emberben ottmarad a félelem. Az emlék, hogy egyszer már volt baj. Az ember mindig úgy van vele, ez csak másokkal eshet meg, de nem, ez bárkivel megeshet. És az ember mindig fél, hogy vele fog most megtörténni. De ha mindig mindentől távol akarnánk tartani őket, sosem léphetnének ki a lakásból... Az embernek baja eshet, ha elutazik? Persze. Érheti baleset az embert, vagy lehet beteg, vagy akármi. De megteszünk minden óvintézkedést, amit csak tudunk, és reméljük, hogy minden jól megy majd. Mi mást tehetnénk? Üljünk itthon halálunk napjáig? Az sem megoldás.
- Ez klassz ötlet! Én is örülnék neki, és fix. hogy anya sem bánná. Persze, hogy hiányzik, régen láttam, és biztos, hogy mi is hiányzunk neki. Képzeld el milyen arcot vágna, ha megtudná, hogy például... elmegyünk oda karácsony előtt, és csak szilveszter után jönnénk haza? Szilveszterkor meg karneválozhatnánk, anya biztos vigyázna az aprónépre, mert bulizni nem jönne velünk, de a húgoddal biztos élveznétek, az mindig jó hepaj. Ránk is ránk férne. A kettő között meg, elvihetném Juant kicsit kirándulni, de akár te is velünk jöhetsz, anya vigyázna Tinára, őt nem húznám fel még egy hegyre, de Juan biztos élvezne egy kis kirándulást, főleg ha a nagyját a nyakamban töltheti - méláztam vigyorogva, büszkén gondolva bele, hogy ott túrázhatnék a fiammal, ahol anno én is kölyökként jártam... az biztos, hogy a vidék nem változott azóta sem semmit, és most is jókat lehetne túrázgatni arrafelé. - Ha meg kicsit megfog minket a nap, az itthoniakat majd eszi az irigység, hogy hol nyaraltunk, míg ők megfagytak idehaza? - kacsintottam ravaszul, amivel persze főleg az anyjára gondoltam, de... azért persze másokra is, a kollégákra, a szomszédokra. Hazajönnénk lebarnulva, és azt hinnék a Bahamákról jövünk.
- Hmm... akkor mázlid van, mert ha a fene fenét eszik, tőlünk akkor sem szabadulsz. 99 évesen is pont ugyanitt leszünk, ugyanígy, és pont ennyire foglak szeretni, ha nem jobban. A srácok persze már remélhetőleg nem élnek majd velünk, de ők meg majd máshol lesznek boldogok, és sokszor meglátogatnak minket, az unokákkal és a dédunokákkal együtt, és mind tudnak majd kopogni, és megvárni, míg beengedjük őket. Mi meg pont olyan szégyentelenül boldogok leszünk együtt, mint most vagyunk - viszonoztam csókját, és a hajába túrva tartottam közel magamhoz még utána is egy kicsit. Szerencsére ő sem sietett elmenekülni kezeim közül. Szerettem ezeket a perceket. Mikor csak... így együtt voltunk. Nem azért, hogy bármi kényszerűségből, vagy mert bárkinek bármit mutatni akartunk, egyszerűen maximum azért hogy a másik érezze, milyen jó nekünk vele. És esetleg azért, hogy mi magunk feltöltődjünk. Mert nekünk jó volt így. A másikkal együtt. Érezni, hogy együtt vagyunk. Hogy van kivel lennünk, és otthonunk, meg minden... csak így, egyszerűen. Ez ilyenkor a miénk volt. Csak a miénk.
Vigyorogtam rá, de hitetlenkedve ráztam meg a fejem.
- Dehogy. Te tíz körömmel tartanál vissza - mondtam, mert tudom. Lehet a bolond anyja akármilyen idegesítő és bosszantó, akkor is... ő szereti. Tudom én. Nem is várom el tőle, hogy ne így legyen. Az ember ilyen. Mindegy milyen bolond a szülője, akkor is, biológiailag arra van kódolva, hogy szeresse. Kivéve persze engem, mert az én apám egy kész biológiai zsákutca volt, szerintem a világon senki nem szerette soha, és ő sem, senkit.
- Úgy érzed, hogy addig kéne várnod? - kacsintottam rá hamiskásan, hiszen én boldogan végigfektettem volna most is akár itt a kanapén is, és reméltem volna hogy az anyja a konyhában félrenyeli a kávéját és megfullad, ha meghallja, mit csinálunk mi itt kint, míg ő ott van bent! Engem ez nem tartott volna vissza! Sajnos azonban kénytelen voltam elfogadni, hogy Rubyt igen...
Felnevettem ahogy ő felsikkantott, és újra megcsíptem kicsit, de mikor keze lefogta az enyém, hagytam magam megállítani, és ehelyett nyakába csókoltam párszor, fel a füle tövéig, majd belesúgtam:
- Cssss, anyád a végén még ránk uszítja a Vatikánt, pápástól, mindenestől - nevettem, és még belecsókoltam egyszer a fülébe, mielőtt visszavonulót fújtam. Vagy... mondhatjuk inkább úgy is, hogy elnapoltam a vidék lerohanását!
- Még hogy én nem hallom? Ugyan, drágám, én nem készülök megsüketülni, csak maximum akkor, ha sokat fogsz még a fülembe sikoltozni... - dörgöltem meg a fülem, mintha legalábbis fájdalmat jeleznék az iménti sikítása okán. De ha már jobban belegondoltunk... inkább csak sikoltozzék bátran a hölgyemény a fülembe, még lehetőleg jó sokat, és ezzel is tudassa velem, mennyire is jó neki ha szeretem, és mikor szeretem, és ahogyan szeretem, és hogy egyáltalán szeretem. Ne fogja vissza magát véletlenül sem, sikoltozzék csak bátran! Örömömet fogom benne lelni, főleg, ha annyit és úgy fogja ezt tenni, hogy abba bele is süketülök.
- Én nagyon bízom a képességeidben, drágám, megmutassam mennyire? - vonogattam felfele a szemöldököm, egy cinkos félmosollyal, hogy véletlenül se érthesse félre, mely területeken is értem azokat a bizonyos képességeket.
- Jaaa... értem már... szóval a te műved, hogy a gyereket néha nem lehet lelőni... - Aztán leesett a tantusz. Beletelt pár pillanatba, de csak leesett nekem is. És hirtelen megértettem, hogy a nőm és a fiam... és én még azt hittem, rám ütött a gyerek, de most már látom, nem is biztos hogy igazán rám, inkább az anyjára, és az anyja bizony... egy igazi boszorkány, egy nagyon-nagyon cseles, ravasz... NAGYON ravasz boszorkány! És a fiam a cinkostársa! Hát ez szép... és én még tekintettel akartam lenni Rubyra, hogy nem pörgetek fel gyereket, mikor itthon marad velük egyedül, de hát... hát most tessék, kiderült, hogy ő nem rest ellenem felhasználni a kölyök hiperaktivitását, és hipercselességét...! Na gyönyörű...!
És ha az hittük, hogy ezzel sikerült újra békéssé tennünk az esténk, némi apró kis részt visszaszereznünk abból... amit anyóspajtás elvett... hát, tévedtünk. Ez akkor lett volna így, ha nem megyünk ma már a közelébe. Mi azonban elkövettük azt a hibát, hogy mégis így tettünk. Pedig jobb lett volna, ha Ruby alvást színlel, én meg elmenekülök a kórházba. De megfizettünk a hibánkért...
Habár a végén már nem is bagóztam oda rá. Próbáltam kizárni, hogy a nő még itt van, s szerencsére nem is sokáig maradt. Ledobta a bombát, a pusztításra már nem maradt ott... és én csak remélhettem, hogy nem tér vissza ma már többet... és hátha elnyeli a föld, mire hazaérek reggel...
Kettesben maradtunk Rubyval. És nem voltam biztos már abban sem, hogy ebből mi fog következni...
- Nem, de én se legyek már a rossz fiú, mert nem akarom, hogy a Katrina hurrikán másfél hétig állomásozzon a házunkban! Főleg szó nélkül, meg minden nélkül - feleltem bosszankodón, és még ha tudtam is, hogy Ruby nem ellenem akar beszélni, bosszantott, hogy egymagam vagyok azért valahol a saját oldalamon. Mindegy mi lesz, ő úgyse áll szembe az anyjával. Ami oké, tudom, ők egy család, szereti, és szomorú érte hogy mi utálkozunk... de nem én kezdtem, szóval nem tudom miért nekem adta elő folyton ezt az arcot... még ha titkolni is igyekezett, láttam rajta mi dúl benne, de miért nem mutatja meg az anyjának is, hogy ez fáj neki?! Az anyjának is fel kéne ezt fogni, ha ő békén hagyna engem, én is békén hagynám őt! Ha nem ad okot, én hozzá se szólnék, de ő kezdi mindig, és Calici vírus legyek, ha csendben fogom hagyni, hogy szapulja a családunk!
- Én mondtam, hogy lépjünk le, gyere velem, és bújjunk el valahol. Felajánlottam, édes, te nem éltél vele... - sóhajtottam lemondón, mert tudtam, igen, igaza van, mikor azt mondta, hogy nincs esélyünk a két gyerekkel csendben megszökni... bólogattam, mert igaza volt, de attól még a remény nyugodtan dolgozhatott énbennem is. Ha ábránd marad, hát az marad, de... még mindig jobb, mint mikor kesergünk, hogy nem lehet.
- Na, épp ezért nincs szükség ide még anyádra is, hogy belenyúljon a dolgokba, és rendre bombákat dobáljon be közénk. Arra volna szükség, hogy ne cuccoljon be ide, amikor csak tetszik neki, de ha már mégis itt kell lennie, legalább ne úgy ossza az észt, mintha bárki is kérdezte volna! Neked sincs erre szükséged, és nekem sincs! Sajnálom, ha nem tudok én is annyit segíteni neked a srácok körül, mint kéne, de mond, mit vársz tőlem? Maradjak itthon én is veletek? Mondjam, hogy nem megyek be? Menjek szabadságra? Ezt akarod? Vagy azt gondolod, nem kellett volna vállalni Tinát? Úgy gondolod ketten már sokak? Mond ki, ha így gondolod. Ha soknak érzed őket, és azt akarod, hogy maradjak, és segítsek velük. De akkor sem az a megoldás, hogy anyád bebútorozik, mintha övé volna a ház, vagy mintha segíteni jött volna! Én elhiszem, hogy neked se élmény hogy ezen vitázunk, de képzeld, én sem élvezem jobban mint te! Én sem kocsmázni megyek esténként, nem szórakozásból hagylak titeket itthon! - dühös voltam, és már én is kiabáltam, pedig nem akartam... főleg nem vele. Hiszen nem rá voltam dühös... A helyzetre voltam dühös, és az anyjára... nem rá. És nem őt hibáztattam érte, nem is őt akartam lehurrogni, csak... ő volt kéznél, és ha már ő engem dorombolt le, hát én sem állhattam itt kukán, míg ő kiadja ami benne felgyűlt.
De ahogy elfordította szemeit, és már érintését sem éreztem, nyűglődve sóhajtottam fel, majd megcirógattam arcát. Finoman csúsztattam ujjam az álla alá, hogy kényszerítsem, nézzen rám újra. Remélni mertem csak, hogy enged nekem...
- Ne haragudj rám, oké? Tudod jól, hogy nem tudok ráharapni a nyelvemre, amikor kéne se.
Mikor megcsókoltam, hiába viszonzása, éreztem, hogy megbántottam... Hevessége elárulta, ő is épp annyira akart vitázni, mint én, semennyire, csak... a fenébe is, épp ez az, az anyja ezt hozza ki. Mérgelődünk. És nem neki mondjuk, ő se, hanem egymásnak. Én azt a keveset kimondom, de... kevés vagyok, ehhez mindenképp, hisz nem az én anyámról van szó. Ruby anyjának számára én csak egy betolakodó féreg vagyok, egy csúszómászó, ami belerondít a családi idilljébe... minek is hallaná meg amit mondok?
- Azt hiszem ez a génjeimből ered. Engem lehet szeretni is kicsit, de azért illik utálni is mellé, csak hogy emlékezzek honnét való vagyok - vontam meg vállam, mintha nem volna fontos, pedig nagyon is számított. Nekem. Számított. Sokat. Apám olyan ember volt, akit mindenki utált, és mivel anyám világraszólóan jó asszony, mindent, ami bennem rosszul működött, apámból eredeztettem. Ha valaki nem kedvelt, vagy nem értett, tudtam hová kell visszavezetnem, az apámtól örökölt jellempontjaimhoz. Vagy épp hiányosságaimhoz. Amiket próbáltam, időről-időre, de sosem tudtam egészen kiirtani, levetkőzni, kijavítani... Ez van, ilyen vagyok. Ha a fejem tetejére állok, és ketyegek, akkor is. De úgy voltam mindig vele, míg Ruby nem tör az életemre, nincs minden veszve...
- Inkább csak félek tőle, hogy anyád egyszer célba talál, eléri amit akar, aztán fogod őket és vissza sem néztek - vallottam meg, és most én voltam, aki nem akart az ő szemébe nézni. Mert hisz, mi is köti őket hozzám? Miért is kéne maradnia? Igen, az én gyerekeim, de nem vagyunk házasok az anyjukkal. Ha Ruby úgy döntene, hogy elege van, és az anyja elérné hogy belássa, nem ilyen pasasra vágyik, mint én, hát mi maradna nekem? Az esély, hogy pereskedhetek a srácokért? Áhhh, nagy francokat... azt úgysem tenném. Nem venném el őket az anyjuktól. Mi más esélyem volna? Hétvégente láthatás? Vagy ünnepeken? És ha elvinné őket messzire? Más városba, államba? Mennyi esélyem maradna látni őket? Két lépés, és pont ott lennék a gyerekeim szemében, mint a saját apám az én szememben...
Amit nem viselnék el. Nélkülük, Ruby nélkül, egy nagy semmi vagyok, fehér köpenyben. Ennyi.
- Oké - bólintottam megadón. - Én meg majd... műszak alatt gyakorlásként összevarratom a szám valamelyik kölyökkel odabenn, hátha tart valameddig. Hogy ne nehezítsem a dolgodat itthon még én is - mormogtam, miközben figyelmem elfordítottam... vagyis igyekeztem róla elfordítani. Ugye, sem az idő, sem a hely nem alkalmas, és már kaptam épp eleget érte, hogy nekem mennyivel volt könnyebb az estém, mint neki. És azt hiszem a kapcsolatunk nem is igen bírta volna ki, ha reggel arra jövök haza, hogy az anyja azon puffog, mit műveltünk esetleg éjjel a konyhában... mert amit azért odavágnék anyóspajtásnak, az már... gyanúsan nem volna építő jellegű a viszonyunkat illetően.
- Nem számít, a sérült egom mellett pont elférne - mondtam, és megfogtam kezét, melyet a kezemre tett, majd számhoz emeltem, és megcsókoltam. Pont annyira nem akartam, hogy ő vágja el magát. A két gyerek mellé neki is épp az kéne még, hogy fájó kézzel kelljen emelgetni őket. Biztos nagy örömöt okozna neki is. És Juan is megijedne, hogy mi történt anyuval, ha reggel kötéssel a kezén látná viszont.
- Én hozzád mindig igyekszem haza. De biztosan úgy véled, lesz még hozzám kedved, anyád után? Vagy a mai este után? - kérdeztem. Hisz mint tudjuk, az anyja kitűnően tudja elvenni az ember hangulatát. Most sem értékelte egyikünk sem, ő bizonyára főleg nem. Kettőből kettő bukta azért már talán túl nagy vétség volna ellene... És hát mi sem a legjobb közhangulatban vagyunk épp... nem mondom, én most is be vagyok rá gerjedve, abban semmi hiba, de hogy nála mi a helyzet... az már más tészta volt. Kínozni sem akartam őt, kényszeríteni meg főleg nem fogom. És azt sem akarom, hogy úgy érezze, muszáj neki.
- Ez a mi házunk - javítottam ki őt, és végigcirógattam karját ujjam hegyével, miután a bögre darabjait a kukába dobtam. Igen, gyakran vétem el én is a kifejezést, vagy vonom egy személlyé magunkat, de... attól ezt sosem gondoltam máshogy. Attól hogy a házat én örököltem, a ház a miénk. Kettőnké, négyünké, akárhogy is nézzük! Nem az enyém, egyedül sosem jöttem volna ide! Soha!
- Az úgy is van jól. Ez az egyik dolog, amit nagyon szeretek benned, az, ahogy őket szereted - mondtam, és újra közrefogtam őt karjaimmal, miután megérintett, megcsókolt... magamhoz öleltem, és szorosan tartottam. Közel akartam érezni magamhoz, olyan közel, hogy szinte már fájjon... hogy érezzem, itt van, és nem tűnik el... soha!
De talán hiba volt... hiba, mert ettől csak még kívánatosabbnak éreztem! Ahogy öleltem, lehajoltam hozzá, és elkaptam ajkát egy szenvedélyes csókra. Egyik kezem a hóna alatt a hátára siklott, úgy szorítottam magamhoz, míg a másikkal feneke alá nyúltam, és megemelve őt, felültettem újra a pultra.
- Ne kínozz... - leheltem ajkai közé két csók között elakadó lélegzettel -, mert nem fogom tudni kivárni a reggelt - utalva iménti csókjára, érintéseire. - A korábbiak után... túl csábító vagy! A végén nem fogok tudni neked ellenállni, és tetszik-nem tetszik, itt foglak megdönteni a konyhapulton... - Újra megcsókoltam. - És nem akarlak még jobban meggyötörni. Tudom, neked se jobb ez az egész... - Habár szavaimmal szembement, hogy a kezem nem tudtam levenni a testéről, és ajkaim sem sokáig tudták őt nélkülözni.
De ha egyszer erősnek kellett lennem! Erővel igyekeztem távol tartani tőle a szám. Ha már a kezeim csak nem maradhattak veszteg, s egyik a hátát simogatta, a másik a combját. De észben kellett tartanom, az indulás közeledik, az anyja két ajtónyira van... és egyszer már elment a kedve miatta, ennyi idő alatt biztosan nem jött vissza... főleg nem az előbbiek után.
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügy

Karakterkép :
Reagok száma : 14
Avataron : Camilla Luddington
I. :
II. :
III. :
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : baleseti sebész
Kor : 35
Pillanatkép :
Idézet : I want to be the first thing you touch in the morning and the last thing you taste at night.
Tartózkodási hely : seattle-i lakos

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Ira és Ruby otthona
Pént. Okt. 19, 2018 10:24 am
- Helytelen a ragozásod. – ingattam meg a fejemet. – Ő akasztott ki, mert megértem, hogy te miért nem tudtál a nyelvedre harapni és egyébként is jól ismerlek, hogy ami a szíveden az a szádon. – rántottam meg alig láthatóan a vállaimat.  Elsődlegesen anyámnak szólt a dolog, nem neki. Meg egyébként is hogy tudnék rá haragudni, ha ő az, aki miatt képes vagyok per pillanat mosolyogni?
Igazából szerintem nincs is már olyan pillanat az életünkben, amikor ne tudná, hogy miként is szóljon hozzám, miként is csalogasson vissza magához, ha éppen nem voltam passzban. Bátran kimertem jelenteni, hogy ő nem csak szeret, hanem megért és mindig számíthatok rá. Azt pedig csak remélni tudtam, hogy hasonlóan gondolja ő is velem kapcsolatban. Soha nem hittem volna, hogy egy igen ennyire képes lesz megváltoztatni az életemet, hiszen még ha nem is olyan értelemben mondtam ki, attól még tényleg azzal kezdődött az egész. Ő nem adta fel, én pedig beadtam a derekamat, hogy elmegyek vele… a többi meg már szinte történelem. Hol magasban szálltunk, olykor pedig zuhantunk, de kitartottunk egymás mellett és nem pont anyámnak fogom hagyni azt, hogy ezt tönkre tegye.
- Egy angyallal, aki olykor bűnbe visz? – kuncogtam sokkal jobb kedvűben, mint ami még pár perce jellemzett. Sajnáltam azt, hogy ő nem utazik annyiszor hozzánk, mint a saját anyám, pedig ezerszer szívesebben vetettem volna meg az ágyat neki, mint annak a nőszemélynek, akinek köszönhetem én is az életemet. Ő megértett minket, hogy kicsit szabad szelleműben állunk a dolgokhoz és nincs szükségük ahhoz papírra, hogy szeretettel töltsük meg ezt a házat, vagy ahhoz, hogy szeressük egymást és végül gyermeket vállaljunk.
- Szerintem az lesz négy is, ha a testvérem is jön. Azt hiszem, az első napokban nem nagyon látnánk a gyerekeket, mert vagy Sunshine csapna le rájuk, vagy édesanyád. – utazáskor pedig biztosan segítene a húgom is, ha bármi baj lenne, vagy csak nem bírna megülni a fenekén a nagyobbacska. Hálás voltam a sorsnak, hogy azért nem minden családtagom kattant, mármint természetesen a Chamberlain családra gondoltam, nem is másokra.. A húgom teljesen megbízható személy volt és imádni való is. Még akkor is, ha ő még mindig mondhatni mázlista volt, amiért a húszaséveit taposta és mintha az idő soha nem fogott volna rajta. – Ha azt mondod, hogy nem lesz baj, akkor én elhiszem neked. S akkor részemről megkaptad az áldást, hogy leszervezd, de azért időben szólj, hogy készülni tudjak és szólni a testvéremnek is, ha jönni szeretne. – bár miért ne akarna? Nem kell állandóan velünk lennie, se gyerekeinkre vigyáznia. Bejárhatja a környéket, megismerhet egy újabb gyönyörű vidéket és amennyire kíváncsi volt gyerekkorában, szerintem most se kellene sokáig ajánlgatni neki a dolgot.
Mosolyom egyre szélesebb lett, ahogyan egyre inkább beleélte magát és egy pillanatra még a korábbi sárkány által okozott tűz is hamisnak tűnt. Boldogság sugárzott az arcáról és szinte már úgy éreztem, mintha ő már ott is járna fejben. Maga előtt látná a házat, az édesanyját, a vidéket, amelyet annyira imádott egykoron és biztosan minden zugát ismeri. Ki tudna ilyenre nemet mondani? Ez lenne számára a legszebb karácsonyi ajándék, azt meg csak remélni mertem, hogy a főnökség is el fogja őt engedni, ha nem, akkor megyünk kicsit később, amint lehetőség adódik rá. – Csodálatos lenne. – elsőre csak ennyit feleltem, majd megcsókoltam. – Csak egy dolgot bánok az egésszel kapcsolatban… - ravasz mosoly jelent meg arcomon. – Azt, hogy még túl sok hét van karácsonyig. Pontosan tudod, hogy miként is csavard el az ember fejét és hozd meg a kedvét egy utazáshoz. Már alig várom, hogy jobban megismerhessem azt a vidéket, ahol felnőttél. Hogy miként is lett ennyire megnyerő fiatalember belőled és csodálatos apa. - bolondozva nyomtam egy puszit az orrára, majd gyengéden simítottam végig az arcán. – Ezek szerint máris megvan a fiús program, ahonnan lányok kizárva. Szívesen megismerném majd a kedvenc helyeidet is. – ugrattam őt a kirándulásos dologra reagálva, de egyet kellett vele értenem. Juan tényleg imádná, ha újra apa nyakában ülhetne. Mindig is szereti olyan magasról kémlelni a világot és megérinteni a magasban lévő tárgyakat, ha teheti. – Az biztos, hogy irigyelnék a színünket, de azért nem lesz kellemes majd visszatérni a zimankóba. – hiszen januárban is javában fog még tartani a hideg.  De legalább pár hétig együtt lehetne a család. A legszebb ajándék lenne karácsonyra. Együtt mindannyian, szeretetben, boldogságban, jókedvem. Lehetne ennél csodálatosabb dolgot kívánni? Nehezen hiszem, mert a legértékesebb kincs a világban szerintem egy szerető család és a miénk az volt.
- Helyes-helyes. Szégyentelenül? – nevetem kellett ezen, hiszen annyi idős fejjel. – Talán igaz, hogy egyeseknek soha nem nő be a feje lágya, lehet nekünk se fog. – ugrattam újra őt, miközben fürkésztem boldogságtól sugárzó arccal és már szinte jele se volt a korábbi feszültségnek. Sőt, igazából hirtelen még azt is elfelejtettem, hogy anyám a konyhában van és ez még mindig egy háborús övezet. -  Csak aztán nehogy lemenjen majd a nap, mire kicsoszogunk hozzájuk, de legalább majd rendezhetünk járókeretes versenyt, hogy melyikünk is a fürgébb… - abszurd gondolat volt, de amikor az ember a jövőről fantáziál, akkor nem kell mindig mindent túlzottan komolyan venni. Egy kis bolondságra mindenkinek szüksége van.
- Ne csináld, mert a végén úgy fogom érezni magam, mint valami tini, aki nem bír magával és a szülei elől bujkál. – forgatom a szemeimet és játékosan még a kezeimet arcára is tettem úgy, hogy eltakarjam Ira szemeit. Nem akartam, hogy megbabonázzon azzal a nézésével, amire képtelenség lenne nemet mondanom. Főleg úgy, hogy pontosan annyira vágyom rá, ha nem jobban, mint ő rám. Így jobb volt most játékossággal elütni a dolgot, persze ha elhúzta a kezemet, akkor hagytam neki, nem ütközött ellenállásba.
Nem feleltem, legalábbis nem szavakkal a kérdésére, hogy tényleg úgy gondolom-e addig kéne várnom. Szerintem a pillantásom és a mosolyom is eléggé beszédes volt, hogy le tudja olvasni az arcomról, hogy nem hiszem. Biztos voltam abban, hogy mindent elkötve azért, hogy újra visszaédesgessen magához, ami ellen ellenvetésem se igazán lett volna azt leszámíthat, hogy valahogy nem túlzottan tetszett az, hogy netán anyám újra betoppanhatna közben…
Túlzottan is élveztem ajkának gyengéd érintését, amivel bőrömet illette. Mintha csak csábítani akarna és egy titkos táncra akarna elcsábítani így. Lehelete bőrömet cirógatta, ahogyan a fülembe suttogott, amivel persze csak azt érte, hogy még inkább megpróbáljam gyakorolni az önuralmat. Nem sok kellett volna ahhoz, hogy a konyha helyett inkább akár a még a motelt válasszam ma estére, ha az kell, hogy lopott pillanatokat a párommal tölthessek anélkül, hogy bárki is megzavarna benne…
- Ha így folytatod, akkor nem lesz az a szenteltvíz se, ami képes lenne eloltani ezt a tűzet… - motyogtam kicsit mámorosan, mert még mindig a hatása alatt voltam és legszívesebben kérleltem volna, hogy még ingereljen ajkaival, fosszon meg a józan eszemtől és engedjek a vágynak, hagyjam elveszni magam forró ölelésében.
- Hmm, akkor ezek szerint magadnak köszönheted majd azt is, ha netán megsüketülnél. – vágtam rá pimaszul és játékosan orrára koppintottam, mert nem szokásom igazán „sikongatni”, vagyis csak bizonyos esetekben. Az meg tényleg csak neki köszönhető…nem mintha valaha is úgy tűnt volna, hogy annyira bánná, hogy ilyen módon is hangot adok annak, hogy mennyire is élvezem azt, hogy miként is játszadozik velem.
- Majd akkor, ha nem kell úgy éreznem magam, mint valami tinédzser, akit valamelyik szülője rajta kaphat… - nem, nem voltak soha ilyen vágyaim, vagy nem ettől találtam még izgalmasabbnak az egészet. De az meg szerintem érthető volt, hogy miért nem akartam most folytatni a dolgot, esélyesen ha Ira anya toppant volna be, akkor valószínűsíthetően neki se lenne túl sok hozzá, vagy a férfiak ennyire másképpen működnének ilyen téren?
Angyalokat megszégyenítő ártatlan mosolyt villantottam, hiszen legtöbb esetben én se kellek ahhoz, hogy ne lehessen lelőni Juant, tud ő magától is pörögni. Maximum ilyen szökő évente adódó alkalmakkor még kicsit biztatom is, vagy nem is tudom, hogy mi lenne a legjobb szó rá. De többségében ártatlan vagyok, viszont még mindig inkább legyen virgonc és igazi rosszcsont, mintsem valami baj legyen. Elegendő volt eleinte az a sok aggodalom, ami övezte az érkezését.
Túlzottan is ostobának éreztem magam, amiért a kanapén eltöltött boldog pillanatok miatt azt hittem, hogy ez már maradni fog, hogy anyám nem kavarja még inkább meg a hangulat. Nem is értem, hogy miért hihettem azt, hogy a kisebb ordításom netán elegendő volt ahhoz, hogy mára már moderálja magát, de ha ez nem is jött össze neki, akkor is legalább az elrejtett taposóaknákat hátrahagyva, de távozott a terepről.
- Nem én vagyok az ellenség. – emeltem fel hirtelen a kezeimet megadóan, hogy ne engem egyen már meg amiért anyám megjelent a semmiből. Nekem is pont annyira tetszik ez a felállás, mint neki, de estére akkor se rakhattam ki az utcára. Majd holnap megoldom a dolgot úgy, hogy mindenkinek a lehető legjobb legyen, vagy legalábbis a családomnak az legyen, anyám meg legalább legközelebb kétszer meggondolja, hogy mikor csinál ilyet.
Pár pillanatra levegőt is elfelejtettem venni és abban a pillanatban azt se tudtam volna megmondani, hogy az sokkolt inkább amit mondott, vagy az, hogy már ő is ordított. Kicsit még össze is rezdültem, hiszen nem gyakran hallottam az elmúlt évek alatt így beszélni és túlzottan is fájt az, hogy pont velem beszél ilyen mondom, mintha én lennék az ellenség, maga az ördög, aki miatt az egész történt. Arról meg nem is szólva, hogy mennyire fájt az, amit részben a fejemhez vágott. – Mi van? – hirtelen csak ennyit bírtam kinyögni a szavába vágva. – Honnan jön ez a sok marhaság? Soha nem kértem ilyet, egyszerűen csak néha én is elfáradok, ez akkora baj lenne? Miért bántam volna meg Tina érkezését? Életem egyik legszebb pillanata volt, amikor megtudtam, hogy újabb babánk lesz, és ha azt mondanád, hogy legyen még kettő vagy három, akkor nem kéne sokat győzködnöd!! Vagy most ezzel az egésszel inkább azt akarod mondani, hogy rossz anya lennék? Hogy nem tudok helytállni a két kicsivel? Hogy megbántad azt, hogy két gyermekkel is megajándékoztál? – csuklott el a hangom és nem bírtam már a szemébe se nézni. Ennyit arról, hogy az este már nem lehet rosszabb. Túlzottan is szíven szúrt ez a gondolat, hogy nem tart jó anyának… hogy netán inkább ő bánta meg azt, hogy két gyermekkel is megajándékozott… Kezemet lassan húztam el. – Tudom, hogy nem kocsmázni jársz, ahogyan azt is, hogy olykor mekkora küzdelem kellhet ahhoz, hogy megálld a dolgot. S emiatt még inkább tisztellek és felnézek rád… – tettem még hozzá csendesen, majd végül lesütöttem a pillantásomat. Kezemet is inkább magam mellé ejtettem pár pillanat erejéig, hogy aztán összefonjam magam előtt, mintha úgy könnyebb lenne elviselni azokat a borzalmas érzéseket, amik egyik pillanatról a másikra hatalmukba kerítettek. Totálisan idióta voltam, amiért azt hittem már annál rosszabb nem lehet az esténk, mint amilyenné változott anyám betoppanásával, de hatalmasat tévedtem. Ez még rosszabb volt, utáltam, amikor mi marakodtunk…
Nem húztam el a fejemet, hagytam, hogy hozzám érjen, hogy maga felé fordítson.
- Ismerlek, de tényleg úgy érzed, hogy nem boldogulok egyedül? Hogy rossz anya lennék? – szomorúság ott csillogott az íriszeimben, ahogyan a félelem is. Tényleg rosszul gondoltam volna ennyi időn át? Tényleg csak magamat áltattam azzal, hogy elegendő vagyok a gyerekeink számára?  
Csókba kicsit talán jobban kapaszkodtam, mint kellett volna, de most túlzottan is szükségem volt rá. Éreznem kellett azt, hogy szeret még, akkor is, ha netán továbbra is dühös rám. Főleg a felébredő kételyek miatt még inkább éheztem a szeretetére. Vágytam arra, hogy képes legyen megnyugtatni, hogy nincs okom miért kételkedni magamban, hogy igen is van helyem ebben a családban és jó anyja vagyok a gyerekeinknek és számára is fontos vagyok még.
Szavai szomorúsággal töltenek el, kezéért nyúlok, a másik kezemmel meg arcán simítok végig. – Ne mondj ilyen butaságot. Soha nem tudnálak utálni, szeretlek, még akkor is, ha éppen nem fényes a helyzet. De szeretlek Ira! Ne is gondolt azt, hogy hasonlítasz bármennyire is apádra. – hallottam már egy-két dolgot róla és Ira messze nem olyan volt, mint amilyennek nekem leírták azt a férfit. – Szeretlek. – teljesen őszintén mondtam neki és gyengéden meg is csókoltam, mintha csak ezt akarnám nyomatékosítani benne. Az ellen meg nem sokat tehetek, amit anyám érez, sajnos…
Félelme könnyedén ölelt körbe, kúszott a bőröm alá és szinte megbénított. Soha nem gondoltam volna, hogy ilyentől retteg, vagy egyáltalán felmerülhet benne. Óvatosan nyúltam arcához, ha hagyta, akkor magam felé fordítottam és közelebb csúsztam hozzá a pulton amennyire tudtam. Gyengéden cirógattam az ujjaimmal arcát, majd pedig köré fontam a karomat és próbáltam valamennyire az ölelésembe vonni őt. – Ez soha nem fog megtörténni, érted? Soha nem foglak elhagyni Ira. – pillantásomat övébe fúrtam, majd fejemet mellkasának döntöttem, de nem engedtem neki azt, hogy kibújjon most az ölelésemből. Egy aprót sóhajtottam, haboztam, majd végül újra felnéztem rá, miközben a hátát simogattam gyengéden. – Szeretlek és egyszer már téged választottalak velük szemben, ne félj attól, hogy nem tenném meg újra. – tudtam, hogy ő nem sejti, hogy mire célozhatok, hogy mikor történt is választottam őt a családommal szemben. Így pedig eljött annak is az ideje, hogy szint valljak a múltunkkal kapcsolatban, vagyis a múltammal kapcsolatban... – Emlékszel, amikor azzal cukkoltál, hogy úgy nézek ki, mint egy 2000 éves múmia? – néztem rá kérdőn. – Akkoriban volt az, hogy munkát kellett találnom ahhoz, hogy mindent fizetni tudjak tanulás közben, mert a szüleim úgy határoztak, hogy többé nem támogatnak. Apám helyét kellett volna átvennem, de én nem akartam. Orvos akartam lenni, aztán jöttél te is. A közeledben akartam lenni, még ha eleinte idegesítettél is, de téged és az orvoslást választottam hajdanán, nem pedig a családomat. Azóta nem áll szóba velem apám, mert szembe mentem velük, anyám meg esélyesen akkoriban is tudta, hogy valakihez húz a szívem és azért is tartok ki ennyire, mert van kire támaszkodnom. Többet köszönhetek neked, mint azt valaha gondolnád. Akkoriban is és most is. Ne félj olyantól, ami nem fog bekövetkezni. Nem viselem a nevedet, de a szívedet nekem adtad, én pedig neked az enyémet. Hozzád köt minden porcikám és csak neked köszönhetem azt, hogy sikerült végigcsinálnom az orvosit, ahogyan azt is, hogy van egy családom. Nekem csak ti kelletek, csak ti számítotok és senki más. Ti hárman, életem legjobb döntése volt, amikor hagytam, hogy elcsavard a fejem.  - közben pedig végig őt néztem. Nem akartam, hogy olyantól rettegjen, amitől nem kell. Én mindig itt leszek neki és mindig is őket fogom választani a gyerekeinkkel egyetemben. Soha nem fogom elszakítani őket egymástól. Ha ez netán azzal jár, hogy többé már anyámmal se beszélek, akkor ez van. Nem érdekel, ők az én menedékem, a családom és ők jelentik a világot számomra.
- Ne legyél már ennyire morgós medve, kérlek!  Holnap elviszi Juant sétálni, visszaszerzem a kulcsokat és megkérem, hogy vegyen ki egy szobát az egyik szállodában. Aztán maximum előreegyeztetett időpontban jöhet az unokáihoz. – néztem rá komolyan egy lemondó sóhajt követően. Én pedig majd túlélem valahogyan azt a csatát, amit meg kell vívnom ilyen téren az anyámmal. Mindegy, majd megoldom valahogyan, nem ez lenne az első nagyobb vitám a szüleimmel. Életem legnagyobb vitáit az orvosinak köszönhetem, mert eleinte csak azért támogattak, mert azt hitték, hogy fel fogom adni és fejet hajtok az akaratuk előtt, de soha nem történt meg.
- Tehetek valamit, hogy jobban érezd magad? – aggódva fürkésztem őt, miközben halovány mosollyal az arcomon fogadtam a pusziját a kezemre. Nem álltam le vele vitatkozni, remélhetőleg nem vágja meg magát. Őszintén kérdeztem, mert hirtelen úgy éreztem, hogy az eddigi praktikák kudarcba fulladtak, nem mintha én is a toppon lettem volna hangulatban vagy ötletek terén. Túlzottan is leszívott a vita, anyám bűbájos jelleme, viselkedése.
- Biztos vagyok abban, hogy ha meg is inognék, akkor könnyedén elérnéd, hogy hamarosan a karjaid között doromboló cicává változzak. - pimasz mosoly kúszott arcomra, de nem őrültem meg annyira, hogy a reggelemet elcsesszem. Menjenek el a játszótérre, én Tinával fogok foglalkozni és mire hazaér Ira, addigra már csak magunk leszek. Majd utána megvívom a csatámat a házi szörnyünkkel.
Elmosolyodtam, amikor kijavított. Bólintottam egyet, az érintésében pedig egyre inkább kezdtem elveszni. Túlzottan is jól esett ez a gyengédség, amivel a karomat simogatta. Talán túlzottan is éheztem a szeretetre, pedig minden egyes nap bőven részem volt benne, de most még inkább szükségem volt rá.
Testem övéhez simult, miközben karomat a nyaka köré fontam és még közelebb húztam magamhoz csók közben. Kezemmel tarkóján simítottam végig, majd onnan elindultam a gerince vonalán, miközben egy halk sóhaj csúszott ki ajkaim között két csók között. Vágyaim forrása pedig egyre inkább növekedett.
Könnyedén emelt fel és rakott le a pultra. Lábamat automatikusan köré fontam, mintha csak valamiféle indák lennének, amivel fogságba akarom őt ejteni. Mezítelen lábfejemmel lábán simítottam végig, egyre hevesebben csókoltam őt, amint ajkaimtól elszakadt halkan nyögtem fel, mint aki nem akarja azt, hogy ennek vége legyen…
- És ha nem akarom megvárni a reggelt? Ha úgy érzem, hogy addig belepusztulok? – halkan és kérdőn csendült a hangom, miközben őt fürkésztem. A csókja és az érintése szavai ellen beszéltek, ahogyan én se könnyítettem meg a dolgát. Játékosan siklott végig kezem a mellkasán, egyre lejjebb… Végül a saját pólómat fogtam meg és könnyedén bújtam ki belőle, hogy a földre hulljon utána. – Akkor ne gyötörj, add meg, amire vágyom…vágyunk mind a ketten…kérlek…- kérleltem őt, majd újra közelebb csúszva hozzá megcsókoltam szenvedélyesen és csak remélni tudtam, hogy nem fog most hirtelen visszavonulót fújni úgy, mint én tettem korábban a nappaliban. Sőt, inkább sietve próbáltam megszabadítani a felsőjétől, hogy utána nadrágján keresztül simítsak végig pontosan ott… Nem érdekelt, hogy anyám pár szobával arrébb van, nem érdekelt, hogy netán miattam elkéshet a munkából. Érezni akartam őt, hagyni azt, hogy testünk összeolvadjon és a szenvedély lángjai újra megperzseljenek…hogy újra érezhessem azt, hogy jöhet bármekkora vihar, mi akkor is összetartozunk és mindig is így lesz.
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügy

Karakterkép :
Reagok száma : 14
Avataron : Justin Chambers
I. :
II. :
III. :
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : Gyermeksebész
Kor : 39
Pillanatkép :
Idézet : Az alkohol öl, butít, és nyomorba dönt! - most ez vagy nem igaz, vagy a sorrend rossz.
Tartózkodási hely : seattle-i lakos

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Ira és Ruby otthona
Szer. Okt. 31, 2018 11:16 pm
(18+)



- Hát, az igaz, hogy nem is sűrűn szoktam visszafogni magam. Sajnos viszont... anyád ezt még inkább lehetetlenné teszi számomra, tőle egyszerűen kinyílik a bicska a zsebemben - vallottam be, bár ez lényegesen enyhébb megfogalmazása volt, annak, hogy ha rajtam múlna, a boszorkány akkor sem volna szívesen látott vendég a házban, vagy a gyerekeim körül, ha fejre állna és úgy ketyegne, akár egy óra. A magam részéről meg voltam róla győződve, hogy nem biztonságos a gyerekeim közelében lennie, vagy Ruby közelében, mert csak idő kérdése, mikor akarná elkezdeni telebeszélni a fejüket ellenem. Hogy szereti-e az unokáit... nos, azt a részüket biztosan nem, amit tőlem örököltek.
És egyáltalán, mivel a nő ki nem állhat, és én is pontosan így vagyok ővele, amióta csak először kinyitotta a száját a jelenlétemben, határozottan úgy voltam vele, ha nem élet-halál kérdése, nem ragaszkodom hozzá, hogy találkozzunk. Meggyőződésem, hogy ha belefulladtam volna a sárba a hegyen, egy csepp könny nem sok, annyit sem hullajtott volna értem, vagy azért, hogy a gyerekeim apa nélkül nőnek fel. Biztos vagyok benne, sokkal szívesebben látná őket apa nélkül, mint velem. Valószínűleg percek alatt tucatnyi jól szituált pasast tudna felsorakoztatni Ruby előtt, hogy válasszon azok közül, helyettem, önmaga és a srácok mellé.
Na persze, ez talán nem kerülne sok időbe neki úgy sem, ha még élek. Csak Rubyt kellene mellőlem elvonnia. Már csak azért is, mert azt fizikailag képtelenség lenne elérnie, hogy én hagyjam el a családom. Mert talán nem vagyok egy kedves ember, de hogy jobban szeretem őket annál, mint amit ez a nő el tud képzelni, az egészen biztos!
- Igen, hát... van, ahol ez bűn, de mint tudjuk, az én családomban megtanultuk, nem a papír teszi a jó "házasságot". Hanem az a két ember, akik egymást választották. És akár tetszik anyádnak, akár nem, én téged választottalak, és erősen neki kell gyürkőznie, ha el akar üldözni mellőled. Az én anyám esetében ilyen nincs, nála inkább attól félnék, hogy úgy megszeret a végén, hogy téged is örökbe fogad, és már ha akarnánk se házasodhatnánk össze, hiszen hogy is nézne ki, ha a húgomat venném el - viccelődtem már a végén, csak hogy félre ne értse a gondolatom. A dolog arról szólt, hogy szeretem, és igen, vele akarok megöregedni. De házasodni ettől még... nem jött meg a kedvem. Mindig is örültem, hogy Ruby sem erőltette soha ezt a dolgot. Nem várta el, ahogy az átlagos nők szokták, hogy ennyi és ennyi randi után költözzünk össze, hogy ennyi és ennyi együttélés után megkérjem a kezét, és ennyi és ennyi jegyben járás után elvegyem, és aztán gyerek, és vacsora hatkor, meg a többi ilyen dolog. Nálunk... ezek közül semmi nem esett meg szabályosan. És nekem ez jó is volt így. Jártunk együtt, éltünk együtt, és miközben építgettük a karrierünket, lett két jó fej kis kölykünk. És boldogok vagyunk. Néha éjjel kettőkor, két éjszakai felsírás között sült krumplizunk kettesben a konyhapulton ülve. És nem szúrja a szemem, hogy az olajos kezünkön nem csillog gyűrű.
Mi boldogok vagyunk. Ha ez bűn. Kárhozzak el. Állítom, kevesebb gonddal és több boldogsággal élünk együtt, mint sok házaspár.
- Nem is baj. Míg ők módszeresen megfosztanak minket szülői terheinktől, addig én is elrabolhatlak téged. Legalább te is lazíthatnál szépen, nyugiban, mert nem szólna a riadó a füledben folyamatosan, hogy szemmel kell tartani a srácokat. Hiszen anyám és a húgod megbízható pesztrák - vigyorogtam meggyőzően. Igen, anyám elboldogult egy gyerekkel egymaga, és égetnivaló gyerek voltam valahol, szóval ez nagy teljesítmény. Ruby húga meg, bár nem szülő, de nagynéniként még nem vallott kudarcot. Mérföldekkel jobban kedveltem, mint az anyjukat, és sokkal kevésbé tartottam tőle, hogy rá bízzam a srácokat, mint ha az "anyósomról" lett volna szó. Nem kellett aggódnom, hogy szenteltvizet kever a reggeli kakaóba a fiamnak, vagy valami ilyesmi.
Rávigyorogtam, s futólag egy csókot nyomtam ajkaira, biztosítandó, hogy nem kell aggódnia.
- Vedd úgy, hogy már el is van intézve - feleltem, és fejben feljegyeztem, hogy ne felejtsem el, holnap felhívni anyámat napközben, s ha nincs ellenvetése (ami szerintem egész biztos, hogy nem lesz), akkor utána akár le is foglalhatom a jegyeket, végülis, minél előbb, annál jobb. Ha az ember előre gondolkodik, biztosan nem marad le a gépről, és még olcsóbb is. Ami szintén nem hátrány, ha az ember nagyobb utat tesz meg, és ha gyerekei vannak.
És a pénz mindig hasznosítható másként is, nyaraláskor nem árt, ha van mivel kielégíteni mindenki vágyait. Ha a lányom kíméletes is lesz még, Juan biztos nem okoz majd csalódást, ahányszor csak megpillant valamit, ami megtetszik neki. Mert ugyan, nem mintha én olyan nyomorultul éltem volna az ő korában, de... azért ott volt bennem, hogy valahol... az elkényeztetése nélkül is, megadjak mindent, amit a szíve áhít. Még ha az csak valami ostoba játék is, vagy valami mütyür, ami épp megtetszik neki. Mindegy. Aztán, ahogy őt ismerem, ha elmegyünk kirándulni, ott is úton-útfélen felszed majd mindent és bármit, ami csak épp a szeme elé kerül, és tök ingyen van. Legyen az akár, faág, fűszál, virág, kő, vagy mindegy, bármi. De neki talán nagyobb kincsek lesznek ezek, mint amit pénzért kap meg. A legtöbb gyerek így van ezzel, én is ilyen voltam akkoriban, mikor ekkora voltam, mint most ő. Sőt, rosszabb. Még emlékszem, miként pörölt velem szegény jó anyám mikor makacs tinédzserként az istennek sem számoltam fel a "csatateret", ahogy ő nevezte, a szobámban, amit hosszú évek alatt gyűjtögettem oda össze, s kérdésére, hogy miért nem, vajon mi volt a válaszom? Az, hogy mindarra, ami odabenn volt, igényt tartottam, és úgy, ahogy volt! Mind kellett. Minden holmit okkal vittem haza, és mindegy volt, hogy elhagyott öngyújtót, sörösüveget, fél pár cipőt, vagy formás kavicsot találtam kirándulás, bóklászás közben, az mind kellett nekem. S hogy miért? Mert ezek nyomok voltak. Emlékek. Mindegyikről tudtam, hol találtam, melyik kő alatt, vagy fűcsomóban. És bár ezek másoknak csak ócska kacatok voltak, de... nekem ezek azt mutatták, arra emlékeztettek, hol jártam, milyen utat tettem meg. Mintha csak mérföldkövek lettek volna.
Persze, anyám gyakorta tréfálkozott ezen akképp, hogy inkább csak valahol megrekedtem egy négy éves gyerek szintjén, akinek egy lehullott gesztenye is akkora érték, mintha a Szent Grálra bukkant volna. Valahogy aztán mégsem szorgalmazta a holmik eltávolítását a házából, csak... azt sürgette volna, hogy tartsak rendet a holmik közt... amire persze szerettem azt felelni neki, hogy a rend az átlagember sajátja, a zseni átlátja a káoszt is. De leszoktam róla, mikor elmondta, hogy erről mindig apám jutott eszébe. Mondjuk... rendet ettől még nem csináltam. Jól éreztem magam a mások által káosznak titulált rendszerben.
Azt hiszem, ezért vagyok most is boldog. Nekem jó az olyan állapot, melyet mások nem tartanak "rendben levőnek".
- Uuu, vigyázz, ha anyád meghallja miket mondasz, még a torkán akad a kávéskanál, és én nem élesztem újra, eskü ide, eskü oda - vigyorogtam, némileg gonoszkodva, miközben fejem Ruby tenyerébe hajtottam, de nem gondoltam komolyan, persze. Csak zavarba hozott, hogy dicsért. És persze, az anyja... hát, nem könnyű eset, de annyit nem ér, hogy érte félredobnám az esküm. Nem, inkább megmenteném az életét, hogy aztán élete végéig mondogathassam neki, hogy csak azért él, mert én megmentettem. Annyit megérne. Főleg az ábrázata ezen alkalmakkor.
- Ugyan, nem zárok én ki senkit semmiből, de nem tudom, mennyire élveznék a hölgyek, ha meg kellene izzadniuk - csibészes vigyorral csíptem fenekébe, csak hogy értse, nem kizárólag a kirándulás jár az eszemben, ami az izzadást illeti. Sok egyéb közös tevékenység során is meg lehet izzadni, és egyiket szívesebben űzném vele, mint a másikat. Na persze, eme elfoglaltságok idején mindenképpen szeretném nélkülözni a többi családtagom társaságát. Ezeknél kizárólag Rubyra tartanék igényt.
- Hát, engem fűt a szerelem, de ha te ennyire fázol... - incselkedtem, tettetett szomorúsággal, mély, lehangolt sóhajokat imitálva -, tőlem igazából kivárhatjuk ott is a tavaszt, biztosan el tudnánk ütni valamivel az időt. Mondjuk, strandolhatnánk, vagy ilyesmi... - vetettem fel, mintha semmi egyéb nem is jutna eszembe.
Persze, igaza volt, januárban, mikor hazatérünk, itt még masszívan tél lesz, télies időjárással, amiben lefagyhat néhány ujjunk, na de hát... kár azon aggódnunk, mi vár ránk itthon az utazás után, főként, hogy még el sem utaztunk. Egyelőre akad itt épp elég kellemetlen feladat, amivel meg kell küzdenünk, mielőtt elutazhatnánk. Utána pedig ott van maga az utazás, amit majd élvezhetünk. Ami azután jön majd, nos... az majd akkor lesz, ráérünk kesztyűt húzni majd akkor.
- Hát, tudod mit? Ha a fejem lágyának benövése azzal járna, hogy bármit is elveszítsek, abból, ahogyan most élünk, és ahogy most szeretlek, akkor... maradjon örökre olyan lágy a fejem búbja, amilyen most. Nekem így épp megfelel. Semmi többre nem vágyom ennél - mondtam, mélyen fürkészve közben gyönyörű, csillogó szemeit. A szemeket, amelyekben egy életen át eléltem volna, s még azon túl is. Akármeddig. - Nem probléma, mi megtanítjuk a gyerekeinknek, hogy kivárják, míg odacsoszogunk. És... elfogadom a kihívást, édesem, de... figyelmeztetlek, esélyed sincs győzni! - ingattam meg fejem, miközben egy ravasz, "már győztem" vigyor ült ki az arcomra. Tulajdonképpen, ezzel nem is hazudtam, én már győztesnek is érzem magam, ha elveszteném azt a versenyt, akkor főleg, mert az azt jelentené, hogy versenyezhettem vele kilencvenkilenc évesen.
- Látod, ez a jó abban, ha az ember felnőtt. Maximum a fiad elől vagy köteles elbújni, nehogy túl korán fel legyen világosítva róla, hogyan lett a kistestvére - néztem rá hunyorogva, csak azt sugározva felé tekintetemmel, hogy nem, még véletlenül sem okozna gondot, hogy úgy viselkedjek vele, akár egy tini. Mármint, az a tini, aki bármikor, bárhol képes boldoggá tenni egy hölgyeményt.
De csak míg be nem fogta szemem, amin pedig elkezdtem nagyon gonoszul vigyorogni, s kezem elindult fel a testén, lassan, alig érintve bőrét.
- Kérlek, nekem így is megfelel, ha akarod, kitapogatom én, hol van, amit keresek... - incselkedtem, és kezem kegyetlenül gyöngéden, szinte csak annyira érintette őt, akár lehelet az ajkakat, mikor távozik belőlünk. Tudtam, ezt ő sem fogja sokáig állni, ahogy én magam sem álltam volna hosszadalmasan, anélkül, hogy tovább ne haladhatnék a témában... Azon a ponton, hol még türelmesek tudnánk lenni... azt hiszem, már mind a ketten túllendültünk, sokkal korábban. Még az anyja előtt!
Így végül, anélkül hagytam fel kínzásával, hogy neki magának kellett volna lefognia kezeim, vagy felszólítania. Megfogtam kezeit, és ujjaim körülölelték az övéit, miközben szívemhez húztam őket. Érezhette, szívem még most is hevesen ver... mert közelsége és bájai nem tudtak nem hatni rám.
Ahogy ajkaimat is nehéz volt távol tartani tőle. Bár a kezeimnél könnyebb volt.
- Hívjam a tűzoltókat esetleg? - kérdeztem, és meglepő módon, sikerült egészen ártatlan ábrázattal feltennem a kérdést... habár, ebben szerepe lehetett annak is, hogy közben ujjaim a kezét cirógatták, de feltett szándékom volt ezt az apró műveletet is olyan ingerlően tenni, amennyire csak lehetséges volt.
- Semmi baj, addigra majd megtanulom a jelbeszéd egy, speciálisan kettőnkre kifejlesztett verzióját, hogy csak te értsd, mit akarok - kezem csak a miheztartás végett vissza felsiklott karján, vállára, onnan oldalán végig, és a hátára, ahonnan pillanatok alatt délre kalandozott. Csak hogy ne legyen kérdés, milyen szorgalmas tanuló leszek, ha ilyen módszerekre szorulnánk, hogy megértsük egymást. Bár talán ő maga sem bánná ezt a fajta tananyagot. Ahogy én sem.
- Nem bánom... végülis, tudok még talán várni egy kicsit - adtam meg magam, egy színpadias sóhajjal társítva össze a fehér zászlót. Persze, nagyobb volt a szám, mint az elhatározásom, de nem erőltetném őt. Főleg, ha hamarosan esélyem van megkapni... "a jussom". Különben is, azt ő maga is gond nélkül érzékelhette, hogy ha esélyem volna úgy elcsábítani, hogy utána ne bánja meg, nem állnék meg, elvehetném az eszét, és tán csak megadná magát egy gyönge pillanatában, de... a rövid boldogságnak végül nem is csak én, és nem is csak ő, de mi együtt innánk meg a levét, mert olyan háborút indíttathatnánk magunk ellen, amit egyikünk sem élvezne túlzottan, és akkor még lehet hogy finoman fogalmaztam. Persze megérné. Egy szempontból mindenképpen, hisz minden vele töltött pillanat megér egy-egy háborút. De ha olyan háborúról beszélünk, amin rajtaveszhetnénk, én magam boldogan meghalnék érte, de az életemnél minden valószínűség szerint többet veszthetnék vele. Úgyhogy... inkább türtőztetem magam. Még egy kicsit.
Már nem is értem, miért lepett meg, hogy a kedvesem és a fiam... tulajdonképpen "összefogtak ellenem". Hát hiszen miért is ne, egy vérből valók, ravaszak, állhatatosak, és elérik amit akarnak... ők is... Ruby is, én is ilyenek vagyunk, miért is nem lep meg, hogy ők ezt csapatosan is be tudják hajtani, mégpedig rajtam? Azt hiszem, ez már-már így... normális.
S bárcsak ez lett volna mára a legnagyobb bomba, amit ledobtak rám, a legnagyobb meglepetés... de persze, természetesen nem így esett. Nem. Miért is esett volna így? Akkor még a végén azt gondolnám, hogy szeret engem az Isten.
- Nem, tényleg nem te vagy, de most úgy érzem, hogy az én csapatomban sem igazán harcolsz - feleltem, és csalódottságomat kiolvashatta ábrázatomból, mellyel bemutattam, mennyire is nem szívlelem, hogy az anyja öt perce van a házban, de már... már mi veszekszünk. Már a feje tetején áll az életünk, pedig épp csak berombolt közénk az a nő! Ez sem állapot. Nem, nem ő az ellenség, és baromira nem vele akartam veszekedni, de... az égre, hát azt sem engedte, hogy az anyjának mondjam meg a magamét...
De ahogy kiáramlott belőlem a feszültség egy bizonyos százaléka szavaimmal, láttam, és éreztem is, hogy rosszul tettem. Hogy nem volt igazam. Vagyis, igazam még talán, pár dologban, de akkor sem vele kellene emiatt kiabálnom. Úgy éreztem, igazságtalanul zúdítottam épp rá a haragom, mert nem ő volt a célközönség... de erre csak akkor eszméltem rá igazán, mikor szavamba vágva kérte rajtam számon kirohanásom, s hangja elcsuklott a végén. Nem nézett rám, még látni sem akart, nekem pedig szívembe mart ez...
- Nem, én nem ezt mondtam! - ellenkeztem keservesen. Igen, ez épp egy olyan alkalom volt, mikor bármily idegen érzés is volt, legmélyebb érzéseimből fakadóan kellett akkor is beszélnem hozzá... hogy ezt a tüskét, mit én döftem belé, most kihúzhassam... - Csodálatos anya vagy, és egy élet is kevés, hogy el tudjam mondani, vagy meg bírjam mutatni, mennyire szeretlek érte, hogy ők léteznek, mind a ketten! Szeretlek! És őket is! Annyira, hogy az már fáj! Nem létezik olyan nyelv, ami elég szóval rendelkezik, hogy elmondhassam, mennyire szeretlek titeket! És milyen hálás vagyok a sorsnak, hogy vagytok nekem, mikor egyikteket sem érdemeltem ki! Szeretlek! - Ahogy kezem odanyúlt, és megsimogattam arcát, meg tudtam érteni, ha nem kíváncsi rám.
Lemondón sóhajtottam, és nyeltem egyet. Megráztam a fejem, és egy pillanatig csak meredtem magam elé. Mikor újra megszólalt, óvatosan sandítottam rá szemem sarkából, és lassan bólintottam.
- Igen, néha nehéz megállni. Mert sokszor könnyebb volna - sóhajtottam. - Könnyebb, de nem jobb. Mert alighanem... mire onnét hazatérnék, ti sehol sem lennétek. De ha itt is volnátok... - Elhallgattam, nem folytattam. Arra gondoltam, ha itt is lennének, mikor italmámorból, kocsmaszaggal a hátam mögött, s magam körül, hazaténferegnék... akkor én volnék, aki nem akarná, hogy itt legyenek. Mert a fiam nem láthat úgy. Annyi esküt letettem, mikor az életéért rettegtem... hogy csak őt óvja meg a jó Isten, és soha többé egy cseppet sem! Nem mintha abban hinnék, hogy ha újra elkezdeném, ővele esne baj, de... Milyen apa volnék, ha ennyit sem tudnék megtenni érte? Ha azt mondom, meghalnék érte, de a pohártól nem bírnék távol maradni... őérte... miféle apa volnék akkor?!
Egy szóban összefoglalva: szar.
Kedvesemre pillantottam, és megráztam fejemet.
- Nem! - vágtam rá, habozás nélkül. - Nem erről van szó, én nem így értettem, csak... - lesütöttem pillantásom, és megrántottam a vállamat. - Csak attól félek, hogy te így érzel - böktem ki, bár meglehetősen nehezen. Igen. Ez volt a félelmem, ahogy mondtam. Féltem, hogy ő ráun minderre. A küzdelemre. Hogy az anyja célba ér, és egy nap ők tűnnek el. Tudja... tudnia kell, hogy ha megtenné, sosem bírnám elvenni tőle a srácokat, de én sem tudnék nélkülük élni. Ahogy őnélküle sem. Nem bírnék, de nem is akarnék. Ők az egyedüliek ebben a tyúkszaros életben, akikért megéri felkelni nap, mint nap!
Ha belegondoltam, fogalmam sem volt, mit eszik rajtam ez a nő. Semmi olyan nem volt bennem, nem kapott tőlem semmit, amit mástól ne kaphatott volna meg. De én... én nem tudtam elképzelni, hogy rajta kívül bárki más elviselt volna. Neki köszönhetem, hogy látok egy embert... aki lehetek. Egy olyat, aki nem tökéletes, még a jótól is rohadt messze van, de... Ennek az embernek, aki neki köszönhető, hogy létezik, lehettek gyerekei, lehet egy olyan élete, ami nem átlagos, viszont boldog. Családja... ami boldoggá teszi, és ami még fontosabb, elviseli! Mert ahogy Ruby anyjának is mondtam, ez a család... ismer engem, ismeri minden hibám, és mégis... szeret. Ami kész csoda, és teljesen érthetetlen, de mégis így van... megfelelek ennek a nőnek, velem van, mert velem akar lenni.
Mégis félek. Ha ez abnormális félelem, hát legyen, de félek, hogy mindez elmúlhat.
Ezt mondtam el a csókunkban. Abban, mert szavakban nem tudom megértett-e volna...
Mikor megfogta kezem, s arcomon éreztem kezét, szemébe néztem.
- De hasonlítok. Csak nem akarok... - mondtam feleletül, és megszorítottam kissé kezét. Hiszen így volt. Hasonlítottam én rá, csak nem akartam. Egész életemben, ahányszor valami negatívat fedeztem fel magamban, ahányszor rosszul tettem valamit, tudtam, ez ő... ő bennem... az öröksége. Minden, amiben rossz voltam, amit rosszul tettem, vagy nem tudtam megtenni. Az mind ő volt bennem. És mindent, amit csak bírtam, megtettem, hogy kiküszöböljem ezeket a hiányosságokat, erősséget kovácsolva belőlük, vagy... kiirtva magamból. Amivel pedig nem boldogultam, azt... nos, azzal próbáltam együtt élni. S épp ezért, olyan társat keresni, aki képes eme gyengeségeimmel, vonásaimmal együtt is szeretni. És persze, motiválni, hogy tovább küzdjek magamban a démonokkal. Ez volt Ruby. Az én iránytűm. Afelé az Ira felé, aki lenni akartam.
- Én is szeretlek - csókoltam vissza. Ajka lágyan érintette az enyémet. Tudom, vigasztalni akart, de... ez kicsit olyan volt, mint egy programkód bennem, egy... bekódolt dolog. Nem lehetett ezt csak úgy kiradírozni. Annál ez mélyebben volt. Még ha minden csepp szeretete belém is égett, és tovább építgette lényem, olyan valakivé próbálva formálni magam, ezek által, aki megérdemelte ezt a nőt.
Nem akartam, végül mégis kiböktem amitől féltem. Nem tudtam arra gondolni, vajon jó ötlet-e... csak megtettem.
Engedtem érintésének, és ellenállás nélkül engedtem át magam ölelésének. Valójában jól is esett. Erőt merítettem belőle. Kicsit csillapította a bennem lapuló démont, mely félt távozásától. Ruby ölelése éreztette velem... hogy velem van. És úgy éreztem általa, hogy nem is akar elmenni. Miután saját fülembe ültettem bele ezt a mélyen eltemetett kis bogarat, ő gyógyír volt... Nem űzte el a bogarat, de legalább csillapította duruzsolását.
- Nem tehetek róla... - egy kicsi, megkönnyebbült sóhaj szakadt ki belőlem a sok gondterhelt után, mikor megölelt, mikor fejét mellkasomon éreztem, ahogy teste melege pólómon, és bőrömön át melegített, ahogy a tenyere hátamon járt-kelt.
- Nem tudom hogyan bírnék nélkületek életben maradni. Azt sem tudom, akarnék-e. Ti vagytok az életem. Csak ti - hajoltam le hozzá, és álla alá nyúlva, finoman toltam feljebb fejét, hogy elérhessem száját, és megcsókolhassam. Csak hogy érezze... ezt nem csak úgy mondom. Komolyan is gondolom. Nem azért mondom, hogy bármit elérni akarnék, vagy csak megnyugtatni őt. Vagy épp felzaklatni... Nem tudom miként veszi szavaim. De nem arról szólt. Csak... tudatni akartam vele, ha bármikor mégis... el akarna menni. Nem csak egyszerűen elhagyna. Nem ennyi volna az egész, hogy egy kapcsolat véget ér. Nem. Ha elmenne... az annál sokkal komolyabb dolgot jelentene.
Tudatni akartam vele, mit is jelent nekem pontosan.
Meglepett, amit ezután mondott. Meglepett, és nem értettem, mire is gondol. Hiszen, én úgy tudtam, eddig nem volt, hogy választania kellett volna, konkrétan...
De mielőtt rákérdezhettem volna, miért is mondja ezt, ő már el is kezdte elmagyarázni nekem... elmondani, amit eddig nem tudtam.
Először csak zavartan pislogtam a kérdése hallatán. Hirtelen nem, nem emlékeztem... de amint elkezdte kifejteni a múlt eseményeit, már emlékeztem rá. Emlékeztem, hiszen sokat élcelődtem rajta, milyen nyúzott is volt akkoriban... Én nem gondoltam akkor, hogy ez ennyire komoly dolgok következményeként alakult így... hogy úgy festett, hogy annyira leterhelt volt, és... hogy engem... elfogadott.
Csak hallgattam őt. Fogtam a kezét, öleltem őt, és... hallgattam. Néztem szemeit, ahogy mesélt. És csendben figyeltem. Emésztettem... hogy ezt nekem akkor nem mondta el. Még amikor komollyá vált a dolgunk egymással, akkor sem. Nem mondta el nekem, hogy... mennyire... nem is tudom minek mondhatnám... mélyebb volt, mint aminek hittem akkoriban. Mármint a részéről. Azt tudtam, hogy nekem akkor is és most is mit jelentett ő, mennyire... fontos volt. És most is az. De nem tudtam, hogy én mit jelentettem neki akkor. Nem gondoltam...
Nem is tudtam mit feleljek minderre. Ez... olyan dolog volt, amire nem gondoltam, nem számítottam. És igen, igen, ez... segített nekem.
- Sajnálom, hogy nem mondtad el előbb... - ingattam fejem, végigsimítva arcát, haját, és újra magamhoz ölelve őt. Igen, sajnáltam. Neki, és nekem is könnyebb lehetett volna. Segíthettem volna neki többet is... és én... én talán kevésbé félnék most attól, hogy ez még változhat. Mert igen, kevésbé félek, most, hogy ezt elmondta, de túl rég félek már ettől, ahhoz, hogy csak úgy... levetkőzzem ezt az érzést. És én sem mondtam ki soha, ahogy ő sem. Pedig mennyi kínt megspórolhattunk volna, ha őszinték vagyunk egymáshoz...
- Tényleg? - kérdeztem vissza, a megerősítést keresve. Azt hiszem, a mai este remekül példázta, mennyire nem jó az nekünk, ha itt van az anyja. Vagyis, főleg az, ha úgy van itt, hogy senki se hívta, nem is számított rá senki, és nem is örül neki senki. Azt pedig már ne is említsük meg, hogy ilyen az, mikor mindezek mellett még csak be sem engedi senki a nőt, mert beengedi saját magát, a lehető legrosszabb pillanatok egyikében.
- Ígérd meg, hogy holnap nem veszünk össze - vetettem fel, mint lehetőség, az engesztelés útján. Persze nem ez volt az első gondolatom. Ha már egy kívánság volt a kezemben, sok egyéb is eszembe jutott volna még, de... de hát... olyat akartam kérni, amit meg is kaphatok. Az úgy nem poén, ha az aranyhal azt mondja, "bocs, nem megy".
- Bármikor. Amikor csak akarod - értem lehelet-finoman csípőjéhez, mintha csak a véletlen műve volna. De nem az volt. Nem. Inkább az önkínzás egy formája. Hisz ahányszor csak megérintettem, a szívem megdobbant, a vérem felpezsdült, és... azok után, amilyen érzékletesen igyekezett megértetni velem az imént, mennyire is kicsi az esélye, hogy elhagyjon, a dolog csak olaj volt a tűzre.
De azt hittem nincs már ehhez kedve.
Azt gondoltam, csókjai, ölelései csupán a vigasz, a békülés elemei. Ám ahogy reagált rám, mikor bennem egy pillanatra elszakadt egy bizonyos cérna... Azt kezdtem el gondolni, hogy talán tévedtem. Talán tévedtem, és bár nem sejtettem, hogy ma még lehet esélyem bármire nála, ez a hitem megdőlni látszott.
Mert ahogy csókoltam, és simogattam, ő felelt nekem. Lábai körülöleltek, magához szorított, és ez nekem sem könnyítette meg a helyzetet, ha arra gondoltam, nem kéne... A csókjai, simogató kezei, gerincemen végigfutó ujjai pedig csak piszkálták azt a tüzet. Hiába akartam volna a józanságomra hallgatni, ha egyszer... ő minden cselekedetével a gondolataimat cáfolta!
- Azt hittem... - mintha ködön át pislogtam volna rá. Rezdüléseiben, szemeiben kerestem a legapróbb kételyt is. Kezem, mondhatni bőréhez égett, mintha izzó teste megolvasztotta volna az enyém, hogy egymásba forrjunk, elválaszthatatlanul! Muszáj volt újra megcsókolnom. Csillogó íriszei csak egy dolgot sugalltak... hogy ez a mágnes nem ereszt! És kutya legyek, ha akarom, hogy eresszen!
Nyeltem egyet, ahogy keze ruhája szegélyén kötött ki, és egy pillanattal később már ott sem volt az anyag. Mondanom sem kell, a hatás azonnali volt. Azt hiszem, az éhező oroszlán, ki prédája szemébe néz, még egyszer, mielőtt futásnak erednének mind a ketten... na, az sehol sem volt az én tekintetemhez képest.
- Bármikor. Amikor csak akarod... - nyeltem, újra elismételve, amit még az imént mondtam neki. A dolog nem változott. Főleg nem, hogy már kérte is, és az előbbi... minden után. Nem voltam hülye, úgy éreztem, ha képes ezt kérni, nem veszi félvállról, nem csak... kósza gondolat... komolyan mondja!
Hát hagytam magam beleveszni az óceánba! Ahogy elkezdte felgyűrni rajtam a pólóm, nem gondolkoztam rajta, csak lehúztam magamról, és a földre hajítottam. Az ő keze ekkorra a nadrágomon volt, s az érzéstől jóleső hörgés szakadt fel torkomból, miközben éhesen martak ajkaim az övéire. Míg az egyik kezem a mellére siklott, a másik a fenekénél fogva húzta hozzám közelebb, testét az enyémhez szorítva. Ha azt hittem, nincs már köztünk távolság, tévedtem. Mindig volt közelebb!
Elmémből eltűntek a gondolatok, az aggodalmak, minden ami az imént még kitöltötte, és egyetlen dolog dübörgött odabenn: a vágy! A vágy, hogy ŐT megkapjam! Nem tudtam másra gondolni, elmém megszülte a gondolatot, és mintha csak parancsszó harsant volna fülembe, kezeim habozás nélkül eleget is tettek a parancsnak. Végigcikázott kezem a forró bőrén, fel a hátán, hogy melltartóját egy mozdulattal kapcsoljam ki, és egy másikkal húzzam le róla, aztán hogy ezután hová lett... már elmém erre nem keresett választ. A lényeg annyi volt, hogy ne legyen útban!
- Szeretlek! - leheltem, ahogy szám elhagyta az övét, de csak azért, hogy útra kelhessen, álla vonalának ismerős útján, ahol nem is olyan régen járt már. A nyaka bőre forró volt, ütőere lüktetett, de nem álltam meg, nem volt bennem kétely, félelem, gátlás... semmi más, csak vágy, és csupán egy dolog mozgatott: megkapni őt!
Azt még elterveztem, hogy a kezem levezényeljem a nadrágjára, és elkezdjem lehúzni róla, de azon túl, igazából... a tervek, mint olyan, eltűntek belőlem. A vágy, a szenvedély vette át az irányítást. Ahogy a bőrét csókoltam, simítottam, csak egy célom volt: Ő.
Csak arra tudtam koncentrálni, hogy az enyém legyen, minden elképzelhető módon, ahogy csak egy férfi megkaphat egy nőt. Őt akartam!
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügy

Karakterkép :
Reagok száma : 14
Avataron : Camilla Luddington
I. :
II. :
III. :
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : baleseti sebész
Kor : 35
Pillanatkép :
Idézet : I want to be the first thing you touch in the morning and the last thing you taste at night.
Tartózkodási hely : seattle-i lakos

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Ira és Ruby otthona
Csüt. Nov. 01, 2018 4:24 pm
+18


Mosolyogva ingattam meg a fejemet, amikor meghallottam, hogy mit is mond. – Nem lenne könnyű dolga édesanyádnak, hogy örökbe fogadjon és lehet le is mondana róla, ha tudná, hogy miképpen akarnál a családba vinni. – homlokomat övének döntöttem, pár pillanatra még a szemeimet is lehunytam és elvesztem a múltban, a jelenben és az érzésekben, amik újra és újra mellette tartanak, segítenek visszatalálni hozzá. -  És igen, nincs szükség papírra ahhoz, hogy boldogok legyünk. Mi így is azok vagyunk és mindig is azok leszünk. Azt pedig nem hagynám, hogy elüldözzön téged. A te helyed velem és a gyerekeiddel van, nem pedig máshol. – tettem még hozzá teljesen komolyan, mert így gondoltam. Az megint más, ha ő akarna menni. Nem lenne könnyű, sőt, esélyesen bele is halna egy részem és egyedül a gyerekeim miatt lennék képes még levegőt venni, tenni a dolgokat, de nélküle már semmi se lenne ugyanaz. Képtelen lennék mást szeretni, de pontosan emiatt, hogy ennyire szeretem tudnám elengedni, ha idővel nem lenne boldog mellettem. Mert akit szeretünk, azt boldognak akarjuk látni, bármilyen áron.
- Pihenni? Miért érzem úgy, hogy túl sok nyugtom melletted se lenne? Gondoskodnál arról, hogy ne unatkozhassak. – közben pedig hol tarkója vonalán, hol pedig arcán simítottam végig játékosan. Nem mintha annyira bánnám, de igazából el se tudnék képzelni egy olyan napot, amikor tényleg nyugalom, csend és békesség vesz körbe. Lehet azt már annyira nem is élvezném, mert lehet kimerülök olykor én is, de attól még… attól még imádom azt a hangzavart, ami uralja a házat, élettel telik meg a gyerekeinknek köszönhetően. Bosszantó olykor, amit művelnek, de mégse cserélnék senkivel se, a világ összes pénzéért se.
- Ne légy már ilyen! Nem hiszek neked, te lennél az első, aki ugrana, hogy utána egész életében piszkálhasd azzal, hogy csak neked köszönheti az életedet, vagy tévednék drágám? – kérdeztem meg játékos éllel, mert tudom, hogy megmentené. Mind a ketten erre tettük fel az életünket, hogy mások életét próbáljuk megmenteni és segíteni nekik. De azért nem most estem le én se a fáról, hogy ne tudjam mi játszana még szerepet ebben az egészben.
- Azt hiszem már nem is kérdéses, hogy kitől örökölte ezt a csibészes mosolyt a fiúnk.  – hajoltam közelebb egy újabb röpke csókért. Imádtam és tudta jól, hogy ennek a mosolyának nem tudok ellenállni és könnyedén rá tud venni bármire is. – A végén még megkapnánk, hogy túl hangosak a szomszédok, mármint anyád szomszédjaitól mi. – feleltem pimaszul, majd megrántottam a vállaimat. – Soha nem bántam, így miért ne? Legalább lefárasztasz minket is és kevesebb bajod lenne velünk este, mert nem akarunk aludni. – adtam elő ártatlanul, pedig eddig se volt gond soha, simán elaludtam. Főleg, amikor újra indult Tina születésével az éjszakai műszak is. Én is kevesebbet aludtam megint, de hiába szívták le az energiáimat a gyerekek, mert fel is töltöttek. Ők voltak az én csodabogaraim.
- Nem is tudtam, hogy ennyire imádnak téged a kórházban, hogy ennyire hosszú időre is elengednék a csoda dokit. – koppintottam az orrára játékosan, hiszen a gyerekek előszeretettel hívták így, de érthető is volt. Számukra az volt, mert segített nekik a gyógyulásban, gondoskodott róluk, vigyázott rájuk. A lehető legjobb területre ment ő is, nem csak apaként volt kiváló, hanem gyerekorvosként is. – Strandolás jól hangzik, de majd meglátjuk, hogy mit is lenne jó csinálni. Nem csak rajtunk áll, hanem a gyerekektől is függ. – tettem még hozzá, meg persze az édesanyától és a húgomtól is. Nem akarom azt se, hogy teljesen egyedül maradjon, ha velünk jönne. Így szeretnék közösprogramokat is, amik mindenkinek jók, de ezt majd egyeztetjük, ha már minden biztos. Ira-t is elengedik a kórházból, édesanyjának is megfelel és Sunny-nak is.
- Szerencséd, hogy ezt mondtad, mert a végén még te aludnál a kutyákkal. – bolondoztam vele, miközben gyengéd csókot leheltem ajkára. Ő volt az én tökéletlenül tökéletes másik felem, aki illett minden egyes porcikámhoz és akinek köszönhetően olyan életem lett, amit csak álmaimban mertem remélni, vagy még ott se. Ez annál is jobb és igazán boldog vagyok, hogy ő áll mellettem és az ő gyerekeivel ajándékozhattam meg a világot. – Igaz, hiszen te hamarabb fogsz vénülni, én meg olyan korban is gyönyörű leszek és olyan, aki miatt majd a korunkbeliek még megfordulnak. – cukkoltam őt tovább, de csöppet se gondoltam komolyan. Főleg, hogy csak pár év volt közöttünk, így annyira hamarabb ő se lesz öregebb, de ha már ilyen hülyeségekkel bolondozunk, akkor miért ne? Idővel már Halloweenre se kell beöltöznünk majd, csak elég ajtót nyitnunk és mindenki frászt kap majd.
- Ahhoz még jó pár évünk van és az egyébként is a te dolgot lenne, hogy beszélj vele. – dobtam vissza a labdát, azt meg csak remélni mertem, hogy egyszer majd nem úgy állít haza, hogy anya és apa van egy kis gond, mert hülyeséget tettem. A mai kamaszokat is olykor elég megnézni, remélhetőleg több ragad rá majd a jómodorból és a helyes viselkedésből.
Ira mosolya nem sok jót sejtetett, miután a kezemmel eltakartam a szemét. Kíváncsian fürkésztem őt, a szavai olyanok voltak, mint egy lágy dallam, ami csak közelebb akarja csalogatni az embert magához, érintése meg mint a legédesebb napsugár, ami a bőrödet cirógatja. Muszáj volt beleharapnom az ajakamba, hogy ne tegyek vagy mondjak ostobaságot, amivel netán még inkább adnám alá a lovat. Jobb volt az, ha nem most folytatjuk azt, amit elkezdtünk. A végén anyám újra betoppanna, hogy hol maradunk már.
Szerencsére én megtudtam állni szó és sóhaj nélkül, ő meg időben abbahagyta ahhoz, hogy ne kelljen tűzoltóságot hívni. Éreztem szívének a ritmusát, ahogyan kezeimet mellkasára tette. Hasonló volt az enyém is és tényleg kínzó érzés volt az, hogy nem teljesülhetett be az, ami már ős idők óta az emberekhez tartozik, amivel nem csak vágyainkat lehet kifejezni, de azt is, hogy mit is érzünk a másik iránt. Ha szavak már nem beszélhetnek, akkor a gyengédség képes tettek által is duruzsolni.
- Hagynád, hogy más oltsa el a tüzet? – vontam fel kérdőn a szemöldökömet, majd megrántottam a vállaimat, hogy nekem mindegy. Ahogyan gondolja, ha inkább másnak a karjai közé lökne… Na jó, még szép, hogy nem mentem volna ilyenbe bele, de mégis képes voltam a nemtörődöm dolgot előadni.
- Szerintem már egészen jól beszéled ezt a nyelvet, de ha gondolod, akkor gyakorolhatjuk, ha nem zavar meg közben senki se. – most rajtam volt a sor, hogy teljesen ártatlanul adjam elő, miközben fürdőztem a pillantásában és élveztem gyengéd érintését. Pár pillanatra még a szememet is lehunytam és hagytam, hogy az érzések átöleljenek, mintha csak egy éhes ember a szagokkal akarna jól lakni. Képtelenség és soha nem fog megtörténni, mert csak éhesebb lesz, én pedig egyre inkább vágytam rá....
- És mi van azzal, hogy én mit szeretnék? Miért kell őt választanom, vagy téved? Miért szarja telibe most mindenki azt, hogy én mit érzek? Én csak egy békés estét akartam és mivel nincs energiám a sárkány fejét szegni, ezért igen, elküldtem aludni, hogy kevesebb vizet zavarjon, hogy mi tudjunk beszélni arról, hogy mi lenne jó és mi nem. Hogy egy kisidőt még veled tölthessek, de biztosan én vagyok a boszorka, aki csak a rosszat teszi. Aki ma este nem tesz semmi jót se, csak a szörnyeteget engedi a lakásunkba, mert az olyan bulis és én annyira élvezem!! – buktam ki csöppet se békésen. Még szép, hogy őt választanám és nem az anyámat, de ismer már annyira, hogy tudja bármennyire is bánt meg az anyám, akkor se lennék képes kirakni őt az éjszaka közepén egy számára még mindig részben ismeretlen városban, hogy találjon magának egy helyet. Nem akarok arra kelni, hogy a rendőrség kopogtat az ajtónkon, mert anyámnak baja eset, vagy megölték, amikor kiraboltál, mert eltévedt a sötétben. Nem, azt soha nem tudnám megbocsájtani magamnak, még akkor se, ha ő mindent elkövet azért, hogy tönkre tegye a boldog életemet a gyerekekkel és életem párjával.
Ő mondja, én is mondom a dolgokat, amivel mind a ketten esélyesen ejtünk sebeket a másikon, pedig nem akarunk. Szeretjük egymást, de most mégis kicsit egymás torkának ugrottunk úgy, mintha ez lenne a természetes, s ha anyámnak ez volt a célja, akkor egészen jól sikerült is neki. Pocsékul érzem magam, minden szavával szinte belém mar és olyan gondolataim támadnak, amiknek nem lenne szabad, de még se tudom egyszerűen eltűntetni őket elmémből.
- Pedig így hangzott! – vágtam rá sértődötten és durcásan, mint valami gyerek, akik most bántottak meg. Szavai jól estek, de attól még az a gonosz kis gondolat nem tudott eltűnni. Amikor arcomhoz ért kezével, akkor arcomat tenyerébe „fektettem” és élveztem a gyengédséget. – Szeretlek, mindennél jobban és ők mindig itt lesznek neked, ahogyan én is. A világ két legcsodálatosabb ajándékát kaptam tőled. – feleltem komolyan, ahogyan végül rápillantottam ismételten. Ez volt az igazság és a pillantásomba volt írva, hogy nagyon szeretem, még akkor is, ha a kirohanásával kicsit megbántott. Majd elmúlik, mert mi együtt vagyunk erősek, nem pedig külön-külön. Mi együtt alkotunk egy tökéletes kört.
- Ha tudnék róla, akkor nem lennénk itt, ha nem tudnék, akkor aludhatnál a kertben és az se érdekelne, ha hó lenne. Soha nem hagynám azt, hogy a gyerekeink olyan állapotban lássanak. Soha nem engedném, hogy Juan elveszítse az ő szupermenjét. Én… - lesütöttem a pillantásomat, nagylevegőt vettem, majd kezemet arcára tettem, ujjaimmal pedig cirógattam a bőrét. – itt vagyok, ha beszélni szeretnél róla. Ez is hozzánk tartozik, s ha nézed úgy érzed, hogy túl sok, akkor tud, hogy én is itt vagyok neked. Mindig itt leszek. – közelebb bújtam hozzá. Szeretném ha megbízna bennem és lehet nem vagyok olyan jó, mint ezek a tanácsadók, de legalább emlékeztethetem arra, hogy mennyi mindent veszíthetne azért, mert jobban szereti az üveget vagy a poharak fenekét stírölni, mint az enyémet, vagy a gyerekeit nézni a szemeivel.
- Miért éreznék így? – meglepetten csendült a hangom, hiszen én imádom mind a két gyerekünket. Igaz, néha hiányzik a munkám, az hogy betegeken segíthessek, az ottani pörgés és minden, de… de nem cserélnék senkivel se. Ők az én tündéreim és egyszerűen nélkül már nem tudom elképzelni az életemet se. Örülök annak, hogy duplán is megtapasztalhattam az anyaság örömeit, még akkor is, ha olykor akadnak mélypontok is.
- Kicsim… - simítottam újra arcán végig és felém fordítottam, hogy rám nézzen. – Mindenki hasonlít a szüleire, akár tetszik, akár nem, de van egy nagy különbség, hogy te csodálatos ember lettél. Te teszel azért, hogy ne olyan legyél, mint ő, hanem remek apa és remek társ. S mind a kettőben helyt tudsz állni és ott van még az is, hogy remek orvos vagy. Lehet vannak rossz tulajdonságaid, de kinek nincsenek? Téged majdnem kicsinált az alkohol, engem majdnem a motorázás és a sebesség iránti szenvedélyem, de itt vagyunk együtt. Együtt képesek vagyunk bármire, de legfőképpen arra, hogy még két plusz okunk legyen  arra, hogy a lehető legjobbat hozzuk ki magunkról és megmutathassuk azt, hogy mennyi jó és szeretet is lakozik idebent. – s a kezemet a mellkasára tettem, a szívéhez. Komolyan néztem őt és reméltem, hogy nem fogja tovább emészteni magát amiatt, hogy az apja milyen is lett és netán miben hasonlít rá. Nem az a fontos, hanem az, hogy a jelenben nagyon nem hasonlít arra a férfira. Ő csodálatos férfivá vált, mindeközben pedig apává is. S nincs egyedül, itt vagyok én is, hogy társa lehessek és segíthessem őt.
Események könnyedén sodornak magukkal, mintha csak féltve őrzött titkokhoz ez kellett volna, hogy a felszínre kerüljenek. Dühösnek kellene lennem az anyámra, de nem tudok teljesen. Neki köszönhetően kerültünk megint közelebb egymáshoz Ira-val. Neki köszönhetem azt, hogy megismerhettem a mélységben lappangó félelmeit és segíthetek eloszlatni. – Nem is kell tudnod, de még gondolnod se lenne szabad rá, mert ez soha nem fog megtörténni. Érted?! Amíg engem itt látsz, addig a gyerekek és én is mindig melletted leszünk! Ezt vésd jól az eszedbe, de legfőképpen a szívedbe, mert mi hozzád tartozunk. Nem máshoz, hanem HOZZÁD! – tettem igazán nyomatékossá az utolsó szót. Mi hozzátartozunk és nem mással akarom látni a gyerekeimet felnőni, hanem vele. Amíg a levegő a tüdömbe jut és a szívem dobog, addig biztos lehet abban, hogy mi a nyakán maradtunk és soha nem fogjuk elhagyni őt.
Aztán pedig eljött az a pillanat is, amikor beavattam a múltam eltitkolt foszlányaiba, amik részben hozzá voltak köthetőek. Nem voltam büszke magamra, hogy ennyi éven át eltitkoltam, de nem akartam ilyennel terhelni, meg akkoriban se láttam jónak azt, hogy elmondjam bárkinek is. Egyedül akartam megbirkózni a dolgokkal és akkor túlzottan is féltem attól, hogy majd belibben egy csinosabb ápoló, egy csinosabb rezidens, vagy netán egy orvos és akkor ennyi volt. Akkor túlzottan is megtörtem a szüleim miatt, mi pedig… Nem is tudom, akkor még minden annyira képlékeny volt és zavaros, hogy féltem attól, ha tudná, akkor igazából ő menekülne el, vagy nem is tudom igazán mitől rettegtem. Egyszerűen csak féltem kimondani, de most megtört ez a jég is.
- Én is, de akkor még fiatal voltam és féltem, hogy egyszer találsz egy csinosabbat, viccesebbet és okosabbat nálam. – vallottam be, ahogyan viszonoztam az ölelését és a fejemet a mellkasához fúrtam. Egyszerűen akkoriban sokkal több kétely gyötört belülről. Féltem attól, hogy nem tartozom sehova se, hiszen miért is kellenék valakinek, ha a szüleimnek se kellek igazán a választásom miatt? Amiatt, ami gyerekkorom óta az álmom volt…
- Igen. – feleltem teljesen őszintén, ahogyan felnéztem rá, majd elmosolyodtam haloványan, majd megcsókoltam. Mintha csak így akarnám még inkább megerősíteni abban, hogy mindig itt leszünk neki és nincs mitől tartania. Mindig is őt fogom választani, nem pedig azt a családot, akinek köszönhetően megláthattam a napvilágot. Ők hárman és a húgom azok, akik igazán számítanak.
- Ígérem. – és még a kisujjamat is nyújtottam kisujjesküre, ha már a fiammal is megannyiszor tettük, akkor mi se maradjunk ki ebből. Nem akarok vele veszekedni, csak élni szeretném boldog és csöppet se unalmas életünket. Rohangálni a fiam után, a lányomat karomban ringatni és amikor hazaér, akkor ölelésembe zárni őt, majd pedig ebédre összeterelni őket, hogy utána együtt üssük el a délutánt, mielőtt netán megint munkába kellene mennie. Nem rémlett, hogy holnap szabadnapos lesz-e, vagy estére menni kell, de ő úgyis tudja. Ebből sincs soha gond.
Mosolyogva fürkésztem őt, ahogyan „véletlen” csípömhöz ért, az apró tettek, amik csak újra kezdték éleszteni a ki nem aludt tüzet. Lehet egy értelmes ember azt mondaná, hogy ilyen eseményeket követően ez nem helyes és nem kellene, de soha nem érdekelt az ilyen dilidokis szövegelés. Úgy éreztem, hogy szükségem van rá, hogy éreznem kell a gyengédségét, őt, ahogyan újra „közöstáncot” lejtünk. Mintha az a vágy képes lenne minden korábbi rosszat messzire sodorni, minket pedig újra egymáshoz közelebb. Szerencsére pedig ő is érezte, hogy vágyom rá, hogy szükségem van erre és nem akarok várni reggelig. Lehet még félórával, vagy jóval több ideje azt mondtam, hogy ne, meg ilyen veszekedések után is furán vehette ki a dolog magát, de őszinte volt részemről és nem csak a csillapíthatatlan vágy miatt volt az egész.
- Én is, de meggondoltam magam és szeretném… - suttogtam fülébe, ahogyan egészen közel csúsztam hozzá. Kitáncolhatott volna, ha akart volna, ha neki mégse menne, de nem tette. Inkább csak újra csókkal fojtotta belém a szavakat, én pedig nem voltam rest hagyni ezt és inkább viszonozni, mint beszélni. Sőt, inkább próbáltam kicsit felpörgetni a dolgokat, nem véletlen váltam meg egészen gyorsan a pólómtól, mintha végül még se akarnám megadni az esélyt arra, hogy esetleg kihátráljon belőle.
- Most, a többit meg majd behajtom később… - pimaszul néztem rá és kicsit kihívóan, miközben egyre inkább a vágy nőtt bennem iránta. Olyan régóta nem érezhettem testének melegét, ahogyan enyémhez simul, olyan régóta csak álmaimban járt át hasonló érzés a hormonoknak köszönhetően. Vágytam a lopott percekre, amik már tényleg lopottnak voltak mondhatok, hiszen most nem csak a gyerekek elől kellett elrejtőzni, hanem még itt volt a házban az anyám is, de reméltem, hogy ma már nem foga elődugni az orrát a vasorrúbába.
Könnyedén „falt fel”, a hörgése zene volt füleimnek, amikor nadrágjához tévedtem a kezemmel, a másikkal pedig a testét barangoltam be. Amikor pedig ő indult vándor útra a kezével, elidőzve a melleimnél, akkor két csók között kéjes sóhajjal adtam tudtára, hogy mennyire is kedvemre van, amit tesz. Egészen közel voltam már hozzá, a kezemmel pedig szorgosan gomboltam ki a nadrágját, hogy aztán kezemmel bejussak alá, meg az alsója alá is. Szerettem volna a kedvére tenni, azt, hogy neki is igazán jó lehessen ennyi idő elteltével és ilyen eseménydús este után mind a kettőnknek kijárt a gyengédség.
Gondok, gondolatok pedig minden egyes másodperccel egyre inkább kezdtek eltűnni és nem maradt más, mint ő és én a vágyak tengerében. A vágy, hogy Ő az enyém lehessen újra, hogy együtt osztozhassunk abban a mámorban, amit már oly sokszor megosztottunk egymásnak, aminek köszönhetően már két csodálatos gyermekünk is volt. Vágytam újra arra a mámorító érzésre, amivel milliónyi darabra szakít, de mégis mintha felemelne és a mennyekbe röpítene.
- Én is… - ezt is alig bírtam kimondani, hiszen túlzottan is ziháltam már most is. Egyszerűen megőrjített minden egyes érintésével, a látvánnyal, ami elém tárult, hiszen egészen könnyedén szabadítottam meg a felesleges ruhadaraboktól a kismesterkedésem közepette. Kicsit megemelkedtem, hogy ő is megfoszthasson, a nadrágomtól, de aztán… Mintha csak képszakadás történt volna, mert a vágy túlzottan is erőssé vált és elhomályosította az elmémet. Vágy vezette minden egyes tettemet, amivel őt érintetettem, csókoltam és minden egyes mozdulattal egyre inkább elmerültem vele egyetemben a vággyal telített óceánban. Csak őt akartam és mást nem, ennek pedig hangot is adtam, még ha nem is túlzottan hangosan az itthon lévők miatt, de ahhoz elég hangerővel, hogy ő tudhassa mennyire is kedvemben jár. A vágy ködje pedig egyre inkább közelebb sodort minket és a nevét suttogva végül el nem nyelt teljesen neki köszönhetően….  
A levegőt zihálva vettem, a mellkasom hevesen emelkedett, miközben próbáltam a ködön át újra visszatalálni a valóságba. Ha tudtam, akkor arcomat nyakához fúrtam és gyengéden csókoltam bele, hiszen eszem ágában se volt sietve elrohanni tőle. Inkább még el akartam veszni kicsit a gyengédségben és abban a mámorban, amit pár pillanattal korábban együtt jártunk meg.
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügy

Karakterkép :
Reagok száma : 14
Avataron : Justin Chambers
I. :
II. :
III. :
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : Gyermeksebész
Kor : 39
Pillanatkép :
Idézet : Az alkohol öl, butít, és nyomorba dönt! - most ez vagy nem igaz, vagy a sorrend rossz.
Tartózkodási hely : seattle-i lakos

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Ira és Ruby otthona
Pént. Nov. 16, 2018 6:40 pm
18+




Ahogy a homlokunk összeért, egészen közelről fürkészhettem szemeit. Közel s távol nem láttam még hozzá fogható szépséget. És ötletem sincs, mivel érdemelhettem ki ezt a nőt...
- Te már a családomban vagy. Te vagy az egyik legfontosabb tagja a családomnak, hogy egészen pontos legyek. És örülök neki, ha nem hagynád, hogy elüldözzön, mert nem is akarok elmenni. Soha. Csak abban az esetben hagyom magam eltávolíttatni mellőled, ha már kihűltem, és kezdek oszlani. Akkor vihetnek, de addig nem! - humorral próbáltam beburkolni szavaim, bár halálosan komolyan beszéltem. Talán nem mondom eleget, de azt akarom, hogy tudja, életem végéig őt akarom és őt fogom szeretni. A hulla-merev kezeimet feszítővassal kell majd leszedniük róla, mert addig sem akarom elereszteni, míg a lelkem elhagyja a testem majd.
- Kérlek, ha úgy akarsz pihenni, hogy hozzád sem érek, egyetlen ujjal sem... az is kivitelezhető... Talán úgy sem unatkozol majd... - szemöldököm vonogatva emeltem fel kezeim, el testétől, legalábbis, mintha épp megadnám magam, de közben végig vigyorogtam. Legalább huszonhárom remek program jutott eszembe, amit művelhetnénk, úgy, hogy én közben a kisujjamat sem mozdítom meg... és még azzal sem érek a testéhez. Kétségem sem volt afelől, hogy ama módokon is remekül el tudnám szórakoztatni, és lehet ugyan, hogy utána nem igazán érezné mégsem magát kipihentnek, de hát... ugye a lazításnak is vannak különböző formái... és némelyik tán egy kissé kimerítő is lehet.
- Hmm... - csúnyán néztem rá, de csak úgy egy fél percig, aztán elnevettem magam, nem ment tovább. - Jó, megadom magam, lelepleztél. Túl jól ismersz, drágám. Megmenteném azt a gonosz lelkét az enyészettől, de csak hogy aztán az arcába dörgölhessem a tényt: én mentettem meg. Meg talán azért is, hogy még utána is szóba állj velem... - méláztam, mintha töprengenék, melyik is éri meg jobban, habár, persze, igazából nem volt kérdés. Rubyért megtettem volna bármit! És tudom, bármilyen undok és gonosz is legyen velünk az anyja, ő szereti. Ez ugye nyilvánvaló. És ha egyáltalán igazából felmerülne bennem, hogy hagyjam meghalni az anyját adott szituban, akkor egy életre elveszíteném őt. Azt pedig úgysem hagynám.
- Hát, remélem, hogy tőlem, mert neked nincs ilyened, és tudtommal más nem szerepelt az egyenletben, mikor összehoztuk őt... - incselkedtem gonoszul, de természetesen nagyon jól tudtam hogy más a környékén sem volt az esélynek, hogy a fiam ilyet örököljön tőle. Nem, Ruby csak az enyém, s ebben szemernyi kétségem sincs, nem volt, nem is lesz soha.
- Majd csöndesek leszünk - javasoltam ravaszul, majd még hozzátettem. - Na persze, az is csak akkor jöhet össze, ha nem sikoltozol közben - éhes pillantásom bizonyára elárulta, mire is gondolok a sikoltozás okán. - Ohh, engem csöppet sem fog aggasztani, ha nem akarsz aludni! - csillant meg szemem, már a gondolatra is... Az nekem csak kedvező lehet, ha mindenki kiterül a kimerültségtől, és csak mi leszünk már képesek az aktivitásra.
Így fejben elképzelve már akadtak is ötleteim, miféle túrákra is kellene vinnem kis családunkat, hogy a végén mindenki olyan kész legyen, hogy még moccanni se bírjanak, nem még hallgatózni. És egy ilyen után aztán már azt tennénk Rubyval, amit csak akarunk, mert csak a sötétség volna tanúnk, mivel is múlattuk az éjszakát kettesben.
- Hát, tudod, néha csodákra vagyok képes, főleg ha akarok valamit! - vágtam ártatlan képet, de hát, persze, ha nem akarnának elengedni, akkor, és annyi időre, amikor és amennyi időre menni akarok, úgyis elérném hogy meggondolják magukat. Meglehetősen tehetségesen tudom elérni, amit akarok, mint tudjuk, az sem fájdítja a szívem, ha ezért valakinek a kocsijára új gumikat kell vennem.
- Szerintem, ha azt mondod Juannak, hogy strand, a mondat többi részét már meg sem fogja várni. Lubickolhat, eláshat engem a homokban, szerintem vevő lesz a dologra. Ti a húgoddal túl dögösek vagytok, ahhoz, hogy bikini nélkül megússzátok a nyaralást, mi meg anyával majd büszkélkedünk, ő a nem hivatalos menyével, én meg azzal, milyen jó csajokkal járok nyaralni - ártatlanul büszke mosollyal adtam elő ezt, na persze, sejtettem, hogy kapok még, amiért a húgát is dögösnek vélem, de... azt csupán két okból mondtam. Egy: nem vagyok vak, tudom hogy dögös csaj, attól még, hogy engem nem érdekel, hiszen túlzottan is gerjedek a nővérére, akit nem cserélnék le senkire. Kettő: Nem baj az, ha kicsit Ruby is féltékeny, legalább nem kell azon aggódnom, hogy elrejti előlem a gyönyörű testét!
- Nekem jó, de csak ha te is velünk alszol - feleltem, nagy komolyan. Nem szúr ki velem, hisz a kutyák a lakás minden pontján megtalálhatóak időnként. És ez rám is igaz időnként, lévén, néhanapján ott "esem össze", ahol az álommanó épp leteper. A nappalitól kezdve, a konyhán át, egészen a fürdőig... inkább az a csoda, hogy a kertben nem aludtam még, hogy aztán a locsoló kelthetett volna fel, vagy épp az, amint képen nyal valamelyik kutya.
- Oh, igazán? Na nem baj, forogjanak csak bátran, de amelyik esetleg túl sokáig les téged, annak majd azért lehet hogy kiverem a szemét a járókeretemmel, vagy a botommal, amelyik már lesz nekem akkorra. Nem mintha aggódnék, hogy elhagysz értük, de lehet hogy már szenilis is leszek, és nem emlékszem majd rá, hogy nem kell féltékenynek lennem olyanokra, akik még nem tanulták meg, hogy esélyük sincs, hisz te engem szeretsz - kissé gonosz, de nagyon is büszke vigyorom elárulta, nem félek, hogy öregen elhagyna bárkiért is. Azt illetően nem volt kétségem, hogy igaza lesz, és ő idősödve is épp olyan dögös lesz, mint most.
- Ezen nem is kell aggódnod. El fogok én beszélgetni vele a dologról, amint megérti, miről van szó - bólogattam. Igen, Tinát majd ő világosítja fel a dolgokról, Juant pedig én. Reméljük nem kell majd előrehozni a beszélgetést, mert valamelyik gyerek kiles bennünket véletlenül. Jobb annak kivárni az idejét. Azon nem izgultam, hogy bármelyik gyerekkel is bajunk volna ezen a téren. Azt hiszem, mind a kettőnknek van annyi gógyija, és tapasztalata, hogy ki tudjuk okítani a srácokat arról, hogyan kell ilyen téren viselkedni, na meg, tenni a dolgokat. Mi is tudjuk a dolgunk. És sosem voltunk felelőtlenek e téren. Jó, igaz, hogy Juant nem terveztük be anno, viszont nem is szúrtuk el. Együtt éltünk, és együtt is maradtunk. Vállaltuk, amit összehoztunk, és tudtuk is vállalni, felnőtt emberek voltunk már akkorra. Nem volt gond, hogy a fiam megérkezett. De szó, ami szó, igaz, nem szándékoznék hagyni, hogy a fiam olyan ostobaságot tegyen netán, hogy teherbe ejt egy lányt mondjuk tizenöt évesen, aztán mi szülők oldhatnánk meg a gondot, hisz azt a gyereket nyilván nem két kamasz tartaná el. De nem. Ennél többet néztem ki a fiamból. És magamból is, hiszen az ilyen esetekben oroszlánrésze van a szülőnek is, aki vagy nem okította ki tisztességgel a gyerekét, vagy tojt rá, mit csinál a gyereke. Ránk ebből egyik sem lesz igaz. Már csak azért sem, mert amint eljön az idő, beleszuszakolom a fiam fejébe, hogy csak akkor kezdjen el szexelni, ha vállalni tudja a következményeket, szóval, ha véletlenül mégis teherbe ejtené a partnerét, annyi szent, hogy ő fogja vállalni a felelősséget azért a gyerekért, nem más. Az pedig fel sem merülhet, hogy magára hagyná az anyát. Az apám megtette, én nem, és a fiam sem fog ilyet tenni, azt garantálom! Nem, és nagyon ajánlottam már most Juannak, hogy csak akkor ejtsen teherbe valakit, ha már képes felfogni, mi az, felelősséget vállalni egy gyerekért. Mert ha rajtam múlik, meg fogja tenni, ha efféle bekövetkezik.
- Dehogy! - vágtam rá, tettetett háborgással. - Csak gondoltam, ha netán spontán öngyulladásod támadna, szeretnéd, ha valaki azt a tüzet is... hm... eloltaná... Ha már az én jogaim korlátozták mára... - gonoszkodva sóhajtottam fel, hiszen megkaptam már, mára vége a mókának, vége az élvezeteknek, mert anyós befutott... De hát, ettől még... tudjuk jól, mi dúl testünkben. Az pedig egy idő után már akár tűzveszélyes állapot is lehet. És Isten ments, attól, hogy esetleg reggelre leégjen a lakás...
- Hát, tudod, szokták mondani, hogy fontos a nyelvtudás... - cirógattam meg leheletfinoman melle vonalát, karja mentén haladva, jobb oldalt, de szinte bőréhez sem értem közben, s ha nem olyan helyzetben lettünk volna épp, amilyenben voltunk, mármint, anyósfronton, biztos, hogy a kezemet rövidesen követte volna a szám is. Csak hát... nem lehetett. Most be kellett érnem ennyivel, és nem többel.
És még ha csak ez lett volna az est legkínzóbb eseménye, de hát... volt még ennél ugyebár rosszabb is. Például, Rubyval veszekedni.
- Jól van, bocs hogy élek! - vetettem közbe, ahogy... rám szakadt az ég. Most mondjam azt, hogy mert én aztán nem hívtam az anyját, amúgy se, de így estére főleg nem? Hogy nem akarok mást, csak hogy a nő elhúzzon egy tetves szállodába? Nem tört volna le a körme tőle, annyi szent, és ennyi talán még csak-csak ment volna neki is, viszont azzal, hogy ideállított csak így, azzal mindent elcseszett nekünk. A békét, a nyugit, a szexet. Mindent. És nekem le kéne nyelni, még tán örülni is neki, mikor rohadtul nem vágytam a nőre ma este! Máskor se, de ma főleg nem! És én vagyok ezért leveszekedve a lábamról, hát persze! Az én bűnöm még az ózonlyuk is!
Csak milyen kár, hogy még a mérgemért is én érzem szar alaknak magam, mert ahogy Rubyra nézek, látom, érzem, más titulusra már esélyem sincsen. Ez van, a némber megjelent, innen már csak szar lehet minden, de én mindenképp. Csak hát... ezt legalább Rubynál helyre kellett volna hoznom, mielőtt elmegyek itthonról...
- Nem akartam, hogy azt érezd hogy én úgy gondolom, mert nincs is úgy - szabadkoztam, s hangom keservesen csengett. Nem akartam, hogy azt higgye, rossz anyának tartom, vagy hogy azt gondolom, nem tudja ellátni a kicsiket. - Nagyon szeretlek! Én csak... azt hittem... túlterheltelek, és... túl nehéz úgy, hogy én minden nap elmegyek, te pedig itt maradsz és kétfelé futhatsz. Azt hittem, inkább választanád, hogy anyád itt maradjon segíteni velük, még ha több kárt is okoz sokszor, mint hasznot. De azt hittem, inkább választanád ezt, mert én magadra hagytalak a két gyerekkel - magyarázkodtam. Nem, nem akartam, hogy benne maradjon a tüske, hogy azt higgye, nem tartom képesnek arra, hogy helytálljon velük. Nála jobb anyát a sajátomon kívül soha nem ismertem, és nem is fogok. Ő a gyerekeim anyja. Nála jobbat elképzelni sem tudnék, és fájt, hogy ő ezt most... nem látja, és amiatt van ez, amit én mondtam neki. Bűntudatom volt.
- Ha úgy jönnék haza, meg is érdemelném, és igazad is volna, hogy kizárnál. Nem akarom, hogy bármelyikük is úgy lásson valaha is. Hogy azt érezzék rajtam, hogy ittam! - mondtam eltökélten. Finoman fogtam meg kezét, és húztam a számhoz, majd a tenyerébe csókoltam. Nem eresztettem el, ujjait simogattam, ahogy pillantását kerestem. - Ti hárman jelentetek nekem mindent. És nem akarom... hogy azt lássátok, hogy még ennyit sem tudok megtenni értetek. Így sem érdemlek ilyen családot, hát még ha iszákos volnék ismét. Maximálisan megérdemelném, hogy elhagyj érte, és a srácokat is vidd, hogy megvédd őket attól a látványtól. Én is meg akarnám tőle védeni őket. Értetek... akarok jobb ember lenni. - Ez igaz is volt. Úgy volt. Senki másért... csak anyámért igyekeztem anno, hogy ne legyek olyan, mint az apám, de mióta ők hárman vannak nekem... értük teszem, értük akarok jobb lenni. És igaz, hogy apám nem ivott, viszont tudom, hogy függő volt, igaz, csak utóbb tudtam meg róla, de... ez is olyasmi volt, amit azután még jobban el akartam kerülni. Ebben sem akartam rá hasonlítani. Nem akartam és nem is akarok. Jobb akarok nála lenni!
- Nem tudom... - vontam meg először a vállam, nem akarva kimondani, de aztán... nyűglődve csak kiböktem. - Mert talán túl nehéz. Így. Velem. Mert talán könnyebb volna, ha olyannal volnál, aki közelebb áll ahhoz a kaszthoz, amit a szüleid elvárnának a párodtól. Valaki olyannal, aki többet nyújthat nektek. És neked is többet. Segítséget, meg ilyesmiket - magyarázkodtam. Nem mintha nagyon vágyam volna azt támogatni, amit az anyjától éreztem, viszont akkor is tartottam tőle, hogy egy nap ő maga is belátja, velem nehezebb, gyereket nevelnie, élnie, mint ha egy olyan pasassal volna együtt, aki a szülei anyagi szintjén áll. Tény, hogy mi sem éhezünk, de azért... mindig van följebb. Más mellett talán elgondolkodna, hogy lehetne bentlakó segítsége, aki segítene a gyerekekkel, vagy házvezetőnője, aki segítene a ház körül, vagy mit tudom én, mikkel könnyítik az életüket a gazdagok. Talán érezheti úgy, hogy a mi szintünkön nehéz a két gyerekkel. Főleg hogy én sem vagyok itt, hogy segítsek. És ha egyszer betelik a pohár, az anyja célt érhet.
Hallgattam őt. Nem vágtam közbe, pedig olykor szívesen ráztam volna a fejem, ellenkezve szavaival. Mert úgy éreztem kellene... kellett volna. Nem is tudom... azt hiszem, apám mindig is egy olyan démon lesz a múltamból, akitől nem tudok megszabadulni. Akarok. De nem megy. Hiába, hogy soha egyetlen szót sem váltottunk, sem éltében, sem holtában nem is láttam, mégis mindig úgy éreztem, fölém magasodik, és össze akar nyomni, elpusztítva mindent, amit felépítettem. De ezt az érzést próbáltam elrejteni. Eltemetni magamban. Jó mélyre, hogy még én magam se tudjak róla.
- Szeretlek! - suttogtam, szemeibe nézve, mellkasomon nyugvó kezét fogva és szorítva meg. Nem, nem hittem el minden szavát... nem ment... mert én nem tartottam ilyen jónak magam, mint ő engem... de a szavai gyöngéden simogatták lelkemet. Jólesett, hogy ilyen jónak lát... jólesett, és táplálta szívem odabenn. Jó érzés volt, mert azt súgta, hiába nem érzem magam elégnek neki, ő... ő azért elégnek érez engem maguk mellé. És ez jó volt nekem. Jobb volt így. Félelmeim nem tűntek el, de... jobb érzés volt. Erősebbnek éreztem magam tőle, és jobban vágytam őt, mint valaha. Hogy öleljem, és ne eresszem soha!
- Én pedig hozzátok. Ezt tudd mindig - feleltem komolyan, őszintén. - Teljesen mindegy, hogy csak a szívem, vagy akár törvény, vagy akármi más is tart még össze bennünket, mert nekem soha... de soha nem kellene más, csak te! TE vagy álmaim nője, a gyerekeim anyja, a szívem választottja, akit mindennél jobban szeretek! Bármit megtennék, bármivel szembemennék értetek! Te és a srácok vagytok nekem minden. Nincs olyan, amit meg ne tennék értetek! Ti vagytok a levegő a tüdőmben, és a vér az ereimben - simítottam meg arcát, de ujjaim nem álltak meg, hajtincsei közé futottak, úgy fogtam két kezem közé fejét, és húztam gyöngéd erőszakkal magamhoz, hogy megcsókolhassam. Megcsókolhassam, de úgy, hogy elhiggye, hogy szemernyit se kételkedhessék, afelől, szavaim helytállóak, s tökéletesen megfelelnek a valóságnak.
Felnevettem. Keserűen. Hitetlenkedve.
- Hogy nálad?! - Megöleltem, magamhoz szorítottam, majd ahogy adtam egy puszit a feje búbjára, hajába mormogva folytattam. - Nálad nekem nem létezik sem csinosabb, sem okosabb, se viccesebb! De ha létezne sem kellene! Nem is kellett, nem is fog! Csak te! És nem tudsz nekem olyat megvallani, vagy olyat tenni, ami miatt ez megváltozna! Van még valami, amit esetleg elmondanál? Itt a lehetőség, gyónj, most mindent megbocsátok, gyilkosság, hazaárulás, kocsilopás, motorozás, jöhet bármi! - biztattam, részben persze csak humor volt a dolog, de azt viszont komolyan gondoltam, hogy bármit elmondhat nekem. Nem akartam, hogy úgy érezze, titkolóznia kell, mert nem érteném meg, vagy fogadnám el, vagy tudom is én. Szerettem volna, ha megbízik bennem. Legyen szó bármiről, bármikorról.
Bólintottam, hogy elhiszem neki. Ha kimondta, úgy is lesz. Nekem ez elég.
Elfogadtam az ujját, s kisujjamat az övébe akasztottam, hogy így szentesítsük az esküt. Igaz, mára sem terveztük, hogy ez lesz az esti programunk, na de hát... az ígéret szép szó, és azzal talán jobban is igyekszünk majd, hogy úgy is legyen. Ha pedig reggel eltűnik az anyja innét, akkor még nagyobb is lesz az esélyünk rá, hogy úgy is legyen, ahogy mi akarjuk, vagyis meg tudjuk őrizni a békét a házban.
Hát, én igazán nem terveztem, hogy felkeltem az oroszlánt, tényleg nem, de... de ha már megtörtént... lássuk be, hülye lettem volna visszaaltatni! Eleve csak azért álltam le, és hagytam aludni menni, mert úgy volt, hogy ő már nem akarja... viszont ahogy az események sora elkanyarodva ismét azt kezdte el mutatni, hogy mégis... na, hát szóval nem lettem volna olyan bolond, hogy veszni hagyjam a pillanatot!
- Örülök, hogy így döntöttél - sóhajtottam, vágyakozva érintve őt, ujjaimmal elevenen falva centiről-centire. Semmi pénzért nem utasítottam volna el őt, és nem, nem csak amiatt, mert én most és mindig ugyanúgy lángolva vágytam őt, hanem talán kicsit azért is, nehogy az iménti hülyeségeim után most még azt is tévesen bemesélje magának, hogy már nem is kívánom. Elég baj az, hogy azt gondolhatná, hogy rossz anyának tartom, vagy alkalmatlannak, ha most még azt is hinné, hogy nem kívánom, hogy nem tartom a legjobb nőnek a Földön, farmra is száműzettethetném magam, akkora barommá avanzsálnék. Mert akartam, kívántam, szüntelenül, minden nap, egész nap! És most... különösen! Mert miután elmondtam neki mit érzek, azt akartam, hogy meg is mutathassam, igen, éreztethessem, mennyire akarom, szeretem és milyen gyönyörűnek is látom őt! Hogy mennyire kell nekem! Hogy mennyit jelent nekem!
És hát... nagyon az érzéseimről sem akartam már tovább beszélni... úgy éreztem, ennyi elég volt egy estére. Most már inkább megmutatnám, mit érzek és mit gondolok, az amúgy is jobban megy nekem.
- Igenis, asszonyom! - csillant, vad vágytól telten szemem, és ha a kezem nem az ő testét kényeztette volna inkább, még talán szalutáltam is volna, de így eszemben sem volt elvenni róla a kezemet. Még csak az kellett volna, hogy kockáztassam, hogy egy óvatlan pillanatban kiugorjon az ujjaim közül, és meglógjon... Nem, nem! Ma már többször nem! Még így is erővel kellett magamból száműznöm az orvost, aki megkérdezte volna tőle, hogy egészen biztos-e, hogy szeretné... ám a férfi bennem nem bírta volna tovább az időhúzást, és persze... a társaként tudtam azt is, vagyis... gyanítottam, ha megkérdőjelezném őt, még a végén tényleg a kanapén aludnék, amiért nem nézem ki belőle, hogy orvosként, nőként, anyaként, felelős döntést tud hozni, hogy akarja-e a szexet, vagy sem. Úgyhogy, én csak átadtam magam az érzésnek.
Ő sóhajtott érintéseimre, belőlem ellenben egészen egyszerűen elveszett a levegő, mikor a keze eltűnt a nadrágomban, és kényeztetni kezdett. Igazán nem azért, hogy ez olyan fontos szempont volna, de ehhez nagyon értett, és az egyik dolog volt a millióból, amiért nagyon szerettem! Az őrületbe bírt kergetni, néhány puszta mozdulattal! Egyszerűen eszemet vesztettem tőle... Nem volt megállás!
Nem tudom, és nem is érdekel, mások miként vélekednek erről, én azonban tudom, a világ olyankor egyetemlegesen megszűnik... amikor Ruby a karjaimban van. Ezek a pillanatok egészen egyszerűen olyanok voltak, mintha nem létezne e földön senki más, csak... ő és én. És nem is hiányzott senki, nem kellett nekünk senki és semmi más. Csak... mi ketten voltunk, és ez elég volt, tökéletesen elég. Amikor megcsókoltam, és amikor megcsókolt, úgy éreztem, egymásnak lettünk teremtve. Amikor megérintett, s mikor megérintettem, olyan volt, mintha külön... nekem tervezték volna meg, minden egyes porcikáját. És amikor az eksztázisközeli percekben/pillanatokban testem testével összeolvadt, egészen egyszerűen úgy éreztem, atomjaira hullana a világ, ha elszakítanák tőlem. A mindenségem volt. Ő volt az egész világom.
És azt akartam, hogy ezt érezze. Minden csókkal, érintéssel, ahogy végigcsókoltam testét, ahogy ujjaim kényeztették, akartam... tudja meg, mit jelent ő nekem, érezze... élje át, amit én átélek vele!
Így fogadott bennünket a beteljesülés. Mindössze pár emlékvillanás... de főleg az érzések töltötték ki lényem, attól a pillanattól fogva, hogy megszabadítottam a ruhájától, az érzés, hogy csókolhatom, és csókolnom kell, hogy testem összeolvadt az övével, és ritmikus mozgásunk tökéletes, szenvedélyben lubickoló táncot alkotott meg számunkra... ez volt a tökéletes... a tökéletes befejezés. A tökéletes pillanat.
Ahogy a pillanat megélte után nagyokat szuszogva temettem arcom hajába, kicsit elnevettem magam, megérezve csókját a nyakamon. Bőröm és ajka egyformán forró volt, lélegzete csiklandozta a bőrömet. Lassan simogattam hátát, öleltem, és nem akartam elereszteni.
De mély bánatomra, a kattogó falióra békés csitulásunk közepette csak azért is emlékeztetett... muszáj lesz. Indulnom kellene...
- Idő van... - suttogtam Ruby fülébe, bár ettől még nem moccantam. Minden pillanatot ki akartam élvezni, és hát... a forgalomra annyi mindent rá lehet fogni...
- Utálni fogsz, ha most magadra hagylak? - Szívem szerint inkább felkaptam volna, és az ágyba vittem volna, ahonnan reggelig sem hagytam volna kiszállni... de hát... ezt sajna reggelre kell halasztanunk.
- Ígérem, hogy sietek haza reggel, rendben? - kérdeztem, és kicsit elhúzódtam, hogy állánál fogva kényszeríthessem, nézzen rám, s én megcsókolhassam őt.
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügy

Karakterkép :
Reagok száma : 14
Avataron : Camilla Luddington
I. :
II. :
III. :
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : baleseti sebész
Kor : 35
Pillanatkép :
Idézet : I want to be the first thing you touch in the morning and the last thing you taste at night.
Tartózkodási hely : seattle-i lakos

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Ira és Ruby otthona
Pént. Nov. 16, 2018 10:00 pm
- Helyes, de az még sokára lesz, így ne is fecséreljünk rá szavakat. – sietve hessegettem el azt a képet, hogy egyszer el fogom őt veszíteni. Nem akarok erre gondolni most. Még fiatalok vagyunk, van két csodálatos gyermekünk, így bőven akad okunk még élni. Remélhetőleg még sokáig ott leszünk egymásnak, mert nem fog egyikünket se komolyabb baj érni.
Szavaira megforgatom a szemeimet és játékosan meg is ingatom a fejemet, mint aki nem hiszi el, hogy tényleg ezt mondta. Mindig is tudtam, hogy nem kell félteni, de a pillantásába volt írva a huncutság, vagy éppen az, hogy mennyire nem unatkoznánk. Nem volt kérdés, hogy értem őt, így nem is szólaltam meg csak fürkésztem őt mosolyogva.
- Most lebuktál egyetlenem. Előbb azért mentenéd meg, hogy életed végéig orra alá dörgölhesd és utána jön csak az, hogy én szóba álljak veled. Szépen vagyunk. – tettetett duzzogással szólaltam meg. Nem gondoltam én se komolyan, de ha már ő így, akkor én is. Nem árt, ha néha kicsit szívom a vérét. A végén azt hinné, hogy valami baj van, ha sokáig nem lenne ilyen pillanat az életünkben.
- Csak remélni tudod? Ha így van, akkor sajnálom, de se cáfolni, se megerősíteni nem tudom. Azt hiszem az emlékek kicsit megkoptak abból az időből. – öltöttem rá gyerekesen nyelvet, majd közelebb hajolva őt megcsókoltam. Akkor se volt más, most sincs más. Tőle van mind a királyfim és a hercegnőm is. Ők az én szemefényeim. Nem is akarok arra gondolni, hogy mi lenne velem nélkülük. Nem veszíthetem el őket, mert azt biztosan nem élném túl. S azt hiszem pontosan emiatt sokszor a megtört szülőket látnom a kórházban, amióta anya lettem.
- Szerintem inkább most hallgass el, mert a végén nem fogok szóba állni veled. Eddig soha nem volt semmi panaszod, akkor ne most kezd el. – mondtam kicsit morcosan, majd orrára koppintottam játékosan. Tudtam, hogy nem gondolja komolyan, de most valahogy nem tudtam ezt a részét viccnek venni. Egyszerűen nem ment. Talán anyám miatt, amiatt, hogy a kedvem a béka feneke alatt volt jóval annak köszönhetően, ahogyan alakult az este. Nem is reménykedtem abban, hogy idővel netán még a varázs visszatérhet ma estére.
Mosolyogva hallgattam a terveit. – Ebben van igazság, lehet inkább sellőnek kellett volna születnie. – kuncogtam jókedvűen, miközben hozzábújtam kicsit. Apró csókokat hintettem arcának élére. – Ha már így gondolod, akkor nem ismersz valami megnyerő úriembert, akinek esetleg be lehetne mutatni? – vágtam angyalokat megszégyenítő ártatlan arcot. Nem szerettem én se soha a kerítőket, de a húgomért még képes lennék erre is. Maximum legközelebb agyon csap. Vállalom a kockázatot, de lévén mostanság nem igazán jártam a kórházban, így azt se tudom, hogy mi a helyzet ott ilyen téren.
- Majd meglátom. – szólaltam meg komolyan, de a végére már mosolyogtam, így sejthette, hogy nem szabadulna olyan könnyedén tőlem, de erről máris beugrott még valami. – Tényleg, ha elutazunk, akkor mi lesz a kutyákkal? – néztem rá kérdőn, mert erről nem is beszéltünk, hogy őket is vinnék-e, mert ha igen, akkor kellene papírok, ha nem, akkor meg szerezni kell valakit, aki gondoskodik róluk és igazán megbízunk benne.
- Ha szenilis leszel, akkor lehet már arra se fogsz emlékezni, hogy én ki vagyok, így kár is aggódni a szemükvilágáért. – nyomtam egy csókot kedvesem homlokára, miközben kicsit elképzeltem magunkat, hogy vajon milyenek is lennénk öregként, igazán öregnek. Az unokáink, vagy esetleg a dédunokáink is miként rohangálnának körülöttünk. Mosolyom pedig ezzel egyidejűleg egyre szélesebb lesz, mert túlzottan is szívet melengető volt ez az ábránd.
Ezt is megbeszéltük, meg még ráérünk ezt jobban kivesézni akkor, ha már itt lesz az ideje, az pedig még jóval odébb van. Még ott van előbb az első ovis szerelem is és a többi aprónak tűnő dolog, amire az ember szívesen gondol vissza. Vajon kinek fogja előbb elárulni nekem, vagy apának, ha egy lány megtetszik az oviban neki? Remélem nekem, nem pedig titkolni fogják előlem.
- Értem, ezek szerint máris ennyire könnyedén átadnád a dolgot másnak. Ezt megjegyeztem életem. – biggyesztettem le az ajkaimat játékosan, mint aki tényleg kicsit elszontyolodott, pedig szó se volt erről. Inkább csak megint szívtam vérét, pedig még vámpír se voltam.
Muszáj volt ajkamba harapni, hogy féken tudjam magam tartani. Túlzottan is kellemes volt, ahogyan bőrömet cirógatta és az volt a szerencse, vagy éppen balszerencse, hogy egészen hamar abba maradt. – És fontos az is, hogy olykor ne tisztességesen játszunk, mi? – vontam fel kérdőn a szemöldökömet eme tettének köszönhetően, mert pontosan tudja, hogy miként is szédítsen el, ha arról van szó és édesgessen vissza a karjai közé.
Nem hittem volna, hogy ma még mi is egymásnak fogunk esni. S persze ez is anyámnak volt köszönhető. Hihetetlen.
- Nem ezt mondtam, de… - aztán sietve haraptam a nyelvemre, mert nem fogom kimondani. Főleg azért nem, mert nem gondolom komolyan és nem akarom tovább rontani a helyzetet se. Ha megpróbálta volna kihúzni belőlem, akkor is csak szúrósan néztem rá, hogy inkább ne tegye, mert nem fogok semmit se mondani és ezzel a pillantásommal már nem egyszer adtam tudtára azt, hogy mikor jobb hallgatnia. Remélhetőleg most is érteni fogja.
Azt meg pláne nem gondoltam volna, hogy még ilyen dolgok is előkerülnek valahonnan a zsákból. Néha mindenki kételkedik magában, szerintem nem létezik olyan ember, aki nem, vagy hazudok vagy csak túlzottan öntelt. A szavaival pedig betalált egy olyan dologra, amitől tényleg néha rettegtem, hogy netán nem tart elég jónak a gyerekeinkhez. Csendesen hallgattam azt, amit mondott. Elvesztem az íriszeiben és próbáltam abba kapaszkodni, amiket mondott, hogy elűzzem a kétely legapróbb szikráit is, mintha teljesen el akarnám ilyen téren fojtani a tüzet.
- Kicsiszívem… - gyengéden érintettem meg az arcát egyik kezemmel és gyengéden cirógattam, mintha így akarnám megnyugtatni őt. – Nem mondom azt, hogy teljesen tisztában voltam azzal, hogy mire is vállalkozom, de csöppet se bánom, hogy így alakult. Maximum néha elgondolkozom, hogy mit is tartasz még mindig vonzónak bennem, amikor karikásak a szemeim, a hajamban néha kaja van Juannak köszönhetően, vagy éppen a lányunk kent össze tejjel, vagy a böfijével. Olykor tényleg roppant fárasztó, de imádom és hálás vagyok azért, hogy te vagy mellettem, mert lehet sokat dolgozol mostanában, de pontosan tudom, ha valami baj lenne vagy extrán szükségem lenne rád, akkor itt lennél. Szeretlek és ti hárman, meg persze a húgom a legjobb dolog ami velem történt. – teljesen őszintén gondoltam azt, amit mondtam. Régebben biztosan csinosabb voltam, rendezettebb is és nem olyan voltam, mint aki nem aludt semmit se. Tényleg nem értettem, hogy miként is képes még mindig elragadónak látni engem. Főleg, amikor netán Juan kekszét szedi ki éppen a kócos és szénaboglyára emlékeztető hajamból. De mindezek ellenére se cserélnék senkivel se, ők az én rosszcsontjaim és angyalkáim, így ameddig lehet velük szeretnék lenni, majd utána ráérek visszamenni dolgozni, vagy amíg egy teljes fizetésből is boldogulunk.
- Elhagyni téged? – egészen halkan csendült a hangom, mint aki hirtelen rémet látott és beszélni is elfelejtett. Szomorúan pillantottam le, miközben ízelgettem mindazt, amit mondott. Örültem, hogy egyetért velem, mert mind az ő, mind a gyerekek érdekét szolgálná az, hogy nem engedném úgy őket egymás közelébe, bármilyen csatát is kelljen megvívnom abban a pillanatban, de… de arra nem akartam, vagyis nem mertem gondolni, amit ő kimondott. – Nem hagynálak el, csak ha te is azt akarnád. Inkább segítséget kérnék és próbálnék hatni rád, hogy fogadd el, menj el egy olyan helyre, ha nekem nem menne az, hogy le tedd újra a poharat, meg a csábos üvegeket. Szeretlek és remélem nem olyannak gondolsz, aki hátat fordítana neked, ha nehézségbe ütközünk. Ketten együtt sok mindent képesek vagyunk megoldani. – nem volt túlzott erő a hangomban, de érezhető volt, hogy félelemmel töltött el annak a gondolata is, hogy netán egyszer elhagynánk egymást. Mély levegőt vettem és próbáltam megnyugodni, miközben lassan kifújtam, majd fejemet mellkasának döntöttem, mintha némán kérném, hogy ígérje meg az soha nem fog eljönni. Soha nem fogunk egymásnak véglegesen búcsút inteni, hanem küzdeni fogunk azért, amit ketten együtt felépítettünk… Szükségem lesz rá mindig. Ő az én mentsváram, egyetlen menedékem és ő az, akit képes vagyok igazán szeretni szerelemmel.
Kíváncsian fürkésztem őt és türelmesen vártam, hogy megszólaljon. Nem kérleltem szavakkal, csak a pillantásommal. Szerettem volna, ha most beenged a gondolataiba és érzéseibe, nem pedig falak mögé zárja el őket előlem. Rossz érzés lett volna belegondolni, ha megteszi. – Többet? – meglepetten pislogtam párat. – Olyannak ismersz, aki netán dadára akarná bízni a gyerekeit, míg a belvárosban vásárolgat, meg kávézgat? Ilyennek ismersz, Ira? – kérdeztem meg szomorúan, mert szerintem soha nem voltam ilyen. – Igen, valóban szeretném, ha többet lehetnél velünk, legfőképpen a gyerekek miatt, mert annyira szeretnek téged, de azt is tudom, hogy mivel jár a munkánk. S pontosan emiatt tudom, hogy a lehető legjobban próbálsz rólunk gondoskodni és velünk tölteni annyi időt, amennyit csak lehet. Amikor hullafáradtan haza esel, akkor is a fiaddal vagy, hagyod hadd nyúzzon még, mielőtt elmennél pihenni kicsit. A lehető legjobbat találtam meg, a lehető legjobb társat és apát a gyerekeimnek. Nincs szükségem másra, csak rád van. S gondolhat bárki bármit is, ez akkor is így fog maradni. Ezt jól vésd az eszedbe, de legfőképpen a szívedbe, hogy te vagy az én másik felem! – közben kicsit még a mellkasát is megböködtem, hogy tényleg figyeljem rám, mert ez így van. Melyik anya ne szeretné azt, hogy élete párja sok időt töltsön a gyerekekkel? Szerintem mindenki erre vágyik, de azt is tudom, hogy mindent megtesz. Én pedig ezért örökké hálás leszek és nem véletlen az, hogy olykor úgy sietek már lehámozni róla a fiúnkat, mert látom rajta, hogy mennyire is fáradt, de ő akkor is ott van és úgy tesz, mintha nem lenne semmi gond, nem lenne fáradt. Szeretem őt, teljes szívemből és az élettől az egyik legjobb ajándék ő volt életem során.
- Én is, mindennél jobban. Te vagy a legfontosabb az életünkben! – újra elvesztem az engem fürkésző szempárban. Melegség járt érintésének köszönhetően és biztosra vettem azt is, hogy megint olyan makacs, hogy nem hiszi el minden egyes szavamat, de nem is kell elhinnie, inkább csak érezze a szívével, hogy igazam van. Csodálatos ember és nem kell attól tartania, hogy olyan lenne, mint az apja, mert nem. Remek ember vált belőle, ahogyan remek apa is.
Meglepetten pislogtam, amikor meghallottam a nevetését. Sok mindenre számítottam, de erre nem.
- Majd gondolkozom, hogy van-e bármi, amit meggyónhatnék neked. Vagy az ér, hogy menthetetlenül beleszerettem abba a férfiba, aki éppen feloldozni akarna a bűneim elől, de úgy érzem, hogy inkább bűnbe is venne? – ujjammal gyengéden simogattam a tarkóját, közben őt néztem édes mosollyal az arcomon. Játékosság szikrái a szememben megcsillantak, közelebb hajolva hozzá végül megcsókoljam őt. Szenvedélyesen és vágytól átitatottan.
- Ne szövegelj annyit, inkább fejezd ki másképpen, hogy mennyire is örülsz. – húztam a nem létező bajuszát újra, miközben hagytam magam újra megrészegíteni. Minek ide bor, amire a franciák annyira esküsznek? Itt van nekem ő, jobb bármelyik italnál, vagy éppen drognál, hogy elvegye az eszemet és egyre inkább átadjam magam a vágyaimnak, ösztöneimnek, amik szintén az ő forró ölelésébe sodornak. Onnan már nincs menekvés, de nem is akarok. Sőt, inkább hagyom magam elveszni az általa előcsalogatott érzések hadában. Nem ellenkezek, inkább csak segédkezem abban, hogy minél inkább varázslatosabbra sikerüljön az esténk, ami alapból is annak indult, míg anyám meg nem jelent. Ezt meg részben lehetne mondani békülésnek is, az ösvény egyik elágazására is, ami segít minket újra egymásra találni, közelebb sodorni. Még ennyi év után is túlzottan is hatással van rám, ezt soha nem is próbáltam leplezni előtte. Inkább csak hagyom azt, hogy a köd elmémre telepedjen, aztán meg az ösztönök magukkal rántsanak és szebbé varázsolják mind a kettőnk estéjét.
Közelsége még utána is mámorító volt, nevetése a legkellemesebb dallam volt azokban a pillanatokban is, amiket apró csókjaimnak szánt feleletül, vagyis gondolom. Gyengéd simogatása a hátamon, a gerincem vonalán olyan volt, mint a legkellemesebb nyári szellő, ami magához ölel gyengéden és messzi vidékre repít.
Csak mormogtam egyet, amikor megtörte a pillanat a szavaival. Tudtam, hogy nem tarthatom itt tovább, de ennyi idő után, akkor se volt kellemes, hogy ennyire hamar elillanhat az ölelésemből.
- Nem, csak sajnálni fogom, hogy máris elrabolnak tőlem. – pillantottam rá boldogságtól sugárzó arccal, mintha a korábbi vihar meg se történt volna. Arcát két kezembe fogtam és megcsókoltam gyengéden.
- Rendben, de inkább azt ígérd meg, hogy vigyázni fogsz magadra. – inkább érjen haza lassabban, de biztonságban, mintsem valami baja essen. Belebújtam a felsőmbe, meg az alsóneműmbe, miközben figyeltem őt, míg felöltözött. Lassan összeszedtem én is a maradék ruhámat, majd mielőtt még távozhatott volna újra megcsókoltam. – Szeretlek és gyere haza épségben. – suttogtam ajkai fölött, megvártam míg elment, hogy utána a fürdőbe bevessem magam. Az este egészen békésen telt, nem volt eltérő a megszokottól, a reggel viszont annál inkább borzalmasabbra sikeredett. Főleg, miután anyám is megjelent. Juan persze örült neki, de aztán hamar leragadt a kedvenc meséjénél, így kénytelen voltam utána vinni a tányérját is, hogy a reggelizni se felejtsen el. Nem gyakran engedtem ezt meg neki, de most így jobbnak láttam, hogy ne hallja azt, amit a nagyival beszélek.
Naiv voltam, amiért azt hittem, hogy könnyedén fog menni. Hogy meg fogja érteni a dolgokat, de ehelyett csak újabb sértéseket kaptam meg. Természetesen még apát is felhozta, hogy őt se keresem fel, pedig igazán bocsánatot kérhetnék, meg beismerhetném, hogy tévedtem. ÉN pedig nem akartam hinni annak, amit mondott. Nem tévedtem. Pontosan az volt a munkám, amit szeretek és ott voltam, ahol lennem kellett a családommal és a számomra legmegfelelőbb férfival az oldalamon. Aztán jött a házasság, majd a kritizálása annak, hogy milyen anya is vagyok. S valahol itt telt be a pohár, először finoman kértem, hogy távozzon, de miután nem mozdult meg, szinte már üvöltöttem és én mentem a bőröndjéért, majd nyitottam az ajtót, miután a kulcsot is odaadta, hogy távozzon. Menjen, amerre menni akar, de itt biztosan nem marad. Ezek után pláne nem.
Mire az ajtó becsukódott, addigra már a könnyeim patakokban folytak. Juan is már engem fürkészett, mire sietve próbáltam meg letörölni őket és mosolyogva közeledni felé.
- Anya mi a baj? – csendült kérdőn a hangja, mire megráztam a fejemet és puszit nyomtam a fejére, ahogyan a karomba zártam.
- Semmi baj, gyere ülj vissza mesét nézni, hozok neked kakaót. – suttogtam a fülébe, mire ő elmosolyodott. Utáltam magam, amiért nem tudtam visszafogni magam, amiért netán kitettem a fiamat annak, hogy halljon üvölteni. Soha nem akartam azt, hogy ilyenben legyen része, de egyszerűen már nem bírtam tovább hallgatni, nyelni a dolgokat. Képtelen voltam rá, mert pont a saját anyám alázott meg, mintha csak mindenben a rosszat látná és tényleg nem látna bennem semmi jót se, vagy nem látná azt, hogy mennyire is boldog vagyok. Mindenem megvan, amiről gyerekként álmodtam. Egy társ az oldalamon és a gyerekek is, saját családom van. Ennél többet meg nem is kívánhatnék. Kakaót bevittem a kishercegnek, tudtára adtam azt is, hogy a hálóban leszek, ha kellene valami, akkor nyugodtan szóljon. Azt hittem, hogy addig még hosszú idő fog eltelni, így újra nyugodtszívvel szabadjára engedtem a könnyeimet, pedig nem kellett volna. Juan egészen hamar betoppant, majd jöttek a plüssei és a bújása. Szívembe hatolt a kedvessége, ahogyan a könnyeimet próbálta meg letörölni. Végül összebújva feküdtünk a hatalmas ágyban, miközben azt suttogta néha, hogy ő szeret és ne legyek szomorú. Ezt csak az ajtó csukódása törte meg, mire sietve kapta fel a fejét. Kérdőn nézet rám, mire én a fülébe suttogtam, hogy apa jött meg. Ő meg máris mászott le az ágyról, hogy az apukája elé siessen. Elmosolyodtam az arcán megjelenő boldogságnak köszönhetően, de aztán újra az ágyba nyomott az a sok rossz, amit a fejemhez vágott nem olyan régen az anyám. Újra sírni kezdtem, így esélyesem se volt meghallani Juan suttogását, amit Irannak mondott.
- Apaaaa. – szaladt felé boldogan és már bújt is az ölelésébe, majd nyomott egy puszit az arcára. – Anya szomorú. Sír, pedig vittem neki plüssöket is, ahogyan ő szokott hozni nekem. – motyogtam kicsit megszeppenve. – Nagyi elment, anya meg felemelte… - s itt elgondolkozott, hogy miként is kellene fogalmaznia, de inkább hagyta a fenébe, megfogta csak apa kezét és elkezdte húzni a háló felé. Mintha csak abban hitt volna, hogy ketten együtt képesek újra megmosolyogtatni és a könnyeimet felszárítani, mint az esőt a nyárinap.


A hozzászólást Ruby Chamberlain összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Nov. 20, 2018 10:12 am-kor.
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügy

Karakterkép :
Reagok száma : 14
Avataron : Justin Chambers
I. :
II. :
III. :
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : Gyermeksebész
Kor : 39
Pillanatkép :
Idézet : Az alkohol öl, butít, és nyomorba dönt! - most ez vagy nem igaz, vagy a sorrend rossz.
Tartózkodási hely : seattle-i lakos

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Ira és Ruby otthona
Hétf. Nov. 19, 2018 6:51 pm
Bólintva hagytam rá a dolgot, hisz ja, én sem sietek a sírba, még feltett szándékom élni vagy... hát... még legalább egy olyan hatvan évet minimum. Csak hogy biztosan jól kiélvezhessem Ruby szerelmét.
Ő mosolygott szavaimra, én meg cinkosan vigyorogtam, úgy egyébként a lehetőségeinkre is, és ha már benne voltunk, azon is, hogy tudtam, hogy tudja, mire is gondolok. Még ha a pontos részleteket nem is mind sejthette, azért gyanús volt, hogy bizonyára elég jól körbe tudja képzelni a körülbelüli elméleteimet, gondolataimat, ötleteimet. Hiába... jól ismer. És hát, nekem is vannak elég jó tippjeim, arra, mitől is lazulna ő el.
- Uuuu, ez fájt! - jajdultam fel, legalábbis mintha ezúttal ő csípett volna meg engem. Persze, nem volt komoly, csak játszottam. - Hát ennyire nem ismersz?! - tettettem felháborodást. - Naná, hogy csak érted tenném! - feleltem, és végül csak kibújt belőlem egy vigyor. Nem tudtam tovább húzni a dolgot, hiszen tudtam én, hogy nem mondja komolyan, és ő is tudhatta, határozottan ő áll nálam az ok-okozati csúcson, és ha már itt tartunk, ha választanom kéne mi előbbre való, ő, vagy az esküm, ő határozottan kilométerekkel előbb érne célba.
- Ohh, igen? - ravaszul összehúzott szemekkel méregettem őt. - Oké, de remélem pont olyan jók azok a kopott emlékek neked is, mint nekem az enyémek - emelgettem szemöldököm, és gonosz kis vigyor terült szét ábrázatomon, de azért persze viszonoztam a csókját. Tudtam, viccel, ahogy ő is tudta, én sem mondom komolyan. Senki másunk nem volt sem akkor, se most, és nem is akartunk, én legalábbis biztosan nem, de szerintem ő sem. Minek nekem még egy, mikor már enyém a tökéletes? Áhh, fenéket, Rubynak a nyomába sem érne senki. Soha!
- Hé... tudod, hogy nem úgy értettem - cirógattam meg orcáját békítőleg, és finoman magamhoz húztam, hogy megölelhessem. Nem akartam én hogy megbántódjon, vagy rosszul érezze magát, csak viccelni akartam. Nem gondoltam, hogy éppen emiatt fog elkomorodni. Bár nem éreztem azt, hogy konkrétan mérges volna amiatt, amit mondtam, de azért... azt sem akartam, hogy elszontyolodjon.
- Ugyan, hisz uszony nélkül is sokszor úgy kell kiimádkozni a fürdőkádból, ha uszonya is volna, szárazon sose látnánk többé - forgattam meg szemeimet vigyorogva, utóbbit már csak azért is tettem, mert cseppet sem volt ellenemre, amint csókolgatott. Ennek megmutatásául én viszonzásképpen combját kezdtem simogatni.
- Hm... téged, vagy a tesódat? - kérdeztem, olyan arcot vágva, mint akinek valóban nincs biztos válasza a kérdésre, de aztán persze most se sokáig tudtam komoly képet vágni. Na, mondjuk én körbenézhetek, de nem voltam benne egészen biztos, mennyire jönne be a húgának, ha mi keresnénk neki udvarlót. Arról már ne is beszéljünk, hogy nekem semennyire se fájna bosszantani mamikát, de vajon mit kapnánk mi azért, ha a másik, és tán jobban is szeretett lányának is esetleg véletlenül beszerveznénk az életébe egy orvost? Lehet akkor már nem is csak az ajtót törné ránk, maximális tiszteletlenséggel, hanem például kapásból ki is tagadná Rubyt, ami ugye nekem csak azért fájdítaná a szívem, mert Ruby szomorú volna, nem azért, mert többé nem kéne látnom a szipirtyót.
Vigyorogtam. Úgyis tudom, hogy mellém feküdne. Vagy rám. Ahogy én, ő is szívesebben alszik velem, mint nélkülem. Aligha számít, hogy épp pipák vagyunk-e, duzzogunk, vagy hullák vagyunk, esetleg hülye helyen dőltünk ki. Együtt úgyis mindig jobb.
- Tényleg... - Ez nekem is csak most jutott eszembe, ahogy megemlítette. Jó, mondjuk, nekem nem fájna a fejem, ha csak rólam volna szó, kapásból magammal vinném a három lököttet...
- Hát, te mit gondolsz? Elbírunk velük hármójukkal, és a két gyerekkel? Csak, mert úgy sejtem, te nyugodtabb volnál, ha csak a srácokra kellene figyelni, és nem csaholnának körülöttünk még ők is. Habár nem szívesen hagynám őket itt, de... - megvontam a vállam, hogy engem végülis meg lehet győzni. Manapság már vannak erre is lehetőségek, ha nem az, hogy megkérünk egy ismerőst, vagy szomszédot, hogy engedje ki őket és adjon nekik enni meg inni minden nap, akkor végülis hívhatunk is melléjük valakit, mintha csak gyerekre kéne vigyázni. Biztos akad olyan a városban, aki vállal kutyaőrzést, és megbízható...
- Hogyne emlékeznék! - vágtam rá habozás nélkül, aztán egy világraszólóan kaján vigyorral folytattam. - Ezt a feneket nem lehet elfelejteni! - És akkor már végigsimítottam az említett testrészén. Még ha gondolatban már fel is készültem, hogy elhajoljak egy tasli elől, vagy egyéb leckéztetés elől, még ha tudhatja is nagyon jól, hogy igen, a fenekét is nehezen felejteném el, de őt magát... őt soha!
A felvilágosítás kérdését lezártuk, borítékoltuk, és elnapoltuk. Talán még nem kell amiatt aggódnunk, max. azért, hogy behívnak az oviba, mert a gyerek húzogatja a lányok haját. De az legyen a legnagyobb gondunk vele!
- Orvos vagyok, drágám, nem tűzoltó. De ha ragaszkodsz hozzá, megvizsgállak, hogy minden egyes porcikád ép-e... - ajánlottam és egy cinkos kis mosollyal hajoltam közelebb hozzá, hogy végigcsókoljam nyaka vonalát, fel egészen a füléig, meg vissza, ha már egymás idegeinek birizgálása... nem bánom, velem lehet kezdeni, én vállalom a kihívást!
És erre a simogatás csak rátett egy lapáttal. Tény, hogy nem terveztem továbbhaladni... illetve, haladtam volna én, csak hát... Szóval azért mindenképpen jó volt kicsit megőrjíteni őt. Legalább ez a kis finomság jusson nekünk így ma estére.
- Fogalmam sincs, miről beszélsz... - sóhajtottam a fülébe, és Oscar-díjat érdemeltem volna az ártatlan ábrázatomért, annyi szent, amint elhúzódva arcára lestem! Persze tudtam, de hát... én mondtam, nekem nem esne nehezemre felvenni a régi fonalat, nem zavarna, hogy itt van az anyja. De persze azt elfogadom, hogy őt igen. És meg is értem, mármint... valahol meg. Amúgy tökre érthető, csak hát... szóval, vannak részeim, amik nehezebben emésztik ezt meg, vagy fogják fel egyáltalán. De azok a részeim is csak azért ilyenek, mert pokolian kívánják őt! Ez pedig ugyebár nem bűn...
Milyen kár, hogy az este nem itt ért véget... A kanapén. Úgy, hogy incselkedünk, ő az ölemben ül... igen, ez egy egészen formás befejezés lett volna... Persze nem volt ez ilyen egyszerű. És mi sem. Meg a rokonság sem...
Értettem a célzást, és nem feszegettem a kérdést. Ráhagytam, és úgy véltem, nekem is jobb lesz, ha befogom a számat. Néha vannak ugye azok a helyzetek, mikor jobb befogni, hallgatni, és nem önteni még több benzint a tűzre... ez is ilyen helyzet volt.
Megpróbáltam inkább kilábalni a tűzből, még ha ehhez parázson át is vezetett az út.
- Na jó... - sóhajtottam, és arcomat simogató kezének tenyerébe csókoltam -, akkor, csak hogy tisztázzuk, neked vannak a legdögösebb karikás szemeid a világon. És a hajadban levő kaja sokkal finomabb, mint ami a tányéron van! A büfiről nem tudok nyilatkozni, engem szeret a lányunk, nem tesz velem olyat - Igen, kicsit ismételten próbáltam humorral oldani a feszültséget... főként igazából azt a részét, hogy ő rossz érzéssel legyen maga iránt, vagy a családunkban betöltött szerepét illetően. Hisz nekem ő volt az eszményi nő. És a legjobb anya, akit a gyerekeimnek csak kívánhattam! Csak eddig nem gondoltam, hogy ezt mondanom kell... igazából... azt gondoltam, érzi.
- Ne legyenek téveszméid, gyönyörű vagy! És tudod mit? Anyaként, karodban a két gyerekkel, még szebb vagy, mint valaha is hinnéd. - Akár elhiszi ezt nekem, akár nem, én ezt így éreztem, és így is gondoltam. Tudtam. Nem hordott még nálam szerencsésebbet a hátán a Föld. Ez van, ez az igazság!
- És megígérem, hogy megpróbálok többet segíteni, többet leszek itthon, és akkor legalább Juan után nem neked kell mindig futnod, mikor rájön az "örökmozgó-hullám". Majd csinálunk apa-fia programokat, onnét ki lesztek tiltva ti lányok, és mire hazahozom, olyan kész lesz a gyerek, hogy a karját se emeli fel, nem hogy kaját hajigáljon feléd. Hogy hangzik? - ajánlottam, egy reménykedő mosollyal, hátha megbocsátja nekem, hogy... eddig tán nem segítettem neki eleget a srácok körül. Igen, hát... nekem is fejben kéne talán tartanom, sőt, inkább biztos, nem is talán, hogy... van két gyerekem, és csak mert Ruby lefárasztja őket, mire hazaérek, vagy mellette jól laknak és kipihenik magukat, az nem jelenti azt, hogy nekem nem kéne ebből kivenni a szerepemet. Mert kéne. Nagyon is kéne, sokkal jobban... Például elmehetnénk Juannal kutyát sétáltatni, vagy... a parkba, tök mindegy, csak vegyünk le egy kis terhet Ruby válláról! Igen... na, ezen még gondolkodni fogok, elhatároztam.
Bólintottam kérdésére. Igen. Ha innék, bőséggel ki is érdemelném. Még ha tudtam is, hogy amit ezután mondott még igazabb volt. Hiába, hogy nagyon is megérdemelném, hogy úgy kirúgjon, hogy még a lábam se érje a földet, de... úgyse hagyna csak úgy el... szerintem elvinné a srácokat az anyjáékhoz, vagy talán a húgához inkább, és utána addig ütné a fejem, míg ki nem száll belőle az italgőz. Mondjuk, az nem is volna egy rossz módszer talán... még akár be is válhatna...
- Én sosem akarnám, de lehet hogy tudnék olyan lenni, hogy kiérdemeljem. Nem hiszem hogy hátat fordítanál nekem... de tudom, hogy tudnék olyan mélyre esni, ahol volna már talán olyan kaliberű részeges énem, aki miatt elmennél. A srácok érdekében. Akiknek azt sosem szabad látniuk! Azokat a verzióimat soha. Soha! - Ahogy feje a mellkasomnak dőlt, átkaroltam derekát, és hajába csókoltam. Hálás voltam érte... minden szaváért, a hitéért, a reményéért, a szerelméért... nagyon hálás! Sokat jelentett nekem.
Állam a feje búbjának támasztottam.
Szeretem. És én sosem akarnék tőle elválni. De ha visszaesnék a gödörbe, nem tudom a részeges énem is ezt gondolná-e. Az a felem is szeretné őt, viszont az a felem a piát is nagyon szereti... És ez a felem tudja, hogy az a felem egy p*cs. És hogy az a felem tudna olyat mondani, tenni... amivel, még ha most hihetetlennek is tűnik, de el tudnám üldözni őt... ha másért nem, azért mindenképp, hogy megvédje a srácokat. Mert akárhogy is szeressük egymást, biztos vagyok abban, hogy ő is tudja... egymás elé helyeznénk őket, ha választanunk kellene, ha nem tudnánk elkerülni a választást, hogy egymást veszítsük-e el, illetve tartsuk meg, vagy a srácokat óvjuk meg. Ha lecsúsznék, és nem tudnék kilábalni, azt akarnám, hogy a gyerekeinket válassza helyettem, és hittem, hogy ezt ő is tudja, még ha mindent meg is tenne érte, hogy elkerülhesse a választást. De ha volt valami, amit a világon a legfontosabbnak tartottam, a családomon kívül, hát az az volt, hogy a gyerekeim a büdös életben SOHA ne lássanak engem részegen, ittasan, semmi efféle módon. Soha! A csalódásuk bennem, egy olyan boríték pecsétje lenne, melyet nem akarok megírni... sem most, sem semmikor!
- Nem, nem ismerlek ilyennek - feleltem, és tekintetem bocsánatkérő volt. - De anyádat ilyennek ismerem. És lássuk be, elég jól rá tudja erőltetni magát az emberekre. Ezért foglalt a vendégszoba is... - húztam el a számat. Szó sincs arról, hogy Rubyban kételkednék, de tudom, hogy ha elég ideig lengetnek az ember orra előtt egy poharat, előbb-utóbb megissza a tartalmát.
Vagy lehet csak magamról gondolom ezt...?
Már nem is tudom...
Hümmögve bólogattam. Igen, sokat dolgozom, sokat is kell, és keresek amennyit keresek, de igyekszem azzal a legjobb tudásom szerint ellátni a családomat, Rubyt és a gyerekeket. És segíteni amiben csak tudok, amikor csak tudok... ezután főleg, mert ma már másodjára érzem úgy, többet kell tennem értük, és többet kell velük lennem! Nem az, az is jó, hogy hazajövök, és velük vagyok, de utána csak megadom magam a fáradtságnak, szóval... lehetnék kitartóbb is. Például mikor reggel érek haza, elvihetném én Juant az óvodába, hogy ne Rubynak kelljen a babával együtt beautóznia a városba, hogy Juant oviba vigyék. Igazán megtehetem én is, aludni utána is lehet.
Csak mosolyogtam, amikor megbökött az ujjával, s kezemmel megdörzsöltem, mintha legalábbis fájt volna. De nem. Csak egyszerűen... megütött az érzés, milyen szerencsés vagyok.
Nem feleltem, csak bólintottam, hogy értem mit mond. Aztán megcsókoltam. Megcsókoltam, de úgy, hogy tudjon belőle mindent. Hogy mennyire szeretem, mennyire érzem magam szerencsésnek, és mennyire... nem akarok nélküle élni soha egyetlen percet sem. Éljünk örökké, vagy haljunk egyszerre, mert nélküle... nem bírnék többé levegőt venni. Ha minden kötél szakad, én menjek el előbb, mert különben követném őt.
- Az jó, mert rémálom lenne megszabadulnod tőlem. Tiszta szerencse, hogy nem is akarsz - mondtam, teljes meggyőződéssel, miközben azon töprengtem, mi is volna a legjobb mód, arra, hogy mindkettőnket meg tudjam szabadítani... némileg, részben közös, részben összecsengő aggodalmainktól... mert magamat még hagyján, hisz egyszerűen nem gondolok rájuk, ha arról van szó, de ő... Rubyt illetően megoldani akartam aggodalmait, nem elfedni.
- Tulajdonképpen ez az ideális. Én bűnbe viszlek, feloldozlak, és ártatlanok vagyunk - feleltem, és ami... nos, ami a folytatást illeti, az ennél jobban nem is nagyon alakulhatott volna! Max. akkor ha nem kellett volna utána elindulnom dolgozni... na igen... de azért így se lehet okom a panaszkodásra. Hiszen ma már abban is biztos voltam, hogy még ennyit sem kapok, ehhez képest... amit kaptam, azzal maximálisan elégedett lehettem! És... már rohadtul ideje volt!
Nem érhette szó a ház elejét, készséggel bizonyítottuk a kívánt tettekkel, melyeket már oly hosszú ideje vágytunk egymástól, hogy igen, még most is épp úgy vágyjuk és szeretjük, kívánjuk egymást, mint mindig és bármikor. Igaz, hogy valahol próbáltam a lehető leggyöngédebb kiéhezett kujon lenni, aki csak tudtam, de... azt nem tudom, az mennyire sikerült, mindenesetre... abban nem lehetett kétségem, amint ölelésünkben egyesültünk, hogy mind a kettőnknek jó volt, ami volt. És azonnal szívesen megismételtem volna, csak ugye... az a tetves óra... na, az mindig rosszkor éri el az indulás percét...
Pedig szerettem volna tovább ölelni, és nem ereszteni... De sajnos mélységes-mély sóhajjal kellett tudomásul vennem, más választásom nemigen van, el kell eresztenem.
- Én is inkább maradnék veled, egész éjjel, de... sajnos... - rántottam meg kissé vállam, de boldogan fogadtam csókját. Azért amellett is, hogy én mennyire akartam már őt... felderült és kivirult arca még többet ért annál. Szerettem ilyen boldognak és... elégedettnek látni. Szerettem, még az átlagosnál is jobban, mikor így ölelhettem.
- Oké, megígérem, hogy igyekszem nem a nyakamat szegni, mikor sietek hozzátok vissza - kacsintottam, széles vigyorral a képemen, de viccen kívül is komolyan gondoltam. Mármint, hogy sietek, és hogy vigyázok. Bár inkább sietek, de... vigyázok is. Persze. Mondjuk, inkább előbb érjek haza, mint utóbb, de inkább érjek haza két perccel később, mint hogy korábban érkezzek a túlvilágra, ja... ez mondjuk így igaz.
Kínkeservesen ugyan, de végül szétváltunk, és miközben próbáltam figyelni arra, melyik lyukba kell dugni a fejem a pólómon... azért főleg inkább azt néztem, ő miként öltözik. Jobb, amikor vetkőzik, de... na... sebaj. Majd holnap!
- Szeretlek! És rajta leszek az ügyön. Bízhatsz bennem - bizonygattam, még egy utolsó csókkal, aztán... kelletlenül elhagytam a házat, hátrahagyva Rubyt és a srácokat a házisárkánnyal...

Jó estém volt. Békés, csendes, tulajdonképpen egészen nyugodt. Csak egy kölyök akart lehányni, úgy hajnali 5 körül, de szerencsére végül azt is megúsztam. Szóval elég szerencsésen eltölthettem az estét, még aludni is tudtam kicsit a pihenőben. Reggel azzal a gondolattal indultam haza, hogy a végső soron jól záródó estét, jól induló nap fogja követni...
Milyen kár, hogy aztán a gondolat a hazaérkezésem után három másodperccel köddé is vált... Gondoltam, hogy nem kiabálok, hogy megjöttem, mert hátha a kiscicám még alszik. A tévéből szóló mesefilm, a kanapén levő tányér és az asztalon lévő pohár elárulta, hogy a fiam már tuti biztosan ébren van. És ebben bizonyosságot is nyertem, mikor feltűnt az én kis lelkes katonám, és ahogy lehajoltam, már a nyakamban is volt. Azonban a "De jó, hogy hazajöttél-puszi" után nem az következett, amit vártam...
Először csak értetlenül pislogtam... Ruby sír, az anyja meg elment... oké... szóval nem sikerült békésen helyretenni...(?) Ruby felemelt valamit... vajon miért érzem úgy, hogy a hangját? Ha kiabálás lett a dologból... akkor biztos, hogy az anyja megint bevetette magát, és az is biztos, hogy Ruby pocsékul van tőle...
- Semmi baj, pupák, gyere, nézzük meg anyát - helyeseltem, mikor elkezdett fiam a hálónk felé húzni engem. Felemeltem őt a földről, és vele a karomban léptem be végül a szobába. Ahol azt láttam, hogy Ruby sírva fekszik az ágyunkban...
Keserű ízt éreztem a számban, ahogy Juan megütögette az arcom, hogy ránézzek.
- Látod? Anya sír! - világosított fel, mintha egymagam nem állapíthatnám meg ezt a tényt. Szomorú kis mosollyal bólintottam, és megsimogattam a hátát.
- Látom, pajti, igen. Gyere, vigasztaljuk meg - válaszoltam, és közelebb sétáltam, majd leraktam Juant a takaróra. Ő rögtön az anyja mellé mászott, és a karjai közé bújt. Én átsétáltam az én térfelemre, és lerúgva a cipőmet, meg odébb téve pár plüssfigurát, Ruby mögé feküdtem, aztán mindkettejüket átöleltem. Megcsókoltam kedvesem arcát, miközben fürkésztem őt.
- Akarsz róla beszélni? - kérdeztem meg, úgy fél perc csend után, közben a karját cirógatva, mert nem voltam egészen biztos benne, hogyan is fogalmazzam meg a kérdésemet. Hogy miattam veszekedtek-e? Hogy nagyon rémes volt-e? Azt hiszem, ezek úgy kb. nyilvánvalónak tekinthetőek, hiszen itt sír most, az anyja meg sehol... Örültem volna, ha elmondja, és megbeszélhetjük, mi történt, de nem tudom... a női lélek ugye néha (sokszor) nagyon zavaros... lehet, hogy nincs most kedve hozzám, és inkább egyedül maradna... Habár én inkább megvigasztalni szeretném.
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügy

Karakterkép :
Reagok száma : 14
Avataron : Camilla Luddington
I. :
II. :
III. :
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : baleseti sebész
Kor : 35
Pillanatkép :
Idézet : I want to be the first thing you touch in the morning and the last thing you taste at night.
Tartózkodási hely : seattle-i lakos

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Ira és Ruby otthona
Szomb. Nov. 24, 2018 12:31 pm
- Tudod, mindig is érdekelt, hogy kitől is örökölhette a víz iránti imádatát, de jobb tippem nincs, mint tőled. Viszont ha te ennyire szereted a vizet, akkor hogy-hogy soha nem utaztunk el egyetlen egy tengerpartra se? – boncolgattam tovább a témát, hiszen én nem vágytam rá különösebben. Szerettem a tengerpartokat, gyerekként volt részem benne, de azért nem volt akkora imádatom irányukba, mint mondjuk a fiamnak lenne. Ezért is tűnt logikus következtetésnek, hogy netán tőle örökölte, de ha nem, akkor tuti valamelyikünk felmenőinktől.
- Hmm, úgy érzed, hogy ideje nekem is nézelődni? – viszonoztam a tanácstalan arcot, mintha tényleg komolyan megfordulna a fejemben, de aztán közelebb hajolva megcsókoltam őt. – Félő, hogy a pillantásom újra és újra egyetlen orvosra vándorolna, mert túlzottan is vonzó. – suttogtam ajkai felett mielőtt újra megcsókoltam volna szenvedélyesen. De attól még a kérdés állt, hogy akad-e valami helyes rezidens a kórházon belül. Olyan, akivel netán megérné megismerni, majd utána eldönteni, hogy valahogyan a húgommal is összehozni. Anyám véleménye meg pont nem érdekelne, ha kiakadna azon, hogy még egy orvos kerülne a családba. Csak a húgom boldogsága számítana. S ő is megérdemli azt, hogy megtapasztalja, ami nekem minden egyes nap évek óta az életem része hála Iranak. Neki köszönhetően vagyok teljes, igazán boldog és olykor tényleg bolond a szerelemnek köszönhetően.
- Ők is a családhoz tartoznak… - kezdtem bele, de szerintem még a gyerekeknek is időbe fog telni, amíg megszokják a levegőváltozást. S akkor még szegény kutyáknak is meg kellene, aztán ki tudja, hogy milyen szomszédságban él az anyukája, mennyire viselnék jól, ha netán még a két nyűgösebb gyerek mellé három kutya is csatlakozna. – Tudod jól, hogy mennyire imádom őket és a családhoz tartoznak, de lehet jobb lenne, ha most maradnának. A gyereknek is eleinte biztosan nehezebb lesz átállni, akkor nekik miért lenne könnyebb?  Szerintem a szomszédunk simán vigyázna rá. Főleg, mert most már Nellie-nek is akad kutyája. Ti meg egészen jóban vagytok. Esetleg beszélhetnél vele. – néztem rá a lehető legédesebb mosolyommal, hiszen mondhatni máris ráhárítottam a feladatot. De az tény, hogy az elmúlt évek alatt nagyon jó viszonyt alakított ki a szomszéddal. Nem mintha mi nem lennénk jóban, de akkor is. Pontosan emiatt volt fura az is, hogy a lányai nincsenek itt. Annyit mondott, hogy az apjuknál vannak most és kész. Lehet Iraval beszédesebb lenne…
Csak megcsóváltam a fejemet, amikor meghallottam és megéreztem a reakcióját. Majd játékosan megpöccintettem a fülét, mert pontosan tudtam, hogy mennyire nem szereti. De így jár az jelenleg, aki szemtelen.
Szerettem volna szellemesen visszavágni arra, amit mondott, de túlzottan gyorsan lépett a tettek mezejére, így csak egy halk sóhaj hagyta el ajkaimat válaszul. Pontosan tudta, hogy mivel kergessen az őrültbe, vagy érje el azt, hogy doromboló macskává váljak a karjai között. Csak egy gond volt, hogy most nem veszthettem el a fejemet teljesen. Erre pedig még egészen időben sikerült emlékeztetnem magam.
Anyám által okozott tűz pedig egészen könnyedén perzselte meg az esténket, minket is és természetesen ebből adódóan a hangulatot is. Nem hittem volna, hogy még ilyen irányba fogunk mi is haladni miután legalább már nem kellett egy légtérben lennünk vele.
Elmosolyodtam, amikor a tenyerembe csókolt. Amint pedig belekezdett abba, hogy megint túlzottan is elolvadjak tőle, akkor elsőre csak megforgattam a szemeimet, de tagadhatatlan volt, hogy mennyire is jól estek a gyengéd szavai. Mosolyogva hallgattam őt, majd megráztam a fejemet. – Azt hiszem kijelenthetjük, hogy túlzottan is elfogult vagy és csak ezért látsz még olyankor is gyönyörűnek. – feleltem rá habozás nélkül, majd gyengéden megcsókoltam őt. Túlzottan is jól esett az, amit mondott. S nagyon nem számítottam arra, hogy másnap pont ezekkel a dolgokkal fog anyám teljesen sárba tiporni. Vagy hogy pont az anyám fogja úgy gondolni, hogy túlzottan is elbuktam anyaként és egyébként is…
- Köszönöm, hogy vagy nekem és pontosan tudod, hogy miként is add vissza a hitemet. – közben nem eresztettem őt el a pillantásommal. Teljesen komolyan gondoltam amit mondtam. Most is tökéletesen tudta mit mondjon és mivel érje el, hogy hinni tudjak újra önmagamban, vagy abban, hogy még mindig gyönyörűnek lát.
- Remekül hangzik, szeretlek és a legjobb apa vagy, remélem tudod. De azt se fogom hagyni, hogy túl hajtsd magad és bajod legyen belőle. Tudom, hogy a munka is mennyire fárasztó tud lenni. – hangom aggódva csendült. Aggódtam érte, mert tudtam már mi se leszünk fiatalok és mennyire nem könnyű sokszor orvosnak se lenni, így pihenésre is szükségünk van. Főleg neki, amikor éjszakázik, vagy tovább kell bent maradnia. Így élek majd a vétójogommal, ha úgy látom inkább pihenésre van szükségem.
Csendesen hallgattam, amit mondott, majd sietve nyúltam a kezéért, hogy megfogjam. Nem akartam arra gondolni, hogy egyszer netán ilyen helyzet adódhat. Hinni akartam abban, hogy nem fog olyan esemény történni, ami inkább az italhoz löki őt, nem pedig az én karjaim közé, hogy meghallgassam és megvigasztaljam őt. Tudja jól, hogy rám mindig számíthat rám és leszek a támasza a legsötétebb pillanatokban. Ennek csak számítania kell, meg ott vannak a gyerekei, ami miatt képes behúzni a féket és nem inni alkoholt.
- Soha nem fog eljönni az a pillanat. Ne is gondolj ilyenekre, mert itt vagyunk neked és még azelőtt megállítunk, mielőtt beleesnél a verembe. Érted? S lehet létezik, lehet nem tettünk hivatalosan esküt, de attól én még komolyan gondolom azt, amit egyszer megfogadtunk magunk között „Jóban és rosszban is együtt”. Nem hagynálak akkor se magadra, csak újra helyre akarnálak tenni, de tudom, hogy nem lesz erre szükség, mert pontosan tudod, hogy mennyi mindent veszítenél akkor, ha a csábos üvegeket választanád a családod helyett. – elszántság ott csillogott a pillantásomban. Egyszerűen képtelenség lett volna azt mondani, hogy nem gondolom komolyan. Én bíztam és hittem benne, ahogyan reménykedtem is, hogy nem fogja semmi se szétzúzni ezt a családot. Annyira meg már ismer, hogy tudja mennyire is makacs tudok lenni. Ha azt is mondaná, hogy menjek el, akkor se tenném meg, ha nem akarom. Így könnyedén nem szabadulna meg tőlem se és a hadjáratomtól se, amivel újra vissza akarnám kapni őt.
- Most se győzött meg, se nem erőltette rám az akaratát. Csak egyszerűen meguntam mára. Majd holnap eldől, hogy mi lesz. – mondtam komolyan, mert lehet távozni fog, lehet maradni fog. Ez még a jövő kérdése, hogy miként is tud viselkedni vagy uralkodni önmagán.
Idővel pedig az este pontosan olyan irányba fordult át, mint ahogyan az tervezve volt, vagy legalábbis hasonlóan. Igaz, a helyszín másabb volt, az érzelmek kicsit jobban kavarogtak mind a kettőnkben a korábban megbeszéltek, elhangzottak miatt, de afelől kétségem se volt, hogy még mindig túlzottan is imádjuk egymást. Hiába jön egy anyám nevét viselő hurikán, mi akkor is csak jobban egymás mellé állunk és kitartunk a másik mellett. Olyan volt az egész, mintha egy hullámvasútra ültünk volna fel. Először a magasban voltunk, aztán jött anyám zuhantunk és most újra felfelé tartottunk, hogy megannyi idő után megadjuk magunkat a vágyainknak, a szenvedélynek, ami soha nem hagyott el minket. Még ennyi év távlatából se. Igaz, tettünk is azért, hogy még mindig ilyen „rajongással” legyünk egymás iránt, hiszen a szerelem elméletben kihűl idővel és szeretetté alakul át. Nem tagadom, hogy ebben is volt igazság, de attól még mindig képesek voltunk, vagy legalább én is találni minden egyes nap olyat, aminek köszönhetően még inkább beleszerettem újra és újra. Szavak helyett pedig a tetteink tökéletesen beszéltek a hátra lévő időben, míg el nem jött a búcsúzás ideje, mert neki indulnia kellett dolgozni.
- Szeretlek. – mondtam neki én is, majd sietve csókoltam meg. Figyeltem a távolodó alakját, majd azt ahogyan elhajtott a kocsival. Sietve pakoltam el még, mielőtt aludni tértem volna, hogy aztán induljon itthon is részben az esti műszak a lányomnak köszönhetően. Szerencsére viszont így is eléggé jó alvókája volt és nem kelt fel túl sokszor, hogy éhes lenne, vagy fájna valamilye.



Erősebbnek kellett volna lennem, nem lett volna szabad hagynom azt, hogy a fiam így lásson, hiszen nem voltam az a sírós fajta, aki mindenen sírna. Ha szomorú voltam, akkor azt is igyekeztem a gyerekeim elől legalább elrejteni, hiszen ők csak boldogságot érdemelnek meg és a sugárzó mosolyomat, mert nekik köszönhetően a világ egyik legszerencsésebb anyukája vagyok. Nem próbáltam megállítani a fiamat, amikor a hazaérkező apukájához rohant, mert reméltem örömmel fogja a karjai közé vetni magát és nem fog arról beszélni, hogy milyen állapotban is vagyok. Sőt, inkább hátha lefoglalja, nyerek pár percet, hogy összeszedjem magam, aztán én is úgy közeledem feléjük, mintha mi sem történt volna, de…. semmi se úgy alakult mint hittem volna, mert hamarosan már ketten néztek rám az ajtóból, mire legszívesebben eltűntem volna, mert nem akartam azt se, hogy Ira így lásson. Igazából szerintem az elmúlt évek alatt se nagyon látott sírni. Szökőévente egyszer, vagy még annyi se? Nem is rémlik, hogy mikor sírhattam utoljára igazán.
Sietve tártam ki a karomat, amikor Juan elkezdett felém mászni az ágyon. Hagytam hadd fészkelje be magát az ölembe, majd gyengéden simogattam az arcát, miközben igyekeztem végre abbahagyni a sírást. Kicsit én is mozdultam, ahogyan Ira helyezkedett el az ágyon, hogy aztán én pedig az ő öléléseben vesszek el. Lehunytam a szemem, miután átölelt és szorosan magához húzott. Már a pusziját is így fogadtam.
Sietve ráztam meg a fejemet, majd a fiúnkra pillantottam jelentőségteljesen. Így talán Ira is értette, hogy a gyerek előtt semmiképpen se szeretnék. – Ti vagyok életem legfontosabb férfijai. Remélem ezt tudjátok. – suttogtam kisebb torokköszörülést követően, majd sietve fújtam ki az orromat, töröltem le a könnyeimet. A sírás pedig egyre inkább abbamaradt. Kisebb forgolódást követően megcsókoltam a szeretett férfit. – Köszönöm, hogy mindig itt vagy mellettem. – fejemet a nyakához fúrtam, ahogyan bevackoltam magam újra az ölelésébe. Igaz, nem kellett sok, hogy Juan átmásszon rajtam és ő meg közénk feküdjön, mint régebben is tette. Ő se akart kimaradni a bújásból. Szerencsére a percek múlásával képes voltam én is megnyugodni az ő közelünkben, még akkor is, ha nem volt minden rendben, de legalább már egyre kevésbé sírtam.
- Mikor kell menned megint? – nem rémlett, hogy ma este megint dolgoznia kell-e menni, vagy majd holnap megy csak reggelre. S most bármiről beszélgettem volna, csak erről nem. Főleg úgy nem, hogy a kis hercegem itt volt velünk. Neki ezt nem kell hallania. Ha pedig a délután szabad volt, akkor szívesen elmentem volna velük a városba sétálni kicsit, annyira még hideg nem volt. S addig tud kicsit ő is aludni, ha már az egész estét végig dolgozta. Persze csak akkor, ha van kedvük. Én csak arra vágytam most még jobban, mint másnapokon, hogy velük lehessek és elfedhessem anyám borzalmas vádjait, szavait, amik mérgezőbbek voltak a legmérgezőbb kígyómarásánál is. - Nem vagytok éhesek? -
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügy

Karakterkép :
Reagok száma : 14
Avataron : Justin Chambers
I. :
II. :
III. :
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : Gyermeksebész
Kor : 39
Pillanatkép :
Idézet : Az alkohol öl, butít, és nyomorba dönt! - most ez vagy nem igaz, vagy a sorrend rossz.
Tartózkodási hely : seattle-i lakos

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Ira és Ruby otthona
Szomb. Dec. 01, 2018 6:40 pm
- Elismerem, ez valószínűleg tőlem ered - hümmögve játszottam az elmélkedőt, bár... igazából nekem ez nem volt kérdés sosem. Fiatal önmagamra emlékeztetett fiam víz iránti szeretete. Persze, én nem voltam olyan mániákus iránta, mint ő... és hát, én úszni szerettem, ő meg pancsolni, az azért nem ugyanaz... de ezt bátran magyarázhattuk annyival, hogy ő még csak négy éves. - Hát, azt hiszem eddig egyszerűen csak mással voltunk elfoglalva, kicsim - ingattam mosolyogva a fejemet. Tény, hogy nem voltunk még olyan nyaraláson, ahol a vízé lett volna a főszerep, de az is igaz, hogy a munka és a gyerekek mellett, olyan sokat még nyaralni sem voltunk. Én meg igazából rövidke életem nagyobbik felét vízparton töltöttem, úgyhogy... láttam vizet eleget.
- Lehet, hogy lassan ideje volna - töprengtem el hangosan, miközben egyetértőn bólogattam hozzá. Persze nem gondoltam komolyan, de tudtam jól, hogy ő sem. - Igen? Na, ez ígéretes kezdet. Melyik az az orvos? Egyik este meghívhatjuk vacsorára, ha akarod. Én majd addig elviszem a srácokat valahova, míg ti ismerkedtek - ajánlottam vigyorogva, de csak addig foglalkoztam a viccel, míg ő ismét meg nem csókolt. Akkor már sokkal jobban érdekelt ő maga.
Persze, tőlem keríthetünk, ha Ruby akarja, meg a húga se bánja, de nem állítanám, hogy én olyan fene jól ismerném bármelyik kollégát is, hogy rámondhatnám, hogy megéri megismernie a "majdnem sógornőmnek". Nem vagyok én annyira közösségi ember. Mióta itt dolgozom, a főnökasszonyommal és egy betegápolóval volt a leghosszabb beszélgetésem, azok is csak perceket tettek ki, de asszem a főnökasszonyra még nem volna vevő a húgi, és az ápolósrác... hát hogy is mondjam, nekem fura alaknak tűnt, szóval nem biztos hogy szeretnék vele családi ebédeken összeülni. Főleg, hogy nem piálhatok be előtte.
- Igen, ebben egyetértünk! - bólogattam nagy egyetértéssel. Nem véletlenül érezhettük úgy néha, hogy nem is kettő, hanem öt gyerekünk van. És szerintem szegények még az ideköltözést sem heverték ki teljes egészében, még ennyi idő után sem. Képzelem milyen punnyadás volna azután, hogy elvittük őket egy másik országba, meg vissza. Még odébb gurítani sem nagyon lehetne őket, úgy gondolnám.
Bólogattam, bólogattam, majd kicsit felnevettem, hiszen a "beszélőviszony" azért közelebb állna a valósághoz, mint hogy "jóban vagyok" a szomszéddal... Én Rubyn és a srácokon kívül senkivel nem vagyok "jóban", de nem tettem szóvá, csak a szemem forgattam.
- Oké, majd megkérdezem tőle, vállalná-e, ha te már beszéltél a húgoddal. Mert ha meg ő netán valamiért nem akarna velünk jönni, ő is kutyázhat, addig akár itt is lakhat. És akkor fölösleges a szomszédot zargatni - javasoltam, találva is kapásból egy kiskaput, arra az esetre, ha valamiért a testvére nemet mondana a nyaralásra. Ugye sosem lehet tudni, lehet hogy neki is van már programja, vagy csak simán nem lesz kedve egy nagy családi kiránduláshoz. Szóval addig nem megyek szívességért a szomszédhoz, míg nem fixáljuk a létszámot a nyaralásra.
Mikor később a konyhában folytatódott az este, igazából örültem, hogy valamelyest elzavartuk a viharfelhőket. Nem azért, szeretek én Rubyval vitázni, de nem... ezen a módon. Azt szeretem, ha civódunk, és a végén nagyot békülünk. Mikor nem az anyja a téma, és nem az, hogy milyen anyának tartja magát, vagy hiszi hogy milyennek tartjuk őt. Jobbak azok a viták, amiket szeretetből kezdünk, és fejezünk be, mint az ilyenek, mikor az anyja felcsesz minket, és szét a békés világunkat.
- Persze, hogy elfogult vagyok, ez a munkám, hölgyem. Én csináltam fel kiskegyedet kétszer, tehát ez az én tisztem - vigyorogtam büszkén, miután megcsókolt. - Valahol én raktam a kaját a hajadba és a karikákat a szemed alá - simogattam meg szeretettel Ruby arcát -, tehát szép is volna, ha nem látnám, milyen szép vagy azokkal együtt is. Te vagy a legszebb édesanya, akit csak ismerek, és bízhatsz bennem, gyerekorvos vagyok, ismerek egy pár édesanyát - kacsintottam rá, aztán nagy komolyan bólogattam saját állításomra. Az persze más kérdés, hogy az említett édesanyákat mennyire is ismerem, de... elég ha csak azt nézzük, hogy mennyire is nem vagyok nagy emberbarát, így tehát azok az emberek, akik mégis érdekelnek, meg fontosak a számomra, azok igen válogatott, exkluzív népség... és köztük Ruby magasan a csúcson van. És a két kedvenc édesanyám közül ő az egyik. Értelemszerűen az egyik a sajátom, a másik természetesen az én gyerekeimnek az anyja. És az ő. Szépen is néznénk ki, ha nem tudnám, mennyire jó anya is, és ember, és... és minden. Hiszen ő a mindenem. Az egyik mindenem. Hisz ott vannak még a srácok is. De az más. Szóval Ruby nekem mindig gyönyörű. És fullosan szuper anya! Én már csak tudom, én csináltam belőle anyát! És az, hogy vállalta ezt velem, és minden nap csinálja... szóval... az nekem minden. Amim csak lehet. Ők a családom. A legfontosabbak. Ez így van, és így lesz mindig.
- Rám mindig számíthatsz - feleltem, mélyen fürkészve tekintetét. Szeretném azt hinni, hogy tényleg el is hiszi, hogy olyan anyának tartom, amilyen. És azt is szeretném hinni, hogy itt is leszek mindig neki, hogy ezt elmondhassam, és ő elhihesse nekem.
- Hát, még nem egészen, de mondogasd csak, akkor talán megragad - javasoltam, és mosolyom mögé rejtettem kétkedésem. Hogy a legjobb volnék? Ugyan... talán tűrhető. Maradjunk annyiban, hogy jobb, mint az enyém. De nem bánom, legyen a "legjobb" a cél, és akkor hátha jó leszek.
- Ugyan, a munka semmiség. A család sokkal fontosabb. - Állításom szöges ellentéte volt annak, amit apám mondott volna, és ettől tetszett csak igazán. Nem félek tőle, hogy bajom lenne, vagy túl fáradt lennék ahhoz, hogy a gyerekeimre figyelni tudjak, vagy a munkámra. Hisz tudom hol az észszerű határ. Ha olyan kimerült lennék, úgysem vinném el itthonról például Juant, hanem akkor játszanánk itthon, míg fel nem dőlök. Vagy én alszok, Juan meg majd jön és kiszínezi apát addig, az is jó játék, akkor legalább Rubyt is szórakoztathatjuk a játékkal, és nem kell azon aggódnia, hol rosszalkodik épp a fiúnk, mert tudhatja majd, hogy ott nálam, ahol épp alszok.
Nem félek a kimerültségtől. Attól már inkább, hogy nem töltök elég időt a srácokkal, és Rubyval, ahhoz, hogy érezzék, ők a legfontosabbak. Pedig akarom, hogy tudják.
Ruby megfogta a kezem, és én megszorítottam kissé az ujjait. Halványan, bizonytalanul mosolyodtam el szavaira. Szerettem volna hinni, hogy vagyok olyan erős, hogy többé ezzel ne legyen gond. És szerettem volna, ha sosem volna rá szükség, hogy ilyen döntések elé kerüljünk. De azt is szerettem volna, ha a gyerekeim sosem látnak úgy, ha mégis megtörténne. És ha ő sem engedné, hogy lássanak. De azt is, ha ezért őt sem kéne elszakítanom tőlük, mert ő mindenáron azon dolgozna, hogy kirángasson a gödörből.
- Teszek a csábos üvegekre. Nekem csak ti kelletek. - Láttam tekintetében az eltökéltséget... nagyon szerettem ezt a pillantását. Ezt az erős... állhatatos nőt... aki az egész világom alapja volt. Tőle voltam én is erős. Nélküle semmi volnék.
- Viszont végső soron győzött. Elérte amit akart. Nem csak vitát gerjesztett köztünk, de maradhatott is. És nem is vitáztunk vele tovább, ráhagytuk a dolgokat. Elnapoltuk a témáit. Szóval nyert - összegeztem, de aztán csak legyintettem, hogy jó, holnap folyt. köv. mert nem akartam újra vitát, nem akartam aggasztani vagy kiakasztani Rubyt. Ráhagytam a dolgot. Az ő anyja, és azt mondta, elintézi... én meg csak reménykedhetek, hogy sikerrel zárjuk a dolgot. Ha meg nem... hát... ha nem, akkor az Úr kegyelmezzék anyóspajtásnak, mert nem teszi zsebre, amit kap, ha legközelebb ideállít.
Annak azért nagyon örültem, hogy az esténket mégis csak sikerült... nos, nem csak békésen, de izzasztó mámorban is bevégeznünk. A démoni jelenlét végülis csak szüneteltette szenvedélyünk tüzének tombolását, és nem altatta ki a lángokat, amik már olyan rég várták, hogy ismét megperzselhessenek mindkettőnket. Úgyhogy a végén végülis nagyon is... hát, sikerült sóvárgó, de jó hangulatban elindulnom a munkába. Mert persze, szívesebben maradtam volna kedvesemmel, de... ha menni kell, hát menni kell. Menni kellett, de... tudtam, egy röpke éj, és máris jöhetek hozzá vissza, hogy újra átöleljem, és megcsókoljam!

Milyen kár, hogy amikor ismét átölelhettem, ő sírt... és nem örömében. Mert még ha örömében sírt volna... de ezek nem örömkönnyek voltak. Amiatt az átkozott némber miatt... Úgy, de úgy éreztem, hogy csak rossz sülhet ki abból, ha marad, és hogy egyáltalán idejött...
Mikor Ruby a fejét rázva jelezte, hogy Juan előtt nem akarja megvitatni a történteket, bólintottam. Persze... azt hiszem, emészti már magát épp eléggé, ha Juan bármit is látott, illetve hallott a történtekből, ami ugye elég valószínű, mivel mondta is nekem fiam, hogy történtek dolgok ugye... Úgyhogy megértettem, és nem erőltettem.
- Te pedig nekünk a fény vagy az éjszakában - feleltem, és megsimogattam Ruby könnyes arcát, némi könnyet is letörölve kezemmel. Fájt így látnom őt. Szívem szerint az anyja után mentem volna, és jól megmondtam volna neki, hová menjen legközelebb sz*rt kavarni...!
Viszonoztam az édes-sós csókot, amit kaptam, és szerettem volna átadni benne annyi erőt és szerelmet kedvesemnek, amennyit csak lehetséges volt egyetlen csókba belesűríteni. Hogy tudja, bármit is mondott az anyja, nagy kalap hazugság az egész és sz*rkavarás!
- Naná, itt a helyem. Hol máshol is lehetnék? - feleltem bólintva, költői kérdésemmel, és hajába csókoltam, majd fején végigsimítottam, amikor odabújt. Lehunytam szemem, és magamba szippantottam a szeretett nő illatát.
Persze, nem sokáig simulhattunk össze, hamarosan megéreztem a közénk vackolódó gyerektestet, és odanézve láttam mint bújik meg köztünk Juan. Összeborzoltam a haját, mire ő felnevetve tolta el kezem, hogy ne csináljam.
Figyeltem Rubyt, és próbáltam némán a tudtára adni... hogy bármi is történt, az nem számít, és nem igaz. Bármit is mondott az anyja, nem fontos, és főleg nem igaz! Hogy bármi is volt, nem szabad komolyan vennie, és főleg nem szabad magára vennie, mert az anyja csak... csak ehhez ért, hogy belerondítson mindenbe. Jó életünk van, boldogok vagyunk, szeretjük egymást, de ha ez a nő idejön, az mindig... rossz. Bár azt kívánom, bárcsak megint inkább csak velem szívózott volna, de nem... persze, most Rubyba kellett belerúgnia... Nem tudom mit tett vagy mondott pontosan, de biztos, hogy igazság nem volt benne!
- Holnap. 9-től műtök, szóval kénytelen leszek reggel időben beérni, és nem "defektet kapni az úton befelé menet" - feleltem, gondolatban hozzávéve, mennyire jó lesz végre ma este a saját ágyamban aludnom, a saját nőmmel, miután a saját gyerekeimmel költöttem el a vacsorámat. De sajna holnap, bármi is legyen, nem húzhatom ki az indulást, mint az este, bár este sem késtem sokat, de azért kellett egy kifogás, hol csámborogtam, hogy nem értem be időben. Az éjjel egész más, mint a nappal, és egy egyszerű műszak is egész más, mint ha konkrétan engem vár egy kiskölyök odabenn, hogy segítsek rajta. Van, amikor lehet késni, de van, amikor inkább nem.
Épp nyitottam a szám, hogy felajánljam, én majd összeütök valami kaját, míg Ruby... hát, amihez kedvet érez, akár hogy sírjon még kicsit, akár hogy összeszedje magát, akár hogy felöltözésre kezdje buzdítani a kis katonát itt közöttünk, vagy megnézze Tinát, mindegy... de szavamba vágott egy beszűrődő dal, ami a tévéből szólt a nappaliból, és hallatára Juan felkapta fejét, majd felkiáltott:
- Spongyabob! - Majd a csatakiáltást követően már ugrott is talpra, és mielőtt még szólhattam volna neki, hogy mehet lassabban is, nem kell úgy rohanni, persze, már ott sem volt. Lemászott az ágyról, és rohant is kifelé, csak azt hallottam, mint csattognak léptei a padlón, egészen a kanapéig, ahová vethette magát hogy nézze a reggeli rajzfilmet...
Vigyorogva sóhajtottam fel, miközben csóváltam a fejem, de azért csak visszaejtettem a fejem a párnára, és miközben Rubyt öleltem, a hátamra fordultam, húzva magammal őt is, ha hagyta magát... így végülis a mellkasomon kötött ki.
- Mit szólnál, ha én összeütnék valami kaját reggelire magunknak, te meg elmesélnéd közben, hogy mi történt? - kérdeztem, hátha van kedve velem enni, és hátha a srácok is hagyják ezt. - Hadd cáfoljam meg anyád hülyeségeit - javasoltam még, mert az tuti biztos, hogy cáfolni való hülyeségeken kívül mást nem mondott a nő neki. És bármik is voltak azok, tudni akartam, hogy elmondhassam, egyik sem igaz!


A hozzászólást Dr. Ira R. R. Walters összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Dec. 16, 2018 1:04 pm-kor.
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügy

Karakterkép :
Reagok száma : 14
Avataron : Camilla Luddington
I. :
II. :
III. :
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : baleseti sebész
Kor : 35
Pillanatkép :
Idézet : I want to be the first thing you touch in the morning and the last thing you taste at night.
Tartózkodási hely : seattle-i lakos

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Ira és Ruby otthona
Kedd Dec. 11, 2018 7:51 pm
- Sunny ne akarna jönni? Szerintem ilyen lehetőséget nem hagyna ki, legalább írhatna a blogjára is, hogy azon a vidéken milyen suhancok élnek. – próbáltam én teljesen komolyan előadni, de a végére csak-csak megjelent a jól ismert mosoly. Főleg, hogy Ira is onnan származott, ott született, így nem véletlen nyelvbotlás volt az a kifejezés a részemről. Kicsit húzni akartam őt, de ismert már annyira, hogy tudja nem kell komolyan vennie, viszont a húgom írásairól mind a ketten tudtunk. Bár azt nem tudom, hogy életem párja mennyire is követi, de én imádtam olvasni. Jókat mosolyogtam rajta és még inkább mázlistának éreztem magam, hogy sikerült egy normálisat kihalásznom ebből a „hatalmas tengerből”. – De rendben van, akkor majd szólok, hogy mi is a helyzet ilyen téren. – én örülnék, ha jönne, de soha nem lehet tudni, hogy neki is milyen programjai vannak. Közel állunk egymáshoz, de azért mind a kettőnknek megvan a magánélete és mi ezt mindig is tiszteletben tartottuk.
Szerencsére a konyhában újra lecsapó viharfelhők egészen hamar tovarepülnek és mi is tovább sodródunk olyan dolgok felé, amiket eddig nem mondtuk ki soha se. Bármennyire is nem örültem annak, hogy anyám betoppant, se annak, hogy milyen vitába kevert minket azt hiszem kicsit azért neki is köszönhető az, hogy most ennyi mindenről szó esik. Ezt kár lenne tagadni, de azért az orrára se fogom kötni.
- Még szerencse, hogy vállalod a felelősséget, de látod, mondtam én, hogy elfogult vagy. – kuncogtam jókedvűen, hogy utána bolondozva puszit nyomjak az orrára és szorosan hozzábújjak. Arra meg ahogyan befejezte csak megforgatom a szemeimet és játékosan kicsit megütögetem a hátát, miközben ölelem őt. – Én itt bújok, erre te meg beismered, hogy más anyákat nézegetsz? Ezért lettél gyerekorvos mi, hogy csinos nőket láthass. – nyújtottam rá nyelvet úgy, ahogyan a fiacskánk szokta néha, vagyis mostanság elég gyakran teszi ezt velünk. Persze, ő is csak bolondozni szokott, de gyerek és most jön rá új dolgokra és ez nála még újdonságnak számított. Mint az, amikor jön puszit adni, aztán helyette inkább csak összenyálazza az arcunkat. És aztán meg jön a huncut nevetése, majd a rohanás, hogy anya ne kapja el őt. – Szerencsés vagyok, hogy pont neked sikerült megszelídítened. – vallom be, miközben arcomat nyakához fúrom és gyengéd csókot hintek a nyakára. Biztosan lehetne ezt szebben is mondani, de ha azt vesszük, hogy régebben milyen életet éltem az orvoslás mellett. Nos, akkor szerintem egészen igaz, amit mondtam. Mellette felnőttem és formálódtam, remélhetőleg előnyömre. Legalábbis úgy tűnik, hiszen olykor úgy érzem, hogy újra és újra sikerül elérnem, hogy belém bolonduljon.
- Ideje lenne elhinned, nem véletlen mondja Juan is, hogy az ő apukája a legjobb. – nem egyszer hallottam már azt, ahogyan dicsekedik a barátainak. Az ő apukája egy szuperhős, másokat ment meg, mint a mesékben a jók. Ez pedig újra és újra mosolyt csalt az arcomra, s olykor elgondolkoztam azon, hogy miként is lehetünk ennyire szerencsések. Főleg, ha a múltunkat tekintjük. Hálás voltam azért, amiért az életem ennyire remekül alakult.
- És még ezek után azt mondod, hogy nem vagyok egyik legjobb apuka? Sokakat a munka elrabolna, de nálad nem így van.. – értettem vele egyet, ezért pedig örültem, hogy még fejbe se kellett soha csapnom, hogy figyeljen a gyerekére, vagyis most már a gyerekeire és a családjára, ne csak a munkának éljen. Mindegy volt, hogy mennyire volt fáradt, a fia mindig számíthatott rá, ahogyan én is. Csodálatos ember, még akkor is, ha ő ezt nem hiszi el. Csak azért nem, mert az apja pont ennek az ellenkezője volt. Pedig nem hasonlít az apjára, azóta pedig, hogy letette a poharat még inkább nem hasonlít rá.  
- Helyes válasz. – koppintottam az orrára, ahogyan a legkisebb hercegnek szoktam, majd megcsókoltam szenvedélyesen, mintha hirtelen feleslegesnek éreztem volna minden más szót és így akartam volna tudatni vele, hogy mennyire is szeretem. Mennyire is hálás vagyok, amiért ő áll mellettem és mindig itt van nekem. Ő az én társam, a gyermekeim apja és ő az, aki mellett meg akarok öregedni is.
Megingattam a fejemet arra, amit mondott, hogy anyám győzött. Jobbnak láttam, ha most a nyelvemre harapok, mielőtt vitával válnánk el. Emlékszem eleinte ez nem ment ilyen jól, de az évek alatt egész jól megedződtem, hogy ne mondjak ki mindent, ami elsőre eszembe jut. Ennek ellenére is könnyedén leolvashatta arcomról Ira, hogy ezt inkább hagyjuk, mert nem akarom elölről kezdeni, ma este semmiképpen se. Ahhoz túlzottan is jól alakult végül az este, még ha egészen hamar mennie kellett is a történtek után.



Nagyon nem így kellett volna alakulnia a reggelnek. Ez minden volt, csak nem rendben. Soha nem akartam, hogy a gyerekeim kiabálni halljanak. Hittem abban, hogy hangerőt nem kell ahhoz felemelni, hogy megfegyelmezzünk egy gyermeket. Sőt, inkább próbáltam mindig megbeszélni vele a dolgokat, elmagyarázni, ha valami nagyon rosszat tett, akkor is finomabban a tudtára adni, nem pedig ordítani, mint néha más szülők teszik. Láttam már nem egy olyat még az utcán is. Soha nem értettem, ahogyan azokat se, akik ráncigálják magukkal a gyereküket. Az ilyen egyáltalán miért is vállal bármennyit is? Sok türelem és még annál is több szeretet kell egy-egy csöppséghez. Ezért is voltam még jobban dühös magamra, ha nem is teljesen, de valamennyit biztosan hallott a reggeli vitából, ahogyan az ajtó se éppen békésen csukódott be anyám mögött. Kész csoda, hogy nem szakadt ki a helyéről, meg az is, hogy a Törpillánk nem ébredt fel rá. Úgy néz ki, hogy túlzottan is jó alvókát örökölt tőlünk.
- Szeretlek, mind a kettőtőket. – pillantottam egyikről a másikra, majd a fiamat kicsit elkaptam és megcsiklandoztam, mert nem szerettem volna, ha túlzottan elszomorodik ő is és még inkább aggódni kezd irántam. Egy anya megpróbálja minden esetben elrejteni a gyerekei elől a könnyeit és szomorúságát. Sajnos nekem most nem jött össze, bármennyire is szerettem volna. Miként is gondolhattam azt, hogy nem fog utánam jönni? Legalább anyám állítása igazat nyert, hogy nem vagyok igazán jó anya, hiszen per pillanat még ilyen téren is elbuktam. Eme gondolatnak köszönhetően pedig keserűen és alig hallhatóan nevettem fel, inkább csak sietve kerestem Ira ölelésében menedéket és próbáltam összeszedni magam. Muszáj, nem eshetek ennyire darabokra. Egyszerűen nem lehet. Még akkor se, ha úgy érzem, hogy egy részemet a mai napon kitépte a saját anyám.
- Nem is tudom, esetleg valami csinosabb és kevésbé bőgőmasinával? – újra elnevettem magam, de ez inkább annak szólt, hogy nem gondoltam komolyan. Juan csak fürkészett, mint aki próbálja összerakni azt megfejteni, hogy pontosan anya mit is mondott, mire gondolt, de végül inkább csak újra közelebb mászott hozzánk, hogy átmásszon rajtam, mígnem az apukája és közém be nem fészkelte magát. A hajammal játszott, mint kicsiként és közben bújt hozzám. Egészen addig, míg fülembe nem suttoghatta azt, hogy szeret. Én erre csak elmosolyodtam és puszit nyomtam a kobakjára és természetesen az „én is téged” felelet se maradhatott el, meg az újabb apró puszik tömkelege, aminek köszönhetően már ő is nevetett és menekülni próbált volna.
Közben az se kerülte el a figyelmemet, hogy Ira miként fürkész engem. Neki köszönhetően pedig sikerült egyre inkább megnyugodni. Szerencsés voltam amiért mellettem állt, nem csak jóban, hanem a rosszabb pillanatokban is. Nem volt szükségünk mindig szavakra, egy-egy pillantás és érintés is egészen beszédes tudott lenni. És most is pontosan ez történt, a gyengédsége, a megértése és az, ahogyan sugallni próbálta, hogy biztosan nem lehetett igaza anyámnak. Erre mondják azt, hogy két ember igazán érti egymást és mi értettük. Éreztük azt is, ha baj volt és tisztában voltunk azzal is legtöbb esetben, hogy netán mikor van a másiknak szüksége egy kis magányra. Egy család voltunk, ahol a szeretet és a békesség uralkodott legfőképpen, de mindezek mellett a megértés is.
- Ha kipihented magad, akkor délután elmehetnénk sétálni egyet, mit gondolsz? – dobtam be ötletnek, mire Juan szemei is tágabbra nyíltak és hevesen elkezdett bólogatni. Szeretett a szabadban lenni. Még akkor is, ha nem maradhatunk már kint sokáig, de egy kis „friss” levegő szerintem senkinek se ártana. Annyira még nincsen vészesen hideg. Nem hiszem, hogy a hercegnőt félteni kellene, meg egyébként is akad itthon bőven meleg ruha a számára is. Meg előbb a házurának se árt egy kis pihenő, utána majd meglátjuk, hogy mennyire is lesz kedvünk még bármerre is menni, vagy inkább itthoni programot csinálunk.
Mosolyogva figyeltem, ahogyan Juan elviharzott, hogy megnézze az egyik kedvenc meséjét. Igaz, az is kész csoda, hogy ennyire messzire meghallotta a dolgot, de mit vár az ember? Gyerek. Azt hallja meg, amit meg akar hallani, ha meg valamit nagyon nem akar, akkor tökéletesen eljátssza azt, hogy ő a fülén ült.
Nem ellenkeztem, amikor magával húzott. Fejemet mellkasára tettem, lehunytam a szememet és csak élveztem azt a békességet, ami áradt belőle. Ha nem szólalt volna meg, akkor nem kizárt, hogy simán elszenderedtem volna az ölelésében, pedig ő volt az, aki egész éjszaka dolgozott, engem csak a lányunk keltett olykor, de ennek ellenére könnyedén szenderültem volna álomba.
- Biztosan hallani akarod? Nem akarom, hogy megint felhúzd magad, így mi lenne, ha inkább fürdeni szöknél meg, addig én csinálok reggelit? – kicsit megemelkedtem, hogy lepillanthassak rá. Gyengéden cirógattam az arcát. – Nem akarom, hogy megint felmenjen a vérnyomásod. Főleg a tegnap este után nem, se veszekedni se szeretnék miatta. Tudom, hogy te megmondtad… - teszem még hozzá az utolsó dolgot, mielőtt esélye lenne neki ezt mondania, majd megcsókoltam inkább. Hátha akkor nem dörgöli másképpen az orrom alá. Lehet őt inkább a káosz istennője teremtette, mármint az anyámat és ezért tudja ennyire jól megkeverni a dolgokat. – Milyen estéd volt? – tereltem inkább, amíg esetleg adott rá esélyt. Fogalmam sem volt, hogy mennyire fogja hagyni ezt, de ha valamit ő is meg akar tudni, akkor esélye nincs az embernek titokban tartani. Lassan felálltam végül, összefogtam a hajamat és elindultam a konyhafelé. Az pedig rajta állt, hogy a saját verzióját, vagy az enyémet választja.
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügy

Karakterkép :
Reagok száma : 14
Avataron : Justin Chambers
I. :
II. :
III. :
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : Gyermeksebész
Kor : 39
Pillanatkép :
Idézet : Az alkohol öl, butít, és nyomorba dönt! - most ez vagy nem igaz, vagy a sorrend rossz.
Tartózkodási hely : seattle-i lakos

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Ira és Ruby otthona
Vas. Dec. 16, 2018 5:28 pm
Elnevettem magam, s készséggel mentem bele a játékba.
- Hogy milyen suhancok? Nálam csak rosszabbak, úgyhogy óvatosan, csajok! - figyelmeztettem játékosan, és kissé megcsikiztem az oldalát. Persze ez azért részben ferdítés volt. Egyfelől, kétlem, hogy őt érdekelné, vagy hogy a testvére ott nálunk akarna csemegézni. Mondjuk, ez nem zárja ki a lehetőséget, hogy írjon a tapasztaltakról, ami az ottaniakat illeti. Ez pedig lehet egyfelől nagyon pozitív, de negatív élmény is. Arról már ne is beszéljünk, hogy én volnék-e a legjobb eresztés arról a környékről. Nyilvánvalóan nem. Minden bizonnyal, ha Ruby vagy a húga keresne, találna ott jobbat. Rosszabbat is, de azt itt is, úgyhogy azért nem kéne olyan messze mennünk. De amiatt nem kell aggódnom, hogy Ruby keresgélne, ott vagy itt, vagyis mindegy is, milyen az ottani felhozatal, nekem legalábbis ebből a szempontból biztosan. Az mondjuk még beszámíthat, hogy az ottani suhancoknak alkalmanként nagyobb lehet a szájuk, mint az ittenieknek, de lévén, egykor én is ottani suhanc voltam, tudom miként küldjem haza őket, a kedves rokonaik válogatott felsorolása nélkül, vagy ha mégis szükség volna arra is, majd a saját nyelvünkön teszem, amit a gyerekeim nem értenének meg, mivel, ugyebár ők is ott lesznek velünk.
Bólintottam. Mondjuk, én sem gondolnám, hogy Sunshine elutasítaná a meghívást, de adódhat úgy is, a kérdés nem kerül semmibe, főleg, hogy amúgy is feltennénk neki.
- Elfogult vagyok - ismertem el. Ha már úgyis mindketten megmondtuk, kár is volna tagadnom. Elfogult vagyok, mert szeretem ezt a nőt. Elfogult vagyok, mert ő az életem. Elfogult vagyok. Az vagyok, mert... minden nap látom, mit tesz meg értem. A családunkért. A srácokért. És én kevertem bele ebbe az életbe, szóval szép is volna, ha nem volnék az. És ha nem látnám így is, milyen nő valójában. Milyen jó anya.  
Megölelt, és én is így tettem vele. Nem is akartam elengedni. Érezni akartam őt.
Mosolyogtam, miként a hátamat kissé megütögette, aztán még a nyelvét is kiöltötte rám, és elgondolkoztam, vajon akkor ezt most ő tanulta Juantól, vagy fordítva?
- Tulajdonképpen, az édesanyák, akik megfordulnak körülöttem, inkább csinos és foglalt idegroncsok szoktak lenni, vagy pánikoló őrültek... de most hogy így mondod, minap is volt ott egy nagyon dögös, szőke... - jegyeztem meg, csak úgy mellékesen... erősen gondolkodó ábrázattal, mintha a nő részleteit akarnám felidézni, ami persze nem volt igaz. Nem volt semmi ilyesmi nő, de ha lett volna sem érdekelt volna. Nem. Azok az anyák a munkámhoz tartoztak, és engem csak a gyerekeik érdekeltek. Ezt pedig Ruby is nagyon jól tudta. Tudom. Ismerem őt. Tudja. Ahogy azt is, hogy amiként jellemeztem őket, azt sem gúnyolódásként mondtam. A leírás egyfelől pontos volt, a beteg vagy megsérült gyerekek szülei általában ilyenek. Másfelől pedig... miután magam is álltam azon az oldalon is, és voltam pánikoló, őrült idegroncs, tudom mit élnek át a szülők, akikkel találkozom, akiknek a gyerekei az én kezembe kerülnek. Az minden szülő legrosszabb rémálma, hogy a gyereküknek baja eshet, és hogy elveszthetik. Ebből én megpróbálom kihúzni őket. Néha sikerül, néha sajnos nem. De mindent megteszek, amit tudok. S eközben én csak a gyereket látom. A szüleikkel egy módon foglalkozom: megpróbálom meggyógyítani a gyereküket.
- Ez rám is ugyanúgy igaz - hajtottam fejem a fejéhez, és hajába túrva szorítottam magamhoz. - Ki tudja, hol volnék most nélküled - jegyeztem meg, egy pillanatnyi időre elmélázva a lehetőségen. Ha nem ismerem meg őt, ha nem szeretek belé... ha nincsenek a srácaink... hol volnék most? Vajon akkor is leteszem a poharat? Talán orvos sem lennék már... És határozottan biztos, hogy megközelítőleg sem az az ember volnék, aki most vagyok. Tudom, hogy már előtte is fejlődtem, de... azt hiszem, ha ő nincs, ha nincsenek a gyerekeink... nem biztos, hogy lett volna, ami miatt kitartok. Távol anyámtól, az egyetlentől, aki Rubyék előtt számított nekem, itt, ahol nem látja, ha elromlok, mint apám... nem tudom, vajon kitartottam-e volna. Nem hiszem...
Nem feleltem, csak elmosolyodtam kissé zavarodottan. Zavarban voltam, és nem tudtam hogyan cáfoljam meg. Persze, Juan csak azért lát úgy, mert a rossz részeim nem ismeri. Kicsi még hozzá. Idővel majd ő is megtapasztalja, önmagában lel majd rá az igazságra, ha örökölte tőlem a nehéz természetem, ahogy én is örököltem részben apámtól. Habár Ruby egy angyal... talán Juan később is rá üt majd. Talán rajta nem üt ki a dolog... persze, azt is remélem, hogy a függőség sem üt ki rajta. Sok minden van, amitől szeretném őt megkímélni, amit a véremmel együtt megkaphatott... Örülök, hogy most még a legjobbnak lát, de nem hiszem, hogy ez mindig így lesz. Csak idő kérdése.
- Ez igaz. De számold hozzá azt is, hogy a többi ember feleannyira sem érdekel, mint ti. - Ez is igaz volt. Tényleg nem. Igen, meg akarom gyógyítani a beteg és sérült gyerekeket, akik hozzám kerülnek, igen, érdekel a sorsuk, és érdekelni is fog, élnek-e vagy halnak, igen, de... ettől eltekintve nem érdekel más. Nem igazán. Igazán csak a családom. Nem kerestem direkt mások társaságát, sosem... csak Rubyékét. És így igazán nem nagy kunszt a családra összpontosítani, ha más simán csak nem érdekel. Mert ha köztük és a munka közt kellett választani... azt még választásnak sem igen nevezhettem. Mert a munka nem tudott velük versenyezni. Sosem tudott. Nem is fog tudni.
"Helyes válasz", gondolatban megismételtem szavait. Rámosolyogtam. Bár a remény több volt mosolyomban, mint a magabiztosság. A remény, hogy ez így is marad. Értük. Mert semmi más nem számított, csak ők. Senki és semmi másért, csak értük akartam jó és jobb lenni. És kitartani. És ez egészen addig nem is volt "olyan nehéz", míg szemem előtt ők voltak, és nem egy "csábos üveg", ahogy Ruby fogalmazott.
Értettem a célzást. Ismertem már annyira, hogy ki tudjam olvasni szeméből, mikor van itt az ideje befogni, és beszüntetni egy-egy témát. Az anyját illetően pedig, ezt sűrűn alkalmaztuk. Nem erőltettem. Nem is akartam tovább az anyjáról beszélni, de időnk sem volt már igazából rá. Mondjuk, ha nem kellett volna dolgozni mennem, akkor sem erőltettem volna. Holnap. Holnap elválik. Bíztam Rubyban, és abban, hogy elbír a saját anyjával.

Kár, hogy a bizalmam csak 50%-ban fizetődött ki. Mert hiszen, reggelre eltűnt a házunkból a "Sárkányhölgy", viszont nem tudtam teljes győzelemnek elkönyvelni a dolgot, lévén, hogy a véleményét itt hagyta, méghozzá Ruby szívében és fejében. Épp azon a két helyen, ahol legkevésbé akartam vele találkozni.
- Egy kicsit mi is téged - válaszoltam, de csak vicceltem. Mind a ketten annyira szerettük őt, hogy az már fájdalmas volt. A puszta létünk alkotóeleme volt, hogy mennyire szerettük őt. Ez az érzés minden mást felülírt bennünk. És ezt, bíztam benne, hogy ő maga is tudja jól.
Nevettem én is, ahogy Ruby elkapta Juant, és megcsikizte, aki erre persze azonnal felvisított, és próbált engem elérni, próbálva elmenekülni anyja ujjai elől, amire ugyan perpillanat esélye sem volt, de azért ő persze próbálkozott.
Szerencséjére a kis kínzás nem húzódott sokáig, így nem kellett hogy túl nagy menekülésbe kezdjen, és amikor már Ruby nem csiklandozta, naná hogy rögtön vissza is simult hozzá, miként az anyja meg hozzám, így tulajdonképpen mindenki mindenkihez bújt.
- Azok már sajnos elkeltek, kénytelen leszek beérni veled - vicceltem, és megcsókoltam kedvesen a homlokát. Juan először csak figyelt bennünket, aztán rám nézett, és mikor rámosolyogtam, ő kissé felhúzódzkodott, és anyja homlokához hajolva, ő is adott neki oda egy puszit. Ezúttal, kivételesen nyálazás nélkül, vigasztaló célzattal, ahogy látta azt tőlem is.
Ahogy fiam bemászott közénk, és Rubyhoz bújt... csak némán figyeltem őket, és arra gondoltam... ezt kellene az "anyósomnak" látnia... Szinte már kár, hogy nincs röntgenszeme vagy látomásai, akkor talán átérezné... talán felismerné, mekkora szörnyeteg is ő, és mennyire rosszul látja a családunkat. Rubyt. Minket. Azt hiszi, nem normális, nincs rendben, ahogy mi élünk, pedig... ha tudná, mennyivel normálisabbak vagyunk, mint bárki a környezetünkben, vagy bármely családi példa, amit valaha életünk során felmutattak nekünk... Ha tudná, mennyire szereti Juan az anyját... vagy hogy én mennyire szeretem Rubyt és a gyerekeinket... szeretném remélni, hogy akkor mélyen elszégyellné-, és el is ásná magát.
És ezt mind el akartam mondani Rubynak is, de megértettem, hogy a gyerek előtt nem kéne ezt firtatni. Ezért mondtam el szavak nélkül. És úgy éreztem, megértette, mit akarok üzenni. Azt, hogy mennyire szeretem. Mennyire nagyszerű anyának tartom őt, és mennyire fontos ő nekünk. És mennyire nem számít senki más véleménye. Az anyjáé főleg nem, de még az enyém is csak másodlagos. Ami igazán fontos volt, az a mi saját gyerekeink véleménye. És azt hiszem mondhatom, Juan viselkedése elárulta... ő mennyire is jó édesanyjának érzi Rubyt. Mennyire szereti őt. Ez az, ami igazán számít. Csak ez.
- Ez klassz ötlet! Benne vagyok. Nekem is jólesne egy kis levegőzés - bólogattam, mire Juan lelkes levegőkapkodás közepette kezdett el tapsikolni, amin elnevettem magam.
Na persze, nem sokáig örvendezett azon, hogy sétálni megyünk... Spongyabob brutálisan hervasztó módon negyed pillanat alatt lesöpört a pályáról minket a szemében. Néztem, ahogy elszalad, aztán egy szájhúzós vigyorral lestem le kedvesemre.
- Lehet, hogy aggódnunk kéne, hogy Spongyabob előkelőbb helyen áll a szívében, mint mi? - kérdeztem, de persze nem gondoltam komolyan. Egyfelől, tudtuk jól, mennyire szereti azt a szivacsot... másfelől, bőven elég lesz, ha majd délután lelkesedik irántunk, nem baj, ha most a mosogatószivacs győzött.
Jólesett éreznem Ruby fejének súlyát a mellkasomon. Amúgy is szerettem Rubyt ölelni, de... az ilyen pillanatok, mikor csak csendben feküdtünk, és öleltük egymást, ezek voltak a kedvenceim. Ezt már csak azzal lehetett fokozni, ha épp a gyerekek is itt feküdtek velünk az ágyban, s mondjuk mindenki húzta már a lóbőrt, én pedig zavartalanul gyönyörködhettem bennük, mélyen fejembe vésve az emléket, a képüket... és a tudatot, milyen rohadtul szerencsés vagyok.
Ruby szavai elkeserítettek azonban. Mélyet sóhajtottam, és egy pillanatra lesütöttem szemem, mielőtt újra felpillantottam rá, bele a szemeibe, és megcirógattam ujjammal orcáját.
- Ha ilyen rossz volt, főleg tudni akarom - mondtam. Nem állítom, hogy bennem nem merült fel, hogy azt mondjam, "én megmondtam", de... ahogy Ruby megelőzött benne, már nem is éreztem úgy, hogy ezt ki akarom mondani, vagy hogy számít, kinek volt igaza. Inkább éreztem rosszul magam, amiért egyedül hagytam őt ezzel a feladattal (is).
Nem. Együtt kellett volna az anyja elé állnunk, és amikor olyanokat kezdett volna mondani, ki kellett volna hajítanom a házból. Meg kellett volna védenem Rubyt és a gyerekeket. Ezt kellett volna tennem... Az "én megmondtam" már rohadtul nem volt fontos... inkább az számított, amit nem tettem meg.
- Sokkal jobb, mint amilyen a te reggeled volt - legyintettem, mert nem szerettem volna ha el tussolja a dolgot. Nem akartam, hogy egyedül birkózzon azzal, amivel az anyja megtömte a fejét. Jóvá akartam tenni a hibám.
Csendben néztem, mint hagy ott. Figyeltem távolodó alakját, míg el nem tűnt a szemem elől. Úgy két percig rágtam a gondolatot, végül nyögve keltem fel, és úgy döntöttem, hagyok neki néhány percet egyedül. Juan mesét néz, Tina talán még alszik... én pedig betértem a fürdőbe, hogy kimossam a fejemből az éjszakát. Nem maradtam el sokáig, hamarosan némileg felfrissültebben támaszkodtam neki az ajtófélfának, ahogy a konyhába léptem. Pár pillanatig Rubyt figyeltem szememmel csak csendben. Végül egy nagy levegővel kezdtem el újra felvenni az iménti témát.
- Sajnálom, hogy magadra hagytalak ezzel a dologgal. Nem tudom mit mondott neked anyád, de abban biztos vagyok, hogy baromira nem volt igaza. És nekem itt kellett volna lennem, hogy kiálljak a családom mellett. Melletted kellett volna állnom, amikor neked támadt, és ki kellett volna hajítanom érte, mert a lelkedbe taposott. Meg tudsz nekem bocsátani, amiért cserben hagytalak? - kérdeztem, s közben már a földet fixíroztam. Ez merőben másként csengett, mint az "én megmondtam", mert azt nem éreztem volna helyesnek. Azt annál inkább, hogy bocsánatot kérjek, amiért tegnap is inkább kiakadtam, ahelyett, hogy megvédtem volna a családom. Ma pedig még csak itt sem voltam, mikor pedig kellett volna. Itt kellett volna lennem.
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügy

Karakterkép :
Reagok száma : 14
Avataron : Camilla Luddington
I. :
II. :
III. :
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : baleseti sebész
Kor : 35
Pillanatkép :
Idézet : I want to be the first thing you touch in the morning and the last thing you taste at night.
Tartózkodási hely : seattle-i lakos

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Ira és Ruby otthona
Hétf. Dec. 17, 2018 6:14 pm
Sejtettem, hogy nem gondolja komolyan azt, amit mond és nincs szó semmilyen dögös szőke anyukáról, de azért kicsit feljebb szaladt a szemöldököm és pontosan úgy néztem rá, hogy „gyerünk folytassa csak, ha meri”. Nem túlzottan azon aggódni, ha netán megnéz egy-egy csinosabb nőt, mert melyik nő nem nézne meg egy-egy vonzó férfit? Szerintem nem akad olyan, még esélyesen az apácáknak is megakad a szemük egy-egy ilyen személyen. S inkább rajtuk legeltesse ő is a szemüket, mintsem újra az alkohol csábos üvegjeire tévedjen a pillantása. Viszont annak ellenére is most kicsit szarul esett. Talán anyámnak köszönhetően, akinek elegendő volt pár perc, hogy újra megtépázzon kicsit és még minket is nem sokkal korábban egymásnak ugrasszon. Nem is akarok erre gondolni, mert tudom, hogy hűséges hozzám, ahogyan én is hozzá. Ez soha nem fog változni.
- Akkor mondhatni a tökéletlen is éleink pontosan passzoltak egymásba, hogy végül örökre egybe forrjanak. – hülyén hangzik, nem költő vagyok, hanem orvos, de attól még néha lehet próbálkozni. Remélni mertem, hogy jól érti és nem fogja félremagyarázni a dolgot, mert na. Nincs mit szépíteni, úgy is tökéletesen passzolunk, ha nem úgy lenne, akkor nem lenne két gyönyörű gyerekünk se, de most nem erre értettem elsődlegesen, hanem arra, hogy senki se tökéletes, de idővel megleli azt, aki mégis annak látja. Akivel a tökéletlensége tökéletesen passzol, mi pedig erre ráleltünk. Igaz, részben ez is csak neki köszönhető, mert ha az elején feladja anno, akkor most nem lennénk itt.
Nem féltem attól, hogy idővel változna a dolog, hogy másabbnak látná a fiúnk őt. Lehet neki nem volt mintaapja, de ő azzá vált. Az élet azzá tette és mindig is ott lesz az emlékeztető számára, hogy milyenné nem akar várni. Ez pedig szerintem elég nagy löketet tud adni ahhoz, hogy kitartson akkor is Ira, amikor nehéz. Az pedig nem kérdés, hogy akár van papír, akár nincs, akkor se fog soha egyedül maradni. Nem tartok igényt ilyen jelentéktelen dolgokra, sokkal fontosabb az, amit érzünk és ami a szívünkben lakozik, mintsem egy darabka papír. Nem az fogja meghatározni, hogy kit szeretünk és mennyire.
- Ezzel nem értek teljesen egyet, ha így lenne, akkor nem annak szentelted volna az életedet, hogy másokon segíts. – gyengéden végigsimítottam az arcán, majd megcsókoltam. Lehet mi voltunk a legfontosabbak, de ha a hívatásáról volt szó, akkor meg éppen a betegei voltak a legfontosabbak számára. Emiatt meg soha nem tudnám hibáztatni. Csodálom azért, hogy mennyi mindenre képes azért, hogy a lehető legjobban tudjon segíteni a kisbetegén. Mennyire nehéz olykor nehéz, emiatt pedig egy újabb okot kapok arra, hogy aggódjak érte. Csak remélni tudom, ha úgy adódik, akkor mesélne arról, ha akadna olyan pillanata, amikor túlzottan is nehéz egy-egy napja. Tisztában van vele, hogy nekem elmondhat bármit is, hiszen egy gyereket elveszteni borzalmas dolog, még akkor is, ha nem mi tehetünk róla és nem a sajátunkról van szó. Talán a világ egyik legrosszabb érzése lehet, amikor kudarcot vallunk olyan téren. Remélhetőleg nem mostanság fogjuk megtapasztalni a dolgot.
Örültem annak, hogy nem haraggal váltunk el, hanem sikerült megbeszélni is a dolgokat, nem csak besöpörni a szőnyeg alá és hagyni, hogy a testiség mindenek felett uralkodjon. Szerencsére most is sikerült megtalálni a járhatóutat, hogy mind a kettőből kijusson még estére és ne kelljen megszegni a saját magamnak tett fogadalmat, amit nem volt mindig könnyű betartani, de igyekeztem eszerint cselekedni. Ez pedig nem volt más, mint soha ne feküdj le haraggal. Amiatt se, mert nem tudhatott mikor látod utoljára azt a személyt… Lehet ostobaság, vagy naivság, de akkor is igyekeztem kitartani eme elv mellett és inkább megbeszélni a dolgokat mindig lefekvés előtt.



Még ha az este egészen jól is alakult a végére, a reggel annyira sikerült pocsékul. Mintha előző este még csak egy kis parázs ütötte volna fel a fejét, ami kicsit megperzselt minket, de igazából komolyabb károkat nem okozott. Helyette inkább csak egész este sunyi módon parazslott, hogy aztán reggel a lehető legnagyobb lángra kapjon és teljesen megégessen. Nem értettem, hogy a húgom miként is képes szeretni egy ilyen boszorkányt, mert másnak láttam már hirtelen én se anyámat. Nem támadtam őt, hanem próbáltam megértetni vele a dolgokat, de mindhiába. Mintha minden egyes szavamat csak kiforgatott volna és arra használta volna fel, hogy belém döfje és megforgassam bennem, mint a nyársat a húsban.
Haloványan elmosolyodtam, amikor Ira kicsit próbált játszadozni a szavakkal. Tudtam, hogy nem csak kicsit szeretnek, hanem nagyon, de attól még pokolian nehéz volt hirtelen ebbe kapaszkodni, miután édesanyám olyan szépen a földbe döngölt. Komolyan, mintha oroszlánok elé vetett volna, ő meg élvezettel nézte volna, hogy miként marnak ki belőlem egy újabb darabot.
- Hééé, ezek szerint én csak egy vígaszdíj lennék? – kérdeztem vissza tetetett sértettséggel, miközben kicsit megcsípkedtem őt, ha tudtam. Közben pedig tovább durciztam, mint egy óvodás. Kész csoda, hogy nem nyaláboltam fel a takarómat és vonultam el tűntetőleg egy másik szobába, lehet egy másik alkalommal már csak a poénkedvéért is megtettem volna egy ilyen megnyilvánulást követően, de most még erre is képtelen lettem volna. Jobb volt a közelében lenni és csak élvezni azt a békességet és szeretetett, ami áradt belőle és érezni azt a gyengédséget, amivel hozzám ért, vagy éppen gyengéd és csalogató csókjait, puszijait. Fiacskám puszija meg könnyedén csalt arcomra mosolyt, mire még inkább magamhoz öleltem, amikor hozzánk bújt megint. Még mindig olykor képes voltam meglepődni, hogy ő is mekkora egy szeretetgombóc tud lenni.
- Akkor délután visszatérünk erre, meglátjuk, hogy a picik is mennyire lesznek jól és mennyire lesz kedvük. – alig értem a végére, máris magamon éreztem Juan nézését, amivel azt akarta ,kifejezni, hogy ő nem is pici már. Tina az, de ő nem. Ő már nagyfiú. Egyre gyakrabban mondta ezt, nekem pedig mindig mosolyt csalt az arcomra, de most megelőzött mindent a mese, mert alig hogy meghallotta, máris rohanni kezdett, miután sikeresen átmászott rajtam és le az ágyról.
- Nem hiszem, hogy bármi okunk lenne aggódni, hiszen most is itt volt és próbált megvigasztalni. – feleltem mosollyal az arcomon, miután puszit nyomtam kedvesem szájára, hogy utána vele együtt dőljek el az ágyon. – Nagyszerű férfi lesz belőle, pontosan annyira, amennyire az apja az. Szívetek nagy, de ha valamit imádtok, akkor az képes ellopni titeket tőlünk. – alig hallhatóan kuncogtam, mert most is ez történt. Ezért szaladt a meséhez, mert túlzottan is szereti. Mindig meg kell állni a játékboltnál is, hogy megcsodálhassa a Spongyabobos dolgokat. Ki is nézett magának egy nagyobb plüsst a boltban, amiről megbeszéltük, hogy ha jó lesz, akkor biztosan karácsonyra elhozza neki a Télapó.
Nem akartam semmi rosszat se mondani, de Ira reakciói egészen beszédesek voltak, hogy nemigazán tetszik neki az, amit hallott. Amikor viszont arcomat cirógatta meg, akkor lehunytam a szememet és átadtam magam az érzésnek.
- Szeretlek. – mondtam csak ennyit, mintha ezzel akarnám lezárni a témát. Hiába tudom, hogy aggódik és szeretne segíteni, akkor se éreztem úgy, hogy most helyes lenne elmondani neki a dolgokat. Nem akarom, hogy még nagyobb legyen a feszültség közöttük, vagy éppen az árok, amit netán ennek köszönhetően még kevésbé lehetne betemetni. Idióta állom, ezek után még inkább annak tűnik, de mégis vágyom arra, hogy egyszer minden jobb legyen és ők is kijöjjenek egymással, anyukám is ráébredjen arra, hogy tévedett és csodálatos családom, életem lett. Hogy ne úgy érezzem, jobb lett volna nekik, ha én nem is lennék a család része, mert csak a rosszat és a bajt testesítem meg, míg a húgom magam a csoda családban. Nem irigylem tőle, de attól még néha titkon én is vágytam arra, hogy a szüleim büszkék legyenek rám és elfogadjanak olyannak, amilyen vagyok.
Csak bólintottam arra, hogy neki jobb volt az estéje, mert szerettem volna, ha mesél róla, de tudtam jól, hogy esélytelen és átlát rajtam, hogy csak az időt szeretném húzni. Mi sem mutatta ezt jobban, mint az, hogy még magára is hagytam. Mintha csak nem akarnám kimondani a dolgokat, de fogalmam sem volt arról, hogy miért. Talán azért, mert újra meg fognak sebezni, vagy csak köztük fog még nagyobb éket verni, netán a titkolt álmom, hogy a két család egyszer egy lesz vagy valami olyasmi még inkább messzebb sodródik az élet káoszában.
Hallom, ahogyan zuhanyozni megy, majd azt is, amikor végez, hiszen a vízcsobogása abbamaradt. Már szinte várom, hogy mikor toppan be ő is a konyhába, én még előtte megnéztem a békésen szundizó lányunkat, aki már túl volt a reggelijén. Juan is evett már, de biztos voltam vele, ha olyat csinálunk, amit ő is nagyon szeret, akkor abból is fog csipegetni még kicsit.
Neki dőltem a pultnak, összefontam a karomat magam előtt, amikor megpillantottam őt az ajtóban. Nem értettem, hogy miért nem jön közelebb. Kíváncsian és kérdőn fürkésztem őt, majd aztán minden világos lett, ahogyan beszélni kezdett. Szavaival szívembe mart, tudtam, hogy őszintén gondolja és ezért is fájt még inkább az, hogy úgy érzi cserben hagyott, pedig soha nem hagyott cserben. Lesütöttem pár pillanatra a pillantásomat, hogy elrejtsem a könnyeimet, mert soha nem akartam ezt éreztetni vele. Most meg pláne nem, de mégis megtettem volna vagy más miatt gondolja így? Szomorúan, elveszetetten pillantottam rá, amikor pedig meghallottam a kérdését, akkor még inkább kifacsarodott a szívem…. hirtelen megszólalni se bírtam a döbbenettől. Ujjammal mutattam, hogy jöjjön közelebb és remélhetőleg megtette, amikor elég közel került, akkor ruháját elkapva húztam magamhoz közelebb, hogy fejemet mellkasához fúrhassam. Könnyeimet már nem tartottam vissza. – Ezt az ostobaságot verd ki a fejedből!! Soha nem hagytál cserben, érted??? SOHA! – emeltem rá íriszeimet reménykedve, hogy ráébred ő is, hogy téved és nincs igaza most. – SOHA NEM HAGYTÁL CSERBEN!! – ismételtem el, kicsit szaporábban vettem a levegőt és szipogtam. Sietve töröltem meg az arcomat. – Nincs miért bocsánatot kérned és nekem nincs miért megbocsájtanom, mert mindig mellettem vagy. Akkor is, amikor a legkevésbé érdemelném meg, hogy még mindig kitarts mellettem. Hálás vagyok azért a sorsnak, hogy az útamba sodort téged és szerencsésnek érzem magam, hogy a társamnak tudhatlak. – kicsit lábujjhegyre állva megcsókoltam őt, hogy ezzel hallgattassam el, ha bármit szeretné még mondani. Nem hazudtam, ezt pedig érezhette és láthatta is. Tényleg így gondoltam, hogy ő mindig mellettem állt, még olyankor is, amikor lehet sokan elsétáltak volna már. – Köszönöm, hogy vagy nekem és elviselsz. – pláne mostanság, amikor olyan ingadozóvált a hangulatom, hogy azt már sokan nem bírnák elviselni. Talán a szülés miatt, kicsit még zizzentek a hormonjaim és ezért vagyok még mindig kicsit érzékenyebb, de majd visszatalálok ahhoz, akibe ő is beleszeretett. – Mit ennél reggelire? Közben meg mesélek, ha tényleg hallani szeretnéd a hétfejű sárkány történét. – húztam el a számat, majd újabb csókot loptam tőle. Közben meg vártam a válaszát, hogy mit is üssünk össze reggelire. Akár együtt is csinálhatjuk, úgyis régen volt már részünk olyanban, amikor együtt főztünk volna.
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügy

Karakterkép :
Reagok száma : 14
Avataron : Justin Chambers
I. :
II. :
III. :
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : Gyermeksebész
Kor : 39
Pillanatkép :
Idézet : Az alkohol öl, butít, és nyomorba dönt! - most ez vagy nem igaz, vagy a sorrend rossz.
Tartózkodási hely : seattle-i lakos

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Ira és Ruby otthona
Kedd Jan. 08, 2019 11:36 pm
Ruby pillantása igazából elárulta, hogy jaj lenne nekem, ha ebből bármi továbbit is ki tudnék hozni, de azt is láttam rajta, hogy tudja jól, engem nem érdekelnek azok a nők. Engem ő érdekel. Különben is, minek kellene nekem még egy, vagy egy másik, amikor már az enyém lett ő, aki nekem önmagában tökéletes?! Nincs a világon még egy olyan, aki hosszútávon elviselne, sőt szeretni tudna engem. Idióta volnék, ha épp őróla mondanék le, aki nem csak képes erre, de én magam is elmondhatatlan módon szeretem őt.
- Igen, és tudod jól, mennyire szeretek veled egybeforrni! - vigyorodtam el, szavait hallva, habár, igen, persze, tudtam, hogy ő most éppenséggel biztosan nem arra gondolt, amire én céloztam... vagyis hogy nem egészen, mert hát abban sincs hiba köztünk, remekül passzolunk egymáshoz, de ami igaz, az igaz, lelkileg... fejben is, szóval mindenhogy... illünk egymáshoz. Ő érti, amit még én sem mindig tudok megfelelően kiókumlálni magamban. Szeret, és tudja, hogy hiába tudok néha ólajtó seggfej lenni, nem vagyok azért olyan rossz ember... és ő még így is tud engem szeretni, jó embernek látni. Úgy is, hogy én nem mindig tudom megfelelően kifejezni magam, még neki sem. Hálás lehetek a sorsnak, hogy megtaláltam őt, és hogy velem van. Ő az én sokkal jobbik felem.
- Hát tudod, az orvoslás jobban fizet azért, mint ha egy világítótoronyba mentem volna őrnek. Ez is szempont volt a pályaválasztáskor. Meg van az a hülye szokásom, hogy az alvó emberekkel sokkal jobban kijövök, mint azokkal, akik ébren vannak, és beszélnek hozzám - bólogattam aprókat, nagy ártatlansággal, és közben ajkaimmal az övéit simogattam, ahogy beszéltem.
Persze a dolog nem egészen így festett. Vagyis, az alvó emberekkel tényleg könnyebb volt kijönni, mert nem kellett igyekezni, nem kellett hogy érdekeljenek... ők maguk. Csak a bajuk. Csak azt kellett rendbe hozni. Ez sokkal könnyebb volt, mint rendes emberi kapcsolatokat fenntartani, főleg, ha nem is akarok másokkal kapcsolatot tartani, kommunikálni, egy levegőt szívni... mással nem, csak a családommal. Úgy sokkal könnyebb, ha alszanak az emberek, akikkel kapcsolatba kerülök. Akkor nem keresik az emberben a hibát, és ami még annál is jobb, ha mégis keresik sem találhatják meg.
Az meg, hogy a gyerekek... Az Juan miatt volt tulajdonképpen... Talán épp azért, mert tudom milyen a "másik oldalon" állni, és... szeretem tudni, hogy egy gyerekért mindent megtettek, amit csak lehetett. És honnét is tudhatnám jobban, mint ha én magam próbálok meg mindent, amit csak lehet?
Ezúttal mondjuk sokkal szívesebben maradtam volna idehaza, és töltöttem volna Ruby társaságában az estét, még ha tudtam is, hogy már nem feszül köztünk az anyja által gerjesztett feszültség, de azért... jobban élveztem volna, ha ezt maximálisan kitapogathatom. Mármint hogy... ezt IS.

Reggel meg is éreztem a súlyát eléggé, mennyire nem kellett volna elmennem. Mennyivel inkább jobb lett volna, ha maradok. Bár, ki tudja, lehet ha itt vagyok, csak még nagyobb erdőtűz tör ki, de... nem is tudom. Szeretném hinni, hogy megvédhettem volna Rubyt és a srácokat attól a sárkánytól...
De ehelyett most próbálhattam a tűzkárokat... gyógyítgatni, renoválni... valamiként enyhíteni a sérelmeken, még ha nehéz is volt. Úgy éreztem, mintha éjjel, egy kivilágítatlan pályán próbálnék meg golfozni.
- Hát igen, ez a helyzet... - tettettem csalódottságot, bár nehéz volt nem vigyorognom, főleg miközben ügyes ujjai csipkelődtek, melyeket én igyekeztem lefogni. - De ez egy olyan fura helyzet, amikor a vigaszdíj milliószor jobb, mint a fődíj lett volna. És tudod miért? - kérdeztem végül, mikor sikerült elkapnom kezeit, és kicsit közelebb húzva azoknál fogva, megcsókoltam, ha hagyta. - Mert a fődíjtól másnapos leszek, de tőled... csak szerelmes. Szóval igazából inkább mégis te vagy már a fődíj, ha jobban belegondolok - magyaráztam, és reméltem, hogy nem érti félre. Reméltem, megérti, hogy nekem... talán egész mást szánt a sors, más lapokat osztott ki, másként tervezték meg a pályám, az életem, valami okosok, de... azzal, hogy mégis rátaláltam, ő... ő lett az én végzetem. Talán "B tervnek" szánták, de... nekem ő lett az igazi fődíj, a legjobb vigaszdíj a világon!
Nekem kimondottan tetszett a séta gondolata. Egy kis jóféle friss levegő, egy kis mozgás, és lazítás. Egy kis idő a családommal, mikor nem szorítanak határidők, maximum az, hogy mikor kell Tinának enni, vagy mikor fárad el Juan, vagy ilyesmi, de semmi más. Csak a nyugis családi élet.
Bár a nyugis családi reggelek kedvelői közé aligha tartoznak a Spongyabob megalkotói...
- Ez mondjuk igaz. És lehet, hogy ha ő nem szól nekem, meg sem tudom milyen rossz reggeletek volt, nem igaz? - néztem egy pillanatra jelentőségteljesen Rubyra, amikor átöleltem, hiszen... ismerem őt. Gyanítom, ha Juan nem hívja fel a figyelmem, hogy mi a helyzet, és még téblábolok kicsit odakint, akkor mire Ruby a szemem elé került volna, talán el is hallgatta volna, hogy sírt.
- Azért, én nem bánnám, ha az apjánál kicsit magasabbra tenné a mércét. Az apjának is bőven akadnak hibái. Sok olyan is, amit nem szeretne viszontlátni a fiában - válaszoltam, némi bűntudattal is, hisz azt mindig is bántam, hogy miattam egész csomó olyan dologra is hajlamosak lehetnek a gyerekeim, amiket én nem kívánnék nekik. Nem mintha én olyan önutáló lettem volna, de azért a gyerekeimnek jobbat kívántam. Azt akarnám, hogy jobban hasonlítsanak az anyjukra, mint énrám.
- Én is szeretlek téged, nagyon! - mondtam, s próbáltam úgy tenni, mintha nem égetne belülről a kíváncsiság, de azt hiszem meglehetősen rosszul ment a dolog. Persze, értettem én, mire megy ki a dolog, ő "boldogan" belemenne, ha én nem erőltetném a kérdést, hogy ne beszéljük meg, mi történt. Ruby bizonyára tart tőle, hogy ha tudnám mivel készítette ki őt az anyja, csak még jobban gyűlölném a nőt, és megvetném a viselkedését a családommal szemben. De igazából... szinte mindegy volt, e kérdésben, hogy tudom-e a pontos eseményeket. Mert a lényeget már magamtól is összeraktam. Ruby sírt mikor hazaértem, és Ruby nem szokott csak úgy sírni. Nyilvánvaló, hogy az anyja megint minket, a családunkat, talán még a gyerekeket is leszólta, és ott szúrt Rubyba, ahol csak nem szégyellt... s nemigen szokta sehol sem szégyellni az a nő... És nekem ez elég is volna, ha a kíváncsiságom nem űzne. A pontos események ismerete nem növelné, inkább csak aláírná haragom ellene. Hiszen így is tudom, hogy bántotta a családom, a nőt, aki a legfontosabb nekem. Ennél jobban nem haragudhatok emiatt. Ha újra bemerészkedne a házunkba, így is és úgy is kipenderíteném, hogy csak úgy nyekkenne a felhajtón.
Még akkor is ez járt a fejemben, amikor zuhanyzás után a konyhába léptem. Azt hiszem ez inspirálta a bocsánatkérésemet is.
Ha tudtam volna, hogy azzal segítek Rubynak, ha nem feszegetem a történteket, talán ki is bírtam volna hogy úgy tegyek, de... ismerve őt, tudtam, ha a lelke mélyén elhiszi az anyja bántásait, akkor azok folyamatosan gyötrik majd őt belülről. Nagyon el akartam oszlatni mindazt, amit ma reggel hallott. És szerettem volna, hogy tudja, én meg akartam védeni mindettől.
Amint felpillantva láttam, hogy magához int, közelebb sétáltam hozzá. Talán egy lépésnyire álltam meg tőle. Meglepődtem, miként szinte azonnal elkapott, magához húzott, és pillanatokkal később már könnyei áztatták a mellkasomat. Meglepett, értetlen ábrázattal, tétova mozdulattal emeltem fel kezeim, és öleltem magamhoz.
Szerettem volna ellenállni, szerettem volna a szavába vágva azt mondani, én mégis úgy érzem, hogy cserben hagytam őt, őt és a gyerekeket is, ám még nem végzett, alig törölte meg arcát, máris folytatta mondandóját, én pedig csak megkövülten hallgattam.
Hiába is álltam volna ellen véleményének, ő csak nem engedte. Szavai, ereje... kisugárzása, s végül még a csókja is mind azon volt, hogy én befogjam a szám, és hallgassam meg őt... én pedig hirtelenjében egyszerűen nem is tudtam ellenkezni. Vagyis tudtam volna, de mégsem voltam rá képes... Annyira hinni akartam neki...
És végül csak ráhagytam... még ha nem is oszlottak el egészen abbéli aggályaim, hogy úgy éreztem, cserben hagytam őket... de ahogy Ruby az imént beszélt, egészen egyszerűen nem akartam... felszólalni ellene. Azt akartam, hogy úgy legyen, ahogy mondta, és nagyon... nagyon is jólesett, hogy ő úgy érezte, ahogy az imént lefestette nekem a dolgokat. Csak egyszerűen ez most... jólesett...
Amikor másodszor is odahajolt, hogy lopjon egy csókot, hát elkaptam a derekát, és finoman magamhoz szorítottam, hogy el ne menekülhessen. Mélyen szemeibe néztem, derekánál fogva óvón fogvatartottam, úgy szólaltam meg:
- Rettenetesen szeretlek! Annyira, hogy az már bűn! - És aztán én csókoltam meg, de nem csak futólag, nem siettem, szenvedélyesen, és mélyen hatoltam nyelvemmel szájába, forró hévvel adva tudtára, mennyire elmondhatatlanul sokat jelent nekem, amit mondott, és mennyire szeretem őt, ezért is, és minden másért is! Őt! Mindenestől!
Utána, amikor végül elszakadtam ajkaitól, kérdésére csak akkor feleltem, kissé szaporán lélegezve:
- Mit szólnál egy zöldséges omletthez? Passzolna a meséléshez, anyád úgyis zöldségeket beszélt nyilván, szóval én felaprítom őket, és szépen belesütjük mindet az omlettbe, aztán eltüntetjük őket a föld színéről, jó lesz? - kérdeztem, egy szerető mosollyal kísérve.
Vissza az elejére Go down
avatar
Egészségügy

Karakterkép :
Reagok száma : 14
Avataron : Camilla Luddington
I. :
II. :
III. :
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : baleseti sebész
Kor : 35
Pillanatkép :
Idézet : I want to be the first thing you touch in the morning and the last thing you taste at night.
Tartózkodási hely : seattle-i lakos

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Ira és Ruby otthona
Vas. Jan. 13, 2019 11:53 am
Kíváncsian néztem rá, amikor elkezdett beszélgetni a vígaszdíjról és a fődíjról. Nem mondom azt, hogy nem volt kicsit káoszos vagy nem volt kicsit rossz érzés, hogy én valami vígaszdíj voltam. Ha most már nem is, de hajdanán úgy néz ki valami olyasmi lehetettem számára. Egyre érdekesebben alakul ez a reggel és egyre több dologra derül fény. – Azt állítják, hogy a szerelem is megrészegít, így… - húztam el a számat játékosan, mert nem gondoltam én se teljesen komolyan, de meg kell hagyni volt benne igazság. Tényleg néha olyan dolgokra képes rávenni az embert, amit soha nem hitt volna. Én is abbahagytam a motorozást, hiába hiányzik a mai napig és néha szívesen átadnám magam ennek a szeszélyemnek, de nem lehet. Ígéretet tettünk és nem áll szándékomban megszegni, ahogyan ő se teszi.
Mosolyogva figyeltem, ahogyan Juan eltűnt, de utána se tűnt úgy, mintha bármelyikünk is annyira sietve akarna távozni az ágyból. Sőt, még esélyesen egy óra se kellene és már mind a ketten aludnánk, vagy legalább Ira. Biztosan kimerítő estéje lehetett. Kérdésére őzike szemekkel nézek rá és megrántom a vállaimat első reakcióként, miközben a hajamat kiszedem az arcomból és a számból.
- Esélyesen nem, mert nem akartalak volna felesleges gondokkal terhelni, se idegesíteni. Ahogyan a vitát se elölről kezdeni, ami tegnap abbamaradt. – vallom be végül, miközben a plafont bámulom, majd rápillantok egy szelíd mosollyal az arcomon. Nem azért nem mondtam volna el, mert nekem úgy jobb lett volna, inkább csak nem akartam azt, hogy felidegesítse magát vagy mi is vitatkozni kezdjünk, hogy ő megmondta és már tegnap el kellett volna küldenünk… Nem lett volna erőm ahhoz, hogy még vele is egy újabb vihart túléljek. Akkor már inkább fogom magam és én mentem volna el pár órára valamerre, csak messze mindentől, minden viharfelhőtől. Tudom, felnőttes megoldás lett volna, de felnőttnek lenni egyáltalán nem olyan könnyű, mint gyerekként hittem.
- Én ilyen miatt nem aggódok és neked se kellene. Minden rendben lesz, figyelni fogunk rá és óvni őt. – ha pedig elég nagyok lesznek, akkor az se kizárt, hogy egyszer erről a titokról is fellebbentjük a fátylat. Egy családban nem kellene titkoknak létezni és hinni szerettem volna abban, hogy az őszinteségünkkel nem elriasztani fogjuk a gyerekeket, hanem inkább össze fog még inkább kovácsolni.
Remény hal meg legutoljára, ezt szokták mondani és ez most se volt másképpen. Egyszerre szerettem volna elmesélni neki és nem is a reggeli történetet. Féltem attól, ha megtudja, akkor nem csak ideges lesz, hanem netán még olyanokat is fog mondani, amit lehet később megbán, de legfőképpen attól tartottam, hogy ez lenne az utolsócsepp a pohárban a szemében és többé már esélyem se lenne, hogy a szüleimet és őt közelebb hozzam egymáshoz. Megértse mind a két fél, hogy miért ragaszkodom a családomhoz, ami hirtelen úgy nézett ki, hogy fájdalmasan, de kettészakadt. Igaz, nem a hagyományos értelemben, de akkor is. Csak remélni tudtam, hogy húgommal nem fog anyám kapcsolata megromlani, az itt történteknek a levét nem Sunny fogja meginni.
Sok mindenre számítottam, de arra nem ami a konyhába érkezésével történt. Arcomra volt írva a meglepettség és az is, hogy nem értek semmit se. Fogalmam sem volt, hogy miért érezte úgy, hogy bocsánatot kellene kérnie bármi miatt is. Ő nem tett semmit se, meg amúgy is nagylány vagyok már, nem állhat mindig mindenki mellettem, hogy megvédjen. Néha egyedül kell megbirkózni a dolgokkal. Kicsit még örültem is, hogy ő nem volt részese ennek az egésznek, így legalább nem lett belőle még nagyobb baj és csak én „sérültem”, ő nem. S ez számított, hogy az egyikünk reggelje nem lett teljesen csőd és hálás voltam azért is, hogy újra itt volt velünk.
Szívemből szóltam és mind igaz volt, amit mondtam neki. Én így éreztem és láttam a dolgokat, meg gondoltam is. Szeretem őt és bármennyi nehézséggel kellett megküzdenünk a múltban nem számít, mert azok még inkább megmutatták azt, hogy összetartozunk és mindig számíthatunk a másikra. Szép lassan pedig összecsiszolódtunk, így kiegészítettük egymást, egymás tökéletlenségét.
Elmosolyodtam, amikor az újabb csókot követően elkapott és nem engedett el. Játékosan cirógattam az arcát, miközben elvesztem az engem fürkésző szempárban. Ő volt a nappalom és az éjszakám is, ő volt  a fény a sötétségben is. Nélküle minden kopár, sivár lenne és a reggeli szomorúság szép lassan kezdett elillanni is; helyette beköltözött a boldogság a szívembe neki köszönhetően.
- Ez az én szerencsém. – kuncogtam jó kedélyűen, de mielőtt még bármi mást is mondhattam volna megcsókolt és belém fojtotta a szavakat. Helyette inkább csak elvesztem egyre jobban a csókban, a testünk egymáshoz simult, kezemmel pedig továbbra se engedtem el. – Lehet túlhamar hagytuk magunk mögött a hálót? – kérdeztem kicsit viccelődve a csókot követően, majd inkább visszatereltem a reggeli felé a beszélgetést.
- Tökéletes lesz. Akkor tiéd a zöldségek, addig én előszedem a tojásokat. – ha meg volt a darabszám, akkor el is kezdtem a hűtőből kipakolni őket, meg a tejet is. Mindig egy kevéske tejet hozzáadok, attól lesz még lágyabb és finomabb a tojás. – Lássuk csak, voltam szörnyeteg, világ szégyene, hálátlan, aki nem csak az apjának fordított hátat és még bocsánat se tud kérni, de még… - nem jutott eszembe a pontos jelző, amivel anyám illetett, de talán jobb is így. – Aztán megkaptam azt is, hogy mit képzelek, hogy így beszélek vele és mennyi mindent köszönhetek neki. Meg annak is örülhetek, hogy ki se tagadtak, pedig már feléjük se nézek. Az meg micsoda szégyen, hogy meg se próbáltam ennyi év alatt helyre hozni a dolgokat apámmal. S képzeljem el, hogy ő milyen szorult helyzetbe került emiatt, de én csöppet se vagyok rá tekintettel. Aztán jöttél te, hogy miként engedhetem meg, hogy így beszélj vele és viselkedj. Csak kicsit cifrábban jött a dolog. Újra előjött a felelőtlen, meg az, hogy mennyire rossz anya vagyok. Mi lett volna, ha Juan toppan be tegnap, mert nem tud aludni és társai. – soroltam a dolgokat úgy, mintha nem számítanának, pedig számítottak. Még ha nem is tudtam olyan remekül visszaadni a dolgokat, mint ahogyan elhangoztak. Komolyan, nem is értem miért engedtem meg, hogy itt maradjon. – Persze a neveltetésem se maradhatott ki, meg az, hogy azt se tudja már ki vagyok és miként élhetek vadházasságot. Ez az ellen van, amire nevelt és szégyent hoznék rá, ha rájönnének a barátai, hogy csak gyerekeim vannak, de férjem nincs. Még erre is képtelen voltam. – kicsit nyüszítve mondtam már ezt. Nem tudtam hirtelen már én se, hogy nevetni vagy sírni akarok. – Meg ezt és amazt se így kéne csinálni. Tudod, mindent megpróbált felülírni. A reggeli rutinunk egy nagy szarkupac anyám szerint. Mármint ő másabb szóval illette, de inkább maradjunk a finomabb verziónál. Röviden és tömören annyi a lényeg, hogy egy hálátlan dög vagyok, aki még anyának se jó. – fújtam ki lassan a levegőt és csak akkor tűnt fel, hogy mennyire is remegett már a kezem is az idegességtől. Sietve kezdtem el inkább feltörni a tojásokat, hogy egy tálban összekeverjem őket a szokásoshoz híven. S a legrosszabb az volt, hogy néha én is kételkedtem magamban és féltem, hogy anyám nem téved minden téren. Mi van akkor, ha tényleg nem leszek a legjobb a gyerekeim számára?  - És bent történik valami érdekes? Van valami nehezebb eseted? – próbáltam kicsit érdeklődni, hiszen imádtam az anyaságot, a gyerekeimmel lenni, de azért kár lenne tagadni, hogy nem hiányzott a munkám, a kórház és az, hogy másokon segíthessek.
Vissza az elejére Go down


Ajánlott tartalom
 



 

Tárgy: Re: Ira és Ruby otthona
Vissza az elejére Go down
Ira és Ruby otthona
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Emerald City :: Seattle & Tacoma, WA :: 
Otthonok
 :: 
Seattle és környéke
 :: 
Házak (kertváros)
-
Ugrás: