HomeHome  Gy.I.K.Gy.I.K.  KeresésKeresés  TaglistaTaglista  CsoportokCsoportok  RegisztrációRegisztráció  BelépésBelépés  

Share|

Általános Iskola

avatar
Admin

Karakterkép :
Reagok száma : 691
Avataron : Coleman, J. / Wood, C.
I. :
II. :
III. :
Elõtörténet : Államtörténet
Foglalkozás : Adminisztrátor
Kor : 168
Pillanatkép :
Idézet : Hello Seattle, I am a mountaineer In the hills and highlands I fall asleep in hospital parking lots
Keresem :
• Seattle lakosait
• Tacoma lakosait


Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Általános Iskola
Szer. Aug. 29, 2018 10:53 am
***
Vissza az elejére Go down
avatar
Polgárság

Karakterkép :
Reagok száma : 29
Avataron : Candice Rene King
I. :
II. :
III. :
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : Régiségbolt-tulajdonos
Kor : 27
Pillanatkép :
Idézet : Kiért hazudik egy nő? Néha önmagáért, rendszerint a férfiért, akit szeret, de a gyerekéért mindig.
Tartózkodási hely : seattle-i lakos

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Általános Iskola
Kedd Okt. 23, 2018 3:35 pm


Egy újabb ígéret, amit az elmúlt napokban megszegtem. Megfogadtam magamnak, hogy nem jövök az iskola közelébe, hogy amíg nem tudok Ryan elé állni, addig nem fogom a lányokat felkeresni, hogy ne kelljen miattam füllenteniük, de képtelen voltam rá. Túlzottan is hiányoztak és hirtelen még az esetleges veszély is eltörpült az anyai szív mellett, ami feléjük húzott és ami miatt újra itt voltam. Ismertek az iskolában, hiszen én jöttem először ide a lányokkal, amikor megnéztük magunknak a lehetőségeket, hogy hova is járhatnának, de végül nem lehettem ott az első napjukon, amikor elkezdték az újabb fejezetet az életükben. Ez pedig még mindig túlzottan fáj és úgy érzem magam, mint aki cserben hagyta őket. Egy anyának a gyerekei mellett a helye, de én… én még se voltam ott és még most se vagyok ott igazán nekik, hiába szeretnék. Ez pedig újra és újra belém mar, mintha csak egy csontos kéz szorítását érezném a szívem körül, aminek kegyetlenül vájnak bele a körmei a szívembe. Szeretnék jó anya lenni, de mostanság sokszor kétely gyötör, hogy vajon valaha egyáltalán az voltam-e, de aztán… elegendő, hogy a lányok mosolyát meglássam és azt, hogy miként is rohannak felém minden egyes alkalommal.
Sietve öleltem most is magamhoz, amikor kiengedték őket napköziből hozzám, hiszen tudtam jól, hogy Ryan még nem jöhet értük. Az még legalább két óra, mert van valami különórájuk van a mai napon. Szorosan öleltem magamhoz az egérkéimet, puszival halmoztam el őket, miközben leültünk az egyik padra. Szemem sarkában könnycseppek jelentek meg az örömnek és a szomorúságnak köszönhetően. Nélkülük már semmi se volt ugyanolyan. Nem volt igazán otthon az a lakás. Ők töltötték meg élettel, nélkülük pedig egészen sivár volt. Hiába lett egy „lakótársam” Maszat formájában. Amint megpillantották sietve bújtak az ölelésembe, majd törölték le a szerintük oda nem illő dolgot, vagyis a könnycseppeket.
- Ne légy szomorú anya! – kántálták kórusban, majd Prue még folytatta tovább is. – Apa, nagyon aranyos és kedves, mint ahogyan mesélted! Egyszer majd te is megtudod, mert hazajössz velünk és apa akkor még boldogabb lesz, mert most néha szomorú... – Lizzie pedig csak bólogatott, hogy ő nagyon is egyetért a testvérével. Mosolyogva hallgattam őket, majd meséltek az elmúlt napjaikról, meg hogy miként próbálják rávenni az apjukat, hogy hétvégén menjenek el az állatkertbe. Mehetnénk én is, elég nagy, hogy véletlen bukkanjak ott fent, meg rövid időre eltűnhetnek, ha továbbra se szabad apának tudni, hogy találkoznak velem. Na, meg mindenek előtt választ kellett arra is adnom, hogy miért is van gipsz a kezemen, de szerencsére nagyon ez nem is érdekelte őket, inkább az, hogy rajzolhatnak-e rá. Szerencsére az nem tűnt fel nekik, hogy arcomon is akad egy-két seb, meg lila folt. Vagy csak falamennyire sikerült halványítanom rajta sminkkel. Sejtettem, hogy ez lesz, így előre bekészítettem filceket is, amiket sietve nyújtottam át nekik, hogy aztán várjam a mesterművet és tovább élvezhessen ezeket a lopott perceket, időket, amik megadatnak nekünk. Vagyis csak élveztem volna, ha az égbolt nem dönt úgy, hogy közbeszól és esővel ajándékoz meg minket. Sietve nyitottam ki az esernyőmet és tartottam magunk fölött. Ők csak még inkább közelebb bújtak, de szó se lehetett arról, hogy máris bemenjenek. Még nincsen kész az alkotásuk, addig maradni kell.
Az eső viszont nem akart abbamaradni, sőt, inkább úgy nézett ki, hogy hamarosan vihar lesz, így sok választásom nem volt, mint a lányokat rávenni arra, hogy inkább menjenek vissza az iskolába és majd legközelebb befejezik. Még azelőtt, mielőtt netán megfáznának. Lassan álltunk fel, a búcsú mindig is nehéz volt és alig indultunk el, hogy a kapuig legalább visszakísérjem őket, amikor Prue és Lizzie szeme elkerekedett, mintha megpillantottak volna valamit a hátam mögött, de időm se volt kérdezni, mert egyszer csak valaki elkapta a karomat. Riadtan rezdültem össze, és sietve fordultam meg, mit sem törődve azzal, hogy netán az illetőt fejbe kólintom az esernyővel.
- Mégis mit képzel?!! Engedjen már el, maga… - de ahogyan megfordultam és megpillantottam, hogy ki is van ott hirtelen elfelejtettem azt is, hogy mit akartam mondani, de szinte még azt is, hogy engem hogy hívnak. Éreztem, ahogyan a lányok belém csimpaszkodnak, de hirtelen egyszerűen elfelejtettem mindent és csak egyetlen egy szót bírtam kinyögni. – Ryan… - mint aki nem hiszi el azt, amit lát. Szemmel láthatóan viszont a lányok sokkal jobban vették az egészet, mert pár pillanattal később máris ugrottok az apjuk felé.
- Apuciiii!! – és már ott is voltak, hogy megpuszilják őt. – Akkor ma kihagyhatjuk a zeneórát? Elmegyünk együtt valahova? Végre anya is itt van velünk, ez volt a meglepetés, amit ígértél nekünk? Imáduuuuuunk… – csiripelték kórusban, vagyis azt hiszem felváltva beszéltek egymást kiegészítve, de őszintén fogalmam sincs, hogy így volt-e tényleg. Túlzottan is sokkolt az, hogy kit is hozott magával az eső. Félelem pedig aljas módon szánkázott végig rajtam, mint egy villámcsapás, hogy talán ennyi volt és kész vége, mert a lányokkal eltűnik holnap, mert most már tudja, hogy szabad vagyok. És még szerencse, hogy az esernyő a kezemben volt, így legalább volt mibe kapaszkodnom és nem volt totálisan értelmetlen kívánság, hogy legyen elég erős a szél ahhoz, hogy ernyőstől felkapjon és messzire repítsen innen. Fogalmam sincs, hogy kit is lepett meg jobban a másik fél váratlan megjelenése, engem vagy őt.
Vissza az elejére Go down
avatar
Oktatás

Karakterkép :
Reagok száma : 21
Avataron : Paul Wesley
I. : Lizzie és Prue
II. : Lizzie és Prue
III. : Lizzie és Prue
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : úszásoktató
Kor : 29
Pillanatkép :
Idézet : "Onnan tudtam, szeretlek, hogy elkezdtem kifogásokat gyártani, amiért fájdalmat okoztál."
Tartózkodási hely : seattle-i lakos

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Általános Iskola
Kedd Okt. 23, 2018 6:40 pm
Nehézségek. A nehézségek listája folyton-folyvást csak növekedett, növekedett, növekedett és növekedett. Ha nem lett volna elegendő, hogy a gyermekvédelmisek időről-időre a nyakamba lihegtek, mustrálva, méricskélve, vajon jól bánok-e a tulajdon gyerekeimmel... akkor még ott volt az a sok átkozott álom, amik akkor gyötörtek, mikor nem ébren malmoztam az ágyban, a plafont bámulva, vagy az ablakban ülve az esőt nézve, vagy valami aktuális szakkönyvet nyálazva, amiből vagy a gyereknevelésről, vagy az ehhez járulékosan tartozó ezernyi másik dologról próbáltam kiokosítani magam, amiket egy szülőnek amúgy illene tudnia... Mert az egy dolog, hogy "Hófehérke és a hét törpe miért bujkálnak az erdőben?", és "Elza királynő miért akar egy hegyen lakni?", de hogy a balett tütük, a hajfonatok, az iskolai különórák és az "Apu, hogyan lesz a kisbaba?" szerű feladványokra nem voltam felkészülve, az teljesen biztos...
Szóval, ha nem épp dolgozni voltam, és nem épp aludni próbáltam, és nem épp a lányok után futottam, és a többi, és a többi, akkor megpróbáltam hülyéből okossá válni, ami a gyerekeket illette.
De mostanság, mikor nem volt épp elég bajom, ültem a lakásban, vagy melóban, és az asztalomnál táborozva a telefonomon keresztül egy lehallgató segítségével azt kémleltem, mit csinálnak a lányaim. Na, jó, nem pont azt, hogy ők mit csinálnak, hanem azt, hogy velük ki mit csinál!
Néhány héttel korábban lettem figyelmes valamire... Prue és Lizzie reggel egy-egy sima lófarokkal mentek iskolába... (az volt minden tudományom a frizurakészítésre...) de amikor értük mentem, az egyiknek francia- a másiknak meg holland módra volt befonva a haja... Nem, ezekre sem én jöttem rá, ők büszkélkedtek vele! És azt állították, a tanítónéni fonta be nekik, de mikor megkérdeztem egy pár nappal később, honnan tud úgy hajat fonni, a nő nem értette, miről beszélek, s mikor elmagyaráztam, azt felelte, biztosan a napközis tanárnő volt... A hiba csak az volt, hogy azt is megkérdeztem, és az is csak a fejét rázta, hogy nem ő, ő azt hitte, én voltam, de ha nem, akkor biztos egy másik tanárnő volt. Én meg már kezdtem magam úgy érezni, mint akivel direkt szórakoznak a nők! Az összes, aki csak körém tévedt!
De már épp elnapoltam volna a gondot, amikor másik furcsaságra kaptam fel a fejem. A kislányok erősen selejtes, de hajfonatszerűséggel mentek be reggel az iskolaépületbe... DE mikor értük mentem, ki volt engedve a hajuk, és oké, ezen még fent sem akadtam volna, mert biztos kibomlott, hát nem vagyok én hajszobrász... csak az volt nekem magas, honnét van csat a hajukban, mikor én olyan masnis csatot még az életben nem láttam! És persze, rám lehetne fogni, hogy nem tartom én számon minden mütyürjüket amit a hajukba lehet tenni, de ennyire csak nem lehetek feledékeny, nekem mind új, szóval csak feltűnt volna ha masnikat látok, de masnik tuti nem voltak a lakásomban!
És kezdtem ideges lenni. Gondoltam megkérdezem tőlük, de csak vigyorogva vonták meg a vállukat, hogy találták őket... Hát, gondoltam magamban, hogy akkor biztos van gazdájuk, visszaviszem őket a suliba másnap, és leadom a tanárnál, biztos majd jelentkezik a gazdi értük. De a tanárnő a kérdésemre azt mondta, a lányok szerint a csatokat otthonról hozták... Számonkérésemre meg ők csak a fejüket rázták később, hogy a tanáruk biztos félreértett valamit...
Ismét úgy éreztem, valaki a bolondját járatja velem. Szóval, gondoltam okos leszek! Mint megtudtam, vannak okos szülők, akik néha a gyereket, néha a dadust figyelik meg. Hát, én nem készültem eleve ilyesmire, de ha már valaki hülyének néz, hadd tudjam meg, ki az... Úgyhogy, ha már iskolaévük megkezdésével a lányok kaptak egy-egy gyerektelefont, amivel lehetett engem hívni, meg a rendőrséget, a mentőket, a szociális munkást, aki minket pesztrált, és annyi, na, azokat egy ügyes programmal összeköttetésbe hozhattam az én telefonommal. Mint egy folyamatosan élő telefonvonal. A lelkükre kötöttem, hogy a mobil mindig a nyakukban legyen, mert direkt volt hozzá nyakba akasztójuk, hogy ne is hagyják el, és ne felejtsék a táskájukban vagy a kabátjukban. Így tudtukon kívül mindig velük lehettem, ha alkalmam adódott. Ki akartam deríteni, ki ad nekik ajándékot és fonja a hajukat. Mit mondhatnék, friss szülőként be voltam tojva, hogy bajuk lehet!
És egyik délután, mikor az uszodában ültem az irodámban, és hallgattam ahogy a napköziben játszanak az udvaron, valaki feltűnt a színen, gondoltam, mert Prue hangját hallottam, amint szól testvérének, hogy "Gyere, nézd, itt van!"... mire Lizzie "Fussunk!" felkiáltása hangzott el válaszul. És aztán egy női hang üdvözölte őket... egy olyan hang, amitől majdnem félrenyeltem a kávém... Tágra nyílt szemekkel meredtem a telefonomra, és hallgattam a hangot, mint kérdezgeti a lányaim, hogy milyen napjuk volt... És próbáltam megfejteni, alszom-e vajon, vagy ezúttal ébren vagyok...?! Álmomban Ellie hangja is épp olyan volt, mint az övé, és most... most ez az alak... ez a valaki... aki a lányaimmal cseveg, épp olyan hangú, mint... De nem! Lehetetlen! Nem lehet, hiszen Nellie a börtönben van!
Akkor rögtön felkerekedtem, és elrohantam az iskolához, de mire odaértem, nem volt ott senki a lányokkal, és kérdésemre, hogy találkoztak-e ma valaki érdekessel, azt felelték, hogy nem. Ezután pár napig direkt előbb jöttem el a munkából, és az iskola előtt rejtőzködve, egy fa mögül lestem a lányokat az udvaron, meg a környéket, látok-e valami furát, de... sehol nem volt senki érdekes vagy fura, vagy olyan, aki akár csak hasonlíthat is RÁ...
Már azt gondoltam, én vagyok paranoiás, és csak elaludtam, aztán álmomban hallottam azt a hangot... megint...
De aztán újra... ismét meghallottam, a lányok napköziben voltak, utána zeneórájuk volt... és meghallottam a hangot... Én úgy másfél utcányira, egy parkolóban hallgatóztam. Gondoltam, talán csak kiszúrt az illető a suli előtt, és azért nem jött, így távolabbról kezdtem kémkedni. És újra meghallottam! S gondoltam, na, most elkapom!
Az iskolához siettem! Ki akartam deríteni, ki ez és mit akar a gyerekeimtől!
Csak... arra nem számítottam, ami ezután következett...
Gondoltam, megvárom, míg a kicsik visszamennek a suliba, és majd számonkérem a nőt, viselt dolgairól... de aztán... ahogy a lányok viselkedtek vele, amilyen bizalmasan, szinte csüngtek rajta, nem állhattam tovább...! Oda kellett mennem! Idő közben az eső is rákezdett, és vissza akartam hajtani a lányokat az épületbe, mielőtt betegek lesznek!
- Már megbocsásson, de ki a jó fene...! - kezdtem volna, amint odaérve rögtön elkaptam a nő kezét, amit Lizzie vállán nyugtatott, és kitértem az illető személy esernyője elől, amivel kis híján majdnem fejbe csapott... csak hogy aztán szembenézhessek, a szemembe folyó vízcseppeken át... a... hát... minden álmom szereplőjével, akár szép-, vagy akár rémálom volt az...
Lefagytam...
Fejemben megálltak a gondolatok, és esküdni mertem volna, hogy úgy lezsibbadt a fejem, mint a fogorvosnál szokott, csak most nem a fele, hanem az egész... Esküszöm, a tulajdon nyelvem sem éreztem...!
Míg meg nem hallottam a nevem a szájából. Kinyitottam a szám, hogy mondjak valamit, de... mire kinyílt, elfelejtettem, amit mondani akartam... És szemem a kislányokra ugrott. Arcomban ekkorra már nem voltak színek, egy sem, semmi, állítani mertem volna, hogy tökéletesen színtelenné váltam... sőt átlátszóvá... de akkor megéreztem a kezembe kapaszkodó két kis füllentéskirálynőt, akik egymás kórusaként indítottak csicsergő-hadjáratot ellenem, de én csak pislogtam, és álltam némán, fagyottan, az esőben, és próbáltam visszaemlékezni, hogy a fenében kell megszólalni, megmoccanni... vagy bármi mást tenni. Egyáltalán lélegezni...
Észre sem vettem, hogy amint megéreztem őket magam mellett, kezem görcsösen, és védelmezőn húzta hozzám mindkettőt. Átnyúlva kis mellkasuk előtt, karjaikat fogva, tartottam magamhoz közel őket, mintha attól félnék, a következő pillanatban épp úgy tűnnek majd el, mint némely nevezetes filmekben szokás... egy szemvillanás alatt, csak épp itt még tündérpor sem maradna utánuk, se hamu, se semmi sem... csupán az emlékük...
- Lányok... - fogalmam sincs, mennyi időbe tellett, míg kijutott a szó a számon, még abban sem voltam biztos, tényleg kimondtam-e, vagy csak képzeltem. Egyáltalán, ha kimondtam, olyan hangosan tettem-e, hogy bárki meghallhassa? Hát próbáltam újra nekifutni, de szemem nem bírtam levenni az előttem álló szőke alakról...
- Lányok, menjetek vissza az iskolába... mielőtt még... bőrig áztok idekinn. Anyu... apunak is meglepetés... A tiétek otthon vár majd titeket... az óra után. Menjetek szépen! - Engem is meglepett, mennyire is hasonlított a hangom egy robotéra. Mondjuk, az is, mennyire ügyesen ki tudtam erőszakolni magamból nem is egy, de több mondatnyi összefüggő szót is... Az már más kérdés volt, mennyire jutott el a hangom másokig, mert a torkom olyan száraz volt, mint egy sivatag, tökéletes ellentétben állva a körülöttem lévő környékkel, mely egyre vizesebb lett...
Vissza az elejére Go down
avatar
Polgárság

Karakterkép :
Reagok száma : 29
Avataron : Candice Rene King
I. :
II. :
III. :
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : Régiségbolt-tulajdonos
Kor : 27
Pillanatkép :
Idézet : Kiért hazudik egy nő? Néha önmagáért, rendszerint a férfiért, akit szeret, de a gyerekéért mindig.
Tartózkodási hely : seattle-i lakos

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Általános Iskola
Kedd Okt. 23, 2018 8:13 pm
Ma is körbenéztem, hogy nincs-e itt, hogy nem szúrom-e ki az autóját, de nem láttam semmit se, csak ezért mertem bevállalni azt, hogy újra megkeresem a lányaimat. Sok mindenre készen álltam, sok csatát megvívtam az elmúlt napokban is, de arra nagyon nem voltam felkészülve, hogy  megvívjam a csatát az édesapjukkal. Legfőképpen azért nem, mert nem akartam csatározni. Eleget szenvedtünk már mind a ketten és még mindig nem tudtam feledni azokat a dolgokat, amiket mesélt. Féltem attól, ha netán rosszul sülne el a találkozásunk, akkor utána újra elfordulna mindentől és olyan mélyre süllyedne, hogy képtelenség lenne kirángatni. Tudom, hogy a lányokért kitart, de azt is tudtam, hogy milyen könnyedén képes az ember önmagát becsapni. Erre itt voltam saját magamnak példának, hiszen jó pár napon át a legjobb barátom és legfőbb szeretőm nem más volt, mint a bor. Elviselhetőbbé tette a kínt és erő kellett ahhoz, hogy aztán mindet kiöntsem, elajándékozzam… mindegy volt csak kiöljem a lakásomból, mielőtt túlzottan mélyre süllyednék ebben a világban. Abban, amiért esélyesen a lányaim is elfordulnának tőlem és nem lepődnék meg, hiszen kinek van szüksége egy alkoholista szülőre? Senkinek és egyébként se megoldás semmire se. Lássuk be, igazából nem tudtam hirtelen, hogy mi lenne a legjobb megoldás és a ballépéseket egymás után halmoztam. Hívások, a titkolódzás, aztán a lehető legrosszabb bárba tévedtem be, hogy összetörjem magam, a nyakamban lihegő rendőrség, akik eredményeket akarnak, de igazából még arra a nyamvadt önvédelmi szarságra se tudtam rávenni magam.
Én csak a családommal akartam lenni, a lányaimmal. Nem vágytam másra csak erre, meg arra, ami lehetetlenség volt, hogy Ő ne utáljon. Hogy újra tudjon még szeretni, de igyekeztem ezt az érzést a lehető leginkább megölni magamban, mert ez kábé olyan lett volna, mintha tündérekben akarnék hinni. Ők nem léteznek, az meg soha nem fog bekövetkezni érthető okokból. Sőt, ha rájön, hogy nem is álmodta, hanem nekem árulta el a múltja, jelenje és jövője sötét foltjait, félelmeit, akkor lehet a pokolra fog kívánni és szívesen máglyára vetne, amiért képes voltam vele ezt tenni, mintha nem gyötörtem volna már eléggé abban a pillanatban, amikor elszöktem hátat fordítottam neki és az apámnak is.
Boldog voltam, a szívemet újra melegség járta át a hideg időjárás ellenére is. Újra erőt nyertem a lányok tündéri fecsegéséből, meg bohóckodásából. Hiába nem tűnt el a félelem, hogy egyszer elveszi tőlem őket, attól még nagyon is örültem annak, hogy ennyire jól kijönnek hárman. Persze, azért akadt egy-két bosszankodás a lányok részéről, hogy apa azt nem tudja megcsinálni, meg amazt se, hogy már igazán hazajöhetnék, vagy jöhetnék reggel is, hogy még tovább lehessen fonva a hajuk. Vagy egy-egy étellel kapcsolatban, hogy apa másképpen csinálja és úgy nem olyan finom, mint amikor én készítettem nekik, de van olyan, amire azt hitték borzalmas lesz viszont nagyon is ízlett nekik és apa remekül tud főzni. Meg meséket néznek együtt és így tovább. Én pedig csak ültem ott és hallgattam, amíg lehetett, de eljött újra a búcsú ideje. Még akkor is, ha sokkal korábban, mint terveztem. Az időjárás közbeszólt, vagy lehet az csak előjel volt, hogy nagyobb vihar közeleg. Akkor is, ha csak képletesen, de az biztos, hogy az ő felbukkanására nem számítottam.
Megvan az a bizonyos kép, amikor megpillantja egymást a két főszereplő és minden lelassul a filmekben? A világ szép lassan megszűnik létezni és ők csak egymást látják? Valahogy így éreztem én is, csak én mellé mintha egy kisebb szívrohamot is kihordtam volna. A szívem egy pillanatra megállt, majd vadul kezdett odabent kalimpálni, az elmémben a fogaskereket tökéletesen leálltak, mintha valamiféle fura szerverleállásuk lenne. Nem bírtam megszólalni, a nevén kívül nem tudtam mást mondani. De szerintem teljesen érthető. Mázlira pedig a lányok beszéltek helyettünk is, de az is annyira távolinak tűnt. Mintha csak elhagytam volna a saját testemet, lebegnék és kívülről nézném az egész jelenetet, mert minden megmerevedett, szoborrá változottunk volna.
Pillantásomat nem tudtam elfordítani, csak annyira voltam képes, hogy legalább a lányok fölé tartsam az esernyőt, miközben engem így már értek az esőcseppek, de most…most azok se tudtak észhez téríteni. A vérkeringésen leállt, gondolatok messze repültek és mintha mindent elfelejtettem volna. Még azt is, amit biztosra vettem, de még azt is, amit csak reméltem és szerettem volna. Kiürült az elmém és csak álltam ott bambán és némán. Szemmel láthatóan viszont ő is hasonló állapotba kerülhetett. Mintha elsápadt volna és hiába fecsegtek a lányok válasz rövid ideig senkitől se érkezett rá.
Mondanom kéne valamit, de alig vagyok képes arra is, hogy az ajkaimat benedvesítsem a nyelvemmel. Mint aki most járta meg a Szaharát és totálisan kiszáradt volna, vagy jobbat mondok. Esőben az ember láthat délibábot? Lehet fejbe dobtak labdával, csak ez se rémlik? Ezért látom őt itt? Ez valójában meg se történik.
- Akkor hamarabb jött a Mikulás? Nem jó dolog apu?- kérdezte Lizzie ártatlanul, miközben úgy álltunk ott, mint két szoborrá változott ember, akik képtelenek egymástól elfordítani a pillantásukat, az arcukat. Mintha nem látnának mást, csak egymást…
- De mi maradni akarunk, légysziiii. Annyuuuuu!!! – csimpaszkodott Prue a kezembe. Szinte már meg is rázott, ami segített magamhoz térni a révületből. Nagyot nyeltem, majd leguggoltam hozzá.
- Én is szeretném kicsim, de hamarosan órátok lesz. Hallgassatok apura, igaza van tündérkém. – simítottam volna végig az arcán, ha nem lenne gipszben a kezem, de így csak puszit nyomtam a homlokára, majd az arcára. Egyre többet, mire ő kuncogni kezdett.
- Szeretlek és vigyázz magadra, jó? – nézett rám aggódva, majd segített visszarakni a nyakamba lógó „tartóba” a kezemet, hiszen miattuk vettem csak onnan ki, hogy foghassák az ujjaimat legalább és én kicsit esetlenül is, de legalább arcukon tudjak végigsimítani az ujjaimmal, míg az ernyőt fogtam az esőtől védve magunkat. Sietve bólintottam, majd ölelésembe zártam Lizzie-t is és megpuszilgattam őt is. Figyeltem a távolodó alakjukat és próbáltam elfojtani a könnyeimet.
- Szerintem apu kiabálni fog anyuval.- szólalt meg Lizzie, mire félperc se kellett és jött is Prue válasza.
- Szerintem meg anyu fog apuval. – ingatta meg a fejét, miközben az iskola felé siettek. – Nem értem, hogy miért kell, vagy tudott mit. Inkább 25 cent, hogy veszekedni fognak, pedig tuti szeretik még egymást. – tette hozzá úgy, mintha tényleg azt hinné, hogy mi ezt már nem hallhatjuk.
- Tartom és tökre igazad van tesó. A felnőttek mindent túl drámáznak és még ránk mondják, hogy szeretjük a drámát. – még a kapuban megálltak, visszapillantottak ránk és integettek, míg végül az ajtó bezáródott mögöttük.
Mozdulnom kellene, tennem valamit, de hirtelen nem tudtam mit is mondhatnék így csak álltam ott és néztem a sulit még vagy jó pár percig, ha nem szólalt meg.
- Szia… - fordultam végül felé, miután mély levegőt vettem. Ez is már több, mint a semmi. -  Nem tudtam, hogy itt leszel. Ha tudom, akkor nem jöttem volna. Nem akartam semmi terveteket megzavarni. – hadartam el a dolgot, mert túlzottan is zavarban voltam és még mindig nem igazán jöttek a szavak. Nem leltem a megfelelő dolgokat, hogy mit is kéne mondani, vagy mit is szeretnék mondani. Egyszerűen mintha még a rendszer nem tudott volna felállni a váratlan vírustámadást követően.
- Biztosan sok a dolgod, nem akarlak feltartani. – tettem hozzá még, mintha csak valamiféle mentőövet keresnék ebben a számomra ismeretlen helyzetben. De akkor meg mi a francnak állok még itt? Miért nem tudom egyik lábamat a másik után tenni? Szerettem volna, de nem ment, vagy már abban se voltam biztos, hogy tényleg el akartam futni. Szerettem volna megérinteni arcát, de szerencsére ennek több oka is volt, amiért nem tudtam újabb ostobaságot tenni. A gipszelt kezem, meg az, hogy a másikkal az esernyőt kellett tartanom.
Vissza az elejére Go down
avatar
Oktatás

Karakterkép :
Reagok száma : 21
Avataron : Paul Wesley
I. : Lizzie és Prue
II. : Lizzie és Prue
III. : Lizzie és Prue
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : úszásoktató
Kor : 29
Pillanatkép :
Idézet : "Onnan tudtam, szeretlek, hogy elkezdtem kifogásokat gyártani, amiért fájdalmat okoztál."
Tartózkodási hely : seattle-i lakos

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Általános Iskola
Kedd Okt. 23, 2018 11:19 pm
Úgy éreztem magam, mint akit leöntöttek hideg vízzel és aztán egy hűtőládába zártak. Igazából, azon csodálkoztam, miért nem hó esik, eső helyett... találóbbnak éreztem volna az adott helyzetben. Nem fogtam fel... hogy valójában nem kívül... hanem bennem... odabenn van olyan hideg... A szívemben és egész testemben keringő vérem fagyott le, mintha hirtelen... kinn az űrben lettek volna, nem is a testemben. Egészen úgy éreztem magam, mint egy asztronauta, aki kivetődött a semmibe, szkafander nélkül, és valami beteg módon mégis életben maradt, sőt, magánál van, eszénél van, felfog mindent... felfogja, hogy a légüres semmiben lebeg, sodródik, ahonnan nincs visszatérés, ahová nem megy érte, nem megy utána senki, és... és egyszerűen... annyi neki.
Hallottam a hangjukat, előbb Lizzie-ét, ahogy hozzám beszélt, majd Prue is az anyjához fordulva megszólalt... hallottam kérlelését, és Nellie válaszát...
Szemem lassan levándorolt Lizzie-re, és remegő kezem karjáról arcára siklott, megsimogattam hideg bőrét, majd lehajoltam, hogy én is feleljek neki:
- Nem a Mikulás, de jó dolog. És megrendeltem a koporsóm, a héten szerintem ki is hozzák, úgyhogy apunak meg is lesz a Drakula-jelmeze. Most már tényleg el kell döntenetek, ti minek szeretnétek beöltözni Halloweenre - magyaráztam, próbálva megtalálni a saját hangom... mert amin megszólaltam, valahogy továbbra sem éreztem az enyémnek... bár még mindig könnyebb volt kiengedni számon a szavakat, úgy, hogy nem néztem Nellie-re, és nem is próbáltam kitalálni, hogyan szóljak hozzá... mintha... itt sem volna...
A lányok miatt...
Felegyenesedtem, és léptem egyet hátrafelé... nyelve egyet, és nehezen, de elengedve Lizzie-t egészen, hogy az anyja megölelhesse őt is, mint Prue-t. Próbáltam csak a lányokat látni... nem az anyjukat, nem... ŐT, csak... a kicsiket. Hogy levegőt tudjak venni, és ne érezzem azt a tompa nyomást a mellkasom belsejében...
Aztán, bármilyen nehezemre is esett, valami mosolyszerűséget próbáltam erőltetni magamra, és mikor a lányok integettek nekünk, visszaintegettem nekik, és néztem távolodó kis alakjukat... konkrétan magamban számolgatva, hány lépésnyire vannak tőlem és az anyjuktól... és nekünk mennyi lépésbe kerülne utolérni őket, ha a másik elindulna feléjük...
De akkor hirtelen meghallottam vékony kis hangjukat, és torkomra forrt minden gondolatom, ami nagy nehezen előmászott... valahonnan...
Szemem kitágult, és egy pillanatig csak pislogtam, de aztán nem tudtam magamban tartani epés megjegyzésem, melyet emelt hangon küldtem utánuk:
- Szerintem meg apuéknak jó a fülük, és mindent hallanak! - mondtam, mire láttam, hogy a két kis kotnyeles behúzza a nyakát, de mintha nem is így lett volna, menet közben csak folytatták, legalábbis, mint ha nem is szóltam volna közbe.
Erre már majdnem Nellie-re néztem, hogy ezt vajon miből szűrte le a két kis boszorkány, de még épp idejében lenyeltem az egész gondolatot, és újra csak inkább a lányok után küldtem egy mondatot:
- Azt sem tudjátok, mit jelent az a szó, hogy "dráma"! - De persze, mint az angyalkák, akik meg sem szólaltak, a kapuból még mosolyogva integettek nekünk, én pedig a fejemet csóválva visszaintegettem nekik... Direkt NEM nézve közben a mellettem álló nő felé... És ezt így folytattam még vagy... ööö... hát, szóval... valameddig... Leginkább meresztettem a szemem az iskola épületének bejáratára, de az ajtót már rég nem is láttam, valójában, az esőcseppeket lesve, a félhomályossá hígult valóságot bámultam, melyet minden erőmmel igyekeztem kizárni...
Míg meg nem hallottam ismét... és gépiesen felé nem fordultam teljes testemmel, de nem is láttam a nőt, aki előttem állt... egy homályos alakot láttam csak... nem őt... csak... valakit.
Újra hátráltam egy lépést, mintegy önmagam... mentális védelme érdekében... Minél messzebb akartam magam érezni tőle. Vártam, hogy elmenjen, eltűnjön... vagy hogy megnyíljon alattam a föld, és én tűnhessek el...
De tudtam, hogy az nem... jó út. Okkal jöttem ide... és ő is... ezekre a kérdésekre pedig válasz kell... tetszik, nem tetszik...
Hát végül, lehunytam szemeimet, és szemöldököm fájdalmas ráncba húzva össze, mély levegőt véve, megkérdeztem:
- Mi a fenét keresel itt? És mikor jöttél ki a börtönből? Te jártál hozzájuk végig az elmúlt hetekben?! - hangom a harmadiknál már ingerült volt, de a szemeim még mindig csukva, nem láthatta, hogy szememből a vád sütne felé... mert megijesztett... féltem, hogy valaki les a lányokra, hogy valaki zaklatja őket... Megijedtem, és ezt ő okozta! És akartam, hogy ezt tudja... de mégsem...
És képtelen voltam... hosszabban látni őt... azt nem is értettem, az előbb hogy bírtam őrá meredni, de talán a sokk volt az oka... Most, hogy elmém egy része tisztább volt, az a része, amelyik dühös volt... nem tudtam magam rávenni... hogy ránézzek.




//Beugró
Vissza az elejére Go down
avatar
Polgárság

Karakterkép :
Reagok száma : 29
Avataron : Candice Rene King
I. :
II. :
III. :
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : Régiségbolt-tulajdonos
Kor : 27
Pillanatkép :
Idézet : Kiért hazudik egy nő? Néha önmagáért, rendszerint a férfiért, akit szeret, de a gyerekéért mindig.
Tartózkodási hely : seattle-i lakos

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Általános Iskola
Szer. Okt. 24, 2018 7:46 am
Legszívesebben elnevettem volna magam, amikor azt mondta, hogy „de jó dolog”. Tudtam jól, hogy csak a lányok kedvéért mondja ezt és esélyesen valójában pont nem annak tartja, hogy engem talált itt. Sőt, még egy pillanatra átfutott eme fagyott és leállt rendszerre emlékeztető agyamon azon is, hogy lehet még egy idegen nőnek is jobban őrült volna, mintsem nekem. Egy nőnek, akit akár elküldhet melegebb éghajlatra minden hezitálás nélkül, mert mit is képzel, hogy ennyire közvetlen a lányaival, de velem? Legalább a lányok előtt tartania kellet magát, amit részben becsültem, de legfőképpen fájt. Újra minden egyes porcikámba a fájdalom kínkeserves tövisei hatoltak, hogy szép lassan bőrömet tépjék. Újra felderengett elmémben az az este, az a beszélgetés, az, ami miatt túlzottan mélyre zuhantam és ámíthattam önmagam, de valójában még mindig zuhantam, zuhantam a mélybe… fogalmam sem volt, hogy miként érhetnék talajt, hiszen egyedül a lányaim voltak azok még, akik igazán megóvtak a becsapódástól, akik képesek voltak a kialakuló rossz szokásaimtól megóvni. Annak ellenére is, hogy ők mit sem sejtettek erről.
Sietve rázták meg a fejüket, majd összenéztek, mint akik titkolnak valamit, de én nem szólaltam meg, nem álltam faggatni őket. Úgy éreztem, ha szeretnék elmondani, akkor elfogják. Csak annyit beszéltem, amennyit szükséges volt. Túlzottan is gombóc nőtt a torkomban, ha arra gondoltam, hogy a gyerekeim nélkülem fogják róni az utcákat, hogy nem lehetek ott velük. Hogy nem fognak a nyakamon csüngeni, hogy már pedig minek is öltözzek be és menjünk együtt. Az utcákat elfogják lepni a családok, nekem pedig mi jut majd? Maszat és hirtelen bevillant egy pohárka bor képe is, mire sietve ráztam meg szinte észrevétlenül a fejemet is, hogy gondolni se akarjak rá. Nem old meg semmit se. Nem gyengülhetek el megint. Ehelyett inkább próbálom a lányokat én is az iskola felé terelgetni őket.
Elmosolyodtam a szócsatájukon, de most is hallgattam. Egy pillanatra úgy éreztem mintha idegen lennék, betolakodó. Egy aljas kukuló, aki kihallgatja az ő megszokott dolgait. Akinek semmi keresnivalója nem lenne itt hármukkal, de a lányok mosolya, az ölelésük, a puszijaik mégis azt sugallják, hogy van még itt helyem. Ez a kettőség meg egyre erősebbé vált bennem, egyre inkább ízekre szedett.
Tudom, hogy meg kellene fordulnom. Meg kellene szólalnom, de nem tudok. Percek telnek el, miközben egyre hangosabban koppannak az esőcseppek az esernyőmön, mint akik sürgetni akarnának, vagy csak vészjóslóan csapódnának be. Komolyan már csak valami remek aláfestő zene hiányzik. Úgy érzem magam, mint aki egy körhintán ül. Forog vele a világ, kinyújtaná a kezét, de nem tudja, mert ha elengedi a körhintakorlátját, akkor messzire repül és soha többé nem fog visszatalálni. Mennem kellene, messzire kellene sodornia az esőnek, a szellőnek, de mégis a földbe gyökereznek a lábam. Beszélnem se könnyű, de muszáj. Nem futhatok örökké, nem rejtőzhetek otthon és az árnyak világában a végtelenségig. Ki kellene lépnem a fénybe, de nem leltem a fényt. Egyedül a lányaim világítottak szentjánosbogarakhoz hasonlóan a bennem lakozó sötétségben. Csak nekik köszönhetően éreztem még a szeretet melegségét. S most? Most, hogy Ő állt előttem úgy éreztem, mintha a hideg ölelne körbe, mintha a fájdalma szép lassan bekebelezne és gúzsba kötne.  
Kérdése meglep, úgy ér, mintha éppen most rángattak volna be a hidegzuhany alá. Ez most komoly? Tényleg nem érti, hogy mit is keresek itt? Ez most valami vicc, biztosan csak az lehet, de elég csak ránéznem, hogy tudjam nem az. Elég csak látnom azt, hogy miként képtelen rám nézni, mintha attól félne, ha megpillant, akkor kővé dermed, vagy csak magát az ördög pillantja meg. Szívembe mar minden egyes rezdülése, tette, a szavai… Futnom kéne, de a düh sokkal erősebb, ahogyan végigszánkázik az ereimen, elvakítva elmémet.
- Mi az, hogy mit keresek itt? Ők az én lányaim is, akár tetszik, akár nem! A szívem alatt hordtam őket, utána pedig éveken át ápoltam és neveltem őket. Jogom van látni őket, akár tetszik neked, akár nem! – fájdalom egybeolvadt a bennem lakozó dühvel. És legszívesebben még gyerekes módon felé is böktem volna, de gipszelt kézzel eléggé nehezen ment volna. – Miért szerinted ki járt volna hozzájuk? Ha egy idegen tette volna, akkor szerinted nem szóltak volna? Szerinted ennyire félreneveltem volna őket, hogy bárkivel ennyire közvetlenek legyenek és ne szóljanak felnőttnek? – nevettem el magam keserűen, mert maga a feltételezés is fájt. Fájt az, hogy ezt gondolná rólam, hogy ennyire rosszul neveltem a lányainkat. Megtanítottam őket arra, hogy ne menjenek oda senkihez se azért, mert cuki kutyát mutat nekik és társai. – Mit számít? Ne csinálj úgy, mintha annyira érdekelne az, hogy mikor is jöttem ki! Az se érdekelt, hogy miként csuktak le! ÁRTATLANUL!!  Vagy az, hogy miként is voltam odabent! Egy percre se számítottam neked, sőt talán még örültél is, hogy végre visszakapom azt, amit veled tettem… Mitől félsz, hogy netán elviszem őket megint? – néztem rá kérdőn és egyre inkább dühített, ha továbbra se nézett rám. – Nevetséges, hogy még rám nézni se tudsz, mitől félsz ennyire? Attól, ha rám néznél kevésbé tudnál megvetni, gyűlölni? Tudni akarod az igazat? Elég ideje ahhoz, ha akartam volna, akkor elvihessem őket, de nem tettem! Ez érdekel, nem? Csak ez érdekel, vagy tévednék??? Nyugodtan kijavíthatsz, ha úgy van!! Ettől rettegsz, vagy rosszul gondolnám?! Bármekkora szörnyetegnek is tartasz, akkor se tenném meg. Képtelen lennék rá újra. Látom, hogy mennyire szeretitek egymást és milyen jó helye van nálad a lányoknak. Egyszer már hibáztam, újra nem tudnám megtenni senkivel se… egy család vagyunk – sietve javítottam a nyelvbotlásomat - vagytok… - és szép lassan elpárolgott az élet is a hangomból a végére. Éreztem, ahogyan a könnyek megerednek és most talán jobb lenne az esőben állni, nem pedig az esernyő alatt. Akkor senki se láthatná a könnycseppeket az arcomon. Hazudhatnám, hogy csak esőcseppek. – Ha gyűlölni is akarsz, akkor legalább az eső elől bejöhetnél az esernyő alá is. Legalább kisebb eséllyel kapnál még egy okot, hogy utálj, megvess és szörnyetegnek tarts. Vagy így legalább mondhatnád azt, hogy miattam betegedtél meg? – vontam fel kérdőn a szemöldökömet, miután kipréseltem magamból a szavakat. Nem volt könnyű beszélni, nem volt olykor féket tenni a hangerőmre, a dühömre, a fájdalomra, ami képes volt tompítani a józanságomat. Nem volt könnyű magamban tartani azt a sok érzést, gondolatot, amit valójában éreztem azóta a pillanat óta, amióta megpillantottam őt. Amik azóta csak még erősebbé váltak az éjszakai beszélgetéseink során. Fájt őt így látnom… mintha csak a megtörtségét látva újabb adag nyílvessző landolt volna a mellkasomba a lehető legjobb helyre célozva.. – Sajnálom.. -
Vissza az elejére Go down
avatar
Oktatás

Karakterkép :
Reagok száma : 21
Avataron : Paul Wesley
I. : Lizzie és Prue
II. : Lizzie és Prue
III. : Lizzie és Prue
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : úszásoktató
Kor : 29
Pillanatkép :
Idézet : "Onnan tudtam, szeretlek, hogy elkezdtem kifogásokat gyártani, amiért fájdalmat okoztál."
Tartózkodási hely : seattle-i lakos

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Általános Iskola
Szer. Okt. 24, 2018 2:31 pm
Részben megkönnyebbültem, amikor a kislányok bementek, egyfelől, mert nem akartam hogy hallják, bármi is lesz itt... másfelől, mert ha ők bent vannak, az anyjuk meg kint, nem tudja olyan könnyedén elragadni őket...
De ez a megkönnyebbülésem nem tartott sokáig, sőt, alig valameddig... szinte csak míg meg nem szólaltunk... s különösképp, míg Ő meg nem szólalt...
- Na... EZT ne...! - Ha a levegő vágható lett volna, a hangom most biztosan keresztülhasította volna. Ahogy meghallottam válaszát, rögtön kitört belőlem, és bár szemem kinyílt, de valahová az ernyőt tartó kezére bámultam, véletlenül sem az arcára, és főleg nem a szemeibe! Nem akartam, nem tudtam... - Ezzel ne merészelj jönni! Ápoltad, nevelted?! Mi vagy te, Szűz Mária?! Ne tégy úgy, mintha feláldoztad volna magad egy nemes célért! Elvetted őket tőlem! Eltitkoltad! Halottnak hazudtad! És van képed most, itt... mint valami szegény megtört lélek, meg szentként bemutatni magad, mintha nemes és nagy dolgot tettél volna?! - Alig jutottam levegőhöz... Nevelte, ápolta... hogy is ne, persze, nevelte rá őket, hogyan hazudjanak a szemembe! És hogy ezeken kívül még mikre taníthatta az ÉN lányaimat, abba még belegondolni sem mertem...
- Ők jelenleg az ÉN gyerekeim! Kérdezd csak meg a bírót! A szülői jogaidat ideiglenesen megvonták! Perpillanat pont annyi közöd van hozzájuk, mint az esernyőnek a kezedben! Ők most épp az ÉN lányaim, szóval ha akarsz tőlük valamit, azt beszéld meg a bírósággal! Ez a helyzet! Ha nem tetszik, hát legközelebb majd kétszer is meggondolod, lecsukatod-e magadat! - kiabáltam már vele a végén. Még ha szerettem is volna magam visszafogni... nem ment volna, de miért is tettem volna? Ketten álltunk a szakadó esőben az üres utcán, senki olyan hülye nem volt, mint mi, hogy ilyen időben kint álldogáljon. Néhány kocsi távolabb haladt az úton, gyerekzsivaj hallatszott az épületből mellettünk, de amúgy csak... mi voltunk, és az eső. De jobb is... jobb, hogy ennek nem volt szemtanúja/fültanúja senki...
- Szerinted honnan a fenéből kellene tudnom, szóltak-e volna, ha egy idegen adna nekik ajándékokat, meg fonná a hajukat?! Bocsásd meg, de csak pár hete vagyok apa, a zaklatókra és szatírokra eddig nem tértünk még ki az esti beszélgetéseink alkalmával egy-egy kakaó mellett! Azt meg már ne is említsük, hogy a hátam mögött nem csak ide jártál, de hazugságokra vetted rá őket! Szerinted milyen ezt megtudni, ha?! És ha nem TE vagy, lehetett volna valami perverz is, aki ki tudja mit akar tőlük! Komolyan, te soha nem gondolkozol?! Gondolsz egyet, és elveteted őket, gondolsz egyet és elviszed őket, gondolsz egyet és azt csinálsz velük, amit csak akarsz! Gondoltál te úgy rájuk valaha is, hogy a KETTŐNK gyerekei?! És mond már meg nekem, ha a kettőnk gyerekei, de te mindig csak egymagad rángatod őket ide-oda, nekem miért kéne tekintettel lennem arra, hogy az anyjuk vagy VÉR SZERINT?! - Utaltam ezzel arra, tajtékzó, mérgező dühömön át, hogy ő pont annyira a szülőjük, mint én, de velem ellentétben magának biztosított helyet a papírokon, az életükben, meg mindenhol, most mégis azon drámázik, hogy Ő mennyire az anyjuk, ő, ő, ő, nem az hogy MI a szüleik vagyunk, hanem mindig csak Ő egyedül! Nekem ennyit sem adott meg, hogy elismerjen az életükben. Most meg azzal jön, hogy nem csak én vagyok a szülőjük... esküszöm, fordított világban éreztem magam... Ezeket nekem kellett volna mondanom neki, erre ő vádol engem...
- Igen? Nahát, milyen érdekes, a ti családotokban mindenki olyan rohadt ÁRTATLAN! Te ezt nem tartod viccesnek?! És nem, tényleg nem érdekelt, mert téged ÉVEKIG nem érdekelt, én hogy vagyok! Mi a francért érdekelt volna engem akkor a te sorsod?! Téged se érdekeltünk, se én, se a lányok! Ha jól tudom, te se kerested őket bentről, vagy tévedek?! Talán a hátam mögött még telefonokat is intéztél hozzájuk? Csak arról is elfelejtettetek szólni?! - támadtam neki, miután minden... de tényleg, minden egyes szót, amit csak kiejtett a száján támadásnak véltem. És minden mozzanatában vártam, mikor fordul meg, és indul az iskola felé a lányokért... vártam, és nem tudtam, hogyan állítottam volna meg...
Majd kérdésére bennakadt a levegő a tüdőmben, s egy hosszúra nyúlt pislogást követően, lassan... nehezen emeltem fel szemem az arcára... Bár szemeit még mindig kerültem, körül-belül az álláig emeltem tekintetem.
Nem feleltem. Most mondjam ki, hogy rettegek attól amit mond? Hogy eltűnik velük? Vagy hogy... vagy levegőt veszek, vagy őt nézem, a kettő együtt nem megy?! Mondjam, hogy nem bírom látni őt? Hogy túlságosan is fáj?
De aztán... Mikor azt mondta, "egy család vagyunk"... szemeim fájdalmasan szorítottam össze, s felnyögtem az érzésre. Nem... mi nem vagyunk, és soha nem is voltunk, nem is leszünk egy család! Akartam, akkor régen, annyira akartam... családot akartam, de ő elvette...! Most a lányaim... talán lehetnének a családom, de itt van ő... megint itt van! Itt van, és fogalmam sincs, mi a szándéka, minek jött ide, miért tette titokban, miért... ez az egész... Nem tudtam mit tegyek, hogyan álljak mindehhez?
Újra elfordítottam a fejem, és fordult vele testem is. A végén már majdnem háttal álltam neki, de megrekedtem. Meglepett.
- Én nem megyek a közeledbe, az biztos... - sziszegtem oda neki, de felé sem néztem. Nem ment, nem akartam! - És mit érdekel az téged, hogy beteg leszek-e? Soha a büdös életben nem érdekelt semmi velem kapcsolatban, ne tégy úgy, mintha most érdekelne, ha megfázom! Nyugi, annál rosszabbnak már nem tarthatlak, mint aminek most látlak!
Képzeljük el, hogy az ember mondjuk iszik egy kis benzint, aztán ledug egy égő fáklyát a saját torkán... na... körül-belül így éreztem magam én is. Ahányszor megszólalt, fájdalom mart belém, minden szava egyenként fájt, és ezt csak tetézte, amikor a végén azt mondta, sajnálja...
Felnevettem, de hangomban sokkal több fájdalom volt, és megvetés, mint valódi boldogság.
- Sajnálod... - lassan bólogattam, miközben elismételtem a szót. - Szóval... sajnálod. Melyik felét is pontosan? - kérdeztem, homlokomat ráncolva. - Komolyan, kíváncsi vagyok, melyik az a része a történetünknek, amelyiket sajnálod... Volt a szerelem, a terhességed, annak az ál-megszakítása, az eltűnésed, az évekig tartó csupa-csupa önfeláldozásod, aztán találkoztunk újra, mert megtaláltalak, aztán elmondtad, hogy a lányaid a lányaim, aztán börtönbe kerültél a tetves apáddal együtt, ahol tojtál a gyerekeidre, aztán kijöttél a börtönből, és ahelyett, hogy eljöttél volna, és közölted volna hogy szabad vagy, valami csoda folytán, és mondjuk azt mondtad volna "Hé, beszéljük meg, hogy lesz ezután", ehelyett elbujdostál, és mint valami sötét árny, titokban kezdted látogatni a lányokat, az én tudtom nélkül, a hatóságok tudta nélkül, ja, és közben hazugságra buzdítottad őket és titkolózásra! És a legjobb az egészben, ki ne felejtsem a végére! Mikor lebuktál, kiderült, hogy mindez szerinted az ÉN hibám! Hiszen mit aggódom én, a világ veszélytelen, ÁRTATLAN angyalokkal van tele, akik semmi rosszat nem akarnak védtelen gyerekektől, akiknek az ÁRTATLAN anyjuk börtönben van... bocs, VOLT, a nyilván szintén ÁRTATLAN nagyapjukkal együtt, aki, igaz ugyan, hogy nemzetközi bűncselekményekkel van vádolva, és megölette az apámat, meg ki tuja még hányakét, de hát... - gúnyosan felnevettem ismét - tényleg, mit is aggódtam, én sem értem - tártam szét kezeim, és hangomból sütött a gúny, a lekezelés, és a düh. Sokkal jobb volt gúnyba és dühbe csomagolni a dolgot, úgy mindjárt könnyebb volt beszélni, és... elkerülhettem, hogy bármilyen más érzelem szóba kerüljön...
- Szóval tényleg, igazán örülök neki, hogy te ezt így sajnálod, klassz... jó. Oké. Remek. Akkor én most megyek is, a kocsiban megvárom, hogy a lányok végezzenek, és HAZAviszem őket, engedelmeddel, utána, hacsak nem akarod velük most rögtön elhagyni az országot! - gúnyolódtam. Menekülni akartam. Tényleg, képes lettem volna elfutni, de csak annyira ment a dolog, hogy a hátam mutassam neki. A lábaim nem engedelmeskedtek. Bámultam átázott edzőcipőm az elázott járdán, és esküszöm, erőlködtem, hogy megmozduljon, de az istennek sem emelkedett fel a pocsolyából...
Vissza az elejére Go down
avatar
Polgárság

Karakterkép :
Reagok száma : 29
Avataron : Candice Rene King
I. :
II. :
III. :
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : Régiségbolt-tulajdonos
Kor : 27
Pillanatkép :
Idézet : Kiért hazudik egy nő? Néha önmagáért, rendszerint a férfiért, akit szeret, de a gyerekéért mindig.
Tartózkodási hely : seattle-i lakos

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Általános Iskola
Szer. Okt. 24, 2018 7:38 pm
Hirtelen nem értettem, hogy mi a baja, vagy mi történhetett. Azt meg álmaimban se mertem volna gondolni, hogy ennyire félre fogja érteni azt, amit mondok. Nem erre céloztam, de szemmel láthatóan nem csak álmában szeret ragaszkodni olykor felmerülő téveszméibe, hanem ébren is. – Te teljesen megőrültél… - hirtelen csak ennyit bírtam kinyögni döbbenetemben. Nem csak a hangomból sütött az, hogy hirtelen nem tudok mit kezdeni a kiakadásával, de arcomra is volt írva. – Egy szóval se ezt mondtam, de ők NEM CSAK A TIEID! KETTEN hoztuk össze, mind a kettőnkhöz tartoznak és bármennyire is szívesen távol tartanál tőlük azt azért neked is be kell látnod, hogy szükségük van az anyjukra. Ennyire még te se lehetsz csökönyös. Komolyan, mint egy vénember! – fel se tűnt hirtelen, hogy hasonlóan neveztem megint, mint „álmában is tettem”. Lehet kicsit másabb volt a szórend, de a jelző megegyezett vele. Próbáltam higgadtan és tagoltam mondani, hogy felfogja a mondandó lényegét, hogy nem akarom beállítani magamat valami szentnek, mert messze nem vagyok az. Inkább csak arra próbáltam célozni, hogy kell anya nekik és arra, hogy jobban ismerem őket, mint ő. Így segíthetnék, még ha ez túlzottan is derogál neki a kialakult helyzetben.
- Biztosan én kértem, hogy csukjanak le, mert ez volt életem célja, hogy olyan bűnökkel vádoljanak meg amihez semmiközöm se volt soha!!! – és eddig tartott a magamra erőltetett higgadtság. Dühvel próbáltam leplezni azt, hogy mennyire is belém mar a szavaival. – Szerinted megkockáztatnám a dolgot, hogy lássam őket, ha nem engednék? Tudják, hogy látom őket, egyedül miattad kellett így… - nem, nem kaptam vissza a szülőijogaimat, mert nem is harcoltam érte. Egyszerűen csak megmondták azok az emberek, hogy láthatom őket, de egyelőre nem vihetem haza. – Pontosan ettől féltem, hogy nem engednéd, hogy lássam őket és lám igazam lett. – elcsuklott a hangom, majd lesütöttem a pillantásomat. Mély levegőt vettem és lassan fújtam ki. Szükségem volt erre a gyakorlatra most. Nem amiatt, hogy a dühömet tartsam vissza, vagy a testem méregként szétáradó fájdalmat, ami megbénít és darabokra szakít, hanem sokkal inkább amiatt, hogy ne engedjem szabadjára a fájdalom szülte könnyeket. Hogy ne hagyjam azt, hogy a könnycseppek elvesszenek az eső által okozott mini „tavakban”.
Szavai úgy értek, mint a villámcsapás éri a váratlan járókelőt. Megégetett, megperzselt és aprónak éreztem magam. Minden egyes vád fojtogatott és egyre inkább úgy éreztem, hogy a lehető legborzalmasabb személynek tart, de legfőképpen anyának. Mintha nem két csodálatos, okos és életvidám lány várná őt mindennap, mintha nem látná azt, hogy 6 év alatt milyen remek lányokká cseperedtek fel és esélyesen nem amiatt, mert nem volt velük foglalkozva. – Nem kértem, hogy hazudjanak. Annyit kértem, hogy egyelőre maradjon meg a mi titkunk! Kettő között van különbség. Honnan kellett volna tudnom, hogy füllentenek otthon neked???? Nem lettem még gondolatolvasó és lehallgató készüléket se szereltem a lányokra….–  feleltem morcosan és megbántottan. Szerettem volna elrejteni a fájdalmat a hangomból, de nem túlzottan jött össze. Úgy éreztem magam, mint akit éppen most kötöznek ki, hogy esélye se legyen elkerülni a közeledő vonatot. – Tényleg ennyire borzalmas anyának gondolsz? Olyannak, akit nem érdekel az, hogy a lányoknak mi a jó vagy mit szeretnének?! – nem sok kellett ahhoz, hogy hozzá ne vágjam az esernyőt, akár csukott, akár nyitott állapotban azért, hogy miként is beszél velem. Mély levegőt vettem, de hiába próbáltam erőre lelni a hangom mégis megremegett, amibe csak a mennydörgés kontárkodott bele. – Igen, attól a pillanattól úgy gondoltam rájuk, hogy a kettőnké, amióta eldöntöttem, hogy képtelen vagyok rá, hogy megöljem őket. Azóta minden egyes napon emlékeztettek arra, hogy mit is hagytam hátra és milyen szerencsés vagyok, hogy egy részedet mindig magam mellett tudhattam. De mit számít ez? Nehezen hiszem, hogy bármennyire is érdekel ez, vagy az igazság. Te eldöntötted magadban, hogy maga vagyok az ördög lánya, ezért én vagyok a megtestesült rossz az életedben. Mondhatnék bármit, akkor se számítana, mert csökönyösen ragaszkodni fogsz talán örökké a saját elképzeléseidhez… - ingattam meg a fejemet szomorúan, miközben ott álltam. Hálát adtam az égnek, hogy nincs senki a közelünkben, mert éppen elég borzalmas volt ez a beszélgetés ahhoz, hogy csak ketten éljük át. Nem kellenek szánakozópillantások, se túlbuzgó járókelők, akik segíteni akarnának. Nem, erre semmi szükség, a lányok meg szerencsére elég messze voltak attól, hogy hallják mit is beszélünk. Elég volt neki a természeti csapás, nem hiányzott az is, hogy hallják a valódi pusztító vihart, amit a szüleik teremtettek meg.
- Menj a pokolba, ha tehettem volna, akkor szerinted nem hívtam volna fel a lányokat?!!! Nem akartam volna tudni, hogy miként is vannak? Ennyire nem lehetsz vak…. – sírásban törtem ki. Lehet a legtöbb esetben hibát hibára halmoztam, de ez a vádja fájt a leginkább. Én akartam telefonálni, tudni akartam, hogy a lányok miként vannak, de nem engedték nekem. Nem tehettem meg. – Szóval már egy kalap alá veszel az apámmal? Úgy gondolod, hogy én is segítettem megölni az apádat? Gyilkosnak tartasz, Ryan?! Gyerünk, akkor mond a szememben, hogy pontosan olyan vagyok, mint az apám, aki képes mások életét elvenni, mit sem törődve semmivel se! Gyerünk!!! – ordítottam szinte már az utolsószót, hogy még a mennydörgés se nyomhassa el, ami újra felharsant, mint a vihar legfőbb aláfestő zenéje. – Mindig is érdekelt, hogy mi van veled, de féltem újra betoppanni… - abban se vagyok biztos, hogy ez eljut hozzá. Újra erőtlennek érzem magam, a hangom szinte suttogásnak tűnt. Mint egy gyengéd virág a szélviharban, amit a vihar szép lassan elsőre a leveleitől fosztja meg, majd a szirmaitól, mígnem ki nem tépi a földből, hogy esélye se legyen újra életre kelni, miután erőt gyűjtött hozzá. Így éreztem magam egyre inkább. Belekeveredtem újra egy olyan forgószélbe, amiből már csak sebzetten keveredhetek ki, de legfőképpen az fájt, hogy pontosan annyira értelmetlen lesz ez az egész beszélgetés, mint részben a hívást éreztem olykor. Mintha képtelenek lennénk a sorok, érzések és gondolatok sokaságában bármennyire is kicsit közelebb kerülni a másikhoz. Egyszerűbb a másikat hibáztatni, a másikba még több kést beledöfni, mintha attól kevésbé fájna nekünk, pedig nem. Inkább csak még inkább fájt, legalábbis nekem mindenképpen, de hogy ő miként is érzett, vagy mekkora örömét is lelte azzal, hogy egyre inkább a földbe döngölhet, a sárba tiporhat fogalmam sincs. És talán így volt a jobb, még sejtésem se volt róla…
Bántam azt, amit mondtam. Kegyetlenség volt a részemről, de abban a pillanatban nem tudtam gondolkozni, se lakatot tenni a számra, csomót kötni a nyelvemre és esélyesen meg akartam mutatni azt is, hogy pontosan ismerem az egyik legféltettebb félelmét. Azt, amit mások elől elrejthet, de én tudom és még se akarok kárt tenni benne ilyen téren. Meg akartam értetni vele, hogy nem fogom újra megtenni, miközben próbáltam rejteni azt, hogy én is attól félek, amitől ő. Hogy egyszer csak most ő fogja elvinni a lányokat és azzal megadja az utolsó löketet, hogy már csak a halál ölelése várhasson, ne másoké. A lányaim nélkül semmi se vagyok, megsemmisülök.
Erősen az ajkamba kellett harapnom, hogy ne mondjam ki azt, ami elsőre az eszembe jutott. Hogy ne menjek neki, amiért szinte csak a hátát mutatja nekem, mintha ezzel is csak azt akarná sugallni, hogy arra se vagyok méltó, hogy legalább azzal megtiszteljen, hogy felém fordul, ha már azt leshetem, hogy mikor lenne képes újra szemkontaktust tartani… Szükségem volt minden erőmre, hogy meg tudjak szólalni. Hogy a hangom elég erős legyen ahhoz, hogy legalább ő hallhassa. – Tényleg soha nem érdekelt volna? Úgy érzed, hogy az az időszak is átverés lett volna? Vagy úgy gondolod, ha nem szerettelek volna, akkor most lenne két lányunk? – kérdőn csendül a hangom, majd lesütöm a pillantásomat. Fáj az, hogy ezt hiszi, hogy képes ezt hazudni magának azért, hogy könnyebb legyen neki. Hogy könnyebben elviselhesse a kínt, amibe én taszítottam a távozásommal. DE az akkor is igaz volt, szerettem és még mindig szeretem, csak ez már túl bonyolult és túl sok a tövis mind a kettőnkben… Én NAIV…. – Milyen kedves, és mégis milyennek látsz? Mond csak ki, hiszen biztosan éveken át remélted, hogy megtörhetsz, hogy egyszer a szemembe mondhatod mind azt, amit érzel. Hát akkor tedd meg! – rántottam meg a vállaimat. Mondja ki, ha attól neki legalább kicsit is jobb lesz, akkor hajrá. Az meg nem számít, hogy nekem miként is fog fájni. Hogy én miként leszek egyre inkább kisebb, miként érzem magam úgy, mint akinek az ujjai közül szép lassan elillan minden, míg végül csak a sötétség marad és a fény kialszik teljesen.
Nevetése velőmig hatolt, a megvetés könnyedén kiérezhető volt belőle, ahogyan a fájdalom is. Szerettem volna egy békésebb emlékbe elmenekülni előle, kapaszkodni valamibe, de esélyem se volt. Mintha csak újra és újra visszarántanák a fájdalommal és kínnal teli erdőbe, amiből nem szökhetnék meg. Újabb és újabb csapásokat mérve rám, miközben szép lassan elvérzem. Túlzottan is lassan.
- ELÉG!! – ordítottam el magam, miközben újra sírni kezdtem. Erőteljesen csendült a hangom, de mégis inkább tűnt fájdalmasnak és megtörtnek, mintsem magabiztosnak. Nem bírtam tovább hallgatni a vádakat, nem bírtam még tőle is elviselni azon vádakat, amiket részben jogosan illettek meg engem, míg másrészt nem. Soha nem volt közöm apám üzelmeihez, de mintha ezt senki se hinné el. S mintha ő se tenné. – Számít egyáltalán még, hogy mit sajnálok? Egyáltalán meghallgatnád, érdekelt valaha, hogy mit miért tettem? Érdekelt egyáltalán az, hogy megtud mit érzek? Vagy csak egyszerűbb volt helyettem is megválaszolnod a kérdéseidre a választ és eldönteni, hogy az úgy van, ahogyan te gondolod? Szerinted nem emésztettem magam megannyiszor, hogy mi is lenne jó, vagy hogy kellene csinálni? Nem akartam eléd állni, hogy újra itt vagyok, de mégis miért kellett volna hinnem abban, hogy meghallgatsz, miután még a kisujjadat se mozdítottad azért, hogy a lányokat esélyem legyen látni?! Vagy soha nem gondolkoztál el azon, hogy miért nem keresem őket, vagy ennyire borzalmas anyának tartasz, aki képes csak úgy lemondani a lányairól? Aki képes őket elfelejteni? Tényleg ezt gondolod? – emeltem az égfelé a pillantásomat, kicsit elhúzva a fejem felől is az esernyőt. A szemeimet lehunytam és hagytam, hogy az eső mossa le a könnyeimet. Az eső tűntesse el annak a nyomát, hogy miként is tör kerékbe, miként tépi fel sebeket és okoz újabbakat. Kimondhatatlanul fájt az, hogy nem csak hazugnak, rossz embernek tartott, de olyannak is, aki kétmásodperc alatt elfelejtené és kidobná az utcára a gyerekeit, mert valljuk be a vádaskodásait pontosan így fordította le az elmém számomra. Nem engedték, hogy telefonáljak, addig a fényképig képet se láthattam róluk, ahogyan hírt se adtak a lányokról. Akkor tudtam meg azt, hogy Ryan elvállalta őket és boldogok. Még is mit kellett volna tennem? Nem volt lehetőségem, megtörtek álltaluk és olyan alkuba sétáltam bele, ami ki tudja, hogy miként is fog véget érni és igen, s ha csak titokban is találkoztam a lányaimmal, akkor megtettem ezt, de ezt ő hogyan is érthetné meg? Hogyan is sejthetné azt, hogy az a fájdalom amit ő érez a hajdani árulásom miatt, az pontosan ugyanaz a fájdalom, amit én is érzek és rettegek, hogy elveszi, eltiltja tőlem őket. S miért várja el, hogy én elé tudjak állni, ha ő se tudott igazán az elmúlt idő történéseit követően? Hátat fordítottam neki, ő hátat fordított nekem. Kvittek voltunk részben és mind a ketten elvesztettük benne egy részünket, azt hiszem mind a ketten, de én biztosan…
- Miért olyan rohadt nehéz végre szembe nézned az igazsággal? Miért olyan nehéz végre kiszállni a saját elméleteidből? Miért kell egy sügérnek lenned és inkább elfutnod?! – és mire észbe kaphattam volna, addigra már közelebb is léptem hozzá és keze után kaptam a gipszelt kezemmel. Ujjaimmal próbáltam a kabátját elkapni, belekapaszkodni, amennyire a lehetőségek engedték, mert fel se merült bennem, hogy ahogyan én az előbb mondtam azt, hogy megyek inkább, de nem tudtam, úgy ő se tud. Viszont ez a hirtelen mozdulat pont elegendő volt ahhoz, hogy megcsússzak az egyik pocsolyában, mert mélyebb volt, mint gondoltam…  Könnyedén kezdtem el hátra dőlni egy kisebb sikoly keretében, de aztán egyszerűen csak vártam, hogy a hátam a földhöz simulhasson, hiszen esélyesen még az is kevésbé fog fájni, mint a többi fájdalom, ami már testemet uralta. Közben pedig az esernyő is kiesett az ép kezemből, mert automatikusan próbáltam azzal is kapaszkodót találni..
Vissza az elejére Go down
avatar
Oktatás

Karakterkép :
Reagok száma : 21
Avataron : Paul Wesley
I. : Lizzie és Prue
II. : Lizzie és Prue
III. : Lizzie és Prue
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : úszásoktató
Kor : 29
Pillanatkép :
Idézet : "Onnan tudtam, szeretlek, hogy elkezdtem kifogásokat gyártani, amiért fájdalmat okoztál."
Tartózkodási hely : seattle-i lakos

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Általános Iskola
Szer. Okt. 24, 2018 11:47 pm
- Jaaaa... hogy az őrült is én vagyok, nagyszerű! TE hallod magad ilyenkor? Anya az kell nekik, mi?! Mert apa az nem kellett volna nekik, igaz?! Tényleg, hát az biztos felesleges, azért nem zavart soha, hogy a te apád megölette az enyémet, ugye?! Ha én csökönyös vénember vagyok, akkor téged minek nevezzelek, ha?! Nyugodtan adj ötleteket arra is, mert istenemre esküszöm, ami nekem most eszembe jut, azt egy iskola mellett biztosan nem szeretnéd hallani! - A tajtékzó bolond végülis... hozzám képest kutya füle lett volna. De valahonnan nagyon... nagyon mélyről, nagyon csúnya és erős harag mászott föl belőlem a torkomon át, és nem tudtam megfogni... talán nem is akartam... Egyszerűen, az "élmény", hogy évek óta, most először úgy istenesen megmondhatom neki a magamét... úgy, hogy már tudom, mit tett valójában velünk... ez az érzés túlzottan is erős csábítást jelentett, ahhoz, hogy ellenállni tudjak neki. És hát, miután már belekezdtem, igazából... olyan volt, mint egy drog. Nem bírtam vele leállni, és minden szava csak egy újabb csepp volt, ami benzinként táplálta a tüzet.
- Az eddigi életcéljaid után én már semmin sem lepődnék meg. De... te, mond, ez a szituáció nem ismerős neked? - kezdtem, mintha csak komoly érdeklődést fektetnék a kérdésbe... csak az rontotta az összhangot, hogy csöpögött minden szavamból a gúny. - Olyan bűnökkel vádolnak, amikhez a világon semmi közöd... Hol hallottam már ezt...? - Úgy tettem, mint aki roppant erősen gondolkozik. - Ja, tudom! - kiáltottam fel, legalábbis, mintha csak megtaláltam volna a megoldást a világ legnagyobb rejtélyére. - Pont ezekkel a szavakkal védted a tetves apádat! - Őszintén szólva, nehéz volt elválasztanom magamban a régmúlt dühét a mostanitól, ahogy a régmúlt fájdalmait is, a mostaniaktól. És Nellie-t az apjától, és... És ott volt még az is, hogy magamban mélyen... valahogy folyton-folyvást hallottam felcsendülni... Ellie hangját, ami pedig egy az egyben olyan volt, mint Nellie-é, és ez még inkább összezavart és dühített, és... és nehezítette a tisztánlátásomat, szóval az most úgy valahol a béka feneke alatt lehetett.
- Miattam kellett mit?! Hazudnod?! Vagy nekik hazudniuk?! Ez az, amire tanítod őket?! Nem mondom, fontos lecke, jó is, ha az ember anyja szán rá időt, hogy erre megtanítsa az embert! Honnan a francból tudod, hogy ha felcsöngetsz hozzánk, és elmondod... figyelj, most nehéz szó jön, eddig tuti nem ismerted még, de majd most megtanuljuk... az IGAZSÁGOT(!), akkor nem hallgatlak meg?! Aláírom, biztos, hogy akkor sem örültem volna neked, és biztosan belém mar némi idegesség, de a jelenleginél tuti jobb lett volna, mert jelen helyzet után SZÉTVET A DÜH! - És nem voltam rest a végén a lehető leghangosabban kiereszteni a szavakat, hogy biztos felfogja, amit mondok... Végülis, hat év dühe jött épp ki belőlem... Éh hat év hosszú idő. És valahogy az egész... hogy a minap még Ellie oktatott ki, ma meg már Nellie fújja szinte ugyanazt a követ... ez egyszerűen irdatlanul felkorbácsolt bennem valamit, ami eddig sem hasonlított egy békés, csendes dologra...
De aztán, csak nekiduráltam magam, s vettem egy nagyon mély lélegzetet, és megpróbáltam nem azonnal ki is ordítani az egészet magamból, mert kellett már kicsit bent is tartanom, még mielőtt valahol bennem oxigénhiány alakulna ki... De kezeim ökölbe szorultak, és a kiabálás helyett most szinte suttogtam a válaszom:
- Nem... nincs különbség! Hazugság és hazugság! Teljesen-ugyan-az! És te erre tanítasz két hat évest, akik most próbálják kialakítani a kapcsolatukat a sosem látott apjukkal, akivel így remek alapokra helyezhetik a viszonyukat... titkokra és hazugságokra! Mintha nem ártottál volna már így is épp eleget! Hogy honnan kellett volna tudnod?! Látod, én ennyivel előrébb gondolkodok már, mint te! Pedig le vagyok maradva pár évvel! De annyi eszem volt, hogy kiderítsem, mit csinálnak a gyerekeim a hátam mögött! Ha már valaki volt olyan rendes, és kiokította őket, hogy bátran cselekedhetnek a hátam mögött is! Tiszta szerencse, hogy nem tizenhat, csak hat évesek, mert akkor már hamis személyit is szereztél volna nekik, hogy ihassanak a hátam mögött, mi?! - Éreztem a hangjában a fájdalmat, de már nem volt bennem semmi, ami vissza bírt volna fogni, egyszerűen elszabadult bennem egy pokol, és úgy éreztem, ha nem mondom ki, felrobbanok, itt helyben. Bántani akartam! Minél jobban. Azt akartam, hogy fájjon neki.
- Nem, igazából ennél sokkal rosszabbnak, csak az én apám elvégezte a dolgát, és megnevelt, úgyhogy nem mondom ki, minek is tartalak igazából! Mert hogy anyának nem, az biztos! - sziszegtem vissza neki. Igen, ez bizonyára már túlzás volt, én is éreztem, és igaz sem volt, hisz tudom hogy anya, és nem tartottam végletekig rossz anyának... jó, igazából rossznak sem... csak... tényleg... nagyon akartam bántani, és ez még mindig a jobbik verzió volt, mint amire késztetést éreztem volna, és amit mindenképpen el akartam kerülni...
- Az Ördög lánya, mi? Lassan azt is túlszárnyalod, és inkább látlak magának a megtestesült Ördögnek! Meggyőződésem, hogy te és az apád csak azért léteztek ezen a világon, hogy pokollá tegyétek az életem! Hogy mindent, amim van, volt, vagy lesz az életben, elvegyétek, tönkretegyétek, megsemmisítsétek! Örülök, hogy azzal a boldogító tudattal mentél világgá, hogy az ÉN gyerekeimet viszed magaddal, és hurrá, mert TE nem maradsz magadra! NEKED nem ért véget az életed! Csodás! Nagyszerű! Végtelenül örülök neki, hogy ez neked sikerült! Engedd meg, hogy gratuláljak! De akkor már igazán elmesélhetnéd, a születésük napján nem felejtettél el valamit?! Mondjuk megadni az apjuk nevét, akire annyira jól emlékeztél?! Hát, talán a csökönyös elképzelésemről le tudok mondani, de az igazság megilletett volna! Engem is és őket is! - És bár nehéz volt nem végigkiabálnom az egészet, de azt hiszem a fojtott hangú, méreggel telt hadarás sem lehetett éppen igazából sokkal lelkesítőbb. Az már igazából mellékes is, hogy énem egyik fele nagyon jól tudta, hogy ez hiba, hogy nem vagyok igazságos, és nem kéne mindenért őt okolnom, meg ki is mondanom, ha mégis... de a másik énem tombolni akart, üvölteni, csapkodni, és mindent a tudtára adni, mindent, amiről lemaradt, mert úgy éreztem, jár neki. Jár neki! Jár, hogy szenvedjen, hogy fájjon neki, ha egyáltalán sikerül megérintenem, azzal, amiket mondok, amiről egyik énem nagyon is meg volt győződve, de a másik még ezt sem látta... a másik úgy érezte, minden szava süket fülekre talál, és még tovább kell mondania!
- Miért, kikötötték a telefont a börtönből? - gúnyolódtam tovább, és most, ahogy belekezdtem, valahogy újra rém... ismerősnek tetszett ez a beszélgetésrészlet... nem csak ez, de ez igazán nagyon...
De megráztam magam, hogy nem fontos, többek közt azért is, mert egy bő pillanatig lemerevedtem, ahogy a hangja elárulta, már sír... és én igazán megpróbáltam nem foglalkozni vele, mind a két énemmel, de... de úgy nehéz volt ordibálni vele, hogy zokogott... körül-belül olyan értelmetlen érzés lett volna, mint teli pohárba még több vizet tölteni...
- Őszintén? - kérdeztem vissza, és nem bírtam megállni... próbáltam, tényleg, azért is kérdeztem vissza, húztam az időt, de végül kibukott belőlem... - Azon sem lepődnék már meg, ha végül kiderülne, hogy együtt löktétek a folyóba. - És kicsit igaz is volt, hiszen éveken keresztül meg voltam róla győződve, hogy megölte a gyerekem... ehhez képest egy öregembert megölni... aki veszélyeztette az apja rózsás bizniszét... nem is tűnt volna olyan lehetetlennek, ha nem ismerném őt. Persze, tudtam nagyon jól, hogy ő sokkal jobb, tisztább, mint az apja, sokkalta jobb ember, most mégis kegyetlen akartam vele lenni, a lehető legkegyetlenebb...
- Féltél, mi? Pontosan mitől, hogy még életben lelsz, vagy hogy már holtan találsz? Ciki lett volna kimagyarázni, mi? Előbb apám halálával vádoltam a tiédet, majd te lelnél rám holtan, ciki lett volna kimagyarázni, mi? Főleg, hogy az ÉN gyerekeimet nevelted olyan baromi önfeláldozóan! - Ezzel mondjuk igazából nem arra céloztam, hogy magamtól haltam volna meg, vagy magammal végeztem volna, vagy a drogot adagoltam volna véletlen túl, amiről ugye ő nem is tud... nagyon remélem... bár már min is lepődnék meg(?)... Nem... inkább, ha például az apja megöletett volna engem is, miután ő kilépett a képből. Hisz előtte próbálkozott, de... azt hiszem, jobban élvezte utána már, hogy élve szenvedek, nem akart ennek véget vetni, azzal, hogy megölet, ezért hagyhatott élni... Úgy hitte, nem találhatom meg a lányát, s ha meg is találnám, akkor sem jönnénk már soha újra össze...
Nem akartam hogy tudja, kérdésével az elevenembe talált, így még ha olyan is volt, mintha direkt nem vennék levegőt, hogy megfulladjak, nem mondtam ki... Csak azért sem mondtam ki, magamban tartottam. Különben is... hisz kérdése elárulta, tudja... tudja, hogy ezzel rúghatna belém a legnagyobbat. Nincs rá szüksége, hogy megerősítsem őt ebben. Bőven... elegendő, az, hogy tudja.
- Őszintén? - Igen, direkt nyitottam ismét ezzel a kérdéssel, ahogy tovább táncolt a szívemen. De most csak a fejem ingattam jobbra-balra, amikor folytattam. S ezúttal az én hangom volt a megtört. - Fogalmam sincs... melyik volna a jobb. Ha úgy tetted mindezt, hogy nem szerettél, vagy ha úgy, hogy szerettél? Ha minderre... mindarra amiket tettél... ahogy tetted... képes voltál úgy, hogy szerettél, hogy érdekeltelek... az még sokkal rosszabb, mint ha semmit sem éreztél volna, maximum kedvelést... Az mindent még rosszabbá tenne. És tudod mi volt az egyetlen, ami ebben vigasztalt az elmúlt időkben? Hogy mindegy, engem szerettél-e vagy sem, mert... próbáltam úgy felfogni, hogy a lányok miatt árultál el. Mert őket jobban szeretted. És az rendben is van. Értük hagytál el. Értük hazudtál. Az ő érdeküket keresve, nekik akarva a legjobbat. Próbáltam... és most is próbálom így nézni. Nagyon... próbálom - hangsúlyoztam, mert tényleg nehéz volt... nagyon nehéz volt... kimondani, és nem kiabálni, és... nem erre is csak valami gonoszat mondani, hanem... valami igazságfélét.
- Nagyon... nagyon szerettem volna a szemedbe mondani, mit érzek.. - hangsúlyoztam, de még ez is nehezemre esett, ahogy egy reszketeg sóhaj szakadt fel belőlem. - Akartam. Most is boldogan megtenném, ha még nem mondtam volna eleget, de... ezzel csak az a baj, hogy pillanatról-pillanatra változik, mert van bennem egy nagyon... nagyon dühös ember... és van egy másik, és... ez elég bonyolult. - Ezt könnyebb volt mondani, mint ha azt kellett volna bevallanom, hogy két szétszakadó én van bennem, az egyik megütni, a másik megcsókolni szeretné... és egyik rosszabb, mint a másik... mert egyik jobban fáj, mint a másik. Ezért sem akartam jobban feszegetni. Elég azt tudnia, hogy dühös vagyok, ha még nem jött volna rá magától... de... talán... nem minden darabkám, sejtem, idegszálam dühös rá folyamatosan.
Aztán ismét kicsit... dehogy, mit hazudok, nagyon is meglepett, amikor rám ordított. Konkrétan annyira, hogy majdnem a szemébe is néztem... De aztán megálltam a dolgot, mikor beszélni kezdett. Habár, ez sem sokat segített, mert eleinte még így sem igazán éreztem sajnálkozónak szavait...
- Bocs, nem hagytál meg levelezési címet, hogy kérdezhessek... - mormogtam közbe egy újabb gunyoros megjegyzést, arra vonatkozóan, akarom-e hallani a válaszait.
És a folytatás még ennél is rosszabb volt... többek közt a deja vu-érzés miatt... de egyébként sem volt könnyű lenyelni a fogásokat, amit maró gúnnyal igyekeztem leplezni.
- Hm... bocs, én hülye nem gondoltam volna, hogy a börtönben akarod megejteni a következő nagy családi találkozást... - Direkt nem tértem ki rá, hogy a fejemben, az álmomban néha megjelenő fura ikertesója egyszer már ezért lecseszett, én meg elkezdtem gondolkozni, bevihetném-e egyáltalán őket... Nem, nincs az a pénz, hogy ezt hangosan kimondjam!
- Egyszer már lemondtál róluk... ja, nem is, kétszer! És ugye, hat év alatt sokat változhat az ember, honnét tudjam én, hogy te manapság mire vagy képes? Nincsenek végülis túl jó tapasztalataim ebben... nem igaz? De rendben van, legyen, megadom magam, meséld el, kérlek, miért nem hívtad a lányokat? Miért nem próbáltál meg velük kapcsolatba lépni? Miért kellett nekem egyedül kitalálnom az indokokat számukra, hogy amikor este álomba sírták magukat, hogy az anyjuk biztos már nem is szereti őket, akkor valamivel indokolni tudjam eme tettedet, valami olyannal, amivel enyhíthetem a félelmeiket, hogy már sosem látnak többé? Hallgatlak, tessék, figyelek! - Kioktató és számonkérő stílusom bizonyára nem támasztotta alá érdeklődésem, de valahol mélyen emlékeztem Ellie megrovásaira, hogy minden kérdést én akarok megfelelni, és nem hallgatom meg őt... kérdezzek már rá nála, ezek helyett... Most megtettem. Tudni akartam, miért kellett a síró gyerekeket vigasztalnom esténként, mikor előhozakodtak vele, hogy az anyjuk már biztos el is felejtette őket. Én azzal próbáltam vigasztalni őket, hogy biztosan önhibáján kívül történt ez így, talán túl sokan akarnak hazatelefonálni a családjuknak, és nem jut idő mindenkire, aztán már alvásidőben nem is illik telefonálni, stb-stb... minden kis kapaszkodót próbáltam elcsípni, amivel számukra elfogadható magyarázatot adhattam, miközben próbáltam mellőzni a hazugságokat, és semmire nem mondva, hogy biztos úgy van, csupán feltételezni a lehetőségeket.
- Miért van az, hogy minden mondatodban csak nekem kell az igazságot meglátnom? - S mielőtt átgondoltam volna, megfordultam hangtalanul... magamban elmosolyodva kicsit, amikor láttam, hogy ő is háttal állt nekem. Két hülye, akik háttal állnak egymásnak az esőben, és úgy vitatkoznak... tényleg szerencse, hogy senki nem lát bennünket... - És csak nekem vannak saját, állításod szerint helytelen elméleteim? És csak én vagyok sügér, és csak én futok el? Miért én csinálok és látok mindent rosszul? - És mikor megpillantottam keresgélő kezét... nem gondolkoztam, csak... a lebukás mindennemű lehetősége nélkül, feléje nyújtottam kezem, hogy megtalálhassa, és megfoghassa... S abban a pillanatban, mintha áramot vezettek volna belém... Számomra jól hallhatóan elakadt a lélegzetem, és csak fohászkodni tudtam, hogy ő ne hallja meg. Kezem megfeszült, és kényszerítenem kellett magamat, hogy ne is rántsam el reflexből... de ne is szorítsam meg az övét... már, amit tudtam volna belőle, mert már korábban is feltűnt, hogy az egyik keze gipszben van, és az is, hogy az arcán lévő smink is takar ezt meg azt... Csak próbáltam nem észrevenni, hogy ne kelljen rákérdeznem, azokat ugye nem a börtönben szerezte...?
Helyette volt egy bő másodpercem, míg büntetlenül foghattam a kezét...
Csak aztán a pillanat elszállt, és dőlt vele ő maga is, ahogy ezzel együtt lépése hibásnak bizonyult, és a lendületből fakadóan esni kezdett, amint megcsúszott...
Én meg egy idióta vagyok. Ezt, azt hiszem, bátran leszögezhetjük, egy idióta vagyok! Idióta, mert reflexből nem bírtam volna végignézni csendben, hogy hanyatt esik az orrom előtt a járdán...
Nem. Kezem rögtön mozdult, és léptem egyet felé, így a végén tulajdonképpen... konkrétan... bezuhant a karjaim közé...
- Tudom, hogy bomlasz utánam, de ha nem haragszol, én épp veszekednék veled... - Igen, ironikus... de nem tudtam lakatot tenni a számra, s mire észrevettem volna, mit mondok bele a szemeibe, már kinn is volt. Az meg ugye mellékes, hogy ő eközben tulajdonképpen... a karjaim között volt... és áztunk együtt gyönyörűen, minta csak direkt így tervezte volna el valaki... És azt pedig szintén ne vegyük nagyító alá, hogy a szívverésem felgyorsult, ahogy karcsú alakját a kezeim közt éreztem, amire nem volt példa... már... sok éve... nem volt, nem is akartam, hogy legyen, és nem, most sem néztem (nagyon) a szemeibe...
Vissza az elejére Go down
avatar
Polgárság

Karakterkép :
Reagok száma : 29
Avataron : Candice Rene King
I. :
II. :
III. :
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : Régiségbolt-tulajdonos
Kor : 27
Pillanatkép :
Idézet : Kiért hazudik egy nő? Néha önmagáért, rendszerint a férfiért, akit szeret, de a gyerekéért mindig.
Tartózkodási hely : seattle-i lakos

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Általános Iskola
Csüt. Okt. 25, 2018 2:48 pm
- Soha nem állítottam, hogy nem kellett nekik vagy kell nekik apa. Szerinted, ha nekem oly mindegy lenne, hogy van-e apjuk vagy nincs, akkor nem találtam volna mást erre? Nem akadna olyan, akit apjuknak hívhattak volna már előtted? – fájt neki, fájt nekem és ennek köszönhető volt az is, hogy nem tudtam fékezni a nyelvemet és próbáltam olyan helyre visszaszúrni, ami vélhetően neki is fáj. Mintha csak az motivált volna, ha ő ejt rajtam sebet, akkor én is rajta. Együtt vérezzünk már el ebben. Keserűen nevettem el magam és megráztam még a fejemet is, mire szőke fürtjeim táncra kéltek. – Gyerünk, ne tartsd magadban. Esélyesen úgyse tudnám magam olyan frappáns jelzővel illetni, mint ami neked jutott eszedbe. – pontosan azzal a hanglejtéssel és erővel mondtam ezt, amire a legtöbb ember azt mondaná, hogy biztosan direkt hergelem. S tényleg ez volt a célom, ha már belekezdett, akkor fejezze is be. Ne végezzen félmunkát, még a szívemet nem tépte ki teljesen úgyse a helyéről… S voltam annyira bolond a jelenlegi állapotban, hogy szinte tálcán kínáljam fel neki ezt a lehetőséget, hogy belemarhasson a lelkembe, szívembe és könnyedén téphesse ki a helyét, majd végignézhesse akár azt is, hogy miként hullok a porba és semmisülök meg.
Kérdőn néztem rá, mert belém csaphat a villám is, akkor se tudtam, hogy hirtelen mire is gondol. Meg se fordul a fejemben, hogy az évekkel ezelőtti dolgokat fogja újra a szememre hányni… mintha boszorkányüldözést csinálna és nem látná azt, hogy nem vagyok büszke a tettemre, de… aztán a szavainak köszönhetően pár pillanatra még levegőt is elfelejtettem venni. – Igen, védtem, mert nem tudtam elhinni róla, hogy ekkora kegyetlenség lakozik benne, mint állítottad. Mégis mit vártál?! Ő nevelt fel, én csak a jót láttam benne! Szerinted nem átkoztam már el ezerszer azt a pillanatot, amikor hagytam magam becsapni? Hagytam azt, hogy továbbra is egy szörnyeteg bábja legyek, aki könnyedén vetne még engem is az oroszlánok elé? – hitetlenkedve csendült a hangom, szomorúan és megtörten. Újra ott voltam a fejemben, azon a helyen, amikor apámmal összetalálkoztam a letartoztatást követően. Emlékszem a dühre, a fájdalomra, ami átjárt, amiért miatta vették el tőlem a lányaimat. Soha nem feledem a pillantását, mosolyát, vagy azt ahogyan körmeim bőrébe fájtak és úgy ütöttem, ahogyan csak telt tőlem, de ő… ő csak röhögött rajtam, míg le nem hámoztak róla, hogy utána végignézze azt, miként roskadok a földre és török ki könnyek között. Mintha csak élvezte volna azt, hogy miként tört meg és remélt volna valamit. „Éhség” lappangott a pillantásában és kíváncsiság, mintha abban reménykedett volna, hogy miután megtört valami új dolog fog újjá születni bennem, valami olyan, amit annyira imádna, de soha nem láthatta már azt, hogy miként vált belőlem szörnyeteg, miként tettem tönkre mindent, amit inkább védeni akartam… mintha tényleg a vér nem válna vízzé, mert minden szép lassan elpusztul, amihez csak érek vagy szeretni próbálok…
Összerezdültem a hangjában rejlő erőnek köszönhetően. Ujjaim görcsösen fonódtak már az ernyő köré, szép lassan fehérré váltak, mint amiből kifutott még a vér is, de szükségem volt arra, hogy valamibe még kapaszkodhassak. Különben úgy éreztem, hogy a világ túlzottan is forogni kezdene velem és soha nem fog megállni, én pedig elveszem örökre. – Természetesen, tárt karokkal vártál volna és biztosan végighallgattál volna. Erről tanúskodnak az elmúlt időben mutatott viselkedésed is, vagy a mostani. – és pontosan annyi gúny csendült ki minden egyes szóból, amit kiejtettem, mint az övéiből az elmúlt percekben. Nem próbáltam meg visszafogni magam, a nyelvemre harapni, vagy inkább bölcsen hallgatni. Egyszerűen nem ment, ahhoz túlzottan is belém rúgott az elmúlt percekben, mintha én mindent tényleg rosszul csinálnék, ő meg maga lenne a tökély. Csak én hibáznék és ő soha, mintha képtelen lenne felfogni, hogy mind a ketten elbuktunk, mind a ketten a lehető legszarabbul próbáltuk meg kezelni a helyzeteket az elmúlt időkben.
- Valóban soha nem láttak, de nem jelenti azt, hogy soha nem hallottak rólad. – csendült szomorúan a hangom, majd lepillantottam a cipőmre. Figyeltem az egyre nagyobb tócsákat, próbáltam kizárni a lelkembe maró szavait, vádjait és nem megfojtani, ha már annyira szörnyetegnek tart, akkor miért ne? Esélyesen ezt is kinézné belőlem, legalább nem okoznék akkor neki még több csalódást. – Ha úgy érzed, hogy direktbe ártanék a lányoknak, akkor mondhatok vagy tehetek bármit, akkor is ezt fogod gondolni. Szóval gondolj, amit akarsz! Megváltoztatni úgyse tudom az elméleteidet, se a vádjaidat, mert… - és itt elcsuklott a hangom. Nem tudtam befejezni, nem bírtam kimondani azt, hogy azért gondolom, érzem így, mert egyre inkább úgy tűnik, hogy meghaltam a szemében. Én már csak egy árny vagyok, amely a sötétségből született, hogy azt is hozza el az emberek életébe. Mintha csak Pandora szelencéjévé változtam volna az elmúlt évek, hónapok leforgása alatt a szemében, aki pusztítást és szenvedést hoz a világra, vagy legalábbis rájuk biztosan.
Szavaira újra felkaptam a fejemet és gúnyosan nevettem el magam, ha pedig még felém nézett, akkor legszívesebben be is intettem volna a nemzetközileg ismert jellel is. De így jár az, akinek az egyik kezében a csont megrepedt, a másikban pedig esernyőt kell tartania, mert még az időjárás is inkább sír azon amit művelünk…
- Persze, pont az úriemberiséged mutatkozott meg az eddig megnyilvánulásaidban is. Mond csak ki, ne tartsd magadban!!! – üvöltöttem volna az arcába, ha nem éppen a hátának kellett volna, mert ő inkább hátat fordított nekem. Mondjon el mindennek, nehezen tudtam elhinni azt, hogy ennél jobban lelkembe taposhatna, mint azzal a mondatával, hogy nem tart anyának. Ez mindennél jobban fájt és úgy éreztem, hogy teljesen elbuktam minden téren. Könnyedén fegyverezett le, s mellé még pontosan hadvezérek módjára élvezte, ahogyan megkínozhatta a legyőzött felet.
- Honnan veszed, hogy elfelejtettem megadni? Honnan veszed, hogy ők nem ismerték részben az igazságot? Szerinted, soha nem kaptam kérdéseket az édesapjukkal kapcsolatban? Soha nem kellett válaszokat adnom? Soha nem kellett megküzdenem azzal, amikkel vádolsz? És miféle igazságról beszélsz? Azt, ami a te elméleteidet támasztják alá és neked annak igazat, vagy ami a valóság lenne, mert nem mindegy, hogy még az igazsággal is téged kellene szolgálni, vagy képes lennél végre a sértett önérzeteden túllendülni és normálisan megbeszélni az egészet! – zaklatott voltam, egyedül már csak a hangomban rejtőzött erő. Megtörtem, elhervadtam és az élet egyre kevésbé keringett bennem. Olyan voltam, mint egy leszakított virág, akit megcsodálnak, gondoznak, majd egyszerűen leejtik. Szál-szál, míg földre nem hull, hogy aztán az emberek észre se vegyék és könnyedén tapossák meg, könnyedén rúgják arrébb, vagy netán felvegyék, rondának, hasztalannak nevezzék, esetleg a szirmait egyesével tépjék le, miközben jót mosolyognak a szenvedésein. Pontosan ezt éreztem. Még ha önelégült ábrázatát, mosolyát nem is láthattam, akkor is ezt éreztem, hogy pontosan ezt teszi. Élvezi, csak keresi a következő alkalmat, hogy újra eltaposhasson, mint egy cigarettacsikket.
- Vagy csak szimplán nem engedtek telefonálni, de hát mit számít? Szerinted csak egy romlott, szemét nőszemély vagyok, aki még anyának se való, mert a gyerekeit képes magára hagyni, eldobni, mint valami szívtelen dög. Netán még ribancnak is tartasz? Ezt gondolod rólam, hogy direkt édesgettelek magamhoz, hogy aztán a gyerekeiddel meglógjak és szenvedj? Ezeket a vádakat nem szeretnéd a többi részben hallucinált vádjaid mellé dobni?  - szegtem fel a fejemet és a fájdalmat próbáltam kiölni még a pillantásomból is. Nem mintha számított volna, de még egy fikarcnyit próbáltam küzdeni a büszkeségemért. Azért, hogy ne érezzem úgy magam, mint valami csótány, akit könnyedén el lehet taposni. Akit mindenhonnan csak elűznének, megvetnek, majd megölnek.
De mind ez szinte csak pár percig tartott, míg végül a könnyeim győztek. Nem tudtam elrejteni többé, hogy mennyire is fáj minden egyes szó, amit a fejemhez vág. És mekkora egy hatökör voltam, hogy nem vágtam hozzá az esernyőt, vagy nem sétáltam el az első pillanattól kezdve. Nem, én inkább álltam itt, mint valami idióta és tűrtem, amennyire bírtam azt, hogy ronccsá tegyen.
Gyomorszájon vágott, nem volt ebben semmi kecsesség, semmi óvatosság. Egyszerűen gyomron vágott, a levegő a tüdőmből elillant, hirtelen fuldokoltam. A szívem pár ütemet nem is vert, a vér kifutott az arcomból… Nem akartam elhinni, hogy tényleg ezt mondta, hogy tényleg ezt érzi. Mintha nem is én szólaltam volna meg, annyira idegennek tűnt az a gépiesség, amivel elhagyták ajkaimat a szavak. – Akkor hívd a rendőrséget, mond el nekik és végignézheted azt is, hogy miként bilincselnek meg és visznek el. Aztán elmondhatod a bíróságon, legalább biztos lehetnél abban, hogy kereshetsz egy méltóbb anyát a lányainknak. Esélyt kapnál arra, hogy kiölhess az emlékeikből és a szívükből is. – rideg volt a hangom, mintha képtelen lennék bármilyen érzelmet is érezni. Cafatokban álltam ott és hirtelen nem éreztem már tényleg mást, csak ridegséget, mintha megfagytam volna, mintha minden melegségért felelős érzés messzire kerülne el, csak a keserűség, megtörtség és társai maradtak volna velem, hogy jégcsappá változtassanak.
- Féltem attól, hogy máshol kerestél vigaszt, hogy nem értenéd meg mit miért tettem, hogy rám csapnád az ajtódat, vagy csak szánalomból maradnál velem a gyerek miatt. – lemondó sóhaj bukott ki ajkaim között. Mintha ezzel is csak a vereséget akarnám beismerni. Nem volt már erőm, hogy folytassam ezt a vitát. Egyre kevesebb erőm maradt ahhoz is, hogy még egyáltalán talpon maradjak, hogy ne roskadjak le a földre, mint valami szerencsétlen. Mint egy utcán felejtett „selejt”, akit mindenki 5 méteres körzetben kerülne el, ha tehetné.
Hallottam a kérdését, de választ nem adtam rá. Nem láttam értelmét, mert egyre nehezebben tudtam elhinni, hogy csak a düh vezéreli a szavait. Egyre nehezebb volt ebbe kapaszkodni és egyre inkább úgy éreztem, hogy szívének minden porcikájával így gondolja, hogy tényleg ennyire szarnak lát. Egy olyan személynek, akivel igazából még felmosni se lehetne, mert még a felmosó is sokkal jobb. Hallottam a megtörtséget a hangjában, a torkomban könnyedén jelent meg újra a gombóc, de aztán újra belém martak a korábbi tettei, szavai. Mintha csak a szívem és elmém se akarná azt, hogy még inkább sajnáljam őt, mint eddig tettem. Hogy még inkább együtt érezzek vele, hiszen miért is kéne? Sokan még a kutyájukkal is különben beszélnek, mint ő tette velem.
- Sajnálom… - csak ennyire futotta, csak ennyi levegő maradt még bennem, hogy ezt kipréseljem magamból. – Azt hiszem az lesz a legjobb, ha többé nem látjuk egymást, majd beszélünk a hatóságokon keresztül, mert szükségem van rájuk, ahogyan neked is van. De ha szerencséd van, akkor legalább nem sokáig kell osztozkodnod rajtuk...Ők maradtak... - már csak nekem, mert téged elveszítettelek réges-régen, ennél messzebb nem is állhatnék tőled. De ezt már csak gondolatban tettem hozzá. Fájt ezt kimondanom, de talán ez lesz a legjobb. Sokan azt mondanák, hogy meghunyászkodok, hogy hirtelen futnék és esélyesen így is volt, de a hangomban rejlő fájdalom szinte már tapintható volt. Esélyesen már érezhető volt, hogy nem bírok el még több vádat, hogy kicsavart, összelapított és nyert… legyőzött…
- Akkor csak inkább utálj és máris egyszerűbb lesz minden. – halk volt a hangom, mint akibe már az élet se igazán jár, mint aki önmaga szelleme már. Egyszerűen csak remegtem, sírtam volna és elrejtőztem volna a világ elől. Menedékre vágytam, egy helyre, ahol még nem magát a sátánt látják bennem, ahol még képesek megóvni saját magam balga lépéseitől, ahol még számítok és még képesek szeretni… s tudtam jól, hogy egyetlen egy ilyen hely létezik, vagyis kettő, még pedig a lányaim szíve és benne lakozó szeretet volt ez a hely, ami minden egyes momentummal csak távolabb sodródnak az apjuk és anyuk közötti háborúban tőlem. Háború, miközben részben ugyanazt akarjuk…. megvédeni őket és ennek a gondolatnak köszönhetően keserűen nevettem el magam, miközben újra a könnyeimmel küszködtem, hogy ne szabaduljanak a börtönükből és láthassa meg őket.  
- Menj a francba! – csak ennyire futotta tőlem, még ha gyerekes is volt, amikor a levelezési címet említette. Mintha az epés megjegyzései bárhova is vezetnének, vagyis de vezetnek, csak egyre lejjebb a mélységbe.
- Mert gondolom túlzottan sok ész kellett volna ahhoz, hogy nélkülük gyere be és megbeszéljük a dolgokat. – forgatom meg a szemeimet, ha már ő se fogja vissza magát, akkor én minek is próbáljam meg? Kimondom azt, amit a szavaival elsőre kivált belőlem.
- Kétszer? – emeltem fel a hangomat kelleténél is jobban és nem sok kellett ahhoz, hogy leszarva az esőt bemossak neki. – Mikor is lett volna az a kettő? Az, amikor megtartottam őket és az, amikor ok nélkül lecsuktak csak azért, mert nem választhattam meg, hogy kinek a lányaként is látom meg a napvilágot? Tényleg lemondtam róluk! – cinikusan nevettem el magam, mert ez abszurd volt. Totálisan abszurd feltételezés volt, mert soha nem mondtam volna le a lányaimról. Számomra ők jelentették a világot és bármire hajlandó lettem volna értük. – Mert a rohadt életbe nem engedték, hogy telefonáljak!! Tényleg képtelen vagy csöppnyi agyaddal ezt megérteni? A kicseszett ügyvéd se kellett volna, ha legalább hallhattam volna a hangjukat, ha tudhattam volna azt, hogy jól vannak és befogadtad őket!! Szerinted miként kerültek hozzád? Mond már meg kérlek, hogy honnan tudtak volna a létezésedről, vagy hogy kerülhettek ennyire hamar hozzád… - düh újra erőre kapott bennem, tényleg ennyire idióta volt, hogy nem sejtette elsőre talán intézetbe kellett volna kerülniük a lányoknak, mire rájönnek, hogy itt van az apjuk? – Szerinted mégis kiharcolt azért, hogy egyből hozzád vigyék őket?!!! Ki?? Cseszd meg!! – és tényleg az volt az egyetlen mázlija, hogy a kezem még mindig a nyakamban lógó ízében pihent, mert lehet most rontottam volna rá hasonló hevességgel, mint ahogyan hajdanán apámnak rontottam neki. Mindenért, amit velem tettek, mindenért amiért úgy éreztem magam, mint egy…. mint egy darab szar… De nem tettem, ehelyett csak a könnyeim mardosták a szemeimet és futottak végig arcomon, hogy aztán az esőcseppek között elvesszenek.
Nem bírtam volna elviselni őt, nem bírtam hátának látványát tovább nézni. Egyszerűen nem ment volna, azért se néztem már arra felé. Rég el kellett volna sétálnom, rég magára kellett volna hagynom, mert féltem… féltem attól, hogy nem csak mi megyünk ebben tönkre, hanem a lányok fogják igazán megszívni ennek az egésznek a hatását. Rettegtem ettől. Szavai pedig újra belém martak. Léptem volna egyet előre, hogy aztán kínkeservesen megtegyem a többi lépést is, de elegendő volt megszólalnia, hogy újra megbénítson, hogy újra maradásra kényszerítsen és gúzsba kössön.
- Elbasztam! Rohadtul elbasztam! Szerinted nem ezzel kelek és fekszem több mint 6 éve minden egyes nap? Tisztában vagyok azzal, hogy szétzúztam mindent, ami fontos volt számomra. – hangerőben biztosan nem volt hiány, ahogyan újra lángra kapott bennem a mérhetetlen fájdalom és düh. Harag csendült ki a hangomból és esélyesen a fájdalom is. - Teljes mértékben elcsesztem, pontosan tudom, ahogyan azt is látom, hogy miként zuhanunk a szakadékba. Szerinted nem gyűlöltem még eleget magamat? De bazd meg, ide célozz, gyerünk!!!! – s hevesen fordultam meg, miközben a mellkasomhoz emeltem a kezemet, oda ahol kb. az ember szíve van. És még az se zavart, hogy soha életemben nem beszéltem még hasonló stílusban. – Gyerünk, ide szúrj és legalább nem fog többé létezni az a személy, aki nyomorba döntött, aki kárhozatra ítélt, aki miatt egyetlen egy örömöd se létezhet!! – hadonásztam és inkább ne fordultam volna meg, ne vitt volna magával a pillanat heve, akkor legalább… - Gyerünk… -de már befejezni nem bírtam, érintése megbénított, megfagyasztott, de fel is melegített. Mintha szikrázott volna a bőröm érintése nyomán, mintha megégetett volna és megpecsételt volna örökre. Szavak torkomon akadtak, a levegő újra eltűnt a tüdőmből és lebegtem… Vártam a beton kemény érintését, azt hogy ő legalább magához öleljen, ridegen és fájdalmasan; reméltem, hogy Ryant netán én is megégettem és inkább elenged az esés pillanatában, de ehelyett elkapott. Szememet sietve hunytam le, mint aki elfogadta a sorsát, míg nem végül a becsapódás helyett mást éreztem. Ujjaimmal automatikusan markoltam kabátjába, a mellkasom hevesen emelkedett és túlzottan is közel volt hozzám. Féltem kinyitni a szemeimet, illata alattomosan ölelt magához. Hízelgett, emlékeket csalt elő, kezem megremegett, gondolataimat mind elfeledtem pár rövidke pillanat erejéig. Lassan nyitottam ki a szemeimet, de nem mertem felnézni rá, egyszerűen nem ment. Képtelen lettem volna hagyni azt, hogy lássa azt, hogy miként is tört meg, miként taszított a sötétségbe és milyen ürességet is éreztem a lelkemben. Ahogyan arra se vágytam, hogy a smink alatt megpillantsa a még teljesen el nem tűnt sebeimet, vagy a lilás foltot arcomon…
Szavaira hitetlenkedve nevettem el magam, majd észhez térve pillanatok alatt engedtem el a kabátját. Sietve hátráltam pár lépést, ha elengedett, közben a torkomat köszörülve.
- Bocsánat, a világért se akarlak ebben megakadályozni Mr. egoista. Gyerünk, nyugodtan folytasd csak, ha még valamit nem adtál ki magadból, aztán engedelmeddel távoznék is, ha úgy érzed, hogy megkaptam azt, amit érdemlek és amit akartál...  – emeltem rá óvatosan íriszeimet és nem voltam biztos abban, ha netán újra olyat szól, akkor még éppen maradt kezemmel nem fogok megpróbálni bemosni neki. Nem érdekelt már az se, hogy szép lassan miként is ázom szarrá. Csak el akartam tűnni az esőcseppek között, örökre… azelőtt mielőtt ő megláthatná azt, hogy mit is tett az elmúlt percekben velem…
Vissza az elejére Go down
avatar
Oktatás

Karakterkép :
Reagok száma : 21
Avataron : Paul Wesley
I. : Lizzie és Prue
II. : Lizzie és Prue
III. : Lizzie és Prue
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : úszásoktató
Kor : 29
Pillanatkép :
Idézet : "Onnan tudtam, szeretlek, hogy elkezdtem kifogásokat gyártani, amiért fájdalmat okoztál."
Tartózkodási hely : seattle-i lakos

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Általános Iskola
Pént. Okt. 26, 2018 12:04 am
- Ugyan, honnét is tudhatnám, hogy nem volt erre példa?! Lehetett, csak talán a lányok túl kicsik voltak hozzá, hogy emlékezzenek még ma is! - vágtam rá, csak hogy leplezhessem abbéli levegőhiányom, hogy a kérdése hatására emlékeztem, mielőtt idejöttem, miket feltételeztem, mikor még nem tudtam, hogy a lányok az enyémek... mikor azt hittem, azért vetette talán el az én gyerekem, hogy valaki mással együtt lehessen és azzal vállalhasson gyerekeket, hiszen... azt hittem, nem sokkal később esett teherbe a lányokkal, miután az én gyerekemmel végzett... És féltékeny voltam... Féltékeny voltam egy nem is létező fantomra, aki elvette tőlem őt... őket... a gondolatot is, hogy ezek a gyerekek az enyémek is lehetnének... És aztán paff! Mint egy jól kiszámolt jobb horog, úgy ért a hír, hogy ez a két édes kislány... akik annyira hasonlítanak az anyjukra... hogy ők... az enyémek. És ha csak eszembe jutott, hogy máséi is lehetnének... mintha tőrt forgattak volna a szívemben...
Felé sandítottam ösztönzésére, de csak lemondón megráztam a fejem. Nem. Fogalma sincs, milyen sokféle jelzővel illettem őt az évek során, talán sokra én magam sem emlékszem már, hisz ki tudja, mik jutottak eszembe sötét éjjeleken, mikor a saját nevem sem biztos, hogy meg tudtam volna mondani... Rengeteg ötletem volt, most is rengeteg volna, de mire volna az jó?
Így csak nem neveztem őt sehogy...
Persze a kisördög ott ült a vállamon, az egyiken... a másikon meg egy... hát, angyalnak túlzás lett volna tekinteni, de egy másik kis alak... egyikük azt susogta, mondjam csak, mondjam... hisz mi baj lehet, megérdemli, kijár neki, ráadásul ő maga akarja, hogy megtegyem! Tett érte éppen eleget! De a másik csak azt susogta, a gyerekeim anyjáról van szó... ez nem az a nő, aki elvette őket, ez nem az a nő, aki széttépett bennünket, ez... ez a nő... ő a gyerekeim anyja, a nő... aki egykor a legfontosabb volt nekem, és most is ott van a TOP3-ban, akár tetszik, akár nem... ott van, ahogy mindig is volt és lesz, és akárhogy is ordítsak vele, ez nem fog változni, csak annyiban, hogy a végén olyan messze marom magamtól, hogy az örök hazudozásba taszítsam magam, mert már ha szembe is néznék magammal, az érzéseimmel, akkor sem... akkor sem volna esélyem hogy akár én megbízzak őbenne, akár ő... még tán valaha bízni tudjon énbennem.
Ha egyáltalán...
De a két kis alak csak mondta és mondta a magáét, az a baj, hogy a mérges kis bestia egyelőre sokkal erősebb volt, sokkal meggyőzőbben tudta mondani, és sokkal hangosabban, az érveit, sokkal igazabbnak tűnt, hogy minden, amit mondok, jogos... hogy Nellie megérdemli, megérdemli, hogy végre hallja az igazat! Amit évekkel ez előtt is meg kellett volna kapnia, de ha már nem, hát akkor most... késve, de jogom van a szemébe mondani, és mindent a lehető legkegyetlenebb módon...!
- Hogy mit vártam? Mit tudom én, például, hogy számításba veszed, hogy talán én sem hazudok! Hogy talán számít, hogy én meg azt... - Első lendületemben vehemensen kezdtem volna még és még tovább mondani a magamét, és még jobban ledorongolni, hogy a lábán se tudjon megállni... míg el nem jutottak fülemig a szavai, s onnan már csak egy ugrás volt, hogy elmémbe kússzon azok jelentése.
Ekkor úgy kezdtem lesni felé, mint valami bolond... mint aki életében most először ismeri fel, hogy amit egész idáig százak és százak próbáltak lefesteni előtte, mint nagy, sárga, fényes korong, ami meleget ad és életet teremt... az valóban létezik... mintha most szembesülnék vele, hogy a Nap igazi, és nem csupán tündérmese, mint amiket a lányokkal is nézni szoktunk.
- Te... elhiszed, amit akkor mondtam...? - hangom hitetlenül csendült, hirtelen mintha elvágtak volna egy filmtekercset bennem, egy röpke villanásnyi időre... elvesztettem eredeti fonalam, és egy teljesen másik tekercset láttam meg... Ezzel is együtt, a gondolatot, melyet én magam festettem le önnön elmémnek, nem is olyan régen, hogy Nellie apja könnyedén képes volna a saját lányát lökni a kivégzőosztag elé, ha azzal önmagát megmenthetné, vagy helyzetét javíthatná, vagy ha azt nem is, de legalább Nellie-ét ronthatná...
És ahogy saját elmém elméletei tetszettek vissza előttem, megzavarodtam egy bő pillanatra...
De a varázs hamar elillant, nem tartott soká.
- Mert, most komolyan, mit vártál?! Az elmúlt évek és a TE viselkedésed után, mit vártál? Hogy rohanok megszöktetni téged a sittről?! Kicsit sokat vársz, nem? Neked fogalmad sincs, min mentem miattad keresztül, nem várhattad komolyan azt, hogy az lesz az első gondolatom, ha megtudom, hogy lecsuktak, hogy "ja, hát ő biztos ártatlan, hisz egy angyali lény, soha senkinek nem tudott ártani, megérdemli, hogy segítsek neki"... Komolyan, valami ilyet vártál? Vagy mit? Mond meg?! - értetlenül bámultam magam elé. Jó, ennek egy része igazából pont hogy úgy is volt... egy részem tudta, hogy nem tehetett olyat, ami miatt a börtönbe csukták, de... de akkor is. Milyen jogon rója fel nekem éppen ő, hogy nem rohantam a segítségére!? Éppen ő? Komolyan?! Hogy a lányok hittek neki, az persze, rendben van, gyerekek, és az anyjukról volt szó, de én... nekem azért szerintem épp elég okom volt habozni!
És ha nem is így lett volna, akkor is, ez nem kifogás a részéről. Mi az, hogy a viselkedésem miatt, nem mindegy neki, én hogyan viselkedek vele? Nem az a lényeg, hanem hogy ő MEGINT titokban szórakozott a gyerekeimmel, és fel sem merült, hogy velem is megvitasson bármit, ami ővelük kapcsolatos. Semmit! Pedig azt hiszem, ehhez jogom volna, ha már ő olyan hangzatosan tudta az előbb is mondani, hogy együtt hoztuk össze őket! Aha, ez igaz is, csak azon kívül nem tudunk semmit együtt csinálni velük kapcsolatban, mert ő mindig mindent egyedül akar, nélkülem! Ha meg tudta volna csinálni őket nélkülem, ahhoz se kellettem volna, esküszöm!
- Ja, tudom, emlékszem, hogy is mondtad? Valahogy úgy fogalmaztál, ha jól emlékszem, hogy... soha nem mondtad nekik hogy nem szeretem őket, csak... és mindig volt egy kifogás a végén, miért nem jöhetek épp...? Azt hiszem, valahogy így csengett a magyarázatod! Ebből álltak a meséid? Kimagyaráztad előttük, hogy apu miért tojik a fejükre? Ilyeneket hallottak rólam? Hogy épp mivel vagyok elfoglalva helyettük? Fogadjunk, hogy az igazságot meg sem közelítették a meséid! - Dühös voltam. Dühös, mert tudom, tudom mivel voltam elfoglalva helyettük... mit tettem én, míg ők járni tanultak, míg beszélni tanultak, míg az anyjukkal a játszótérre mentek, míg... míg felcseperedtek, igen... tudom mivel töltöttem az időm... nagyon jól emlékszem rá, és fájt... elmondani nem bírtam volna, hogy mennyire fájt, hogy én azt tettem, míg ők az anyjuk meséit hallgatták, arról, miért nem jön épp apu... Fájt.
- Neked... fogalmad sincs a gondolataimról - feleltem, bár csak egészen halkan. Nem, neki nincs. Az egyetlen, akit beavattam gondolataimba... egy sötét, éjszakai alak volt, egy szőke, nemlétező árny... egy alak... a múltból és a semmiből, egy alak... aki én és mégsem én vagyok, aki ő, és mégsem ő, aki nem volt és sosem lesz... és aki sosem mondhatja el senkinek, amit tőlem hallott, hiszen nem létezik... nem létezik senki más számára, csak... csak bennem él. Ő ismeri a gondolataim, az igazsághoz legközelebb eső gondolataim, töprengéseim, zavaros elméleteim, de... ez a valaki, egészen biztosan nem Nellie!
- Miért ne tartsam, ha olyan szavakkal illetnélek, az talán jobban fájna, mint az, amit már elmondtam? - kérdeztem vissza, abszolúte lenézően, s bár tudtam, hogy ezzel némileg leleplezem magam, hogy amiket mondtam, azokkal színtisztán csakis és kizárólag bántani akartam őt... de tulajdonképpen nem bántam, hogy megtudja, mert azt akarta bennem a kis gonosz gnóm, hogy tudja! Hogy tudja, azt akarom, hogy szenvedjen, hogy meggyötörhessem, megkínozhassam, minden elképzelhető módon! Hogy szenvedjen legalább töredékében annyira, mint amennyire én szenvedtem az ő tettei miatt. Azt akartam, hogy szenvedjen! És azt akartam, hogy tudja, hogy ezt akarom!
- Hogy honnan veszem, hogy elfelejtetted?! Mit gondolsz, a hatóságoknak elég ha odaböksz egy nevet, hogy kinek pottyantsák le a gyerekeid, és máris viszik őket, mintha legalábbis futárt hívtál volna? Elég furán néztek, hogy megneveztél a lányok apjának, de az irataikban sehol nem szerepelek! Vérvizsgálattal kellett bizonyítanom, hogy egyáltalán közöm van hozzájuk! Csak azért nem dugták őket árvaházba, míg megjöttek az eredmények, mert tőled kapták a nevem, meg mert az úszóedzések okán ismertek a lányok, de már másnap reggel a nyakunkra ült egy szociális munkás, aki esküszöm, folyamatosan azt leste, nem-e valami perverz vagyok, aki csak gyerekeket akart magának szerezni, te meg, mint börtönben ülő anya, lepasszoltad őket nekem! Láttam az irataik másolatát, tudom mi szerepel bennük, és mi nem! És én nem vagyok bennük! Ez az az igazság, amit csesztél volna közölni, ha nem kényszerülsz rá! Hogy az enyémek! Ha nem történik mindez, ha nem jövök ide, ha téged nem csuknak le, valld be őszintén, közölted volna valaha is, hogy léteznek?! Vagy megmondtad volna nekik, hol találhatnak meg, ha akarnak?! Vagy engedted volna valaha, hogy velem is legyenek?! Megtetted volna?! És ha igen, mikor?! Talán miután lediplomáztak?! Vagy az esküvőjükre ajándékképpen?! Mikor?! Mert mondhatsz, amit akarsz, szerintem teljesen jogosan vagyok sértett ebben az ügyben! Mond, hogy nem jogos a haragom! - Emlékeztem... jól emlékeztem, hogyan faggattak az illetékes hivatali alkalmazottak a rendőrségen, miután jött az a zsaru, és elmondta mi van Nellie-vel... és én próbáltam megértetni velük, miért állítja bizonyító iratok nélkül egy nő, hogy a gyerekeinek én vagyok az apjuk... Emlékeztem, hogyan néztek rám, mikor előadtam a sztorinkat... Emlékeztem, milyen arcot vágtak a lányok, ahogy ültek ott egy kis szobában két idegennel a rendőrségen, és várták, pizsamában, kócosan, egy-egy plüssjátékkal a kezükben, hogy valaki megmondja, mikor mehetnek már aludni, és mikor láthatják újra az anyukájukat...? Emlékeztem tanácstalan arcukra, amikor én léptem be a szobába az anyjuk helyett... Emlékeztem, mennyire meglepődtek, amikor elmondtam nekik, velem jönnek haza, és most egy ideig nálam lesznek, míg kiderül mi lesz az anyukájukkal... Aznap éjjel nem aludtam semmit... és tán észre sem vettem volna, hogy felkelt a nap, ha nem jelzi a reggelt két ásítozó, csipás kis macska, akik azzal huppantak le mellém a kanapémra, hogy éhesek, és most már menjünk el az anyukájukért, mert aggódnak érte... Emlékeztem, mennyire nehéz volt elmagyarázni nekik, hogy anyu most börtönben van, mert a rendőrök szerint rosszat csinált... és míg nem tisztázódik a helyzet, nem jöhet haza... Emlékeztem, hogyan faggatóztak, hogy akkor most ki vágja majd le a kenyerük héját... ki mutatja meg, hogyan kell masnit kötni a cipőjükre, ha elfelejtik, kivel mennek majd iskolába... ki fésüli meg a hajukat... és mikor alhatnak megint a szobájukban... és mi lesz a játékaikkal...? Annyi kérdésük volt... annyi rengeteg kérdés volt hirtelen, amire nekem kellett volna felelnem. És én csak találgatni tudtam, csak... azt tudtam elmondani, ami szerintem van, volt, vagy lesz... Nellie és Ellie is... azt róják és rótták fel nekem folyamatosan, hogy mindig azt szajkózom, ami SZERINTEM van vagy volt... egyik sem volt hajlandó felfogni, hogy én... nekem csak ez van. Ennyi jutott. Ezzel tudok gazdálkodni. Mondhattam, hogy "szerintem..." és aztán elmondtam mi van... mert ezt tudtam. Senki nem segített, se akkor, se most. Egyedül azt tudtam kifundálni, hogy szerintem hogy volt, van, lesz. Nem volt kit megkérdezni. Ez van. És akkor én vagyok a rossz, mert elkezdtem beleszokni ebbe... hogy úgy kell elmondanom vagy intéznem a dolgokat, ahogy szerintem történtek vagy fognak. Nem azért csináltam, hogy bármit is rosszabbá tegyek, nem azért mert feltétlenül én akartam mindent kitalálni, meg jobban tudni. Nem! Nem az volt, hogy felszólítottam magam, "Gyerünk, Ryan, találj ki pár jó erős indokot, úgyis ráérsz!", vagy épp, "Vádold, amivel csak bírod, úgyis megérdemli!", és nem is az, hogy "Márpedig én tudom, hogy ez akkor is így lesz, mert én így akarom!", nem! Nem az volt, hogy a kisördög a vállamon ülve azt szajkózta, "Tágítsd azt a lyukat nagyobbra a lepedőn!", mintha a tátongó szakadék köztünk, közte és köztem, csak valami egyszerű, hétköznapi dolog volna, egy kis lyuk... egy kis folt... hézag... amit már csak merő emberi rossz szokásból adódóan is tágítgathatnánk, piszkálgathatnánk az ujjunkkal, még súlyosabbá téve a zűrt... mert csak, mert mi így akarjuk. Nem... mert nem, nem akartam mindent én jobban tudni, nem én akartam megválaszolni a saját kérdéseimet, de ha egyszer senki más nem felelt, mit kellett volna tennem?! Mit? Nem tudtam mit tenni, hát, beleszoktam a dologba! Beletörődtem, hogy ott az a szakadás az életem lepedőjén, és ha belegebedek, akkor is ott marad, nem lehet bevarrni, s ha megpróbálom is nem piszkálni, akkor is csak még nagyobbra szakad, minden tettemmel és szavammal. Nem én akartam ezt. De ez történt. Az egyetlen mód, amivel kezelni tudtam, ezt okozta. Tágította a rést. Még mélyebbé, még fájóbbá tette... és szép lassan az egész lepedőt teljesen tönkretette. Már csak azt vártam, mikor kell kidobnom...
Ha ezért én vagyok a rossz... akkor én vagyok. De akkor is csak abból tudtam főzni, amit a hűtőben találtam. Nem tudtam válaszokat elővarázsolni a kalapomból. És könnyű azt mondani, hogy kérdeznem kellett volna, de túl sokáig volt, hogy nem tudtam kit kérdezni... túl sokáig, és megszoktam... megszoktam a fájdalmat, a magányt... a rést, a szakadást... megszoktam, hogy ott van, és már nem láttam túl rajta.
- Hát, most hogy mondod... - kezdtem kegyetlenül, habár... csak felületesen hallottam önmagam... mert közben arra koncentráltam, hogy vajon a "hallucináció" szót honnét szedhette épp ezekkel a dolgokkal kapcsolatban... Persze, ő nem tudhatta... Nem tudhatta, hogy nem is jár olyan messze az igazságtól, mint hiszi. Mondjuk, nem ribancnak hallucináltam, én... egészen másnak hallucináltam őt... én... anyának láttam őt. Egy boldog... boldog embernek, kettecskén a gyermekemmel. Semmi rosszabbnak vagy másnak... ennyinek. Csupán... csak ennyinek.
De aztán kattant bennem egy kapcsoló, és egy kérdés kúszott elő, valahonnét a tudatalattimból.
- Ki nem hagyott telefonálni? - ráncoltam szemöldököm, és értetlenül pislogtam. A börtönben legjobb tudomásom szerint lehetett telefonálni, mindenkinek járt hívás... Mégis ki, és miért nem engedte volna telefonálni őt?
De hát, akármennyire is furdalta e kérdés az egyik oldalamat... az a baj, hogy a másik még mindig erősebb volt, és unos-untalan felszegte fejét bennem a vad, és felordított, és tombolt, és csapkodott! Száguldott és becsapódott, akár egy bomba, akár egy nagy erejű, hatalmas pusztításra tervezett bomba.
- Minek? Apádról sem hitték el, miért hinnék el, ha most rád adnám elő, hogy szerintem megölted? Elhinné nekem bárki? Az nagyon új lenne. Nagyon új lenne, hogy nekem bárki is higgyen - mondtam, de igazából csak visszakozni akartam. Mert a szörnyeteg fejére egyszer csak ráült a kis... "angyal"... és egy bő percre elhallgattatta. Mert hisz az a felem tudta, hogy nem Nellie volt, neki nem volt köze apa halálához. Közvetlen köze az ő apjának is "csak" annyi volt, hogy kiadta a munkát... a tettet magát más követte el... De még ez az énem sem akarta a tudtára adni, hogy sosem keresnék mást a lányok életébe az ő helyére. Sosem tenném meg, hogy kitöröljem a fejükből az anyjukat. Mondhatnám, hogy azért nem, mert jobb embernek tartom magam nála... de nem erről volt szó, mert nem is volt így. Nem tartottam. Egyszerűen csak nem tudtam volna megtenni. És nem tudtam volna mást az életünkbe állítani a helyére. Mellém, a lányok mellé... Még csak esélyem sem lett volna. Nem, a lányok számára az anyjuk volt minden... minden, amire csak szükségük volt, és... én... nos, én bizonyára magányosan halok majd meg, és a patkányok falják fel a húsom, mert a kutyának sem fog feltűnni, hogy meghaltam, de... ezt Nellie-nek... nem kellett tudnia. Egyik felem szerint sem.
- Valahol nem is értem - válaszoltam, és megráztam a fejemet. - Fogalmad sincs... fogalmad sincs, mit találtál volna. Elképzelni sem tudod... az igazság közelében sem jársz... - hunytam le szemeim, és láttam magam... láttam az egykori... emberre sem igen hajazó roncsot... aki eleinte az italba próbálta magát fojtani, de aztán talált valami sokkal rosszabbat... valami sokkal, de sokkal rosszabbat...
S mintha csak emlékeztetni akarna, hasam tájékán, a régi forradások megsajdultak... esküdni mertem volna, hogy feszülni érzem őket, mintha újra érezném a varratokat, mikkel anno összeférceltek, miután rendbe hoztak odabenn... Tudom, ez nem olyan volt. Igazából nem, csak... a fejemben élt az érzés emléke... Mert az idő okozta, igen, hogy a csontjaimban éreztem a múltat, az pedig igazi érzés is volt, de ez... ez most csak... csak ő volt, és én, és az az ostoba fejem... egy régi fantom... Bár esküdni tudtam volna, hogy valóságos... még kezem oda is nyúlt, mintha keresném kabátom alatt a fájó sebeket... de hát nem lelhettem meg őket... csak az emlékeiket.
Újra kimondta. Sajnálja... És már éppen megkértem volna, hogy ne mondja többet... mikor folytatta, és erre viszont már felemeltem fejem, kérdő éllel szólalva meg aztán, ahogy megtört, szenvedő hangja elhalt:
- Ezt hogy értsem? Hogy értsem, hogy nem sokáig?! Mi a francot akarsz ezzel mondani?! Hová... hová akarod őket vinni? - legrosszabb félelmem látszott újra megelevenedni, hogy fogja őket, és ezúttal hatósági úton tépi el majd tőlem őket... elviszi, és soha többé... még látni sem hagyja majd őket... De... igen, szükségem van rájuk... és neki is, és... csak ők maradtak... mindkettőnknek... Lehet, hogy...? - Mit akarsz velük? Szétválasztanád őket? Egyet neked, egyet nekem...? - sütött belőlem a félelem, az értetlenség... nem tudtam mire gondoljak, egyszerűen féltem, és nem értettem, mit akar ezzel az egésszel, amit mondott... Már szinte bármit el tudtam volna képzelni, és egyik eshetőség félelmetesebb volt, mint a másik, félelmetesebb és kínzóbb...
- Ahhh... ha ez döntés kérdése lenne... - leheltem lemondón, és csak... gondolatban ráztam meg a fejem. Nem, ez soha nem ilyen egyszerű volt, hogy én döntök, mit érzek, és az van, nem... ez olyan volt... mint egy tornádó, egy nagyon... alattomos, szemét tornádó, ami nem mondja meg előre, merre megy, de bármerre is indult épp, az biztos, hogy letarolt maga körül mindent, mindent kitépett a helyéből...
- Menjek, mi? Ne fáradj, már ott vagyok. - Most legalább a képembe mondta, hogy hová kíván, anno még ennyit sem kaptam. Akkor csak simán... kámforrá vált. Csak annyi volt, semmi más, most... legalább ezt megkaptam.
- Úgy, mint most? Úgy, ahogy te is eljöttél, felcsöngettél, és azt mondtad, beszéljük meg? - felnevettem. Vajon miért kellene nekem mindig mindent kinézni belőle, kitalálni magamtól, és miért ő az ártatlan? Miért van, hogy ezt is nekem kellett volna előbb, magamtól, és én vagyok a rossz, mert nem tettem? És akkor ő?! Ővele mi van?!
- Igen, kétszer! Mind a két esetben a kezedben volt a döntés! TE döntötted el, mihez kezdesz velük! Szarva mindenki másra magad körül! - Ezzel persze első sorban magamra gondolva. Nem mintha bántam volna a döntéseit, igen, a lehető legjobb döntést hozta egyedül is, és nem is ez volt a baj, nem az volt a baj, hogy megtartotta őket, és hogy hozzám küldte őket, nem... a baj az volt, hogy mind a két dolgot egyedül döntötte el, magasról téve rá, hogy nem csak ő egymaga teremtette meg őket a semmiből!
És én megint értetlenül pislogtam magam elé. Igen, azt éreztették, hogy nem azért kapom meg őket, mert bizonyított tény, hogy közöm van hozzájuk, de nem is merült fel bennem, hogy ezt ő erőltette volna... Arra gondoltam, amit az a rendőr mondott, mikor eljött értem, hogy... a hatóságok is jobban szeretik, ha nem kell árvaházba vinni a gyerekeket, hanem rokonnál maradhatnak... jobb helyen, mint egy intézet... ÉN ebben hittem, meg voltam róla győződve... fel sem merült bennem, hogy ehhez köze lehetett neki is, Nellie-nek... Azt hittem, csak kibökte a nevem, és kész, ennyi volt...
És én tényleg nem tudtam elképzelni, hogy nem engedték telefonálni...
Egyszerűen nem értettem az egészet... zavart voltam, és... és nem tudtam mit mondjak erre, így elsőre csak hallgattam, míg... végül egy kérdés bukott ki belőlem, bár egészen halk, és talán a többi mellett elenyésző volt, s érthetetlen, hogy épp ez érdekelt, mikor annyi mást is mondott...
- Te komolyan el tudtad képzelni rólam, hogy nem vállalom őket, mikor tudtam, hogy... az enyémek...? Fogalmad sincs róla, hogy... mennyit jelentenek nekem... - súgtam, mert hiszen, össz-vissz... csak annyit, hogy ők voltak... az életem. Semmi mást, semmi többet, ők csak ennyi voltak nekem. Az oxigén a tüdőmben. A vér az ereimben. Ők voltak minden, amiért felkeltem reggel. Ők voltak minden, ami működésre bírta testem, elmém... Csak ennyi voltak nekem. Az életem.
És azt hittem ennyi, azt hittem... vége... hogy ennyi volt, nem bírjuk már tovább, de... még volt.
És én meg akartam neki mondani, hogy nem tudnám megtenni, azt, amit vár tőlem, hogy két nagyon is fontos dolgot neki köszönhetek, hogy miatta két nagy örömöm létezik e világon...
De nem volt módom megszólalni, az áramütés elvette a hangom...
És akkor megéreztem pihe súlyát... mintha az előtte való pillanatokat kitörölte volna valami, mintha nem is lettek volna, s varázsütéssel termett volna  karajaim közt. Mintha az iménti érintés... nem is lett volna, pedig igenis volt... tudtam, éreztem, hogy... volt...
De már a karomban volt. Éreztem, mint mar keze a ruhám anyagába. Éreztem áthűlt testét, mely az enyémhez simult, láttam lehunyt szemét, majd... láttam, éreztem, kezét megremegni, de a jelenséget a hidegnek tulajdonítottam. A hidegnek, és véletlenül sem másnak. Ahogy azt is tüntetőleg átléptem, hogy az én szívemnek mi baja lett hirtelen... mert nem ő... nem ő... csak valami egészen más... a meglepetés... talán, de semmiképp sem ő.
Nem nézett rám, én azonban most először néztem... tudatosan... az arcára. És nem csak egy pontjára, nem csak az állára, a nyakára... valahová, bárhová, csak rá nem... Most rá néztem. Ő azonban nem nézett rám. Ez pedig különös érzés volt. Valahogy... vágytam volna rá... és mégsem... a fájdalomra, hogy meglássam szemeit... elakadó lélegzetemre, a marásra a szívemben... a tüdőmből kiszökő levegőre...
De helyette, ő tűnt el. Ki a karjaim közül, és már odébb is lépdelt, hogy aztán hangja térítsen észre, és biztosítson ezzel afelől, igen, tényleg kimondtam, amit az előbb hittem hogy mondtam, és igen, ő meg is hallotta...
Mr. Egoista... oké, végülis, ez még mindig jobb, mint amiket eddig kaptam, ezt még végülis ki is érdemeltem iménti mondatommal, még ha nem is akartam... hogy még ezt is higgye rólam a többi sok mellett...
- Mi történt a kezeddel? És az arcoddal? A smink nem rossz ötlet, de a lányokon kívül senkit nem versz át vele. - Jó, ez némileg túlzás volt. Engem nem vert át vele. Épp elég tapasztalatom volt sebek tekintetében, hogy tudjam, hogy néz az ki, amit el akartak rejteni. Nem rossz módszer, de aki ért hozzá, észreveszi, mit takar a kence. És valahol érdekelt... ahogy... lassan rám emelte szemét... figyeltem arca minden rezdülését, és... tudni akartam... tudni, honnét vannak, ki okozta őket... vagyis... tudni akartam... én okoztam-e őket...? Esetleg azzal, hogy hagytam a börtönben rohadni? Én okoztam ezt is?





//Beugró
Vissza az elejére Go down
avatar
Polgárság

Karakterkép :
Reagok száma : 29
Avataron : Candice Rene King
I. :
II. :
III. :
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : Régiségbolt-tulajdonos
Kor : 27
Pillanatkép :
Idézet : Kiért hazudik egy nő? Néha önmagáért, rendszerint a férfiért, akit szeret, de a gyerekéért mindig.
Tartózkodási hely : seattle-i lakos

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Általános Iskola
Pént. Okt. 26, 2018 11:11 pm
- Most hogy mondod rémlik is, hogy van még egy féltestvérük, de azt már nem mertem rád bízni, így éppen máshol van. A lányok meg megígérték, hogy nem szólnak róla neked. – adtam elő fapofával. Fogalmam sincs, hogy mennyire is járt utána a dolgoknak, de ha már ilyen kedvességeket feltételez rólam, akkor ne adjunk már kicsire. Majd én emelem a tétet, miközben semmi érzelmet nem árult el az arcom. Onnan nem olvashatta volna le a megfejtést, hogy tényleg van-e még egy gyerekem másik férfitól, vagy csak őt akarom tovább idegesíteni. De szerintem mindegy lett volna, hogy éppen némán nevetek, vagy sírok, mert úgyse látta volna, hiszen még azzal se tisztelt meg, hogy legalább ne háttal beszéljem hozzám. A hangom pedig olyan volt, mint egy téli reggelen a legcsípősebb szellő, ami szinte már kutakodik egyetlen egy szabad felületért, hogy beléd marhasson, hogy húsodba vájhasson, mint akinek láthatatlan karmai vannak.
Gúnyosan nevettem el magam, amikor rám sandított, majd megrázta a fejét, hogy nem fog semmit se mondani. Mintha hirtelen lenéztem volna őt, pedig nem. Hálás voltam a sorsnak, hogy inkább hallgatott, hogy nem rúgott belém még egyet, nem taszított még mélyebbre, mint ahol már jártam ebben a fura gödörben, amit magamnak ástam meg és kicsit ő is segített abban, hogy még mélyebb legyen. Mintha soha nem lenne vége ennek a zuhanásnak. Békesség helyett a düh, fájdalom, elkeseredettség és megannyi törött szívre jellemző érzés mardosott belülről. Egész olyan volt, mintha belülről ki akarnák rágni magukat, hogy közben szép lassan belepusztuljak.
Pontosan úgy, ahogyan a legtöbb növény is elfagy, amikor hirtelen beköszönt a tél, úgy fagytam meg egyre inkább. Az elmúlt időszak túlzottan is sok váratlanhelyzetet hordozott magában. Túlzottan sokszor éreztem úgy, hogy orra buktam, de egyetlen egy kéz se akart elkapni, mintha nem számítana, hogy a tüdömbe jut-e még levegő, vagy már soha többé nem fog. Az égbolt már nem volt ragyogó számomra, inkább borús és arra se mertem volna mérget venni, hogy képes lennék abban hinni, hogy a felhők mögött még süt a nap, hogy létezik még boldogság nem csak számunkra, hanem alapjáraton számomra. Mintha minden egyes porcikámból elszállt volna ilyen téren a remény. Nem számított már semmit se, csak az, hogy a lányaim védelmében még megpróbáljak harcolni az egyre inkább közeledő tornádó ellen, ami egyszer utol fog érni és örökre magával ránt, míg a sötétség és a halál el nem jön értem, hogy örökre a pokolba száműzőn. Igaz, legalább meleg lesz és még tovább fürdőzhetek a másoknak okozott fájdalomban.
Meg kellett volna lepnie a vehemességének, de már nem tudott. Inkább csak próbáltam minél kisebbre húzni magamat, mintha úgy csökkenhetne a támadásifelület is, de nem. Ugyanúgy fájt minden szava, mert tökéletesen át tudtam érezni azt, hogy mit érezhetett akkor és miért lett volna ennyire fontos számára ez az egész. Én is erre vágytam, arra hogy valaki őszintén higgyen nekem és képes legyen elfogadni ebben a megtört állapotban. De erre akkora esély volt, mint arra hogy a következő pillanatban már eső helyett hó fog szállingózni, vagy télen piros hó fogja borítani a várost. Ergo esélytelen és ábrándozni is tök felesleges, nemhogy remélni.
Láttam a fura arckifejezését, de nem mozdultam meg. Nem szólaltam meg, csak szomorúan fürkésztem őt és úgy éreztem, hogy helyettem is sír az eső. Néha elapadtak a könnyeim, máskor meg úgy zuhogtak, mint az eső. A szél, ami eleinte gyengéd volt, mint egy anya a gyermekével, aztán meg pontosan annyira viharossá vált, ahogyan mi is. Könnyedén kapott bele az ernyőmbe, mintha ezt a fajta menedéket is sajnálná tőlem az élet. Esőcseppeket sodort az arcomba, de nem mozdultam meg.
Felelnem kellene, de hirtelen nem tudok megszólalni. Egyszerűen csak bólintok egyet, de az is olyan, mintha valaki egy lassított felvételt nézne. Nem azért, mert ne lennék biztos abban, hogy hiszek neki, hanem sokkal inkább az volt a gond, hogy a börtönben volt időm gondolkodni bőven, emészteni magam és aggódni minden olyan dolog miatt, aminek képtelenség volt elzárnom a csapját akár egyetlen egy percre is. Nem kizárt, ha sokáig tartottak volna bezárva, akkor  rövididőn belül az őrültek közé soroltak volna, mert megbolondultam volna. Így pedig volt időm újra a múltban járni, ahogyan most is. Emlékszem arra, amikor először mesélte el… emlékszem, hogy mennyire próbáltam meghazudtolni a szívemet, mennyire nem akartam meghallani azt a suttogást, ami azt csiripelte, hogy minden szava igaz, hogy neki higgyek, ne pedig apámnak. S az utóbbi érzés győzött, miközben már akkor is éreztem, hogy igaza van és nem hazudik nekem.
- Hajdanán is hittem, egy részem hitt neked, de a másik győzött, ami apám mellett tartott még pár napig… - vallom be végül kicsit nehezen, hiszen nem sokkal az egész után tűntem el. Ezzel pedig beismerem, hogy régóta hiszek neki, de képtelen voltam mégis szembe nézni vele egészen mostanáig. Sok pofon kellett az élettől, de még most se voltam biztos abban, hogy megjött az eszem mindenhez. Úgy éreztem, hogy még sokszor fogok elbukni, sokszor fogom megütni, beverni magam, de újra és újra talpra kell állnom. Ha nem is magam miatt, akkor az ikrekért mindenképpen. Nekem csak ők maradtak. Ők az egyetlenek, akikbe kapaszkodhattam és Ő volt az… de az éjszakai beszélgetéseink és a mostani is inkább csak azt éreztette, hogy tényleg ő már csak a múlt volt, mert esélytelen helyrehozni, normálisan megbeszélni a dolgokat. Ahhoz túlzottan is sok volt a tüske mind a kettőnkben, amiket a másik okozott. Mintha egy rózsákkal teli mezőbe löktük volna a másikat, hogy utána „röhögve” végignézzük miként próbálja túlélni és mennyi sebbel fog kijutni belőle.
Van az a pillanat az ember életében, amikor átkozza, hogy a düh magával ragadja, hogy nem tudja fékezni a nyelvét, hogy egy pillanatra tényleg képesek kerékbe törni és kimondani azt, amit nem kéne. Ez a pillanat pontosan ilyen volt.
- Szerinted tényleg nem tudom min mentél keresztül? Tényleg fogalmam sincs, hogy mikkel kellett netán szembe nézned? – nem gondolkoztam, a düh ködje túlzottan is elmosta a józanságomat, de aztán valamiféle fény mégis átjutott a ködön és a sötétségen. Sietve fékeztem a nyelvemet. – Mármint valóban nem sokat tudhatok, de szerinted azokban a napokban nem szenvedtem én is eleget? Nem akadnak olykor nekem is sötét gondolataim, amióta elveszítettem mindent? Lehet nem tudom mi történt veled, de ne állítsd be úgy, mintha csak te jártad volna meg a poklot. – csendült egy kicsivel békésebben a hangom. Nem csak ő járta meg, az meg hirtelen tényleg lényegtelen volt, hogy tudtam jól, hogy mennyire tönkretette magát hajdanán, hogy mennyire kockáztatta az életét és legszívesebben ezért még mindig megfojtanám, de aztán mindig rájövök arra, hogy helyette inkább magamat kellene megfojtanom, mert én tehetek róla. Azóta se tudtam elfeledni, amióta elárulta nekem. Egyszerűen nem ment és olykor a rettegés újra elfogott, mint most is, hogy vajon képes lenne újra megbotlani? Képes vagyok neki most is akkora fájdalmat okozni, hogy a sötétségbe taszítsam, vagy a lányaink elegendőek ahhoz, hogy a fényben maradjon? Hogy érezze azt, hogy nincs egyedül, hogy még szeretik őt is és szüksége van két csodálatos bogárkának is rá? S nem csak nekik, hanem nekem is, de ez egy újabb titok volt a többi között. Bőven elfért a többi árnyékában.
- Soha nem állítottalak be olyannak, aki tojik a gyerekeire, vagy tényleg ezt néznéd ki belőlem? Azt hiszed, hogy csak azért meséltem rólad, hogy befeketítselek előttük? De mond már meg kérlek, ha így tettem, akkor miért is fogadtak viszonylag tártkarokkal a lányok? Miért nem voltak igazán dühösek rád, miért nem akartak elfutni tőled? – vontam fel kérdőn a szemöldökömet, miközben őt fürkésztem. Egyre inkább fáradtabbnak éreztem magam. Egyre nehezebb volt talpon maradnom. A hangom a viharhoz képest egészen békés volt, inkább hasonlított a viharelőszelére, mintsem a tomboló szélre. Kész csoda, hogy még nem néztem úgy ki, mint akit elevenen megnyúztak, majd gyorsan összefoltoztak, hogy életben maradhasson azért. Nehogy már könnyebb legyen bárkinek is, nekem, neki, mert afelől nem volt kétségem, hogy a lányoknak nem lenne könnyebb. Sóhajtok, küzdök önmagammal, ez arcomra is van írva. Nem tudom leplezni, de végül újra rápillantok és még halkabban szólalok meg. – Meséltem rólad, azt meséltem, hogy máshol vagy, mert máshol kell segítened, máshol kell jót tenned és ezért nem lehetsz velünk, mert másoknak nagyobb szüksége van rád és a benned lakozó jóra. Majd idővel a mese úgy ért véget, hogy majd fel fogsz bukkanni, amikor nekünk is igazán szükségünk lesz rád és amikor megérdemeljük, hogy a benned lakozó jóból mi is kapjunk. Hogy egy kis fényt hoz majd a sötétségbe. Mondhatod, hogy badarság, mondhatod, hogy újra hazudtam, de egy gyerek mit tudott volna azzal kezdeni, ha elmondom az egészet? Ha elmondom mind azt amit meséltél, mind azt amit az apám tett és miként ijedtem meg és futottam el? Ők gyerekek, de arra soha nem voltam képes, hogy egy mihaszna, jellemtelen és gerinctelen apának állítsalak be. – sütöttem le a pillantásomat, mert nem reméltem azt, hogy hinni fog nekem. Egyre inkább kezdtem feladni, úgy éreztem, hogy mondhatok bármit is, akkor is szinte csak azt fogja gondolni, hogy minden szó, ami elhagyja az ajkaimat hazugság. Pedig ez volt az igazság, lehet nem voltam a legjobb társ, nem voltam életem során a legjobb anya és olykor arra kényszerültem önönhibámból, vagy másoknak köszönhetően, hogy hazudjak, de az mindig is igaz volt, hogy akiket szerettem, azokat megóvni akartam…. nem pedig megtörni, meggyötörni őket, még ha utóbbi időben túlzottan is sokszor esett meg, sajnos. Emiatt pedig egyre nehezebb volt akár szeretnem önmagamat is és még jónak látni, jót lelni önmagamban.
- Én kérek elnézést – emeltem fel sietve a kezemet, miközben magamban morogtam, hogy ennél jobban nem is tévedhetnél, édes. Tisztában vagyok a gondolataiddal, vagyis egy részével biztosan. Ismerem a legféltettebb titkaidat, ahogyan részben te is az enyéimet. Mind a ketten megtörtünk azon az estén is, ahogyan most is. Akkor a fájdalom vezérelt minket, most meg inkább a düh. Olyan szívesen elmondanám, hogy Ellie soha nem is létezett, én voltam mindig is, de nem lehet. Féltem, hogy akkor a következőpillanatban már fogná is a lányokat, aztán rohanna is el velük, vagy csak szimplán az első pocsolyába belefojtana a pillanat hevében, ami valljuk be részben jogos lenne. Kihasználtam, átvertem, de hallanom kellett őt, a többi meg… nem is tudom, egyszerűen csak magától jött, nemvolt igazán eltervezve, de ott ragadtam és érezni akartam a fájdalmát, megtudni azt, amit esélyesen szemtől szemben soha nem mondana el nekem.
- Mit érdekel téged, hogy mi fájna jobban? Nem az a lényeg, hogy fájdalmat okozhatsz? Akkor meg mire vársz? Még több fájdalmat okozhatnál, nem ez lenne a célod? Tedd meg, ennél jobb lehetőséged erre nem lesz. Nyugodtan tedd meg, add meg a kegyelem döfést. – fúrtam a pillantásomat övébe. Egyszerűen nem értettem, hogy neki nem mindegy mi fáj jobban? Rohadtul fájt minden kiejtett szó, minden vád, az eddigi beszélgetés olyan volt, mintha éppen a halálomhoz vezető útra tévedtem volna. Azt hittem apám üzlettársai fogják elhozni részemre a halált, de ehelyett úgy nézett ki, hogy ő lesz az oka annak, hogy több levegő nem fog a tüdőmbe áramlani…
- Mert biztosan abban az országban élünk, ahol egy nem házas nő csak úgy benyöghet szüléskor egy nevet, hogy ki is az apa. Nem kell hozzá az, hogy netán az a férfi is vállalja azt, hogy tényleg ő az… - forgatom meg a szemeimet és próbálok csak kisebb vulkánra hasonlítani és nem egy Vezúvra, ami éppen kitört. Bár abban sem voltam biztos, hogy igazam van, nem jártam utána, de akkor se éreztem azt, hogy az eltűnésem után jogom lett volna megadnom a nevét oda. Elég ennyi láva is nekünk, hogy megperzseljen, nyomot hagyjon rajtunk. Erre mondják azt, hogy láthatatlan sebek, olyan sebek, amik igazán lassan gyógyulnak be és a legrosszabbak is, mert igazán jelük sincs. Senki se tudná megmondani, hogy éppen miként is festek belülről. Ha valaki lerajzolna, akkor sok vért, megannyi sebet és lyukat kérnék festeni rá, körülbelül úgy nézhetek ki, mint egy itt ragadt szellem. Se nem jobban, se nem rosszabbul, csak még elméletben éltem, de én mégse úgy éreztem magam, mint aki tényleg él. – Ha elég nagyok lettek volna és szerettek volna megismerni, akkor megpróbáltalak volna megkeresni. Beszélni veled, s ha te is kíváncsi lettél volna rájuk annak ellenére is, hogy engem esélyesen gyűlöltél volna pontosan úgy, ahogyan most teszed, akkor megszerveztem volna a találkozót. Megismerhették volna azt a személyt, aki miatt kitartottam, még annak ellenére is, hogy ennyire távol voltam tőled. Nem akarok hazudni, nem tudom mi lett volna akkor, ha másnak a gyerekét várom, de azt tudom, hogy azért voltam képtelem megölni őket, mert tőled voltak. Mert tőled kaptam őket és nem mástól. – egy újabb tátongó lyuk, ami csak arra vár, hogy oda döfje az újabb kést, tőrt, vagy a franc tudja, hogy mit. Csak arra vártam, hogy újra eltaláljon, hogy újra belém rúghasson, hiszen miért ne tenné meg? Ezt akarta, nem? Hogy nyomorba döntsön, megtörjön és fájdalmat okozzon. Én pedig voltam már annyira megtört, kimerült és pocsékul, hogy tálcán kínáljam neki az újabb és újabb dolgokat, amibe belerúghat, hogy merre is célozzon. Mintha már nem érdekelne, hogy miként is végeznek ki, csak legyen már vége. Csak szűnjön már meg az a fájdalom, ami most is túlzottan uralta minden porcikámat. A levegő vétel is úgy fájt, mintha csak valami marná a légcsővemet, a tüdőmet…  
Alig rándult meg az arcom, amikor kegyetlenül még egy nyílvesszőt belém eresztett. Egy hangyányit reméltem, hogy megcáfolja a szavaimat, de nem tette. Ehelyett inkább élvezkedett, élvezte, hogy a saját kirohanásomat felhasználhatja ellenem. Vajon meddig kell várnom arra, hogy lefejezzen? Hogy megsemmisítsen? Miért nem teszi már meg? Nem lenne neki is könnyebb? Csak az övé lenne a lányaink és én se kísérteném őt többé.
- Hatóságok, gondolom féltek attól, hogy netán szervezném a következő gyilkosságot, rablást vagy mit tudom én mit. – rántottam meg a vállaimat, mintha nem is lenne lényeges. Valójában esélyesen csak így akartak megtörni, hogy aztán rávehessenek erre az ostobaságra.  Nem néztem rá, képtelen voltam. Inkább figyeltem az esőcseppeket, a párás ablakokat, a cipőmet, ahogyan körülötte egyre nagyobb tócsa keletkezik.
- Ne aggódj, nem tagadnám egyik vádat se. Legalább talán végre megnyugodna a lelked, ha nem is az igazi bűnös, de legalább a másik romlott személyt sikerült el tenned az útból és végre nem kísérthet. -  vágtam rá gúnyosan, sértetten és megtörten. Túl sok volt ez már nekem. Sok mindennel kellett megküzdenem az elmúlt években, többek között a saját bűntudatommal is, de attól még ez merőben másabb. Ha azt hittem már nem lehet rosszabb, hogy nem találhat fogást rajtam, akkor ő mindig bebizonyította azt, hogy már pedig ő képes rá. Újra és újra a lehető legaljasabb módon tette meg. Én pedig egyre jobban asszisztáltam, mint aki elfogadta azt, hogy már ebből nem kerülhet ki nyertesen, aki lassan a fehérzászlót lengetné, hogy megadja magát, de valójában inkább már csak azt kérné, hogy végezzék ki, hogy vegyék el tőle azt a fájdalmat, amit most érez.
- Miért nem mondod el? Miért nem vágod a képembe azt, hogy mit tettem veled? Nem lenne elégtétel számodra, vagy netán szégyelled? – néztem rá kérdőn és aggódva. Legalább most nem szóltam el magam, hogy tudom miket tett, hogy mihez nyúlt és mennyire szívesen képen törölném őt, hogy ezt művelte magával, de mégis mi jogon tenném? Főleg azok után, hogy tudom miattam tette... És újra a bűntudat kénköves poklában jártam. Újra azt éreztem, mint azon az estén, amikor elárulta nekem. Most pedig? Szerintem hamarabb fog beinteni, mint bármit mesélni, pedig érezhette, hogy nem gúny miatt kérdem, hanem mert tényleg érdekel…
- Miért akarnám elvinni őket? A lehető legjobb helyen vannak nálad, még akkor is, ha ezt rohadtul nehéz kimondanom, bevallanom… Soha nem választanám el őket egymástól, vagy tényleg ennyire kegyetlennek gondolsz????? - éreztem, hogy a könnyeim újra megerednek, szipogni kezdtem, de próbáltam még tartani őket. – Nem lényeges, hogy miként értem, de talán hamarosan egy démonoddal kevesebb lesz és könnyebb lesz minden, ha szeretnek az égiek. De nem mondhatok mást, inkább felejtsd is el. Ostobaság volt felhoznom. – rázom meg a fejemet is, azt pedig érezhette a hangomból, hogy nem fogom elvinni a lányokat tényleg tőle. Ahogyan azt is, hogy másról lehet szó, de nem mondhattam ennél többet. Azt mondták, hogy nem beszélhetek senkinek se róla. Akkor ehhez kell tartanom magam. Főleg nem neki kellene elmondanom. Őt nem sodorhatom bajba, legalább egy valakijük maradjon a lányoknak is. Elég volt csak a kezemre pillantani, hogy úgy érezzem alapból kudarcra van ítélve ez a terv, amibe engem is belevontak. Ez nem az én világom, soha nem is volt az.
Pontosan tudtam, hogy mire gondol. El kellene tudnom engedni őt, de képtelen voltam rá. Én próbáltam, de ezt nem lehet eldönteni. Ez nem olyan, mint amikor úgy határozol, hogy mondjuk csokit eszel és nem ropit. Ez másabb volt, a szívem legmélyéről jövő szeretet, ami megbénított. S emiatt volt még fájóbb minden, mert szeretem őt még mindig, de nem lenne szabad. El kellene őt engednem most már végleg. Legalább egy jó dolgot még tettem vele, az ikreket.
- Igazad van, ezt is én csesztem el. – hangom már beletörődő volt és még ha nem is így éreztem teljesen, akkor is már magamra vállaltam ezt is. Nem maradt már igazán energiám arra, hogy vitába szálljak vele, hogy tovább vitatkozzak olyan dolgokról, amik nem segítenek semmit se. Sőt, inkább ártanak és megváltoztatni őket meg már úgyse lehet.
- Bocsánat, hogy a második döntésem is annyira szarnak bizonyult, amiért hozzád küldtem a lányokat, amiért könyörögtem, hogy hozzád vigyék őket. Pontosan úgy néztek ki, mint akik annyira szomorúak, amiért együtt kell élnetek. De ha tényleg ennyire pocsék, akkor csak szólj az illetékeseknek és visszaveszem a lányokat, talán felügyelet mellett megengednék, vagy intézetbe kerülnek, mert az egyik szülőnek nem kell, a másik meg nem kaphatja meg. – nem tudom honnan kaptam erőt ahhoz, hogy neki rontsak újra a szavaimmal, de nem is érdekelt igazán. Dühös voltam, legszívesebben belelöktem volna az egyik pocsolyába, amiért olyannal is vádol, ami nem is igaz. Nem volt döntésem, egyetlen egy kérésem lehetett, hogy az apjukhoz vigyék őket egyből, ha lehet. Kérleltem, könyörögtem őket. Teljesen összeomlottam azokban a pillanatokban, pedig azok semmik se voltak ehhez képest. Ha tudtam volna, hogy ez vár rám…  
- Féltem, hogy a düh irányomba erősebb annál a szeretetnél, amivel őket szeretni tudnád. Reméltem, hogy nem tévedek és tényleg erősebb a szereteted irányukba és igazam lett szerencsére. – húztam el a számat szomorúan, majd újra lesütöttem a pillantásomat. Sóhajtottam egy aprót, majd hajamba túrtam, vagyis próbáltam. A rohadt gipsz miatt nem igazán ment, meg ott volt még az esernyő is. – Ők a nap és a hold. Ők a minden, a világ. Bármire képes lennél értük, olykor aggódva virrasztasz és azon töröd a fejed, hogy valóban elég jó vagy.e számukra, hogy nem érdemelnének-e jobbat nálad… - kezdtem bele, de a hangom egyre halkabbá vált. Nem hiszem, hogy folytatnom kéne. Ismerem az érzést, tudom, hogy mit jelentenek számára a lányok. A pillantásukba van írva, hogy mennyire is imádják egymást. És én is sok mindenen átmentem az elmúlt évek alatt, tudom milyen érzés szülőnek lenni, milyen érzés aggódni és remélni azt, hogy mi vagyunk a legjobbak két ilyen tündérnek. Az arcukra ülő mosoly, békesség pedig kárpótol minket minden bosszúságért, nehéz pillanatért.
Vártam, hogy megtegye, de az élet úgy gondolta, hogy inkább tréfát űz velünk. Mintha nem szenvedtünk volna már eleget. Nem lett volna szabad újra kikötnöm a karjai között, nem lett volna szabad hagynom azt, hogy megszédítsen újra a közelsége. Szívem félrevert egy-két ütemet, érintése mintha csak arra szolgált volna, hogy a jéggé fagyott élettelen testemet újra melegséggel ajándékozza meg. Az emlékek, amik annyira fájtak, hogy úgy éreztem mindjárt keservesen fogok felnyögni. Emlékeztem miként fúrtam régen nyakához arcomat, miként hintettem csókokat nyakára, arcára, miközben rakoncátlan tincseim arcát csiklandozták. Annyira közelinek tűnt, mégis annyira messze éreztem magamtól. Mintha soha nem lett volna igaz, pedig de és örökre már csak emlék lesz.
Kellett kis idő, mire képes voltam a „kandalló” mellől elszökni, hogy újra ne maradjon más csak a fagyos és rideg kegyetlen világ, ami egyre szürkébbé vált körülöttem. Nem engedhettem, hogy a múlt megrészegítsen, hiszen a jelenben erre esély se volt. Minden egyes porcikájával gyűlölt, megvetett. S már hiába próbáltam elhitetni magammal, hogy tévedek, hogy nem így van egyszerűen nem ment. Csak távol akartam tőle lenni, menekülni, mielőtt még inkább megperzselne. Mintha már csak egyetlen egy aprócska égés kellene ahhoz, hogy a földön kössek ki, mint egy rakás szerencsétlenség.
Sok mindenre számítottam, de arra nem amit végül nekem szegezett. Zavarodottan pillantottam rá, miközben az esőnek köszönhetően nem csak a ruhám tapadt egyre inkább a testemhez, ha már az esernyőt táncra vitte a szellő a korábbi botlás során, hanem a hajam is egyre inkább arcomhoz ragadt. Nem is tudtam egyből felelni, mint aki azt méregeti, hogy ebben hol a csapda, vagy egyáltalán minek kérdezi? Nem úgy tűnt, mintha bármi is érdekelné abból, hogy miként is érzek vagy vagyok.
- Akkor azokat pontosan átverem, akiket akarok, hogy ne aggódjanak értem túlzottan. – hangom dacos volt, mert szerintem nem volt kérdés, hogy az ikrek miatt próbáltam elrejteni valamennyire a sérüléseimet. Pont nem érdekelt, hogy mások mit gondolnak. – Szerintem lényegtelen mi történt, mert nem hiszem, hogy őszintén érdekelne. A korábbiak után nem várhatod el tőlem, hogy elhiggyem hirtelen tényleg érdekellek, vagy aggódsz miattam. –hitetlenkedve nevettem el magam és megráztam még a fejemet is, miközben az ég felé emeltem. Nem mondhatom el mi történt. Majd beforrnak, majd lesznek másabb sebek, láthatóak és láthatatlanok. Mit számít? Kibírom, mert ki kell bírnom. Újabb könnycseppek tűntek el az esőcseppek között, ahogyan csukott szemmel az ég felé fordultam, majd ha nem jelent meg hirtelen a közelemben, nem tett vagy mondott semmit se, akkor újra rápillantottam. – Ideje indulnom, nem hiszem, hogy lenne itt bármi maradásom is. – halk volt a hangom, fájdalommal átjárt, majd sietve fontam össze a karomat magam előtt, hogy utána elinduljak előre, megpróbáljak eljutni mellette a járdán a kocsim irányába. Hogy megpróbáljam magam mögött hagyni ezt az egészet. Nem tartottam attól, hogy megpróbálna megállítani. Miért is tenné? Legalább újra messzire tudhat a lányoktól, így a kelleténél jobban se kerültem ki őt. Arra meg nem számítottam, hogy hamarosan két másik csattogó láb is csatlakozni fog hozzánk, mert szerintünk korán sincs vége semminek se. Két ártatlan gyermek és ez fájt a legjobban, hogy soha nem adhatom meg nekik azt, amire igazán vágytak. Egy igazi családot, mert én nem tudtam és nem is fogok tudni soha szeretni más férfit, csak az apjukat, de ő… szerintem hamarabb égetne el máglyán, mint azt mondaná, hogy szeret, s valahol ez érthető is.
Vissza az elejére Go down
avatar
Oktatás

Karakterkép :
Reagok száma : 21
Avataron : Paul Wesley
I. : Lizzie és Prue
II. : Lizzie és Prue
III. : Lizzie és Prue
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : úszásoktató
Kor : 29
Pillanatkép :
Idézet : "Onnan tudtam, szeretlek, hogy elkezdtem kifogásokat gyártani, amiért fájdalmat okoztál."
Tartózkodási hely : seattle-i lakos

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Általános Iskola
Csüt. Nov. 01, 2018 6:47 pm
Szavai hallatán majdnem rávágtam, hogy "ha-ha, jó vicc", de aztán torkomra forrt a gondolat, hiszen... honnét is tudhatnám, viccel-e? Miért is ne lehetne? Miért is ne? Így végül nem mondtam semmit. Megkérdezhettem volna, viccel-e, de nagy eséllyel úgysem mondta volna meg. Mert hiszen, mi közöm is van hozzá? Ha a lányoknak volna egy féltestvérük az anyjuk oldaláról, semmi közöm nem volna a dologhoz. Hiszen biztosan nem élt szűzi életet, míg nem találkoztunk, ahogy nyilván ezután sem fog, tehát ha szülne valakinek még egy gyereket, ahhoz nekem pont annyi közöm lenne, mint neki ahhoz, ha nekem volna még gyerekem a lányokon kívül is... Hajszál pontosan semennyi.
Úgyhogy, csak lemondón megcsóváltam a fejem, és félrenéztem. Nem hallgatva magamban a kis lényre, mely azért... szíve mélyén igenis tudni akarta volna... igaz-e, amit mondott. Az, hogy én csak az ikrekről szereztem tudomást, nem zárja ki a lehetőségét, hogy... más gyerekei is legyenek.
De hát... mindegy is, míg elő nem áll azzal, hogy valójában nekem szült hármat, mondjuk, és csak épp elfelejtette megemlíteni a harmadikat...
Diplomatikusan figyelmen kívül hagytam a maró érzést a torkomban, amit nem, nem a hideg okozott...
Mikor meghallottam nevetését, azt hiszem, nem is lepődtem meg annyira. Számíthattam rá, hogy... nem a jó szándék kimutatásának gyatra lehetőségét látja majd próbálkozásomban, hogy befogjam a szám... ez, azt hiszem, várható volt. De tulajdonképp, meg is érdemeltem.
Hiszen ordibálok vele, a szakadó esőben, a lányaink iskolája előtt, minden létező rosszért, ami az évek során ért bennünket, szóban és tettekben is őt hibáztatom... és nem vagyok rest minden lehetséges módon megalázni, meggyötörni... még ha ezek sokaságával igazából épp úgy kínzom önmagam is. Mert hiszen, hazudtam, több dologban is. És csak azért tettem, hogy ő szenvedjen, hogy őt bánthassam valamiként. Azt akartam, hogy higgye, gyűlölöm, utálom, és mindenért őt hibáztatom, hogy eltiltanám a lányoktól, hogy pocsék, sőt, szörnyű anyának tartom, sőt, embernek em nagyon tekintem.
Ezt akarta egy részem. És ez a részem erős volt, és ki is mondta, amit ki akart. Nem hallgatott a másikra... arra a másikra, aki sosem tudta volna elvenni a lányokat az anyjuktól, és aki... nagyon is jól tudta, hogy remek anya. Aki tudta... tudni akarta... hogy Nellie nem kegyetlenségből vette el tőlem az ikreket, hanem hogy megóvja őket... egy háborútól, amiben ők szenvedtek volna leginkább.
De ez a felem gyönge volt. És nem akart arra gondolni, hogy valahonnét erőt kellene merítenie. Mert a hangos, az erősebb fél meggyőződéssel állította, nincs több, csak amit már a haragba beletápláltunk. És az az erő már foglalt. Másik, több pedig nincs. Csak ennyi az egész... Hogy hol is akadhatna még? A hangos nem keresi, neki van, a csöndes pedig... gyenge keresni.
Most különösen. Amikor... Nellie épp most vallotta be, hogy valójában végig... mind ezek alatt az évek alatt, tudta... hogy... igazat mondtam. És elmém leblokkolt. Én annyit... annyi sokat gondolkoztam, vajon mit tehettem volna másként, hogy elérjem, higgye el nekem, nem hazudtam akkor, mikor az apját gyanúsítottam. Erre most megtudtam, hogy már akkor elhitte nekem. Hitt nekem, és mégis... otthagyott. Hazudott, otthagyott, és elvette a gyerekeim, és tönkretette, ami köztünk még megmaradt, amit még én nem romboltam le addigra... azt ő maga zúzta porrá...
- Rossz vagyok, ha gyűlölöm azt a másikat? - kérdeztem, csak... egyszerű, fakó hangon. Nem, nem az volt a bajom, hogy egy ember teljesen logikus módon, hitt a saját apja egy állításában, miközben volt egy másik fele is, aki viszont nem hitt... és nyilván okkal létezett az a másik fél is, de... ez az eset nem egy átlagos eset volt, mikor indokolt lett volna ha az ember az apjának hinne, nem pedig másnak, nem... mert a mi esetünkben én mondtam igazat, tehát mellém kellett volna állnia, hogy minden rendben legyen, hogy a dolgok jól alakulhassanak. Velem kellett volna maradnia. Helyette... ő... elfordult tőlem, a hazug, gyilkos apját választotta, majd elszökött inkább minden elől, és... ez lett belőle.
Ennyi maradt belőlünk... egy szakadék két pereme. Egy áthatolhatatlan mélység. És ennek az alján biztosan nem a boldogság vár rám, ránk.
- Napokban...?! - keservesen felnevetve ismételtem meg ezt az egyetlen szót. Hitetlenül csóváltam fejem, miközben kezem felemelve, ujjaimmal szemeim kezdtem dörzsölgetni. Esküszöm, a fejem belefájdult a gondolatba... hogy ő... NAPOKIG szenvedett...
- Értem... - hangom megremegett -, napjaid mentek rá el, hogy jobban légy... és olykor... olykor sötét dolgok jutottak eszedbe. És azt hiszed, ez a Pokol? - Az ég felé emeltem arcom, hogy az eső akadálytalanul folyhasson végig arcomon. - Te még elképzelni sem tudod, milyen az igazi Pokol. - Nem emeltem fel újra a hangom, még csak vádlón sem szóltam hozzá. Egyszerűen, mint... száraz tényt... mondtam ki mindezt. Az ő napjai mellett, végülis... az én éveim ugye... eltörpültek, és nehéz is lenne megmondani, melyik volt rosszabb... hiszen, akkor, mikor benne voltam, mikor csináltam, azt hittem, a drog segít, és... így is volt, de... utóbb már rájöhettem én is, az is csak a Pokol egyik bugyra volt. Az egyik. A másik pedig, amikor le akartam állni vele. És ment... majd nem ment... majd ment... majd nem ment... és csak nagy nehezen jött végül össze... De egyedül az sem sikerült volna soha. Ha egyedül csináltam volna, nem tartok ki. És mi volt a húzóerő? A bosszú. A vágy, hogy bosszút álljak. Az egyik vágyam felcseréltem egy másikra, egy hasonlóan károsra, tulajdonképpen, hisz, ha végigviszem, belerokkantam volna, ez egészen bizonyos, ha nem rögtön bele is halok.
Az a bő négy év... igen, az tényleg eltörpült az ő néhány rossz napja mellett... és ez fájt... még ha minden nap bántam is, hogy beleestem abba a gödörbe, amit kiástam, amit nagyrészt én ástam... bár ő is erősen besegített, de... akkor is. Ez fájt. Minden nap. Minden percben, mit a lányok fürkészésével töltöttem, minden perc most, hogy Nellie-t láttam, hallottam... fájt a most és a múlt is. És nem láttam jövőt...
- Az nem jelent semmit, hogy elfogadtak, és nem futottak el. Azt az is okozhatta, hogy mielőtt megjelentem előttük apai státuszban, látták, mint vezetik el az anyjukat bilincsben, nem gondolod? - kérdeztem epésen. Hisz, ha nincs ló, jó a szamár is, nem? Nem kaphatták épp vissza az anyjukat, hát be kellett érniük velem, mint lehetőség...
De még ha nem is hittem el teljes egészében saját elméletem... talán... de azért csak nem bírtam rávenni magam, hogy megkérdezzem, mit mesélt akkor rólam a lányoknak? Mit mondott pontosan nekik? Nem... nem, mert akkor el kellett volna ismernem, hogy egy részem elhiszi, nem azokat mondta nekik, amiket én gondolok és gondoltam eddig.
De mintha csak egy picit végül... megkönyörültek volna rajtam az égiek... kérdésem hiányában is magyarázni kezdte, amire kíváncsi voltam legbelül.
De ahogy mesélt, rá kellett jönnöm, mekkora csalódás lehettem a lányoknak, amikor megismertek élőben... Mikor rájöttek, hogy apu nem egy jótevő, hanem egy csorba csésze... Hát még, amikor elmondtam nekik az igazat, arról, miért nem lehettem velük életük első éveiben... mert hiszen, azzal már nem csak bennem csalódhattak, de az anyjukban is. Még ha nem is mondtam nekik, hogy az anyjuk rossz, nem vádoltam, de... épp elég vád, egy gyerek szemében, tán, ha azt mondjuk neki, apu anyu miatt nem lehetett vele. És ezt az én lányaimnak át kellett élniük... mégpedig miattam. És most először szégyelltem magam, amiért elmondtam nekik az igazat...
- Hát... - kezdtem lassan, és nehezen, mert elveszett valahol menet közben a hangom. Megköszörültem a torkom, mielőtt ismét belekezdtem. - Hát... milyen kár, hogy az igazság ennél sokkal selejtesebb. - Hiszen, ha nem számoltunk azzal, mennyire tönkretettem a meséket, még ott volt az is, hogy amit helyettük kaptak, az... ez volt... ennyi. Csak ennyi. Egy... lecsúszott senki.
És már biztos, hogy nem én vagyok az év apukája... nem mintha valaha is esélyem lett volna erre a címre pályázni. De már vehetjük úgy is, hogy kihirdették, még az utolsó helyre sem férek fel, hiszen apának is csak csúfolni lehetne, nem kaphatnám e címet, mint kiváltságot. Éveket töltöttem azzal, hogy... gyászoltam azt, amit elvettek tőlem, s mikor végül csodával határos módon visszakaptam az esélyt, jól el is szúrtam. Apám bátran foroghatna a sírjában, ha lát... mert ennél sokkalta többet várt volna el tőlem ebben a dologban... ebben a dologban IS.
- Miért talán van? - kérdeztem, mert a felelete egészen... furcsa volt. Mintha ismerhetné a gondolataim. Pedig nem. Honnét is ismerhetné őket? Miért is akarná ismerni őket? Én neki nem beszéltem róluk, senkinek nem beszéltem, hát honnét tudhatna bármit is a gondolataimról? Egyáltalán, de még ha volna is bárki, aki ismerheti őket, közös nevezőt köztünk csak a lányok jelentenek, és ők nem tudnak semmit... erről nem. Akkor mégis, Nellie honnan is sejthetne akármit?
- Ahhoz képest, hogy szerinted nem érdemled meg a haragom, és a szavaim, nagyon vágysz arra a kegyelemdöfésre. Mikor lettél mazochista? - ráncoltam homlokom, ahogy erőszakosan igyekezett belőlem kicsalni a szitkokat. Akárhogy is, nem vagyok vak, látom én is, már attól is szenved, amiket eddig mondtam, miért vágyik hát többre? Igen, bennem bőséggel akadnának még szavak, melyekkel boldogan megkínoznám, de... akad benn egy másik valaki is, aki visszanyeli őket... Miért akarja akkor ő mindenáron hallani őket?
- Bocs, drágám, nem tudom hogy megy, engem még sose kértek fel, hogy vegyek a nevemre gyerekeket. Mikor az enyémek születtek, az anyuka elhagyta a mobilszámom, mikor kérték tőle a gyerekei adatait - gúnyolódtam. Nem, nem tudtam hogyan működik az ilyesmi, nem tudom, kell-e vajon a beleegyezésem, ahhoz, hogy feltüntessenek egy ilyen okmányon, de... az biztos, hogy így utólag rákerülni sokkal jobban fájt, mint ha akkor melegében közli velem, hogy apa lettem, és el kéne ismernem őket, hogy ráírhassák a papírjukra, hogy az enyémek... Na persze, miért is tette volna meg, hisz akkor illett volna a nevemet adnia nekik, amit ugye nyilván derogált volna neki, mert hát minek az...
Lehunyt szemekkel hallgattam őt. Minden egyes szava belém nyilallt. Az összes, mind... Hogy miattam... hogy azért, mert az enyémek... Fájt, méghozzá iszonyatosan, de mégsem tudtam azt mondani, hogy teljes lényemmel elhiszem, amiket mondott. Hogy megkeresett volna... elmondta volna...? Persze... mert nyilván, amikor korábban mesélt nekik rólam, ha igaz volt, amiket mondott, a lányok nem akartak látni...? Áh, bizonyára hidegen hagyta őket az illető, akiről az anyukájuk mesélt... Igen, bizonyára így volt... Hisz nem elég nagyok még, hogy felfogják, mit is jelent egy apa... hogy van-e vagy nincs... Hát persze...
- Megszervezted volna a találkozót... ha kíváncsi lettem volna rájuk... ha szerettek volna megismerni... ha elég nagyok lettek volna... mert tőlem voltak... tőlem kaptad őket... - Úgy ismételtem e mondatdarabkákat, mintha a fogamat húznák közben. Egyszerűen már... már-már úgy éreztem, úgy is van... Csak az érzéstelenítőt elfelejtették beadni előtte... vagy direkt hagyták ki, nem is tudom... sajnos a korábbi zsibbadtságom már sehol nem volt.
- Nem bírod elképzelni, milyen... milyen érzés ezeket... csak hallani is... - nyögtem lemondón, és szerettem, tényleg szerettem volna valamit összetörni... ha mást nem, hát őt... vagy inkább magamat... magamat, hogy ne halljak több szót... E percben a Pokolba kívántam Ellie-t, mert a tanácsa, hogy hallgassam meg Nellie válaszait, rohadtul rosszabb volt, mint mikor én adtam magamnak feleleteket...
- Meglehetősen szar ügyvéded lehetett... - jegyeztem meg, csak úgy mellékesen, de aztán feléje sandítva mégiscsak hozzátettem. Nem tudtam magamban tartani. - Ez biztos hogy nem volt jogszerű. Járt volna a telefon. - Körül-belül így írtam körül a "sajnálom, ebben talán indokolatlanul vádoltalak" kijelentést, amit ha tűzhangyákat szabadítottak volna rám, sem mondtam volna most ki hangosan... Próbáltam úgy felfogni a dolgot, hogy nem én vagy ő vagyunk kérdés ebben a dologban, csak a lányok. Akiknek jólesett volna, ha hallhatják az anyjuk hangját...
- Csak a miheztartás végett közölném, soha senkit nem akartam jogtalanul és ártatlanul börtönbe juttatni. - Ez úgy virágnyelven akarta kifejezni azt, hogy tudom, az apja a felelős apám haláláért, nem pedig ő. Tehát nyilván nem csukatnám le a lányaim anyját gyilkosságért, még ha nem is bánom, hogy ő ezt hiszi, mert hadd higgye, hátha fáj neki, hogy kinézem belőle ezt a tettet is. A hangjából ítélve, ezt sikerült is elérnem...
De csak nem bírtam ki, hogy ne folytassam, miközben szándékosan az ernyőt lestem a feje felett.
- Hogy a fenében tudsz engem ekkora szörnyetegnek látni, ha? Most komolyan! Tényleg olyannak ismertél... ha ismertél egyáltalán... aki ártatlanul záratná gyilkosságért börtönbe a gyerekei anyját?! Mikor tudom jól, hogy nem volt benne a kezed? - Nevezhetnénk a vég kezdetének is, de igazából csak... nem értettem, hogy tudja ezt elhinni rólam. És különben is, a lányaim a büdös életben nem szólnának többé hozzám, ha megtudnák, hogy direkt ártatlanul csukattam le az anyjukat... Meg is érdemelném. Igen, Nellie-nek kijárt a büntetés, egy részem a börtönt sem bánta, és szeretném ha megszenvedné és rohadtul megbánná amiket ellenem tett, de a szentségit is... az apám megöléséért az igazi bűnöst akarom rács mögött, vagy akár villamosszékben látni, nekem mindkettő megfelel! De egyik sem Nellie-nek jár. Nem ő tette azt, szóval azért nem neki kell bűnhődnie. Bármit is mondtam, és akartam korábban elhitetni vele erről... tudom, hogy ő abban nem volt benne.
Nyeltem egyet. Fogalma sem lehetett róla, kérdése mennyire betalált. Mert igen... szégyelltem. Szégyelltem, és ha rajtam múlik, soha a jó büdös életben... soha nem fogja megtudni, sem ő, sem a lányok, sem... sem lehetőleg senki sem már, aki még nem tudja... senki...
Épp ezért nem is válaszoltam. Csak megráztam a fejem, és léptem egyet előre, el, messzebb tőle... ezzel is védve magam... s fel sem merült bennem, hogy tulajdonképpen mindegy mit teszek, mondok, vagy nem mondok, ez... ez is egy válasz.
Pedig nem akartam hogy tudja, nem... nem... nem, úgy éreztem, nem lehet ellenem ilyen erős fegyvere... nem szabad...
És... nem akartam, hogy tudja, mennyit jelentett nekem, mennyire mélyre taszított a hiánya és a hazugsága, és... az egész, ami velünk történt.
Meglepett, amit mondott, méghozzá nagyon... Kiült arcomra a meglepetés, és első pillanatban szóhoz sem jutottam.
De aztán mérgelődve ráztam meg fejem... Mindig... mindig ez a kérdés, mindig, az, hogy tényleg kinézem-e belőle, tényleg ilyennek gondolom-e... ahhh.... mintha csak érezné, hogy egy részem nem gondolja komolyan mindet, abból, amit kimondok...
- Mert, akkor mégis, mire kellene gondolnom, abból, amit az imént mondtál? Mit jelent? Mire utaltál vele? Mit akartál mondani? Mi az, hogy nem sokáig? Mi az, hogy egy démonnal kevesebb? Ha belekezdtél, most már akkor mond el! Mi folyik itt? - követeltem, mert bármily' távol is álltam attól, hogy aggódjak érte, az aggasztott, hogy a lányaim elveszthetik az anyjukat, mert baja van, vagy baja lesz, vagy... hülyeséget csinált vagy fog... vagy akármi, ami miatt a lányok elveszthetik. Mert bármi is maradjon a végén köztünk, bármekkora szakadék is alakuljon a végére, a lányoknak kell az anyjuk! Ezt sehogyan sem tudtam volna kikerülni. Én is tudtam. De amiket és ahogyan mondta... azok egész másra utaltak, nem arra, hogy ő is ezt tervezné... Talán ő akar elmenni? Elszökne a hatóságok elől? Talán mert mégis sáros? Itt hagyná a lányokat?! Velem? Végleg?! Vagy mire készülhet?!
Hát, nem ezt a választ vártam... vagyis vártam volna én, de nem hittem, hogy meg is kapom... Nem hittem, hogy magára vállalja... Furcsa is volt, miként azt mondta, ezt ő cseszte el. Vitatkozni nem tudtam vele.
- Mi a fenéért forgatod ki folyton a szavaim, he?! Nem az a baj, hogy hozzám küldted őket, hanem az, hogy mindig mindent egyedül döntesz el! Mintha egyedül volnál ezen a tetves világon! Mintha egyedül te felelnél értük, egyedül neked volna közöd hozzájuk! Nem bírod felfogni, mit mondok?! TE döntesz el MINDENT! Nem a döntés a rossz mindig, hanem az, hogy TE egyedül hozod meg mind, nem is merül fel benned soha, hogy engem is bevonj egy-egy kérdésbe! Amióta csak léteznek, amióta csak tudod, hogy léteznek, mindig, mindent TE egyedül döntöttél el, soha, semmiben nem kérdeztél meg! Fel sem merült, hogy érdekeljen, én mit mondok az ügyben! Ez a baj! Azt mondod, a MI gyerekeink, de eszedbe sem jut, hogy ez jogokat is jelent! Jogom van beleszólni az életükbe! De mióta csak léteznek, te mindig minden jogom elvetted! Minden lehetőségem! Mindent! Még ha nem is érdekelt volna, amit mondok, vagy nem veszed figyelembe, de legalább kérdeztél volna meg! Legalább egyszer, a tetves életünk során, mióta szülők lettünk! De te ezt soha nem tetted meg! Soha! Ahogy most sem! Jössz itt azzal, hogy megszabadulok a démontól, meg a gondtól, és nem készülsz elvenni őket, most hirtelen jó apa vagyok, jó nekik nálam... valamire készülsz, valamire, ami mindenkit érint, és rohadtul fel sem merül, hogy beavass! Hogy megbeszéld velem! Vagy legalább közöld, mik a terveid velük, velem, velünk, vagy tudom is én hogyan gondolsz ránk magadban, négyünkre...! Engem letolsz, hogy nem gondolkodom úgy, hogy az anyjuk vagy, és számítasz az életükben, de benned fel se merül, hogy úgy gondold ki a döntéseid, hogy abban ők a gyerekek és mi KETTEN vagyunk a szüleik, tehát nem csak TE egyedül! Szóval ne engem csesszél le állandóan, nézz már magadba is kicsit! - oktattam ki, meglehetősen hevesen, problémáimat illetően, a kommunikációs képességeiről szólva... Direkt próbáltam nem kiabálni... hátha kisebb hangerőn megérti, amit mondok, felfogja, vagy legalább mérlegeli, de... de nem tudtam, vajon így lesz-e, vagy csak megint mindent félremagyaráz, én leszek az Ördög, mert veszekszek vele, valamiben, amiben mondjuk tök jogosan veszekednék, de most még azt is próbáltam nem megtenni, nem veszekedni, csak... csak megértetni vele a problémát, amivel az idegeim borzolgatta folyamatosan.
- A düh neked szól... rájuk soha egy percig sem tudnék haragudni. Annyira szeretem őket, hogy fogalmam sincs, mi a fene tartott életben, míg ők nem voltak nekem... - Ez némileg hazugság volt, tudtam mi volt, csak... közben mégsem... Igen, a bosszú benne volt, de... az tán csak nem lehet olyan erős, hogy életben tartson valakit... mozgásban tartott, igen, de életben... talán... nem tudom... valami kellett még hogy legyen benne... míg ők a helyükre nem kerültek odabenn...
Meglepett. De bólintottam.
- A fejembe látsz - válaszoltam, ugyanolyan halkan. Bár talán pontosabb lett volna, hogy a szívembe. Pontosan azt éreztem, pont azt, amit elmondott... Szóval, nem csak én érzek így... akkor jó. Legalább egy dolog akad végre, amiben egyetértünk...
De akkor a karjaimba hullott... váratlanul, mint egy hullócsillag. Egy csillag, ami egykor az én személyes csillagom volt, most azonban csak... látogatóba érkezett hozzám. Egyetlen villanásnyi időre, épp csak annyira, hogy felmutassa önnön magát, mint bizonyíték, hogy igen, még létezik, még mindig megvan, még... még nem enyészett el, még nem hunyt ki...
Felvillant.
Majd tovatűnt...
Elmenekült, és a dermedt, de valóságos álom végül meg is szakadt. Mintha csak a képzelet játéka lett volna, mintha csak eleven álom lett volna, hallucináció, semmi több, hogy a karomban volt még az előbb... Hisz én nem is akarom hogy itt legyen, hogy érinthessem... Nem... Úgyhogy nem is lehetett más, csak... valami kósza ábránd. Ennyi, és nem több...
- Attól hogy ezt nem látják, még ugyanúgy aggódnak érted - vontam meg a vállam, mintha csak mindegy volna, pedig nagyon nem volt az...
A lányoknak biztosan nem.
- Nem aggódom miattad - vágtam rá, szinte mondhatni, hogy gondolkodás nélkül, ami marhára elhamarkodottnak tűnhetett, annak is éreztem hirtelenjében, de nem is tudom miért... Mindenesetre, baromi szarul hangzott.
Vettem egy mély lélegzetet, és úgy folytattam.
- És nem érdekel, de számít! - mondtam rejtelmesen, hogy ne kelljen kimondanom, mennyire félek a gondolattól, hogy én okoztam, tudtomon kívül.
Álltam ott némán, és vártam, néztem őt... bármilyen fájó is volt... néztem, csillogó, könnyben úszó szemeit... Igen, az eső remekül el tudta rejteni a könnycseppeket... de a könnyben úszó, csillogó íriszeket nem tudta esőcseppekkel leplezni. Hiába minden.
Vártam feleletét, de helyette egy egész másikat kaptam... Nem a vártat. Azt mondta elmegy... És első pillanatban hagytam is volna, mert már nekem is túlságosan sok sebem vérzett... túl sok... régi, és új seb.
De mégis, ahogy mellém ért, elhaladtában, nem is értettem először, mi történt... csak... egy bő pillanatnyi fáziskéséssel esett le a tantusz, hogy kezem felemelkedett, és megfogta az ő karját. Nem durván, de határozottan, maradásra bírón. Épp, amikor mellém ért. És épp egy bő másodperccel az előtt, mikor csattogó, fürge léptek zaját hozta felénk a szél...
Melyekhez egy pillanatnyi idővel később két csatakiáltásnak beillő felkiáltás is csatlakozott, "Apu! Anyu!", én pedig csak fohászkodhattam magamban, hogy ez nehogy azt jelentse, hogy hallgatóztak...
Kapkodva engedtem el Nellie karját, legalábbis, mintha izzó vashoz értem volna, fel sem fogva, hogy hosszú pillanatok óta fogom már...
Vissza az elejére Go down
avatar
Polgárság

Karakterkép :
Reagok száma : 29
Avataron : Candice Rene King
I. :
II. :
III. :
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : Régiségbolt-tulajdonos
Kor : 27
Pillanatkép :
Idézet : Kiért hazudik egy nő? Néha önmagáért, rendszerint a férfiért, akit szeret, de a gyerekéért mindig.
Tartózkodási hely : seattle-i lakos

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Általános Iskola
Pént. Nov. 09, 2018 8:42 pm
Nem igazán tudtam elfogadni a jelenlegi helyzetet. Egyszerűen képtelen voltam felfogni, hogy az a férfit, akit hajdanán annyira szerettem és ismertem… nos, ugyanaz a személy áll velem szemben. Ugyanaz mar belém minden egyes lélegzetvételével. Hibáztam, ezt soha nem tagadnám, megannyiszor bevallottam magamnak is, egyszerűen csak fáj kimondani, de még inkább fáj az, hogy aki mindig oly kedves volt a szívemnek egy teljesen másik arcát mutatja meg. Mintha az egykoron ismert és a jelenlegi férfi nem is ugyanaz lenne. Amikor álmában beszélgettünk, akkor is ez az érzés kerített hatalmában. Mintha képtelen lenne igazán meglátni a jót, vagy azt, hogy miként is okoz fájdalmat. Jobban mondva túlzottan is mintha a sötétséget beengedte volna a lelkébe, szívébe. Azt a sötétséget, ami az árulás és fájdalom köntösét öltötte magára, hogy megtéveszthesse még őt is, majd pedig szép lassan gyűlöletté változzon Ryanben. Mintha semmi más nem lakozott volna bennem, csak a színtiszta gyűlölet, megvetés és az, hogy még talán egy csótányt is nagyobbra tart, mint engem. Jelenleg pontosan ezt éreztem és ezért se értettem, hogy miért nem vagyok képes faképnél hagyni, mert tudtam jól, hogy nem csak az ikrek miatt tűrök, nem csak amiatt, mert ha nem is lehetnek velem legalább látni szeretném őket, hanem azért is, mert még mindig szeretem őt. Ostobaság és a legnagyobb hülyeség részemről, de vannak olyan érzések, amiket a lehető legmélyebbre akarunk ásni, elfeledkezni róla, de egyszerűen képtelenség. S ez pontosan ilyen volt, ezért se volt soha igazán másik férfi az életemben. Nem lett volna fair és esélyesen nem is ment volna a tettetés, hogy tényleg felhőtlenül boldog vagyok… Ők nem ő lettek volna, de igazán abban se vagyok biztos, hogy Ő még mindig az, akit ismertem, mert egyre inkább úgy fest, hogy NEM.
- Te tudod gyűlölni a benned lakozó másik felet? – néztem rá kérdőn, azt pedig, hogy melyikre gondolok az a titkom maradt. Arra, akit én ismertem, vagy aki visszaköszönt most. Rejtély volt és nem is akartam válaszolni, de ha az én másik felemet akarja utálni, aki miatt elhagytam őt is, apámat is és mindent, amit addig ismertem, akkor előbb próbálja meg sajátját utálni. Akkor talán rájönne arra, hogy nem annyira egyszerű, még ha annak is tűnik. Mert az is én voltam, annak is hozzám volt köze.
- Persze, igazad van. – tártam szét a karomat és nehéz volt visszanyelnem minden egyes szót, de azért igyekeztem megválogatni. – Tényleg fogalmam sincs semmiről. Nem tudom milyen érzés a pokol. Milyen érzés szenvedni vagy akár rettegni minden egyes nap. Milyen érzés félni attól, hogy netán többé nem láthatom a gyerekeimet, akiknek életet adtam, akik 9 hónapon át a szívem alatt növekedtek, fejlődtek. Nem, igazából semmiről sincs fogalmam. Én egy burokban éltem és élek még mindig, akivel semmi rossz nem történik. Én kérek elnézést. – sokkal cifrábbra sikeredett volna, ha nem harapok olykor időben a nyelvemre. Főleg, hogy pontosan tudtam milyen érzés a pokol, mert míg számára végetért szinte, mert a lányaival lehet, addig az enyém egyre inkább elkezdődik. Ő nem sejti azt, hogy milyen útra kellett lépnem ahhoz, hogy újra érezhessem igazán az esőcseppeket, ölelhessem a lányaimat, vagy hallhassam a legszebb pacsirtákhoz hasonló dalolásukat. Nem, fogalma sincs, de már belefáradtam. Elegem van és nem is akarom, hogy tudja. Nem hiszem, hogy túlzottan érdekelné az, ha legközelebb nem a lányai miatt állítana be egy rendőr, hanem azért, hogy valami hazugságot előadjon arról, hogy meghaltam. Szerintem a temetésemet is csak azért szervezné meg, hogy a lányok legalább elköszönhessenek tőlem, de ő talán csak belelökne valami gödörbe és kész.
- Tényleg ennyire nem ismered a gyerekeket? Ha valakit utálnak, akkor nem restek azt kimutatni se. – ridegen tettem hozzá, majd megrántottam a vállaimat, hogy igazából gondoljon azt, amit akar. Nekem aztán mindegy. Felőlem élhet abban a hitben is, hogy csak azért fogadták el, mert láttak engem bilincsben és azt, hogy miként is vezetnek el.
Mintha szép lassan tényleg elhagyna az erőm és már nem lenne erőm ahhoz se, hogy kiálljak magamért, hogy felnyissam a szemét. Igazából már nagyon értelmét se láttam annak, hogy megtegyem, mert mit nyerhetek vele? Szerintem semmit se, mert képtelenség lesz elérni nála ezt. Könnyebb megvetnie és utálnia, mindenért engem hibáztatni, mintsem kicsit magába nézzen, de… de már nincs erőm ehhez. Csak azt akarom, hogy szép lassan az esőcseppekkel eggyé váljak és aztán eltűnhessek, ne találhasson meg…
- Nem tehetek az ellen semmit se, ha te így látod. – szomorúan csendült a hangom, figyeltem azt miként is vesznek el a kialakult pocsolyákban az újabb és újabb esőcseppek. Milyen egyszerűen tűnnek el. – De lehet itt lenne az ideje, hogy kihúzd a seggedből a fejedet és meglátsd azt, amit ők látnak benned és amilyennek látnak. – emeltem újra rá az íriszeimet és láthatta nem viccelek. Nem kell hinnie nekem továbbra se, de biztos vagyok benne, ha igazán a lányok szemébe nézne, akkor rájönne, hogy mennyire remek embernek tartják őt. Mennyire különlegesnek, mert az nem lehet, hogy ennyire elkéstünk volna mindennel, hogy ez nem szúr neki szemet.
Nem feleltem a kérdésre, mintha meg se hallottam volna. Így is többet fecsegtem, mint kellett volna, egyszerűen nem lett volna értelme. Nem mondhatok semmit se, nem bírnám már azt se ki, még ha szinte könyörgök is a következő pillanatban a kegyelem döfésért, hogy tegye meg. Már soha semmi se lesz ugyanolyan és egyre jobban úgy éreztem, hogy ez a szakadék csak tágulni fog, de soha nem hoz minket közelebb már semmi se.
- Lehet abban a pillanatban, amikor elhagytalak. Mit számít? Úgyse érdekel igazán, meg nem mindegy? Legalább még inkább láthatod, hogy mennyire is fáj az, amit mondasz. Ezt élvezed, nem? – nem ordítottam, nem tomboltam. Nem lett volna értelme. Nem kellett volna kimondani se ezeket a dolgokat, arcomra voltak írva és a pillantásomból is könnyedén kiolvashatta. Még lökhet rajtam, még inkább megtaposhat, de hogy annak mi lesz a vége? Szerintem egyikünk se tudta volna megmondani. Én se tudtam, hogy miként lennék képes onnan még felállni utána, de akkor is vártam, megadtam az esélyt, hogy megtegye, mint aki már teljesen feladta a védekezést is, mert rájött, hogy esélytelen, nincs értelme, csak a szenvedést hosszabbítaná meg vele.
Elhúztam a számat, kezem ökölbe szorult, de nem feleltem. Csak tűrtem, de már nem akartam besétálni még inkább a csapdáiba, a játékaiba. Inkább a hallgatás mellett döntöttem, mintha csak ezzel is igazat adnék neki, pedig nem. Inkább csak fáradt voltam, reményvesztett, de leginkább elveszett és túlzottan is fájt az, hogy míg egykoron könnyedén felismerte volna, hogy valami nagy szar van, addig most? Most egyszerűen nem, mert túlzottan is erős benne a düh, harag és a gyűlölet irányomba. Csak azt reméltem, ha egyszer netán úgy adódik, akkor legalább nem fogja magát vádolni azért, mert nem vette észre. Nem tehet róla…
Hallottam miként ismételi el azokat a dolgokat, amiket mondtam. Láttam rajta, hogy nem hiszi el nekem, vagy tudja a fene már, hogy mi járhatott a fejében, de biztos voltam abban, hogy csak az újabb lehetőséget keresi arra, hogy belém rúghasson, hogy újabb fogást találhasson rajtam és netán még inkább megalázhasson, vagy csak szimplán orrom alá dörgölje, hogy mennyire egy pocsék személy vagyok, aki ha meghalna, akkor is csak szíveséget tenne a világnak.
- Soha nem állítottam azt, hogy tudom. – sütöttem le a pillantásomat, mert fogalmam sem volt róla, de attól még sejtésem volt arról, hogy mit is érezhet és miként élhetett meg egy-két dolgot. Főleg azok után, hogy bepillantást is nyertem a gondolatai közé pár héttel korábban.
- Nem számít, hogy mi jogszerű vagy nem. Az élet nem mindig fair! – csattantam fel a kelleténél jobban, ujjaim görcsösen fonódtak az esernyő köré is, majd lassan kifújtam a levegőt. – De nem elég pocsék ahhoz, hogy benntartsanak balszerencsédre. – tettem még hozzá halkabban és szomorúan. Esélyesen jobban örült volna annak, ha még távol vagyok és nem kell miattam aggódnia, hogy mi is lesz a lányokkal, vagy ha eljön értük, akkor még itt lesznek-e. Vajon elhitte azt, hogy nem akarom elvenni tőle a gyerekeket? Újra képtelen lennék rá.
Hanyagul rántottam meg a vállaimat, mint akit totálisan hidegen hagy, hogy kit és miként akar leültetni, vagy mit akar közölni. Nem változtat semmin se, így nem is érdekelt, hogy mit mond. Nagyon nem számított, mert felkészültem arra is, hogy újra börtönbe kell vonulnom. S ha ott kell maradnom, akkor igazából nem tudom miként is fogom túlélni, de a lányaimért megpróbálnám. Csak értük.
Meghallgattam, nem vágtam a szavába, még ha legszívesebben azt ordítottam volna, hogy fogja már be az Isten szerelmére, de tényleg. Mi a fracnak nyitja ki a száját, ha semmi értelmes nem hagyja el azt, csak a saját sokszor téves eszméi, gondolatai, arról, hogy mi miért történt, vagy mi lehet az igazság? De csak álltam ott és egy pillanatra azt gondoltam, hogy már inkább esernyő se kellene. Minek az?
- Van egy nagykülönbség Ryan. Az, akit én ismertem, abból nem néztem volna ki, de aki előttem áll most? Őszintén, szinte bármit kinézek. Úgy érzem, hogy az a személy bármit elkövetne azért, hogy többszörösen visszaadja azt a szenvedést, amit neki kellett átélnie, hogy távoltartson a lányainktól és ha ehhez az kellene, hogy börtönbe zárjon, akkor meg tenne. A tettei és a szavai pontosan ezt támasztják alá…. – próbáltam keresni a szemkontaktust vele, de az, hogy mennyire is jött össze egyszerűen rajta állt. Fájt bevallanom ezt, kimondani, hogy miként is érzek jelenleg részben vele kapcsolatban, vagy miként is rettegek a benne lakozó dühtől, de ez volt az igazság. Ezt éreztem, hittem és féltem, hogy ez egyszer még valósággá is válhat…
Figyeltem miként választja inkább a hallgatást, miként hátrál el tőlem. Nem tettem semmit se ellene. Csak álltam ott és némán fohászkodtam az égiekhez, hogy legalább neki hozzanak békességet és képes lenne megbocsájtani önmagának azt, amit az elmúlt években tett. Hogy újra képes legyen meglátni azt, hogy mi lakozik benne valójában és a lányok mennyire is szeretik őt.
Beszólhatnék, szúrhatnék, mint ő teszi, de már nem akartam. Inkább csak el akartam párologni, vagy inkább cseppfolyóssá válni, hogy aztán eltűnjek az esőben, majd pedig elpárologjak örökre. Nem akartam még több kárt okozni, így is túlzottan is sokat okoztam. Többet annál, mint amit kellene, pláne nem annak, akit szeretünk.
- Semmi nem folyik itt. – szólaltam meg kisebb csendet követően, de nem néztem már rá. Figyeltem a fákat, az ablakokat, kirakatokat, de rá nem néztem. – Csak fáradt vagyok, biztosan a gyógyszerek miatt is, így össze-visszabeszélek. – gyenge volt a hangom, mint aki tényleg nincs jól és nem is voltam. Csak nem amiatt, amit ő hihetett, vagy amit állítottam. Nem szedtem gyógyszereket, nagyon ritkán. Alvatlanság ellen is legtöbbször a bor volt a legjobb barátom, igaz, az elmúlt napokban kerültem, megszabadultam többtől, de máris úgy éreztem, hogy mennyire is remek érzés lenne, ha újra netán legurítanék egyet. Ha újra érezhetném azt az ízt, érzést, amikor minden annyira másabb, amikor a lelkem is annyira könnyűvé válik, mint egy buborék, amit könnyedé ki lehet pukkasztani. De erről pont neki nem kell tudnia, ahogyan arról se, hogy mit vállaltam azért, hogy itt lehessek. Nincs köze hozzá, ez már az én terhem.
Álltam ott és mint akit éppen leforráztak. Némán álltam ott, a pillantásomat elfordítottam, szőke tincseim mögé rejtőztem és újra megeredtek a könnyeim. Testem szinte már rázkódott, de ebben az esőben könnyedén lehetett fogni a hűvösidőre, ami kialakult pillanatok alatt. Mintha csak éhező kutyák elé dobott volna, mintha csak ő lenne a bíró és csak nézné, nézné miként tépnek ki belőlem újabb darabot. Ő csak állt ott és teljesen megsemmisített. Úgy éreztem, hogy egy nagy nulla vagyok és minden téren csődöt mondtam, hogy csak egyszerűbb lenne, ha nem léteznék. Nem lennék, akkor nem lenne az életükben az, aki csak a rosszat hozná el, aki csak hibát hibára halmozza és mindent elbaszarint. Nem engedtem felszínre törni a megtörtséget jelentő sóhajt, sikolyt. Elnyomtam magamban, egyszerűen nem engedhettem meg már azt, elég volt a könnyeimmel viaskodni. – Nos, innentől kezdve azt hiszem nem kell ilyentől tartanod. A te kezedbe került minden és szemmel láthatóan ezt csöppet se bánnod, hiszen benned se merült fel az, hogy legalább azért betold a segged a börtönbe, hogy közösen hozzunk meg döntéseket. – támadtam vissza az általa hiányolt dologgal, de aztán legyintettem. – Legyen, ahogy mondod. Önző szemét láda vagyok, aki mindenki helyett dönteni akar, mert azt sokkal könnyebb, mint beszélni bárkivel is, hogy együtt hozzam meg vele a döntést. Ne aggódj, többé nem fog megesni, mert már nincs jogom semmihez se és talán soha nem is lesz. – tettem még hozzá egyre halkabban, egyre ridegebben, mint aki szép lassan jégszoborrá változik és minden melegség elhagyja őt. Pontosan így éreztem, mintha minden melegséget, fényt el akarna nyelni belőlem, hogy aztán szép lassan elpusztuljak. Ha ő nem teszi meg, akkor a testem önmagát eméssze fel a lelkemmel karöltve, mint valami fura halálfaló abból a filmből. Kegyetlen, fájdalmas és rideg… Tökéletesen illett erre a helyzetre.
- Remélem ez mindig is így marad. – furán hangozhatott, de reméltem, hogy a dühe inkább mindig engem fog érni, soha nem fogja a lányokat is elérni. Reméltem, hogy nekik egyszer se kell ebből semmit se látniuk, se hallaniuk. Azt nem engedném soha se, azt nem hagynám.
Hagynia kellett volna a földre hullani, hagynia kellett volna azt, hogy a beton magához öleljen, a pocsolya elnyeljen amennyire csak tud. De nem, ő neki el kellett kapnia, neki utánam kellet nyúlnia. Gyűlöltem azt az érzést, ami magával rántott, gyűlöltem, amiért nem képes ennyire megveti, hogy hagyja azt, hogy még inkább összetörjem magam. Sietve próbáltam távozni az öleléséből. Abból a fogságból, ami emlékeztetett a múltra, arra, hogy milyen is volt, de túlzottan is maró érzés volt ráébredni arra, hogy abból már semmi se maradt. Pontosan ezért is próbáltam a lehető legtávolabb keveredni tőlem. Nem akartam hagyni azt, hogy még a múlt emlékeitől is megfosszon azzal, amivé változott ő is és ami lett belőlünk.
- De kevésbé, mintha látnák és legalább nem hibáztatnak senkit se azért, mert anyának baja eset. – nem mondtam ki, hogy ebbe ő is beletartozhatna, mert nem tett semmit se. Nem tudtam volna és tényleg nem maradt erőm ahhoz se, hogy újra kezdjük a vádaskodást. Megtörtént, tenni nem lehet ellene semmit se. S ha nem is a börtönben szereztem, attól még ehhez az egészhez volt köze, ami a letartoztatásból adódott.
- Remek, akkor ezt is tisztáztuk. – rántottam meg a vállaimat, mintha nem is reméltem volna mást, vagy nem is akarnám azt, hogy aggódjon értem, hanem ez teljesen jól van így. Ostobaságnak éreztem egyre inkább a reménykedést, mert abban se voltam biztos, hogy egyszer képesek leszünk még normálisan is beszélni, ha nincsenek a közelben a lányok. Féltem attól, hogy ilyen már soha nem lesz, soha nem fog semennyire se a béke meglátogatni minket. Az a galamb már túlzottan is messzire repült.
- Nem számít. – makacsoltam meg magam, majd pedig indultam is távozni. Nem akartam tovább maradni, nem az eső miatt, hanem miatta, magam miatt. Nem bírtam volna ezt tovább elviselni. Nem is hittem volna azt, hogy megpróbál megállítani, így amikor elkapta a karomat felszisszentem, mint aki fizikai fájdalmat él át, pedig nem így volt, vagyis ez ennél sokkal bonyolultabb volt. Már éppen ellöktem volna, elküldtem volna a francba, amikor meghallottam a közeledő lépteket, így csak a körmeim élességét tapasztalhatta meg, ahogyan bőrébe vájtam a kabátján keresztül, hogy engedjen el. Sietve ejtettem vissza magam mellé, amikor elengedett, majd letörölve a könnyeimet meg is fordultam az érkezők felé.
- Sziasztok! Mit csináltok itt? Az iskolában kellene lennetek, nem? Nekem is mennem kell, muszáj az üzletbe visszamennem – próbáltam a lehető legjobb hazugságot meglelni, ami még hihető is volt ebben a helyzetben. Még az arcom se rezzent meg, de nem akartam még több fájdalmat okozni. Nem akartam még több bajt okozni jelenleg. Azt pedig csak remélni tudtam, hogy Ryan is hamarosan megpróbálja őket vagy visszaterelni az iskolába, vagy pedig fogja őket és haza viszi, mielőtt bármit is érezhetnének abból, ami közöttünk történt. Hogy mennyire is fojtogató jelenleg egymás közelében lenni.
Vissza az elejére Go down
avatar
Oktatás

Karakterkép :
Reagok száma : 21
Avataron : Paul Wesley
I. : Lizzie és Prue
II. : Lizzie és Prue
III. : Lizzie és Prue
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : úszásoktató
Kor : 29
Pillanatkép :
Idézet : "Onnan tudtam, szeretlek, hogy elkezdtem kifogásokat gyártani, amiért fájdalmat okoztál."
Tartózkodási hely : seattle-i lakos

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Általános Iskola
Szomb. Nov. 17, 2018 6:19 pm
- Az attól függ, melyik felemre gondolsz? - kérdeztem vissza, habár meglepett az ő kérdése. Hogy tudom-e a másik felem gyűlölni? Ebből hirtelen az villant belém, ő honnét tudja, hogy van bennem még egy?! Nem is az, mert igen, tényleg van, bár én egyiket sem gyűlölöm. Az egyiket nem értem, de... egyiket sem gyűlölöm. Na jó, van bennem egy fél, amit gyűlölök, de az nem tartozik ide. Az nem olyan, akiben Nellie kapcsán vannak érzelmek, hanem az az a bizonyos énem, amelyik még mindig függő bennem. Az a szar idióta, az a marha, aki boldogan elkábítaná magát most is, sőt, most kimondottan szívesen megtenné, hogy elszálljanak a gondjai... aki most is nagyon jól tudja, egyetlen telefonba kerülne, hogy tablettákhoz jussak... Azt a felem gyűlölöm. Mert a másik kettőnek van annyi esze, hogy akár gyűlölöm Nellt, akár nem... akár dühöngök, akár nem, de nem tehetem meg a gyerekeimmel, hogy eldobom őket...! A másik kettőnek van ennyi esze, de annak a harmadik, nyeszlett kis patkánynak... na, neki nincs. Nála már rég elveszett a józanság, sőt, sosem volt, hisz az az én kis függő énem... akit csak a mámor érdekel, a felejtés... az anyag. Igen, azt az énem gyűlölöm. De arról az énemről Nellie-nek nem kell tudnia! Nem SZABAD tudnia!
- Hát, ha azt hiszed, ez a Pokol, próbáld ki egyszer, milyen érzés azt hinni, hogy halottak! - köptem mérgesen. Még ha volt is alapja, annak, amit mondott, mert igen, tudom, mennyire lehet rossz, azt hinni, hogy nem láthatod őket többé, igen, mert én is épp ezért félek attól szüntelen, hogy ő gondol egyet, és elveszi ismét őket, eltűnik velük, és nem láthatom őket soha többé... persze, tudom, ismerem az érzést... De nem akartam őt megérteni. Nem akartam elismerni, hogy voltak neki is átszenvedett időszakai, például ez a mostani is... tudom, de nem akartam... elfogadni. És sajnos, vagy nem sajnos, de túl jól tudtam hallgatni a gonosz kis énemre. Aki nagyon is jól el tudta érni, hogy ne adjak neki ebből a szempontból sem igazat.
- Úgy általában, vagy a sajátjaimat? - érdeklődtem, valahol középtájt, a gúnyosság, a megvetés, és a kíváncsiság között ingázva.
De, ismerem a gyerekeket, szomorú módon, a gyerekeket úgy általánosságban még jobban is, mint a saját gyerekeimet. Viszont épp ezért, azt is tudom, hogy minden gyerek más, és sok dolgot nagyon különböző módon tudnak kezelni. Azt tudom, hogy a lányaink oda vannak az anyjukért. Tudom, hogy nincs a világon senki, akit jobban szeretnének nála. Tudom, hogy ha választaniuk kéne köztünk, melyikünket szeretik jobban, gondolkozás nélkül mondanák, hogy az anyjukat. Tudom, hogy amikor az anyjukat erővel szakították el tőlük, és vitték el a rendőrök a szemük láttára, az olyan volt nekik, mint egy valóra vált rémálom. Mintha legszörnyűbb álmaikból bújtak volna ki a mesebeli szörnyek, a szekrényből, az ágy alól, meg mindenhonnét. Csak ez sajnos a valóság volt. Nem álom, és nem mese, nem képzelet. Tényleg megtörtént. És ez sokkolta őket, féltek, rettegtek, hogy mi történik körülöttük. És akkor megjelentem én, azzal, hogy én vagyok az apjuk, és velem lesznek most egy darabig. És arra, hogy mikor mehetnek haza, és mikor láthatják ismét az anyjukat... én semmit nem tudtam nekik mondani. Nem az volt akkor a legnagyobb bajuk, hogy én ki vagyok és miért vagyok ott... őket Nellie érdekelte. És mivel őt nem kaphatták meg, csak én maradtam számukra, mint lehetőség, akinek a karjai közt sírhattak.
Én csak ezt tudtam.
- Nem ismersz, Nell - ráztam meg a fejem, s hangom keserűen csengett. - Fogalmad sincs már róla, ki vagyok, és milyen vagyok. A lányok pedig... a Hamupipőke hercegéről is azt hiszik, hogy szuper fickó, közben élete szerelmének arcát se jegyezte meg, másnap cipő alapján kereste az egész országban, és még szemtől-szemben sem jött rá, hogy "hé, ezzel a bigével smároltam fél éjszaka". És én ennél sokkal rosszabb vagyok. Bocs, ha úgy gondolom, az ítélőképességük nem áll a helyzet magaslatán még ebben a korban - forgattam meg szemeim hitetlenkedve. Hogy a lányok nem tartanak egy rakás szerencsétlenségnek, egy komplett csődtömegnek?! Szuper, akkor vannak a világ kb. hét és félmilliárdos lakosságából ketten... Mert a többi ember, aki csak megismerne, mármint, akik igazán megismernének, ezt gondolnák, élükön a lányok anyjával, ami ugye mindegy, de ettől ez még nem változik. Ez keserű és szar helyzet, de ez az igazság. Az, hogy két hat éves gyerek... még ha az én kislányaim is azok, és még ha melengeti is a szívemet az ártatlan naivságuk... ez akkor is így van.
Nem felelt, de nem is lepett meg. Persze, hiszen csak a szája nagy... szurkálódni azt nagyon tud, de minek is válaszolná meg a kérdéseimet? Hiszen nem azért vagyunk itt... Miért is kellene megértenünk a dolgokat, megmagyaráznunk? Hiszen én sem teszem...
- Igazad van. És de, persze, most hogy mondod... tulajdonképpen csak ezért éltem az elmúlt kb... hat évben - egészen egyszerűen csak megvontam a vállamat. - Ez volt minden vágyam. Látni... hogy fáj neked. Mindegy mi. Csak valami fájjon. Bevált, nem igaz? Legalább egy kicsit... szenvedsz? - mustráló pillantásom szüntelen méregette, befogadva minden milliméternyi bizonyítékot, arra, hogy fájdalmat okoztam neki. Mindent. A könnyes, vöröslő szemeit, a remegő végtagjait, az egész elázott valóját... mindent... Csak hogy a bennem élő szörnyeteg boldog lehessen! Örülhessen, hogy valahol mégis sikerült, amiért jöttem. Bár igazából fogalmam sincs, mi is az, ami ennyire fáj neki, mégis... a szörny örült. Örvendett, mert a teremtője szenvedett.
Azt akartam hinni, hogy ez így van. Hogy elég, ha az a gonosz fél... az a dühös én... elégedett. És nem figyeltem a kis hangra, ami kérte, hogy fogjam már be azt az ólajtó pofámat.
Jótékony tüntetőlegességgel belementem egyetemleges hallgatásunkba végül. Ő nem felelt nekem, és én... nem lovagoltam tovább a dolgon. Hogy tudtam-e volna még taposni rajta, mert nem szólt, mert a papírokról jófejül lehagyott? Persze... tudtam volna, és a kis szörnynek jól is esett volna, valahogy mégis csendben maradtam. És nem is tudom... meddig... de talán percekig álltunk ott az esőben némán...
És átlendülni rajta sem volt könnyű. Én is csak hallgattam, mikor ő megszólalt. Mert mit is mondjak? Hogy összetört? Hogy nem, nem hiszem el, hogy ha a lányok kérték volna, elhozta volna őket hozzám, vagy felhívott volna, és elhívott volna, hogy ugyan jöjjek már ide, mert van két gyerekünk, akik kíváncsiak rám... Nem. Egyáltalán nem tudom... nem megy, nem tudom elképzelni, hogy megtette volna, s hogy a lányok sosem kérték tőle... nem... És erre már egészen egyszerűen nem tudtam mit mondani. Hogy tudja mit érzek? Hogyne... hiszen ő okozta...
- Ja... akartam már mondani én is - feleltem, éppenséggel ezt egészen egyetértőn. Mert nem, az élet rohadtul nem fair! És igen, ez éppenséggel igaz arra is, ha az az ügyvéd... meg a rendőrök nem engedték őt telefonálni. Ha ez igaz. Akkor ez tényleg nem volt fair. Sem vele, sem a lányokkal. Főleg a lányokkal!
- Csak akkor a balszerencsém, ha elveszed a lányokat. Különben... tőlem lehetsz szabad - mondtam, stílusára nem is reagálva. Én is csattogtam eleget... és ha ez igaz, neki is joga van ezen felháborodni... tulajdonképpen. A szomorúsága pedig... hát... nem tudom az minek is szólt tulajdonképpen, talán annak, hogy erre a kis időre, míg lecsukták, kár volt nekem adnia a kicsiket, mert így nehezebb lesz visszakapnia őket? Vagy a gondolatnak, hogy inkább látnám a rácsok mögött? Nem bánom, hogy bűnhődött kicsit, de nem kívánom, hogy menjen vissza ártatlanul... Azt a törvény nem bünteti, hogy elvette a gyerekeimet...
Még ha vállrándítása el is árulta, nem hisz nekem. De nem zavart. Már nem ismer. Erre már rájöttem. Higgyen hát, amit csak akar.
- Szóval úgy érzed, a börtön, és hogy nem lehetnél velük, egyenértékű volna azzal, amit te tettél? Jó, részben végülis igen, mert te sem lehetnél velük, ahogy én sem lehettem velük. De ha azt akarnám, hogy pontosan azt éld át, amit én éltem át, akkor amint megkaptam őket, fogtam volna őket, és eltűntem volna velük, úgy, hogy soha az életben senki ne találjon ránk, miközben elhitettem a világgal, és legfőképp veled, hogy halottak, hogy ne is keressenek, te pedig érezd pontosan azt, amit én éreztem. Sőt, rosszabbat, mert én legalább "csak" egy ismeretlen magzatot gyászoltam, míg te gyászolhatnád az ikreket. De az volna legközelebb ahhoz, amit én éltem át. Akkor egálban volnánk. Csak tudod, kettőnk közt az a legnagyobb különbség, hogy én ezt nem tettem meg veled! És nem is fogom, mert én már tudom, milyen az, tényleg elveszteni egy gyereket, azt, aki a legfontosabb nekünk a világon - magyaráztam, közben szemei legapróbb rezdüléseit is figyelemmel kísérve. Minden egyes csillanást, arcizomrándulást... meg akartam jegyezni... mindent, amit kiváltok belőle. És persze mindazt is, amit nem. Gonosz, de szándékos módon hagytam ki a gyerek ÉS a legfontosabb személy közül azt a csekély kis szócskát, mely elárulta volna neki, hogy KÉT külön valakit gyászoltam én anno, nem egyet, nem csak a gyereket... őt is. De ezt nem kellett tudnia. Nem kellett tudnia, hogy vele kapcsolatban is úgy fájt a hiánya, mintha legalábbis meghalt volna... bár... talán az árulás igazából annál rosszabb is volt. Mert élt, mégsem volt velem.
- Nem akarom elvenni őket tőled. De visszaadni sem vagyok hajlandó. Ahhoz ki kell tépned őket a kezeim közül. - Tudtam, hogy szavaim ellentmondásban vannak. Nem veszem el őket tőle... de vissza sem adom... és vele lenni sem akarok... lehetetlen egyenletet vázoltam fel, mégis ez volt a helyzet. Lehetetlen helyzet, de valós... ezt éreztem. Nem adom vissza őket, ha el nem veszi erővel... de őt sem fosztanám meg tőlük... ami lehetetlen helyzetet szül, de ez van.
Hálás voltam, amiért nem faggatózott. Amiért nem erőltette, mint azt, hogy márpedig szidjam még, és még tovább. Hálás voltam, hogy ezt nem erőltette. Nem mintha rá bírt volna venni, hogy elmondjam neki, de azért próbálkozni próbálkozhatott volna... ám örültem, hogy nem tette.
- Fura... úgy emlékeztem, anno nem esett nehezedre a szemembe hazudni. Most miért nem teszel ugyanígy? Ne a fának mond, mond nekem, hogy nincs semmi bajod... hogy nem folyik itt semmi! - szólítottam fel, bár először kissé szerencsétlenül, sőt idióta módon fejeztem ki magam, hisz nem, nem az érdekelt, neki van-e baja... az érdekelt, mire készül, mi folyik a háttérben, amitől baja van, s amit nem hajlandó elmondani, de tuti, hogy hatással van/lesz a lányokra is! Ami pedig nagyon is érdekelt!
Nem hittem el, amit mondott. Ismerem a gyógyszereket, és ismerek olyanokat, amiktől félre lehet beszélni. Ő nem akkor, hanem most beszélt félre! Egész eddig teljesen tiszta volt. Bántó, önző, vonakodó, de zavart az nem. És nem beszélt félre. Most viszont tisztán éreztem, hogy... ez a gyógyszer-dolog akkora kamu, mint az iskolaépület.
Bár persze nem volt közöm hozzá mi a baja... csak annyiban, hogyha a dologgal az ikreknek árt! Akkor nagyon is közöm van a dologhoz! És nekem így tűnt. De persze... miért is lepett meg, hogy eszébe sem jutott igazat mondani? Hisz a hazugság annyival jobban megy neki is. Pont mint nekem.
Ezúttal ő volt, aki elfordult tőlem. Láttam, mint remegnek a vállai... mégsem tettem semmit, hogy megállítsam, megvigasztaljam... merthogy sejthető volt, nem az eső vagy a hideg miatt reszket... akkor nem fordult volna el.
De én mégis, csak néztem őt.
- Ohh, ne játszd itt a sértett, sérült madárkát - fakadtam ki, csalódottan-dühösen, hogy nem, igazából nem fogta fel, amit mondani akartam... csak magát bírta sajnálni, persze, nem is értem, miért vártam volna mást!
- Én nem mentem be, te nem jöttél el, miután kiszabadultál, pipa, vehetjük egálnak, bár neked még plusz így is van jó öt és fél, szóval összesen hat éved, amíg nem jöttél el, szóval hat év múlva jöhetsz és felróhatod ezt nekem! Nem mentem be a börtönbe, perelj be, hogy nem akartalak látni! - mérgelődtem, emelt hangon ugyan, de nem kiabálva. Mérges voltam, dühös, és ki voltam tőle akadva, de már nem... nem volt értelme kiabálnom. Attól nem értette meg jobban.
- Így marad, mert őket szeretem - szúrtam, igen, megint, de nem állhattam meg. És nem is hazudtam. Az az én, akivel beszélt... ez az éber... alak... ez nem szerette őt. A lányokat nagyon, de őt nem. Aki még érzett iránta bármi pozitívat, az... nagyon mélyen ült egy szakadék alján, és az éjjelt várta...
És hogy akkor miért is nem hagytam mégis őt a földre omlani...?! Rejtély... számomra mindenképp, és talán rögtön meg is bántam, hogy elkaptam, de közben meg... nem tudom... az az érzés, amint a karomban tartottam őt, egészen olyan volt, mintha egy nagyon rövid időre és nagyon kis mértékben... szóval, mintha előtört volna a napfény a felhők közül...
De nem sokáig. Hamar eltűnt, mintha sosem lett volna, és vallottam volna akár eskü alatt is, hogy nem, nem is volt!
- Hahh, hiszed te azt - szaladt ki a számon, de nem fejtettem ki, nem folytattam. Inkább félrenéztem, és megköszörültem a torkomat. Higgye csak nyugodtan, hogy a lányok nem aggódnak érte, és nem gondolják, hogy anyának baja esett... mert persze, nincs annyi eszük, hogy tudják, a börtön rossz hely, és ha valakit megbilincselnek és elvisznek a rendőrök, aztán gipszes kézzel kerül elő, akkor baja esett. Nem, persze, a lányaimnak nincs ennyi eszük... higgye csak ezt...
- Igen, Legalább egy dolgot végre - mondtam, ami persze nem volt igaz, mert nem, semmivel sem kerültünk előrébb, abban, miként is esett baja, tehát aggódhattam, miattam történt-e, s ha igen, hogy nézzek a lányaim szemébe... de mindegy. És megvontam a vállam, mikor azt felelte, nem számít. Nem, persze, mert nem neki kell ezt megmagyarázni az ikreknek. Neki nem számít. De nekem számít. És nekik is. Illetve, főleg nekik, nekem meg csak miattuk.
És ő majdnem elment.
És nekem fogalmam sincs, miért állítottam meg ebben...
Nem a lányok miatt, nem, mert csak egy pillanattal később hallottam meg, hogy jönnek. De ha nem miattuk, akkor fogalmam sincs... talán csak reflexből... Igen, minden bizonnyal arról volt szó! Mi másról is lett volna...
Elsőre észre sem vettem mit teszek, csakhogy megállt. Mikor mellettem állva, körmei belém martak a ruhán át, akkor jöttem rá, mit tettem.
El is engedtem azonnal, mintha parázsra markoltam volna rá... s úgy fordultam én is az érkezők felé sietve.
- Még ne! Mi már végeztünk! - kiáltották kórusban az ikrek, és úgy tűnt, valamiért rettentően izgatottak. Csak remélni mertem, hogy nem fogják ennél tovább is marasztalni az anyjukat... Már én is épp eléggé kínossá tettem a szitut... nem kell, hogy még nekik is magyarázhassuk, miért nem akarunk tovább egy levegőt szívni.
- Anyu maradj, gyere velünk haza! - Prue első dolga volt az anyja egészséges kezébe csimpaszkodni, miközben Lizzie az én kezembe nyomott egy rohamos tempóban épp elázó szórólapszerűséget.
- Buli lesz, megyünk mind, ugye?! - kérdezte, miközben átkarolta a derekamat, és persze Prue is rögtön hol az anyjára, hol rám kezdett boci szemeket mereszteni, hogy lesz ez a jelmezes buli a suliban, az osztályuknak, és hogy a szülők is meg vannak hívva, és ugye elmegyünk?!
Én meg hirtelen kisördög akartam lenni, így Nellie-re bámultam, amolyan "Törd össze te az álmaikat!" pillantással. Csak hogy kiküszöböljem az iménti bakimat, mikor marasztaltam... Mondja el csak nekik ő, hogy se nem jön velünk haza, se nem jön velünk sulibuliba. Nem és nem!
Vissza az elejére Go down
avatar
Polgárság

Karakterkép :
Reagok száma : 29
Avataron : Candice Rene King
I. :
II. :
III. :
Elõtörténet : Előtörténet
Foglalkozás : Régiségbolt-tulajdonos
Kor : 27
Pillanatkép :
Idézet : Kiért hazudik egy nő? Néha önmagáért, rendszerint a férfiért, akit szeret, de a gyerekéért mindig.
Tartózkodási hely : seattle-i lakos

Felhasználó profiljának megtekintése 



 

Tárgy: Re: Általános Iskola
Szomb. Nov. 17, 2018 9:41 pm
- Ne mindegy, hogy melyikre gondolok? Nem nekem kell megmondani, hogy melyiket utáld, inkább az a kérdés, hogy tudod-e valamelyiket? – kérdőn néztem rá. Nem tudtam volna biztosra állítani, hogy ténylegesen szeretnék választ kapni rá. De ez akkor is így volt fair, ha ő ennyire akar utálni, akkor előbb próbálja meg saját magát is, vagy legalább közben. Egyébként is azt szokás mondani, hogy másban a rosszat könnyebb meglátni, még a szálkát is, mint saját magunkban akár a gerendát. Mind a ketten hibáztunk és esélyesen most is hibázunk. Mintha csak hibát hibára halmoznánk, aztán pedig megpróbálnánk az egészet a másikra kenni. Olyan az egész, mintha a napot akarnánk hibáztatni az esőért. Vagy az esőt azért, hogy a gaz újra kinőtt, de közben meg a többi gyönyörű növény is táplálékhoz jutott. S ez az, amiről igazán elfeledkezünk, hogy minden rosszban rejlik valami jó is, de hirtelen én se leltem ezt a jót. Mi jó lehetne ebben az egészben? Maximum csak annyi volt, hogy láthattam a lányaimat és őt is. Még akkor is, ha szinte minden egyes pillantásából sütött a gyűlölet és a megvetés.
Nem feleltem arra, amit mondott, hiszen sok minden átfutott azokban a hetekben a fejemben, míg nem tudtam róluk semmit. Megannyi rossz és kellemetlen dolog, amibe belegondolni is olyan volt, mintha éppen meghasadna a szívem és szép lassan elvéreznék. S minden egyes levegővétellel csak még inkább utáltam magam, amiért képtelen voltam őket megvédeni és vigyázni rájuk, mint megfogadtam. Sok mindent tudok, még ha ő azt hiszi, hogy nem ismerek megannyi érzést. Lehet nem úgy jártam meg a poklot, mint ő hajdanán, de a pokol is mindenki számára sokszor teljesen mást jelent. Valakinek akár egy horror film is az lehet, míg másnak netán a Harry Potter lehet az, hogy kibírja. S ezt kellene neki is megértenie, hogy nem csak az lehet fájdalmas, amit ő hitt és átélt…
Össze kellett préselnem a számat, hogy ne mondja semmi rosszat se, hogy ne küldjem el inkább ibolyát szagolni, mert az azt jelentené, hogy halott. Nem kellett sok ahhoz, hogy dühömben és megtörtségemben ezt is a fejéhez vágjam, de inkább hallgattam és próbáltam lecsillapítani a gondolataimat és inkább valami semlegeset mondani. – Majd ha lehiggadsz, akkor gondold ezt át újra, ha most nem egyértelmű. Nem vagyok senkid se, hogy a szádba rágjak minden dolgot. – hagytam ennyiben a dolgot és bármennyire is felszegtem a fejemet és próbáltam az eddiginél nem jobban kimutatni azt, hogy mennyire is fáj azt mondani, hogy nem vagyok senkije se már… Rohadtul fájt, mintha belülről éppen égették volna a torkomat, megperzselték volna a nyelvemet is, hogy ne tudja beszélni. Nem akartam senki lenni, újra valaki akartam lenni az életében, egy ahhoz hasonló kincs, mint voltam, vagy most a lányok azok. S ezt még ebben a pocsék helyzetben is kénytelen voltam belátni, így sok választásom nem maradt. Mint tűrni és valahogy megszoknom azt, hogy én csak a piszok leszek ezentúl a cipőjén, amit mindennél jobban el akar tüntetni.
- Sajnálom, hogy így látod a dolgokat. Idővel remélhetőleg ráébredsz, hogy tévedsz ilyen téren. S ők annak tartják, mert a mostoha karmai közül kiszabadította. Nem azért tartják nagyszerűnek, mert egy cipő után leltem meg Hamupipőkét, hanem azért, mert megmentette és mert mindent elkövetett azért, hogy megtalálja. Nem minden olyan, mint amilyennek mi hisszük, persze, felnőtt szemmel minden másabb, de egyszer próbáld meglelni a benned lakozó gyermeket és ráébredsz, hogy mit látnak ők is az ilyen mesékben, vagy miért mondom azt, amit. – nem kérhettem arra, hogy fogadja el és kész. Sőt, azt is kinéztem belőle, hogy mert én mondom még inkább át se akarja gondolni, de azért reméltem, hogy ennyire nem zárja el a szívét és ha most nem is, akkor idővel netán átgondolja legalább ezeket a részeket a meséből. Igen, sajnos sok olyan mese van, aminek nincs mondandója. Sok olyan van, ami gyerekként nem tűnik fel, de felnőttként igen. Semmi se az, aminek látszik, ezt könnyedén meg lehet tanulni, ahogyan ebben a mesében is több rejlik annál, mint amit ő akar belemesélni, elfogadni.
Álltam az újabb kedves szavait, nem rezdült meg arcom, nem ejtettem újabb könnycseppeket, de arcomra volt írva a válasz rá. – Pontosan látod, hogy mit tettél, de legalább akkor meglelted a békédet ilyen téren elméletben, ha csak erre vágytál. – hangom egészen halkan csendült, mint akinek már meg is ártott az eső és szép lassan ellopja a hideg szellő a hangját, hogy ne dalolhasson. S egy részem túlzottan is vágyott a némaságra. Arra, hogy ne kelljen itt állnom és netán többet mondanom, a kezére játszanom. Kimutatnom azt, hogy mi mennyire fáj, vagy mennyire is a vesémig lát. Miként szúr belém újabb tőrt a kínzópadon.
Nem voltam biztos abban, hogy tényleg békére lelhet, mert most végre megkapta azt, amire vágyott az elmúlt évek alatt, de nem is titkoltam előle legalább a fájdalmamat. Így volt esélye végre megkapni azt, amire vágyott. Megtört nőt láthatott, aki szép lassan úgy érzi, hogy mindent elveszít és a remény lehető legmesszebbre vándorol tőle.
- Már egyszer elmondtam, hogy nem fogom elvinni őket. Csak látni szeretném őket. – emeltem rá újra a pillantásomat. Kiolvashatta a pillantásomból, hogy teljesen őszintén mondom. Egy anya mindent megtenne azért, hogy a lányait maga mellett tudhassa és én is képes lettem volna rá, de…. de aztán rá kellett ébrednem arra, hogy nem tehetem meg. Nem szúrhatok ki a lányokkal, nem kockáztathatom meg azt, hogy miattam bajuk essen. S ha már az apjuk ilyen jól elintézte azt, hogy nála lehessenek az ikrek, akkor így jobb lesz. Legalább ha velem valami baj történik, akkor is legalább az egyik szülőjükkel lehetnek és biztonságban cseperedhetnek fel. Ez pedig képes volt megnyugtatni és arra sarkalni, hogy ne tegyek ilyen téren balgalépést.
Nem tudtam teljesen elrejteni a könnyeimet, pár megszökött a börtönéből, miközben hallgattam őt. Álltam a pillantását, hagytam lássa miként mar belém, miként gyötör meg még ő is. S közben fogalma se volt szinte semmiről se, hogy mi történt, mi történhet még, vagy egykoron mit miért is tettem. Legszívesebben elfutottam volna, gyáva módon, hogy ne kelljen itt állnom, de nem bírtam még se megmozdulni. Egyszerűen képtelen voltam, mint aki gyökeret eresztett hirtelen. – Még megteheted. -  s hiába mondtam volna ki azt, hogy „Sajnálom”, egyszerűen képtelen voltam rá. S biztos voltam abban, hogy csak még inkább meggyötörne emiatt is. Ajkamra forrt ez a szó és nem mondtam ki, de a legnagyobb félelmemet még is. Mondhatja, hogy ő nem fogja megtenni, de én se hittem volna, hogy egyszer el fogom hagyni és hazudok neki. Az élet kiszámíthatatlan és néha pont azt kell megtennünk, amiről álmodni se mertünk volna, vagy szentül hittük, hogy mi aztán soha nem fogunk olyat tenni.
- Isten szerelmére, milyen nyelven mondjam már el, hogy nem akarom elvenni őket????? Komolyan, menj el fülészetre, vagy vizsgáltasd meg a fejedet, ha ennyire nehéz a felfogásod!! – morrantam fel csöppet se kedvesen és legszívesebben hozzávágtam volna az esernyőt, de már nem volt nálam. Komolyan, hogy a francba nem képes felfogni, amit mondtam? Nem akarom elvenni tőle a gyerekeket, csak látni szeretném őket néha, legalább pár órára, ha ennyit enged, akkor már az is több, mint a semmi. De nem fogom elvenni tőle, mert vele biztonságban vannak, de velem nincsenek azóta, hogy kiléptem a börtönből…
- Te meg inkább döntsd el, hogy mit akarsz! Ne aggódj, nincs köze hozzád. Ez csak az én dolgom, ami meg téged pont annyira érdekel, mint egy idegen. Szóval nyeld le a békát, mert nem fogok semmit se mondani! – és dühömben gyerekesmódon még le is fröcsköltem őt a lábammal, ahogyan belerúgtam a köztünk elterülő pocsolyába. Nem érdekelt, de most már hűtse le magát, mert nem fogok semmit se mondani. Ha szerinte csak egy hazug némber vagyok, akkor legalább nem cáfolom meg benne, hiszen nem mondom el neki azt, amit tudni akar. Helyette azt hazudom, hogy nem lesz gond és nincs miért aggódni.
- Te meg fordulj fel, vagy menj pacsizni az ördöggel, ha már olyan nagy cimborák lettetek a pokolban, amibe én taszítottalak. – vágtam csak ennyit vissza felindulásból, amikor sértett és sérült kismadárnak mondott. Most nem tudtam időben megfékezni a nyelvemet, se időben lakatot tenni a számra. De már nem érdekelt. Az újabb vádaskodásaira elnevettem magam gúnyosan és lemondóan. Sütött a pillantásomból is, hogy mi a véleményem és merre is kívánom őt.
- Fogalmam sincs, hogy mi a fracnak is mondok bármit, amikor a saját gondolataidon túlra nem is látsz. Te eldöntötted a dolgokat, az és kész. Fejen is állhatnék, akkor se próbálnál meg kicsit jobban a dolgokba bele látni.  De ne aggódj, a kelleténél többet nem látsz, élheted a saját kis életedet. – kedvesség az nem volt a hangomban és még a hideg is kirázott attól, hogy netán pont ebben a városban elkezdene nőzni. S egyszer netán azt kellene látnom, ahogyan négyesben az ikrekkel együtt boldogan sétálnak. Vajon akkor is akarnának látni még a lányaim, vagy akkor már a pótmami jobb lenne és anya nem is számítana? Szívem még inkább összeszorult és sietve kergettem el ezt a gondolatot, mielőtt még netán Ryan előtt még inkább sírni kezdenék, mert úgyse avatnám be a miértjébe. Nem kell ennyire ismernie a félelmeimet.
Idővel már maradásom se volt, feledni akartam ezt a beszélgetést, azt a pillanatot, míg a karjában tartott. Úgy éreztem, ha még pár perccel tovább kell maradnom, akkor meg fogok fulladni. Pusztán csak attól, hogy ő a közelemben van. Nem akartam adni esélyt arra se, hogy netán még több dolog az eszébe jusson és még több kést állíthasson belém, mert nem tartottam kizártnak, hogy megtenné, ha lehetősége adódna rá.
De amit néha eltervezünk az nagyon nem úgy jön össze. Első hiba ott csúszott a gépezetbe, hogy megállított azzal, ahogyan a karomat elkapta. Én pedig automatikusan védekeztem volna, mint akit tényleg megégetett az érintése. Szabadulni akartam, mint egy csapdába esett préda. Félő volt, ha még pár perccel tovább maradok, akkor előtte fogok teljesen megsemmisülni és bőgni, pedig nem akartam. Legalább addig tartogatni akartam, míg a kocsiig elérek. Hiába szabadultam, mert két aprócska teremtés közeledett felénk. Rohantak és szinte kiabáltak. Sietve fordultam feléjük és reménykedtem, hogy semmit se láttak, vagy hallottak az egészből. Nem akarom, hogy tudják miként is marjuk egymást az apjukkal.
Sietve fogtam meg a lányom kezét, amikor a kezemért nyúlt. Mosolyogva figyeltem őket, még ha legszívesebben sírtam volna. Ők beszéltek, mi hallgattunk, vagyis ez nem volt teljesen igaz. Ryan pillantása egészen beszédesre sikeredett. Nagyot nyeltem, majd leguggoltam hozzájuk. Nedves tincset kisöpörtem az arcomból, majd puszit nyomtam Prue homlokára.
- Ez remekül hangzik, de úgy érzem nem csak erről van szó, hanem több mindenről, igaz? – hiszen régebben is én készítettem nekik a ruhákat, vagy segédkeztem benne, hogy a termük fel legyen díszítve az oviban. Ismertem már ennyire őket, haboztam, mielőtt megszólaltam volna. – Mi lenne akkor, ha holnap után találkoznánk az egyik közeli cukrászdában és akkor elmondhatnátok mindent nekünk? Aztán pedig mi eldöntjük, hogy mi legye és ki megy rá? Nektek se kellene tovább maradni az esőben, mert megfáztok és akkor nem tudtok elmenni. Nekem pedig egy fontos tárgyalásom lesz. – tettem még hozzá, hogy mentsem a menthetőt. Úgy éreztem, hogy most ezt úgyse tudnánk normálisan megbeszélni, viszont esélyesen a lányok miatt kénytelenek leszünk néha elviselni a másikat. Ha kell, akkor pár órára is. – Ryan, neked így megfelel? – néztem rá végül, majd a két törpe is meresztettek hatalmas szemeket, hogy menjen bele. Úgy éreztem, hogy ez a lehető legjobb, amit teszünk. Ha lehiggadtunk, akkor talán nem kell a lányaink álmait összetörni, de majd akkor eldől. Ahogyan az is, hogy ki is lesz az igazán rossz a szemükben. De ennyit szerintem megtehetünk értük, hogy egy jobb alkalomkor boncolgatjuk ezt a témát.
Vissza az elejére Go down


Ajánlott tartalom
 



 

Tárgy: Re: Általános Iskola
Vissza az elejére Go down
Általános Iskola
Előző téma megtekintése Következő téma megtekintése Vissza az elejére
1 / 1 oldal
Similar topics
-
» Anime ajánló
» A Vérfarkasokról általában
» X-diák és Mutáns Suli
» Bevezető és általános tudnivalók
» Általános világleírás

Permissions in this forum:Nem válaszolhatsz egy témára ebben a fórumban.
Emerald City :: Seattle & Tacoma, WA :: 
Seattle
 :: 
Város
-
Ugrás: