Üzletek

Hüvelyk- és mutatóujjam közé csippentem az orrnyergemet, gyengéden megmasszírozva a területet, remélve, a vásárlást még kibírom anélkül, hogy állva elaludnék. Ugyan a legutóbbi műszaknak már reggel vége volt, egyszerűen túl voltam pörögve a legutóbbi eset miatt ahhoz, hogy békés álomra szenderüljek a poros garzonlakásban. Nem mintha a szomszédok alapvetően sokat segítenének a pihenésem érdekében, eset ide vagy oda. A papírvékony falakon át minden reggel áthallatszik az iskolás gyerekeket nevelő anyuka idegbajos kiabálása, a konyhai eszközök hangos csörömpölése és végszóként az egész emeletet berezonáló ajtócsapása, ami összetéveszthetetlen emlékeztető arra, végre csönd lesz. Lenne, ha a fölöttem lakó idős bácsi nem akkor ébredne, a napra hangolódását Mozart áriáival kezdve, majd valami számomra ismeretlen operettel folytatva, amit nyilván max hangerőn kell üvöltetnie. Talán egy hallókészülék környezetkímélőbb megoldás lenne… Egyébként ha az embernek szerencséje van, a másik falszomszéd hozzájárul a koncerthez az egyedi edzésprogramjával, vadállat módjára döngetve a magas c-n visítozó nőjét. East Tremontban sem volt jobb a helyzet, de akkoriban még nem volt fontos, mikor alszok, hogyan kelek, sőt, megkockáztatom, Eddel mi is az irritáló lakók mintapéldányai lehettünk.
Oroszlánokat megszégyenítő ásítással folytatom a sétát a bevásárló központhoz, ahova éppen annyira szeretek járni, mint amennyire tudom értékelni a műszak vége előtt fél órával befutó riasztásokat. Semennyire, de amikor a két napja lejárt tejet árusító sarki boltos és az áruház között kell választani, akkor heti egyszer meghozom ezt az áldozatot.
Ezúttal a szemeimet dörgölve slisszanok át a forgóajtón, öntudatlanul szaporázva a lépteimet a célkitűzésem felé, hogy a lehető legkevesebb időt kelljen eltöltenem a már most karácsonyi zenéktől zengő épületben. Aminek történetesen meglesz a böjtje. Erőteljes, kellemetlen csapódás formájában a velem szemben haladóval.
- Basszus! - kiáltok fel hirtelen, habár a részemről a váratlan helyzet okozta ijedelem nagyobb, mint a kár. Azonban látva a szerteszét guruló paradicsomokat és egyéb holmikat, az áldozatom tudom, biztosan nem evez egy csónakban velem. Azonnal furdalni kezd a lelkiismeretem, a fejemben számtalan módjára készülve fel a bocsánatkérésnek, de a barna hajú nő mintha észre sem venne, inkább bosszúsan elkezdi összeszedegetni a szökésnek indult zöldségeit. Más talán ennyivel le is tudná az esetet és menne a dolgára, viszont ha még egy szerencsétlen nőt is cserbenhagyok, akit jóformán én löktem fel, akkor tényleg tükör sem kell a lakásomba, mert képtelen lennék egybe is belenézni.
- Sajnálom, figyelmetlen voltam. Hadd segítsek - guggolok le elé, kérés nélkül segítve visszajuttatni hozzá a még ép darabokat. Úgy sejtem az egyik pad oldalán szétploccsant paradicsomot, és a kisebb párját, amelyikre meg érzéssel rátapostak, inkább nem kérné vissza. - Esetleg meghívhatlak egy kávéra vagy valamire, hogy jóvátehessem? - pillantok fel rá némi aggodalommal, remélve, hogy a karikás szemeimből ítélve és a suttyó-stílusú tréningruhámnál fogva nem fog sikítva felpattanni, majd elrohanni, vagy képen verni és aztán rohanni.

Lelkiekben alaposan felkészülök a lány kirohanására, ugyanis az emberek a nap végére általában tele vannak feszültséggel, szóval ott robbannak, ahol csak alkalmat adnak rá nekik. Asszem én is paprikásabb hangulatba kerültem volna, ha az agyamat nem tompítaná a kialvatlanság és egyébként odafigyeltem volna, kin gázolok át éppenséggel. De tökre nem néztem az orrom elé, egyetlen cél lebegett a beszűkült tudatállapotom előtt, mégpedig a legközelebbi élelmiszerbolt. Cseppet sem lepne meg vagy tartanám igazságtalannak, ha a paradicsomainak gyilkosát elküldené a pokol bugyraiba, ám nem történik ilyesmi, helyette elnézően „legyint” az esetre.
- Mégis a te zöldségeid látták a kárát, szóval… segítek - rántom meg a vállaimat lazán, leheletnyi mosollyal a szám sarkában, ami egyszerre szól a megkönnyebbülésnek - nem kell balhéznom hulla fáradtan a pláza kellős közepén -, és ugyanúgy a barna hajú lány kellemes természetének. - Semmiség - felelem, gondos odafigyeléssel juttatva vissza a papírzacskó eredeti rakományát, mínusz néhány paradicsommal. A dolgom végeztével én is alaposabban végigmérem a pórul járt áldozatomat.
Tulajdonképpen az utóbbi időben nem éltem másnak, mint a kiképzésnek és a munkának, a magánéletemen pedig egyszerűen csak próbáltam túlesni a következő műszak kezdetéig. Nem igazán szereztem még barátokat a városban, a kollégákkal úgy ahogy elvagyok, de nem éreztem úgy, hogy megérdemelnék bármi pozitívumot mindazok után, amit tettem New Yorkban. Most sem vagyok biztos a dolgomban, viszont az ítélőképességem nem hasít a maximumon, tehát nincs, ami nagyon meggátolhatna a meghívásában. Nincsenek hátsó szándékaim, de talán nekem is jól esne egy félórányi kikapcsolódás a mókuskerékből, az meg plusz előny, ha egy csinos, szimpatikus lánnyal tölthetem el azt az időt.
- Ehh, igen, jól mondod - vakarom meg a tarkómat egy kínos mosollyal karöltve, miközben felkászálódok a padlóról. Igazán nem tudnám hibáztatni, amennyiben inkább passzolná a lehetőséget, hogy egy zombival kávézgasson, és a szavait hallva tényleg úgy tűnik, szívesebben menne a dolgára, minthogy velem bájcsevegjen, mégsem adom fel rögtön. - Igazából nincs jobb dolgom, meg amúgy is, a paradicsomaid gyilkosaként ennyi kártérítés jár. Nézd csak meg a büntető törvénykönyvet, benne lesz valahol - bólintok komolyságot mímelve, habár a számon derengő félmosoly tuti elárul. Nem is leplezem sokáig, elvigyorodva zárom a humorba bugyolált újabb próbálkozást. Ha ezek után is nemet mond? Nem fogok erőszakoskodni, de egy utolsó próbát megért a dolog.
- Ismerek egy egész pofás kávézót a földszinten, van egy macskájuk is - teszem hozzá a bombabiztos érvemet. Ami addig bombabiztos, amíg ki nem derül, hogy utálja a macskákat vagy allergiás rájuk, de hát ez benne van a pakliban.

Mutató- és hüvelykujjamból pisztolyt formázva bökök felé, laza félmosollyal értékelve, a helyzetet „komolyan” veszi. Egy kacsintás is biztos jár mellé, bár ez olyan ösztönös dolog, hogy sosem figyelek oda rá igazán. A lényeg, hogy tetszik a rugalmassága, a karót nyelt csajoknál az égvilágon nincsen rosszabb. És voala, ennek köszönhetően a meghívásomra is rábólint. Macskaszőr allergia és utálat kihúzva.
- Nem is kérdés. Mondhatnám, hogy én is csak azért járok oda, de azért a sütijeik és a kávéjuk is megérik a pénzüket - bólogatok hasonló komolysággal és szakértelemmel, alájátszva a rendezett mimikának, ám ahogy ő, úgy én is hamar vigyorra rándítom a szám sarkait. - Nos, nekem korrekt alkunak tűnik. Én a kávéfelelős, te a sütié, vettem - ha lenne rajtam baseball sapka, azt is megemelném, így viszont be kell érnie egy visszafogott főhajtással, ami belülről még így is színpadiasnak érződik.
- Ohh, igen - éppen, csak nem kapok a fejemhez, amiért ilyen okosan kihagytam a bemutatkozásomat. - Akarom mondani örvendek, Bailey. Igazán szép név - nyögöm ki végre, és nem, ez itt nem a szemfényvesztők kezdő csomag tanácsolt pick up line-ja, hanem tényleg kellemes kimondani a nevét. Noha meg mernék esküdni, hogy van valami csajos pia is ilyen névvel, szóóval… mint mondtam, kellemes. Kész öröm, hogy ezt nem mondtam ki hangosan. - Én Aaron vagyok, Aaron Young - fogok vele kezet végül, és ha nincs ellenére, a bemutatkozós kör után mutatom is az utat a kávézó felé.
Itt az ideje barátokat szerezni a városban.
- Tehát… Mit gondolsz a globális felmelegedésről? - vágom zsebre a kezeimet, teljesen komoly képet vágva az egészhez. Tulajdonképpen fogalmam sincs, hogy az alváshiány vagy a végső idegösszeroppanás késztetett pont egy ilyen kérdés feltevésére, de igazából kíváncsi vagyok, mit tud kezdeni egy váratlan szituációval. Hihetetlen, hogy Harold agymenései még mindig szerves részét képezik az életemnek, bár asszem nem lenne lenyűgözve, ha tudná, mire használom fel épp a szakértelmét. Nem mintha ezen kéne kattognom, főleg nem most…